"Az ember feladata, hogy a szellemi világ követeként belevigye a szellemet a fizikai világba. "
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Híd a világ szellemisége és az ember fizikai léte között (12)

12. --

[A szemlélő, a cselekvő és az érző ember. A gondolat és az akarat összefüggése. Tiszta gondolkodás: a gondolati élet akarattal való átsugárzása. Látszat, hatalom, bölcsesség. A szabadsághoz és szeretethez vezető út, és jelentőségük a kozmikus történésben.]

Dornach, 1920. december 19.

Az ember egyfelől szemlélőként, másrészt cselekvőként van jelen a világban; érzéseivel e kettő között helyezkedik el. Egyfelől érzéseket váltanak ki belőle szemlélődésének eredményei, másfelől érzései cselekedeteiben is szerepet játszanak. Elég arra gondolnunk, hogy az ember elégedett vagy elégedetlen lehet sikeres vagy sikertelen cselekedeteivel, és hogy végső soron minden cselekedetet érzelmi impulzusok kísérnek, máris beláthatjuk, hogy érzelmi lényünk valóban két ellentétes pólust köt össze: lényünk szemlélődő és cselekvő elemét. Csakis azáltal vagyunk emberek a szó legteljesebb értelmében, hogy szemlélődő lények vagyunk. Gondolják csak meg, hogy végső soron mindaz, ami önöknek emberi öntudatot ad, azzal függ össze, hogy az életüket körülvevő világot bensőleg le tudják képezni, szemlélni tudják. Annak a gondolata, hogy a világot nem tudnánk szemlélni, azzal lenne egyenlő, hogy elvetjük egész emberi mivoltunkat. Mint cselekvő emberek a szociális életben gyökerezünk. Alapjában véve mindannak van bizonyos szociális jelentősége, amit születésünk és halálunk között véghezviszünk.

Mármost önök tudják, hogy szemlélődő lényként a gondolat él bennünk, cselekvő, illetve szociális lényként pedig az akarat. Mint ahogy általában a valóságban, ugyanúgy az emberi természetben sem lehet a dolgokat egyszerűen egymás mellé rakni, viszont mindazt, ami a létre hatással van, jellemezhetjük egyik vagy másik oldaláról; a dolgok összemosódnak, s a világ erői szintén. Amikor gondolkodunk, gondolati lényeknek, de akarati lényeknek is elképzelhetjük magunkat. Akaratunk azonban akkor is állandóan tevékenykedik, amikor szemlélődve, teljes külső nyugalomban a gondolatainkba merülünk. És megfordítva: amikor cselekszünk, akkor is tevékeny bennünk a gondolat. Elképzelhetetlen, hogy valamilyen cselekvést úgy kezdeményezzünk, hogy úgy ugorjon át a szociális életbe, hogy gondolatilag ne azonosítsuk magunkat azzal, ami történik. Minden akaratiságban benne rejlik a gondolatiság, minden gondolatiban az akarati. Ha a morális-szellemi világrend és a fizikai természet rendje között valóban fel akarjuk építeni az oly sokszor emlegetett hidat, akkor mindenképpen szükséges, hogy tisztázzuk az eközben felmerülő dolgokat.

Képzeljék csak el, hogy egy ideig a szokásos tudományok értelmében, tisztán gondolatilag élnek, meg sem mozdulnak, minden cselekvéstől tartózkodnak, képzetekben élnek. Tisztában kell lenniük azonban azzal, hogy akkor ebben a képzetvilágban jelen van az akarat, amely a bensejükben még akkor is tevékenykedik, kiterjesztve hatalmát a képzetek birodalmára. S még akkor is, ha a gondolkodó embert úgy szemléljük, mint aki akaratát állandóan belesugározza a gondolataiba, akkor is fel fog tűnni valami a való élettel összehasonlítva. Gondolatainkról, ha végighaladunk valamennyin, mindig azt fogjuk találni, hogy mindig valami olyasmihez kötődnek, ami környezetünkben, ami élményeink sorában jelen van. Születésünk és halálunk között csak olyan gondolataink vannak, amelyeket az életünk hoz magával. Ha gazdag tapasztalatokkal rendelkezünk, akkor gondolataink tartalma is gazdag, ha tapasztalataink szegényesek, úgy gondolataink tartalma is az. Gondolataink tartalma mintegy belső sorsunkat jelenti. A gondolatok e megélésén belül egyvalami azonban teljesen a sajátunk: a gondolatok összekapcsolásának és szétválasztásának, a gondolatok belső feldolgozásának a módja, az, ahogyan ítélünk, következtetünk és ahogyan a gondolati életben tájékozódunk. A gondolati életünkben működő akarat a sajátunk.

Ha erre a gondolati életre tekintünk, még gondos önvizsgálat esetén is azt kell mondanunk – és meglátják majd, hogy gondos önvizsgálat esetén is így van –, hogy a gondolatok tartalma kívülről jön, feldolgozásuk viszont önmagunkból ered. – Tehát gondolati életünk tekintetében alapjában véve teljesen attól függünk, amit sorsszerűen kapott születésünk folytán átélhetünk: a bennünket ért élményektől. Ami pedig a külvilágból érkezik hozzánk, abba éppen a lelkünk mélyéről feltörő akarat révén visszük bele saját természetünket. Az önismeret kiteljesedéséhez rendkívül fontos az a megkülönböztetés, hogy gondolataink tartalma a külvilágból származik, a gondolatok világába viszont bensőnkből sugárzik ki az akarat ereje.

Hogyan is válik az ember bensőleg egyre szellemibbé? Nem a külvilágból befogadott, lehető legtöbb gondolat révén, hiszen ezek a gondolatok – hogy úgy mondjam – csak az ember fizikai külvilágát adják vissza képek formájában. Attól, hogy az élet szenzációit hajszoljuk, nem leszünk szellemibbek. Szellemibbek a gondolatokon belül végzett belső akarati munkával leszünk. Ennélfogva a meditáció sem abban áll, hogy az ember átadja magát a gondolatok önkényes játékának, hanem abban, hogy néhány könnyen áttekinthető, könnyen ellenőrizhető gondolatot helyez tudatának középpontjába, mégpedig igen intenzív akarattal. És minél erősebb, intenzívebb ez az akarati sugárzás abban az elemben, ahol maguk a gondolatok vannak, annál inkább válunk szellemivé. Ha a külső, érzéki világból fogadunk magunkba gondolatokat – és születésünk és halálunk között persze csak ilyeneket fogadhatunk be –, akkor, mint könnyen belátható, nem leszünk szabadok, mert a külvilág összefüggéseire vagyunk ráutalva; akkor úgy kell gondolkodnunk, ahogyan a külvilág előírja, amennyiben csak a gondolat tartalmát tartjuk szem előtt. Szabaddá csakis a belső feldolgozásuk révén válhatunk.

Van azonban egy módja annak, hogy az ember teljesen szabaddá váljék, belső életében váljék szabaddá, amennyiben a kívülről jövő gondolattartalmakat lehetőleg kirekeszti, egyre inkább kirekeszti, és azt az akarati elemet, amely ítéleteink, következtetéseink során gondolatainkat áthatja, fokozottan aktivizálja. Gondolkodásunk ezáltal olyan állapotba kerül, amit „A szabadság filozófiájá”-ban tiszta gondolkodásnak neveztem. Gondolkodunk, de a gondolkodásban csakis akarat él. Ezt különösen „A szabadság filozófiájá”-nak 1918-as új kiadásában hangsúlyoztam nyomatékosan. Az, ami ilyenkor bennünk él, az a gondolkodás szférájában él. Ha viszont tiszta gondolkodássá vált, akkor voltaképpen ugyanúgy nevezhető tiszta akaratnak is. Így eljutunk odáig, hogy a gondolkodástól az akaratig emelkedünk, ha bensőleg szabadokká válunk, ha gondolkodásunkat mintegy addig érleljük, amíg az akarat kisugárzása át meg át nem járja, tehát az akaratot nem kívülről fogadja be, hanem benne él. Ám éppen azáltal, hogy akaratunkat egyre jobban megerősítjük a gondolkodásunkban, arra készítjük elő magunkat, amit „A szabadság filozófiájá”-ban erkölcsi fantáziának neveztem, ami azután felemelkedik a morális intuíciók szintjére, amelyek áthatják gondolattá vált akaratunkat vagy akarattá vált gondolatunkat. Ilyen módon kiemeljük magunkat a fizikai-érzéki szükségszerűségből, azzal sugározzuk át magunkat, ami a sajátunk, és előkészítjük magunkat a morális intuícióra. Mindaz pedig, ami a szellemi világból először töltheti be az embert, ilyen morális intuíciókon alapszik. Akkor közelíthetünk tehát a szabad élethez, ha akaratunk a gondolkodásunkban egyre hatalmasabb szerepet játszik.

Tekintsünk most az emberre a másik, az akarati pólus felől. Mikor tárul, cselekedeteink révén, különösen világosan lelki szemünk elé az akarat? Ha tüsszentünk, az is cselekvésnek nevezhető, ám ilyenkor nem tulajdoníthatunk magunknak valami különös akarati impulzust. Ha beszélünk, akkor már olyat teszünk, amiben valamiképpen benne rejlik az akarat. De gondolják csak meg, hogy a beszédben hogyan keveredik a szándékos és az önkéntelen, az akarati és akaratlan! Mindannyian megtanulunk beszélni, de úgy, hogy nem kell minden egyes szót akaratunk közreműködésével megformálnunk, hanem van valamiféle ösztönszerű a beszédünkben. A mindennapi életben mindenesetre így van, és alapjában véve éppen azok esetében van így, akik kevéssé törekszenek a szellemire. Láthatjuk a fecsegőkön – még ha ők maguk nem is veszik észre –, akiknek be nem áll a szájuk, bár a szavaikból nem sok gondolat vehető ki, hogy milyen sok a beszédjükben az, ami ösztönös, önkéntelen. De mennél jobban eltávolodunk szervezetünktől a tőle függetlenné váló cselekvés felé, annál inkább belevisszük cselekedeteinkbe a gondolatokat. A tüsszentés még teljesen abból fakad, ami organikus, a beszéd nagyrészt oda tartozik, a járás már nagyon kevéssé, és amit kezünkkel viszünk véghez, szintén igen kevéssé. Így fokozatos az átmenet az organikustól a tőle egyre függetlenebbé váló cselekvésig. Ezeket a cselekedeteinket gondolatainkkal kísérjük, még ha nem tudjuk is, hogy az akarat hogyan vesz részt e cselekedetekben. Ha nem vagyunk alvajárók, akik ilyen állapotban cselekszenek, akkor tetteinket mindig gondolatok kísérik. Cselekvésünkbe belevisszük a gondolatokat, mégpedig annál inkább, mennél kiműveltebben cselekszünk.

Látják tehát, hogy egyre inkább bensővé válunk, ahogy saját erőnket akarat formájában átvisszük gondolkodásunkba, ahogy azt mintegy áthatjuk akaratunkkal. Az akaratot belevisszük a gondolkodásba, és ezáltal jutunk el a szabadsághoz. Cselekedeteinket egyre inkább kiművelve eljutunk oda, hogy ezekhez a cselekedetekhez hozzájárulnak a gondolatok. Akaratunkból eredő cselekvésünket gondolatainkkal átvilágítjuk. Egyfelől, bensőnkben, gondolati életet élünk; ezt hatja át akaratunk, és így találunk rá a szabadságra. Másfelől, kifelé, cselekedeteink akaratunkból erednek; s ezeket gondolatainkkal itatjuk át.

De mitől válnak tetteink egyre kiműveltebbé? Miáltal jutunk el az egyre tökéletesebbé váló cselekvéshez (hogy ezt a mindenképpen vitatható kifejezést használjuk)? – Voltaképpen úgy jutunk el az egyre tökéletesebb cselekvéshez, ha kifejlesztjük magunkban azt az erőt, amit csak a külvilág iránti odaadásnak lehet nevezni. Minél nagyobb a külvilág iránti odaadásunk, annál inkább fog minket ez a külvilág cselekvésre indítani. Azonban éppen a külvilág iránti odaadás útját megtalálva jutunk el oda, hogy cselekedeteink tartalmát gondolatokkal itassuk át. Mi a külvilág iránti odaadás? Ez az odaadás, amelyet a bennünket átható, a cselekedeteinket gondolatokkal átható külvilág iránt érzünk, nem más, mint a szeretet.

Ahogy a gondolati életet akarattal átsugározva a szabadsághoz jutunk, úgy jutunk el a szeretethez, ha akarati életünket gondolatokkal hatjuk át. Cselekvésünk során azáltal bontakoztatjuk ki a szeretetet, hogy az akarati jellegbe gondolatokat sugárzunk; gondolkodásunkban azáltal bontakoztatjuk ki a szabadságot, hogy akarati jelleget sugárzunk bele a gondolatokba. Mivel az ember teljes egészként létezik, ha eljutunk oda, hogy gondolati életünkben megtaláljuk a szabadságot, akarati életünkben pedig a szeretetet, akkor cselekvésünkben a szabadság, gondolkodásunkban a szeretet is működni fog. Átjárják egymást, és gondolattól áthatva, szeretettel fogunk cselekedni, gondolkodásunkat pedig akarat fogja áthatni, amiből viszont a szabad cselekvés származik.

Látják, hogyan forr össze az emberben a két legnagyobb eszmény, a szabadság és a szeretet. És a szabadság és a szerelem olyasvalami, amit az ember, ahogyan a világban jelen van, úgy képes magában megvalósítani, hogy egyik a másikkal valamiképpen éppen az ember révén kapcsolódik össze a világ számára.

Mármost meg kell kérdeznünk, hogyan érhető el ez a legmagasztosabb eszmény ebben az akarattal átsugárzott gondolati életben? – No igen: ha a gondolati élet olyasmi volna, ami anyagi folyamatokat mutat meg, akkor az akarat tulajdonképpen sohasem jelenhetne meg teljesen a gondolati szférában, és az akarati elem nem foglalhatna el benne egyre több teret. Képzeljék el, hogy ha itt anyagi folyamatokról volna szó, az akarat legfeljebb szervezőerőként gyakorolhatna hatást ezekre a folyamatokra. Az akarat csak úgy lehet hatékony, ha a gondolati élet, mint olyan, nem rendelkezik semmiféle külső fizikai realitással, ha olyasmi, ami tökéletesen mentes a külső fizikai realitástól. Mi hát a gondolati élet?

Tisztázni tudjuk, hogy minek kell lennie, ha egy képből indulunk ki. Ha van itt egy tükrünk és ott egy tárgyunk, amely tükröződik benne, akkor hiába megyünk a tükör mögé, nem találunk semmit. Hiszen az csak kép. Ilyen képjellegük van a gondolatainknak is. Mitől van ilyen képjellegük? Emlékezzenek csak vissza arra, amit a gondolati életről mondtam! Ennek a jelen pillanatban valójában nincs is realitása. A gondolati élet születésünk előttről vagy, mondjuk így, a fogantatást megelőző létből sugárzik felénk. A gondolati életnek a halál és az újabb születés között van realitása. Ahogyan itt van egy tárgy a tükör előtt, és a tükör csak képeket hoz létre, ugyanúgy azt, ami gondolati életként fejlődik ki bennünk, alapjában véve a halál és az újabb születés között éljük csak át egészen reálisan, a születésünk után kibontakozó életünkbe csak onnan sugárzik át. Gondolkodó lények, csak tükörkép-realitás rejtőzik bennünk. Ezáltal itathatja át az anyagcserénkből, mint tudják, felsugárzó másik realitás gondolati életünk pusztán tükörképi realitását. A gondolati élet tükörképjellege úgy látható a legvilágosabban – feltéve, hogy egyáltalán törekszünk az elfogulatlan gondolkodásra, ami ilyen vonatkozásban ma igen ritka –, ha a legtisztább gondolati életet, a matematikait vesszük szemügyre. A matematika gondolati élete teljességgel bensőnkből fakad, de csak tükörléte van. A matematikával ugyan minden külső tárgy meghatározható; maguk a matematikai gondolatok azonban csupán gondolatok, és pusztán képi léttel rendelkeznek. Olyasvalamik, amik nem valamiféle külső realitásból jöttek létre.

A Kanthoz hasonló absztrakt emberek erre is egy absztrakt kifejezést használnak. Azt mondják, hogy a matematikai fogalmak a priori léteznek. – „A priori” azt jelenti: mielőtt valami más létezett volna. De miért a priori jellegűek a matematikai fogalmak? Azért, mert a születés előtti, illetőleg a fogantatást megelőző létből sugároznak ide; ez adja a priori mivoltukat. Tudatunk számára azért tűnnek reálisnak, mert akarat hatja át őket. A rájuk sugárzó akarat teszi őket reálissá. Gondolják csak meg, hogy a modern gondolkodás mennyire absztrakttá vált, hiszen absztrakt szavakat használ arra, aminek a realitásába nem is lát bele. Kant is megérezte, hogy a matematikát a születésünk előtti létből hozzuk magunkkal, ezért nevezte a matematikai ítéletalkotást a priorinak. Ezzel azonban nem mondott semmi többet, mivel az „a priori” minősítés nem utal semmiféle realitásra, pusztán csak formalitásra.

A gondolati élettel kapcsolatban, amelynek a maga képlétében az akarat sugárzására van szüksége ahhoz, hogy realitássá váljon – a régi hagyományok, régi elképzelések látszatról beszélnek. (Lásd a rajzot a 207. oldalon!)

Nézzük most az ember másik pólusát, ahol a gondolatok az akarati felé sugároznak, ahol a szeretetben viszik véghez a dolgokat: itt tudatunk mintegy visszaverődik a realitásról. Nem tudunk beletekinteni a sötétség birodalmába – abba, ami a tudat számára a sötétség birodalma –, oda, ahol az akarat kibontakozik, amikor a karunkat megemeljük vagy fejünket elfordítjuk, mármint ha nincsenek túlságosan természetfölötti elképzeléseink. A kar mozgatásának bonyolult folyamata éppúgy öntudatlan marad a közönséges tudat számára, mint az álom nélküli, mély alvás tényei. Látjuk a karunkat, látjuk, amint kezünk megragad valamit. Mindez azért van, mert a dolgot átitatjuk képzeteinkkel, gondolatainkkal. Ám a gondolataink, amelyek tudatunkban léteznek, itt is megmaradnak látszatnak. A realitás azonban az, amiben élünk, és ez nem sugárzik fel a közönséges tudatba. A régi hagyományok ezzel kapcsolatban erőről beszélnek, mert azt, amiben mint realitásban élünk, áthatja ugyan a gondolat, az azonban a születés és halál közti életben valami módon mégis visszapattan róla.

A két pólus között foglal helyet az a kiegyenlítő tényező, ami összeköti egymással az akaratot, amely mintegy a fej felé sugárzik, a gondolatokkal, amelyeket mintegy a szívünkkel érzünk, mialatt a szeretetben cselekszünk és a szívünkkel a cselekvésben szeretettel átérzett: ez a kiegyenlítő tényező az érzelmi élet, amely akár az akarati, akár a gondolati felé irányulhat. Közönséges tudatunk jóvoltából olyan elemben élünk, amelynek révén egyfelől felfogjuk azt, ami a szabadság felé hajló, akarattal áthatott gondolkodásunkban kifejezésre jut, másfelől pedig igyekszünk egyre gondolatgazdagabbá tenni azt, ami cselekedeteinkben megjelenik. A kettőt összekötő hidat régtől fogva bölcsességnek hívják.

Goethe a zöld kígyóról és a szép liliomról szóló meséjében utalt ezekre a régi hagyományokra a három király – az arany-, az ezüst- és a bronzkirály – alakjában. Más szempontból rámutattam már, hogy egészen más alakban ugyan, de újjá kell élednie a három elemnek, amelyekre a régi, ösztönös megismerés utalhatott, és most ismét feléledhetnek, ha az ember magába fogadja mindazt, ami imagináció, inspiráció és intuíció útján ismerhető meg.

Mi is történik tulajdonképpen, amikor az ember kialakítja gondolati életét? Egy realitás látszattá válik. Nagyon lényeges, hogy ezzel tisztában legyünk. Fejünk elcsontosodottsága és csontosodásra való hajlama, már külsőleg, vizuálisan is az elhaltat mutatja meg a többi, üde testi organizációval szemben. Születésünk és halálunk között azt hordozzuk a fejünkben, ami a régmúltból – ahol még realitás volt – látszat formájában jut el hozzánk; és ezt a látszatot szervezetünk másik részéből egy reális elemmel szőjük át, az akarat anyagcseréből származó reális elemével. Ez összefügg az emberi létünk kezdetén lejátszódó, de kozmikus jelentőségű csíraképződéssel. Gondolják el, hogy valaki egy bizonyos évben, miután a szellemi világban élt, megszületik; kilép a szellemi világból és az addig reális gondolkodás látszattá válik számára. Ebbe a látszatba viszi át egészen más irányból eredő akarati tevékenységét, amely szervezetének fejen kívüli részéből emelkedik fel. Ez az, ami a látszatban elhaló múltat az akarat felragyogása révén a jövő realitásaként éleszti újjá.

Értsük meg jól, mi történik akkor, amikor az ember felemelkedik a tiszta, tehát akarattal átvilágított gondolkodáshoz. Annak alapján, amit a látszat megszüntetett, tehát a múlt alapján, az Énjéből felszálló akarat megtermékenyítő hatása révén, új realitás fejlődik ki benne, ami a jövendőbe vezet. Az ember a jövő csírájának hordozójává válik. A múlt reális gondolataiba, mint anyaföldbe vetik el azt, ami az individuálisból ered, és a csírát az eljövendő élet számára átadják a jövőnek.

Másfelől az ember azt bontakoztatja ki, amit szeretetben véghezvisz, midőn cselekedeteit, akarati megnyilvánulásait gondolatokkal hatja át. Ezek elkülönülnek tőle; cselekedeteink nem maradnak velünk. Kozmikus történéssé válnak; és ha szeretet szövi át őket, akkor a szeretet velük együtt megy el. Az önző cselekedet kozmikus szempontból különbözik a szeretetteljes cselekedettől. Ha a látszatot az akarattal megtermékenyítve kibontakoztatjuk azt, ami bensőnkből fakad, akkor az, ami fejünkből mintegy kiáramlik a világba, összetalálkozik gondolattal áthatott cselekedeteinkkel. Ahogyan a növényi fejlődés során a virágban lévő csírát külső napfénynek, levegőnek, más effélének, kozmikus hatásnak kell érnie ahhoz, hogy növekedhessék, éppúgy találja meg növekedési elemét a felé áradó, cselekedetekben élő szeretetben az, ami a szabadság révén bontakozik ki.

Az ember tehát valóságos része a világ fejlődésének, és ami bőrén belül történik, a bőrfelületéről kiinduló cselekedetekkel együtt, nemcsak neki magának fontos, hanem egyben a világ történése is. Be van ágyazva a világmindenségbe, a világ történetébe. Míg az emberben látszattá válik az, ami a múltban reális volt, a realitás folytonosan felbomlik, és miután ezt a látszatot viszont megtermékenyíti az akarat, új realitás jön létre. Itt áll előttünk, hogy úgy mondjam, szellemileg megfogható formában az, amit más szempontokból kiindulva már elmondtunk: az anyagban nincs állandóság. Látszattá alakul át, a látszatot pedig az emberi akarat ismét felemeli a realitásba. Csupán délibáb az, ami az anyag és az energia megmaradásának törvényeként került be a fizikai világképbe – hiszen az emberek csakis a természeti világképre vannak tekintettel. Az anyag valójában folytonosan eltűnik, látszattá alakul, és valami új keletkezik, mégpedig pontosan annak a révén, ami a kozmosz eddigi legmagasabb rendű képződményeként jelenik meg előttünk, tehát az ember révén, aki ismét létté változtatja a látszatot.

Ugyanezt láthatjuk a másik póluson is, csak kevésbé egyszerűen, hiszen a szabadsághoz vezető folyamatokat az elfogulatlan gondolkodás végül is csakugyan átláthatja; ám ahhoz, hogy itt helyesen lássunk, már bizonyos szellemtudományos felkészültség szükséges. Az átlagos tudat ugyanis eleinte visszapattan az erőről. A gondolat áthatja ugyan azt, ami az erőben megnyilvánul, ám az átlagos tudat nem észleli, hogy itt egyre több akarat, ítéletalkotás jelenik meg a gondolatvilágban, és azt sem, hogy ha az akaratit gondolatokkal gazdagítjuk, ha az erőt egyre inkább kioltjuk, akkor egyre több puszta erőt itatunk át a gondolat fényével. Az ember egyik pólusán az anyag legyőzését, a másikon pedig az újrakeletkezését látjuk.

Tudjuk, s „A lélek rejtélyeiről”[1] című könyvemben legalább utalásszerűen kifejtettem, hogy az ember hármas tagozódású lény: idegi-érzékszervi emberként a gondolati életet, ritmikus emberként – lélegzés, vérkeringés – az érzelmi életet, anyagcsere emberként pedig az akarati életet rejtjük magunkban. De hogyan bontakozik ki az emberben az anyagcsere, ha az akarat egyre inkább szeretetté változik? Miután az ember cselekvő lény, úgy, hogy voltaképpen állandóan legyőzi az anyagot. És mi bontakozik ki az emberben, mialatt szabad lényként a – voltaképpen akarati jellegű – tiszta gondolkodás irányába fejlődik? Létrejön az anyag. Beletekintünk az anyag keletkezésébe. Bennünk van az, ami az anyagot létrehozza: a fejünk; és bennünk van az is, ami a fejet megsemmisíti, ahol láthatjuk, hogyan semmisül meg az anyag: végtagrendszerünk, anyagcsere-organizmusunk is bennünk van.

Így lehet az embert a maga teljességében szemlélni. Látjuk, hogy az, amit az emberi tudat egyébként többnyire csak absztrakciók segítségével fog fel, hogyan vesz részt reális elemként a világ fejlődésében; s ez, ami benne van a világ fejlődésében, és amihez a szokásos tudat úgy ragaszkodik, hogy sehogy sem képes másnak, mint realitásnak elképzelni, az hogyan válik semmivé. Ez az átlagos tudat számára azonban realitás, és ha a külső realitással ez nem megy, akkor legalább az atomok legyenek azok, amelyeknek merev a realitásuk. S mivel a gondolatok nem tudnak szakítani ezekkel a merev realitásokkal, ezért egyszerűen összevegyítik őket, hol így, hol úgy. Egyszer hidrogén lesz belőlük, máskor oxigén, különbözőképpen csoportosítva, mivel nem tudják másképp elképzelni, mint hogy amit gondolatban szilárdan összekapcsoltak, az a valóságban is szilárdan ösz-szekapcsolódik.

A merev, örök atomok feltételezése nem más, mint gondolati gyengeség. A valóságnak megfelelő gondolkodásból az következik, hogy az anyag folyamatosan semmivé válik. Az ember csak azért beszél az anyag állandóságáról, mert az anyag megsemmisülésekor állandóan új anyag keletkezik. Ugyanolyan tévedésnek válik áldozatul, mintha, mondjuk, bizonyos számú okiratot bevinnénk egy házba, bent lemásolnánk, azután pedig elégetnénk őket, a kikerülő másolatokról pedig valaki úgy képzelné, hogy mivel ugyanazt látja kihozni, mint amit bevittek, akkor a kettő azonos. Miközben valójában újakat írtak, a régieket pedig elégették. Így van ez a világ fejlődésével is, és fontos, hogy megismerésünk eljusson eddig a pontig. Mert ahol az emberben anyag semmisül meg, látszattá válik és új anyag jön létre, ott van meg a szabadság lehetősége, és ott van meg a szeretet lehetősége. A szeretet és szabadság összetartozik, ahogyan már „A szabadság filozófiája” című munkámban is utaltam rá.

Aki valamilyen világszemlélet alapján az anyag megmaradásáról beszél, az egyfelől a szabadságot, másfelől pedig a kiteljesedett szeretetet irtja ki. Mert az emberben csakis azáltal jön létre a szeretet érzése, az odaadás valami iránt, amihez nem a múlt lök oda bennünket, hogy a múlt teljességgel elmúlik, látszattá válik, és valami új, egészen csíraállapotú jön létre; hasonlóképpen a szabadsághoz, amely nem más, mint előre meg nem határozott cselekvés. A szabadságot és szeretetet valóban csak a szellemtudományos világszemlélet tudja megragadni, semmi egyéb. Aki elmélyedt az utóbbi századok folyamán kibontakozó világképben, az megítélheti, hogy az újabb emberiség megcsontosodott gondolkodásával szemben milyen nehézségekkel kell megküzdeni, hogy az elfogulatlan szellemtudományi gondolkodást érvényre juttassuk. A modern természettudományos világképben tudniillik szinte nem is léteznek olyan támpontok, amelyekből kiindulva el lehetne jutni a szabadság és a szeretet igazi megértéséhez.

Arról, hogy egyfelől a természettudományos világképnek, másfelől a régi, hagyományos világképeknek hogyan kell viszonyulniuk az emberiség valóban haladó szellemtudományos fejlődéséhez, majd egy más alkalommal beszélünk.

 

[1]    Rudolf Steiner: A lélek rejtélyeiről (GA 21).

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként