E helyen a következőkben az lesz a feladatom, hogy felidézzek önöknek néhány szempontot egyfelől az embernek a kozmikus világhoz fűződő viszonyáról, másfelől az embernek az emberiség történelmi fejlődésével való kapcsolatáról. Ezek a fejtegetések sok mindennel kiegészíthetik azt, amit már lelkünk elé tártunk. A következő órák fejtegetései előtt ma valamiféle bevezetést szeretnék tartani, s ezt némelyek talán kissé távol esőnek találhatják, de szükségességét már a következő órák során be fogják látni. Ma arra szeretném ugyanis a figyelmüket felhívni, hogy a XIX. század első felében Közép-Európában a németség gondolati fejlődésében a már említetteken kívül még egy másik, rendkívül jellemző tény is fellelhető. Nemrégiben utaltam már arra az ellentétre, amely abból adódik, ha Schiller esztétikai leveleit és Goethének a zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjét összevetjük. Ma egy hasonló ellentétre szeretnék rámutatni, amely a XIX. század első felének eszmei fejlődésében jelent meg egyfelől Hegelnél, másfelől Schopenhauernél. Goethe és Schiller esetében két olyan személyiségről van szó, akik életük bizonyos időszakában bensőséges barátságban egyenlítették ki azt a közép-európai gondolkodás fejlődésében meglévő, mondhatjuk: maradandó ellentétet, amely e gondolati fejlődés során is állandóan kiegyenlítésre törekszik, miután korábban taszították egymást.

A poláris ellentéteket két másik személyiség is megjeleníti, anélkül, hogy azt mondhatnánk róluk, hogy valamilyen kiegyenlítéshez jutottak volna: egyfelől Hegel, másfelől Schopenhauer. Csak azt kell figyelembe vennünk, amit „A filozófia rejtélyé”[1]-ben leírtam, és meglátjuk a Hegel és Schopenhauer között fennálló mélyreható ellentétet. Ez abból is kitűnik, hogy Schopenhauer valóban nem takarékoskodott a szitokszavakkal, amikor ellenfelét, Hegelt, az általa helyesnek tartott módon jellemezte. Hiszen Schopenhauer műveiben sok minden Hegelnek, a hegelianizmusnak és mindannak a legvadabb szidalmazása, ami csak valamelyest is rokonságban áll ezekkel. Hegelnek kevesebb alkalma volt Schopenhauer szidalmazására, mivel Schopenhauer Hegel halála előtt voltaképpen nem rendelkezett semmilyen befolyással, nem tartozott az ismert filozófusok közé. A két személyiség közötti ellentétet egyszerűen azzal jellemezhetjük, hogy Hegel a világnak, a világ fejlődésének és minden ehhez tartozó jelenségnek ős okát a reális gondolati elemben látja. Hegel szerint mindennek az idea, a gondolat az alapja. Hegel filozófiája három részre oszlik: első a logika, de nem a szubjektív emberi logika, hanem a világ alapját képező gondolati rendszer. Filozófiájának második részét a természet filozófiájának nevezi. Hegel számára a természet sem más, mint idea, de másik mivoltában, ahogy ő mondja: önmagán kívüli létében. Tehát a természet is idea, de más alakban, olyan alakban, amelyben látható, érzékszervekkel szemlélhető, ez az idea másik mivolta. Az önmagához visz-szatérő idea, az emberi szellem, amely a legegyszerűbb emberi-szellemi tevékenységekből fejlődik a világtörténelemig és az ember szubjektív szellemének a vallásban, művészetben és tudományban való felemelkedéséig. Ha tehát Hegel filozófiáját akarjuk tanulmányozni, a világgondolatok fejlődésével kell foglalkoznunk, ahogyan ezeket Hegel a maga számára értelmezte.

Schopenhauer az ellentétes pólus. Míg Hegel számára a gondolatok a világ teremtő gondolatai, vagyis a dolgokban rejlő voltaképpeni realitást jelentik, addig Schopenhauer szerint minden gondolati elem szubjektív, és mint szubjektivitás is csak kép, csupán valami irreális, számára az egyedüli reális dolog az akarat. Ahogyan Hegel a gondolatot az ásványi, állati, növényi és emberi világban követi, úgy követi Schopenhauer mindezekben az akaratot. Schopenhauer legragyogóbb tanulmánya voltaképpen „A természetben lévő akarat”[2]. Így azt mondhatjuk: Hegel a gondolat filozófusa, Schopenhauer az akaraté.

Így ebben a két személyiségben két elem áll egymással szemben. Hiszen mi rejlik számunkra voltaképpen a gondolatban, illetve az akaratban? Ezt a poláris ellentétet következő előadásunk bevezetéseként úgy tárhatjuk legjobban lelkünk elé, ha az emberen tanulmányozzuk. Most egy pillanatra eltekintünk Hegel és Schopenhauer filozófiájától, és az emberi valóságot vesszük szemügyre. Tudjuk, hogy az emberben először is feltűnik egy intellektuális, vagyis gondolati elem, azután pedig egy akarati elem. A gondolati elem kiváltképpen az emberi fejhez van hozzárendelve, az akarati elem pedig az ember végtagorganizmusához. Ez már arra utal, hogy az intellektuális elem a halál és az újabb születés között lejátszódó, születés előtti életünkből, a szellemi világból ölt testet, és lényegében onnan kerül át ebbe a földi életbe. Az akarati elem, mondjuk így, fiatalabb a gondolat eleménél, áthalad a halál kapuján, belép a halál és az újabb születés közti életbe, itt átalakul, metamorfózison megy át, és következő életünk intellektuális elemét alkotja. Lelki organizációnkban a leglényegesebb, legszembeszökőbb az az intellektuális gondolati elem, amely a múltra utal; akarati elemünk pedig a jövőre. Ezzel megvizsgáltuk az emberben a gondolat és az akarat között fennálló poláris ellentétet.

A valósághoz természetesen sohasem szabad a dolgokat sematikusan közelíteni. Kétségkívül sematizálnánk, hogyha azt mondanánk: minden gondolati elem a múltunkra utal és minden akarati elem a jövőre. Ez nem így van: azt mondtam, hogy az emberben az a szembeszökő, hogy a gondolati elem a múltra, az akarati a jövőre utal. De az embernél a szembeszökő, visszafelé utaló gondolati elemhez szervesen hozzákapcsolódik egy akarati elem, míg a bennünk morajló akarati elemhez, amely a halálon keresztül a jövendőbe tart, egy gondolati elem kapcsolódik. Amikor megismerésünk útján be akarunk hatolni a valóságba, sohasem szabad az eszméket sematikusan egymás mellé rakni. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a valóságban mindenre csakis úgy tekinthetünk, hogy valami szembetűnő módon jelenik meg benne, de a valóság többi eleme is benne él, és lesz, ahol az lesz leginkább szembetűnő és szorít háttérbe másokat, ami egyebütt háttérbe szorul.

Amikor azután a filozófusok saját speciális szempontjukból szemlélnek egyes dolgokat, egyoldalú filozófiához jutnak. Pedig az előbb jellemzett gondolati elem nem csak az emberben van meg, fejorganizációjához kötődve: a gondolat valójában az egész kozmoszra kiterjed. Az egész kozmoszt kozmikus gondolatok szövik át. Hegel erős szellem volt, sok letűnt földi élet eredményét érezte, ezért figyelmét különösen a kozmikus gondolatra fordította.

Schopenhauer kevésbé érezte magában a régebbi földi életek eredményét, figyelmét inkább a kozmikus akaratra fordította. Mert ahogy az emberben ott él az akarat és a gondolat, úgy él a kozmoszban is. Mit jelent azonban a kozmosznak az a gondolat, amelynek Hegel különös figyelmet szentelt, és mit jelent a kozmosznak az az akarat, amelynek Schopenhauer szentelt különös figyelmet? Hiszen Hegel nem azt a gondolatot vette szemügyre, amely az emberben alakul ki. Az ő számára alapjában véve az egész világ csak gondolatok megnyilvánulása volt. Ő tehát a kozmikus gondolatot vette szemügyre. Ha tehát Hegel különleges szellemi alkatát tekintjük, azt kell mondanunk: ez a szellemi alkat a Föld nyugati részére utal. Csakhogy Hegel azt, ami Nyugaton például a materialista fejlődéstanban vagy a materialista módon elgondolt fizikában jut kifejezésre, a gondolat elemévé emelte. A fejlődéstant Darwinnál és Hegelnél is megtaláljuk. Darwinnál ez materialista fejlődéstan, minden úgy játszódik le benne, mintha a fejlődésben csak a durva természeti anyagok játszanának szerepet, és ezek működtetnék. Hegelnél azt látjuk, hogy mindenben, ami a fejlődésben jelen van, ott lüktet a gondolat, és voltaképpen a gondolat különleges konfigurációi, konkrét alakzatai alkotják azt, ami fejlődik.

Azt mondhatjuk tehát: Nyugaton a szellemek a gondolat szempontjából szemlélik a világot, de a gondolatot materializálják. Hegel idealizálja a gondolatot, ezért jut el a kozmikus gondolathoz.

Hegel a gondolatról beszél a filozófiájában, és voltaképpen a kozmikus gondolatot érti rajta. Azt mondja: ha a külső világban szemlélünk valamit, akár egy csillagot a pályáján, akár egy állatot, növényt vagy ásványt, valójában mindenütt gondolatokat látunk, a külső világban azonban ezek a gondolati formától eltérő alakban vannak jelen. Nem mondhatjuk, hogy Hegel arra törekedett volna, hogy a világ gondolatairól szóló tanítása ezoterikussá váljon. Ez a tanítás azért maradt ezoterikus, mert műveit kevesen olvasták, nem pedig azért, mert az volt a szándéka, hogy a világ kozmikus tartalmáról szóló tanítása ezoterikussá váljon. Éppen ezért rendkívül érdekes, amit a nyugati titkos társaságoknál látunk, hogy bizonyos vonatkozásban mélységesen ezoterikus tanításnak tekintik, hogy a világot tulajdonképpen a gondolatok alakítják. Azt mondhatjuk: amit Hegel naiv módon kimondott a világról, azt a nyugati, angol-amerikai titkos társaságok titkos tanításuk tartalmának tekintik, amit véleményük szerint, nem is kellene népszerűsíteni. – Bármilyen furcsán hangzik is, azt mondhatnánk, hogy Hegel filozófiája bizonyos módon a nyugati titkos tanítások lényegét alkotja.

Felhívom a figyelmüket arra, hogy itt felmerül egy jelentős probléma. Ha megismerkednek az angol-amerikai népesség titkos társaságainak legezoterikusabb tanításaival, tartalmukban alig találnak egyebet Hegel filozófiájánál. A különbség azonban nem is a tartalomban, hanem annak kezelésében van. Ez abban áll, hogy Hegel teljesen nyilvánvalónak tekinti a dolgot, a nyugati titkos társaságok pedig gondosan őrködnek azon, hogy amit Hegel a világ elé tárt, ne váljék közismertté, maradjon meg titkos, ezoterikus tanításnak.

De mi is az alapja mindennek? Ez igen fontos probléma. Nos, az az alapja, hogy ha valamely, a szellemből eredő tartalmat titkos tulajdonnak tekintenek, akkor az hatalmat jelent, viszont ha népszerűsítik, akkor már nem származik belőle ilyen hatalom. Kérem, értsék meg ezt egészen pontosan: minden olyan felismerés, amelyet titokban tartunk, hatalmi erővé válik. Ezért érinti a dolgok népszerűsítése olyan kellemetlenül azokat, akik bizonyos tanításokat titokban akarnak tartani. Egyenesen kozmikus törvény, hogy az, amit népszerűsítenek, egyszerűen ismeretekkel szolgál; ha eltitkolják, hatalmat ad.

Az utóbbi évek során különféle dolgokat mondtam a Nyugatról kiinduló erőkről. Ezek az erők nem azért indultak ki Nyugatról, mintha ez a tudás Közép-Európában ismeretlen lett volna, ám ugyanezt a tudást másképpen kezelték. Gondoljanak csak bele a dolog különös tragikumába! Ha Közép-Európában csak saját embereiket tanulmányozzák, és nem azt teszik, amit tapasztalni lehetett, úgy nagymértékben elháríthatták volna a nyugati titkos társaságok hatalmából következő világtörténelmi eseményeket. Mint már többször említettem, a nyolcvanas években Eduard von Hartmann[3] azt publikálta, hogy Közép-Európa összes fakultásán csak két filozófus olvasta Hegelt. Természetesen sokat beszéltek és előadásokat is tartottak róla, de bizonyíthatóan csak két filozófiaprofesszor nevelkedett Hegelen. Aki figyel az ilyesmire, az tapasztalhatta, hogy ha egy könyvtárból Hegel-kötetet kért ki, azt nemigen olvasták ronggyá. Saját tapasztalatomból tudom, hogy egy-egy példány néha olyan új volt, hogy még a lapok sem váltak szét benne. Új kiadásban pedig Hegel csak az utóbbi időben jelent meg.

Ezt nem azért mondtam el, hogy a legutóbb jellemzett tényeket különösebben aláhúzzam, csak meg akartam mutatni, hogy ami Hegelben idealista módon él, az mégis a Nyugat felé vezet, egyfelől a darwinizmus, spencerizmus durván materialista gondolataiban jelenik meg újra, másfelől a titkos társaságok ezoterikájában.

Nézzük most Schopenhauert! Schopenhauer, mondhatni, az akarat rajongója. Művének minden oldalából kitűnik, hogy a kozmikus akaratot tartja szem előtt, különösen „A természetben lévő akarat” című érdekes tanulmányában, amelyben mindazt, ami a természetben él és mozog, alapvetően akaratnak, természeti őserőnek tulajdonítja. Így azt mondhatjuk, hogy Schopenhauer úgyszólván materializálja a kozmikus akaratot.

Merrefelé mutat Schopenhauer egész lelki alkata, ha Hegelé a Nyugat felé mutat? Ezt megtudhatjuk tőle magától, hiszen tanulmányozása révén hamarosan kiderül, hogy a Kelet milyen mélységesen vonzza. Ez alkatából következik, ha nem is tudjuk pontosan, miként. Schopenhauernak a nirvána és minden orientális dolog iránti előszeretete, a hindukhoz való vonzódása éppen olyan irracionális, mint egész akarati filozófiája, és mintegy szubjektív hajlamaiból következik. Van benne azonban bizonyos szükségszerűség is. Amit Schopenhauer filozófiájaként kifejt, az akarati filozófia. Bár közép-európaihoz illően, dialektikusan, gondolatokban fejti ki és racionalizálja az akaratot, mégis akaratról beszél, akkor is, ha gondolatokban fejezi ki. Miközben azonban így beszél róla, tehát voltaképpen materializálja a kozmikus akaratot, lelke mélyéről a Kelet iránti vonzódás jelenik meg tudatában. Rajong mindenért, ami indiai. Míg Hegelnél azt láttuk, hogy objektívebben a Nyugatra utal, Schopenhauer ezzel szemben a Kelet felé. Keleten azonban nem találkozunk azzal, hogy az akarati elem, amelyet Schopenhauer sajátosan keleti elemnek érez, materializálva, a gondolatba beleszorítva, vagyis intellektualizálva volna. A keleti lélek életének alapjául szolgáló kozmikus akarat leírásának egész természete nem intellektuális jellegű, hanem részben költői, részben közvetlen szemléletből szólal meg. Schopenhauer viszont közép-európai módon intellektualizálta azt, amit Keleten képszerűen mondtak volna el, csakhogy az a kozmikus akarat, amelyre utal, mégis olyan elem, amelyből a Kelet merítette lelki szemléletét. Ez az az elem, amelyben a keleti világszemlélet élt. Amikor a keleti világszemlélet különösen hangsúlyozza a mindent átható szeretetet, akkor a szeretet eleme is csupán a kozmikus akarat egy bizonyos aspektusa, ám az intellektusból kiemelve. Így tehát azt mondhatjuk: itt az akarat spiritualizálása történik. Ahogy Nyugaton materializálják a gondolkodást, úgy spiritualizálták Keleten az akaratot.

A közép-európai elemben azt látjuk, hogy az idealizált kozmikus gondolatban és a gondolatszerűen is kezelt, ám materializált kozmikus akaratban ilyen módon is egymásra hat ez a két világ. A hegelianizmus nyugati titkos társaságokkal való összefüggésében Hegel kozmikus gondolati rendszerének mélységes nyugati rokonságát érhetjük tetten, míg Schopenhauernak a Kelet iránti személyes vonzódásában, hasonlóképpen, Schopenhauer keleti ezoterikához fűződő rokonsága fejeződik ki.

Ha hagyjuk magunkra hatni a schopenhaueri filozófiát, akkor feltűnik, hogy gondolati eleme voltaképpen eléggé sekélyes; nem mély filozófia ez, de benne lüktet valamiféle ittasság, akaratszerűség. Schopenhauer akkor a legvonzóbb és legérdekesebb, amikor valójában lapos gondolatokat az akarat elemével hatja át. Mondatain ilyenkor mintegy keresztülszikrázik az akarat tüze. Ezért is vált egy alapjában véve sekélyes kor szalonfilozófusává. Schopenhauer akkor lett szalonfilozófus, amikor elmúlt a XIX. század első felének gondolkodó korszaka, és az emberek gondolatai elszegényedtek. Sok gondolkodásra nem volt szükség, elég volt a gondolatokon átlüktető akarat bizsergésére hagyatkozni, így különösen a „Parerga és paralipomena” olvasása során, amelyben a gondolatok pezsgése már-már rafináltan hat.

Így civilizációnk fejlődésének középpontjában éppen Hegel és Schopenhauer ellentétében jelenik meg az a két ellentétes pólus, amelyek közül az egyik Nyugaton, a másik Keleten nyerte el sajátos jellegét. Ezek a pólusok Közép-Európában egymás mellett állnak és támogatják egymást, egészen kiegyenlítődésükig; Schiller és Goethe egyedülálló baráti szövetségében harmonikus, Hegel és Schopenhauer szembenállásában viszont diszharmonikus kiegyenlítődéshez vezettek. Hiszen Schopenhauer akkor lett a berlini egyetem magántanára, amikor ott Hegel képviselte ragyogóan a filozófiát. Schopenhauernak alig voltak hallgatói, előadóterme üresen maradt. Ha Hegelt Schopenhauer filozófiája felől kérdezték, valószínűleg csak vállat vont – megtehette, mivel nagy hatású, tekintélyes filozófus volt. Ha azonban valaki inkább az akarat mozzanatából indult ki, és arra helyezett különös hangsúlyt, mint Schleiermacher[4], aki Hegel mellett is volt valaki, az már kellemetlenebb volt számára. Schleiermacher pedig ilyen gondolat nélküli elemből kívánta értelmezni a kereszténységet, és azt mondta: a kereszténységet nem lehetne gondolati elem képében megragadni, ha a világmindenség gondolatait, tulajdonképpen az isteni gondolatokat másnak fognánk fel, mint amelyekben Istentől függünk, és az univerzumtól való függésünk érzése kifejlődik. Erre Hegel azt válaszolta, hogy akkor a kutya a legjobb keresztény, hiszen az ismeri legjobban a függőség érzését! Hegel természetesen Schopenhauert is ugyanígy letorkollta volna, mint Schleiermachert, ha érdemes lett volna. Mert Hegel mindenkit ráncba szedett, aki nem jutott el a gondolatok realitásának megértéséhez. Schopenhauer viszont csupán buborékoknak tekintette a gondolatokat, amelyek a kozmikus világakarat hullámveréséből szállnak fel. Schopenhauer úgy szidalmazza a műveiben Hegelt, mint egy mosónő, persze a helyzete folytán több oka is volt erre.

Láthatjuk tehát, hogy az az ellentét, amely a civilizáció központi létproblémáját alkotja, ebben az esetben nem zárult le harmonikusan. Van azonban valami, ami mind Schopenhauerból, mind Hegelből hiányzik, és ez az ember igazi megértése. Hegel a kozmikus gondolatban él, éppen ez teszi őt népszerűtlenné. Hiszen az emberek általában nem szívesen emelkednek fel a kozmikus gondolatokhoz. Szívesen adják át magukat a kényelmes érzésnek: miért is törnénk a fejünket kozmikus gondolatokon? Ezt az istenek vagy az Isten úgyis megteszi helyettünk. – Aki evangélikus, azt mondja: az egyedülvaló Isten megteszi ezt. Ha már egyszer az istenek foglalkoznak a kozmikus gondolatokkal, miért kellene még nekünk is törődnünk velük? – Amit Hegel a gondolatról kinyilatkoztat, az valóban rendkívül személytelen. Például a történelem is, ahogyan Hegelnél megjelenik, teljesen személytelen jellegű. Nála a Föld fejlődésének kezdetétől a végéig voltaképpen a kibontakozó gondolatról van szó.

Ha vázlatosan ábrázolni szeretnénk Hegel történelemfilozófiáját, azt kellene mondanunk: a gondolatok felszállnak (rajzolja), leereszkednek, kölcsönösen egymásba szövődnek, így haladnak át a történelmi fejlődésen, és az emberek mindenütt beleszövődnek ezekbe a gondolati pókhálókba, ahol a gondolatok magukkal ragadják őket. Így Hegel számára a történelmi fejlődést voltaképpen ezek az áramló, egymásba fonódó gondolatok jelentik, ezek ejtik foglyul az embert, mint valami automatát, és neki ezzel a gondolati rendszerrel kell együtt fejlődnie a világtörténelmi gondolatok pókhálójában. Schopenhauer szerint az emberi gondolat csak buborék. Ő a kozmikus akaratra tekint, mondhatni, a kozmikus akarat tengerére. Az ember valójában csak tartály, amely a kozmikus akarat egy töredékét foglalja magába. Schopenhauer filozófiájában nincs semmi a továbbfejlődő értelemből vagy gondolatból, hanem csupán gondolattalan, irracionális és értelem nélküli akarati elem áramlik tova. Ebben tűnnek fel az emberek, s bennük tükröződik úgy a voltaképpen folyamatosan kibontakozó értelmetlenség, mintha értelem volna. Hegel számára a világ a legbölcsebb értelem megnyilatkozása. Ámde mi a világ Schopenhauer számára? Nem akármilyen feladat ennek a kérdésnek a megválaszolása. Ez különösen szembetűnővé vált számomra, mikor Eduard von Hartmannról írtam tanulmányt, amelyben Schopenhauerrel azért kellett foglalkoznom, mert Hartmann egyfelől Hegelből, másfelől Schopenhauerból indult ki, de inkább Schopenhauerből. Egy Eduard von Hartmann filozófiájáról szóló, tisztán filozófiai tanulmányról van szó, amelyben azt akartam elmagyarázni, hogy Schopenhauer szerint abban áll a világ rejtélyének megoldása, hogy azt kellene mondanunk: a világ Isten nagy ostobasága. – Ezt azért írtam, mert igaznak tartottam. Az Ausztriában megjelenő folyóirat szerkesztője azt válaszolta, hogy ezt törölnie kell, mert az egész füzetet elkoboznák, ha ezt egy osztrák folyóiratban kinyomtatná; egyszerűen nem írhatja le, hogy a világ Isten ostobasága. Nem ragaszkodtam hát a dologhoz, megírtam a „Deutsche Worte” (Német Szavak) szerkesztőjének: „Húzza ki az »Isten ostobaságát«, de emlékeztetem egy másik esetre: amikor a »Deutsche Wochenschrift« (Német Hetilap) szerkesztője voltam, Ön nem írta ugyan azt, hogy a világ Isten ostobasága, de azt igen, hogy az osztrák iskolaügy az oktatás irányításának az ostobasága, én pedig ezt benne hagytam.” – A hetilapot akkor el is kobozták. Legalább emlékeztetni akartam őt arra, hogy vele is hasonló történt, mint velem, csak nekem a Jóistennel, neki pedig az osztrák közoktatási miniszterrel, von Gautsch báróval[5] kapcsolatban.

Ha a világ rejtélyének lényegére tekintünk, jól látjuk, hogy Hegelben és Schopenhauerban két ellentétes pólus áll előttünk, és valóban csodálatra méltó nagyságukban jelennek meg. Tudom, hogy sokan különösnek találják, hogy ha valaki annyira tiszteli Hegelt, mint én, ilyen képet is rajzolhat róla, mert némelyek el sem tudják képzelni, hogy ha az ember átérzi valakinek a nagyságát, attól még a humorát is megőrizheti. Úgy képzelik, hogy ha valamit nagynak tartunk, mindig a jól ismert keserves arcot kell vágnunk hozzá.

Két ellentétes pólus áll tehát előttünk, amelyek ebben az esetben nem jutottak el olyan harmonikus kiegyenlítődéshez, mint Schiller és Goethe esetében. Ennek a diszharmóniának abban láthatjuk valamifajta magyarázatát, hogy Hegel számára az ember a világtörténelem fogalmainak pókhálójában fejlődő lény, Schopenhauer számára viszont csak olyan edényke, amelybe beletöltik a kozmikus akarat egy részét, tehát alapjában véve csak a világ kozmikus akaratának egy szelete. Az ember igazi individuális, személyes mivoltát tehát egyikük sem tudja megragadni. De annak a valódi lényegét sem, amit a kozmoszban látnak.

Hegel kozmoszra tekint, és a történelemben fogalmak pókhálóját látja. Schopenhauer kozmoszra tekint, és nem a fogalmak pókhálóját látja – az csak tükörkép az ő számára –, hanem az uralkodó akarat tengerét; és ezt a ráció és értelem nélküli akarati tengerben úszkáló emberekbe, mint edényekbe fejtik le (lerajzolja). Csak rászedik az embereket, amikor az értelmetlen akarat úgy tükröződik bennük, mintha ész, képzet, gondolat volna. A kozmoszban azonban benne van ez a két elem. Amit Hegel lát, az benne van a kozmoszban. A gondolatok ott vannak a kozmoszban. Hegel és a Nyugat a kozmoszt szemléli, és a kozmikus gondolatokat látja. Schopenhauer és a Kelet a kozmoszt szemléli, és a kozmikus akaratot látja. Mindkettő megvan benne. A kozmosznak megfelelő világnézet úgy jöhetett volna létre, ha bekövetkezik az a paradoxon, hogy Schopenhauer addig szitkozódik, amíg ki nem bújik a bőréből, és Hegelbe költözik úgy, hogy Hegel lelke is ott marad. Így Schopenhauer benn lakott volna Hegelben, s így látta volna meg az összenőtt Schopenhauer és Hegel a kozmikus gondolatot és a kozmikus akaratot! A világban valóban ez rejlik: kozmikus gondolat és kozmikus akarat. És nagyon eltérő alakban vannak jelen.

Mit mond nekünk az igazi szellemtudományos vizsgálat erről a kozmológiáról? Azt mondja: Tekintsünk bele a világba, hogy hatni tudjanak ránk a világgondolatok. Mit látunk ekkor? Ilyenkor a régmúlt gondolatait látjuk, mindazt, ami a régmúlt időkben, egészen a jelenlegi pillanatig hatott. Ezt látjuk a kozmikus gondolat megpillantásakor, mert a kozmikus gondolat az elhalásában jelenik meg előttünk, amikor a világba kitekintünk. Ebből ered a természeti törvények merevsége, holt jellege; és amikor a természetet törvények révén kívánjuk áttekinteni, akkor szinte kizárólag a matematikára vagyunk utalva, amely holt dolgokkal foglalkozik. Viszont kozmikus akarat hat mindabban, ami az érzékszerveinkhez szól, ami a fényben magával ragad, amit a hangban meghallunk, ami átmelegít bennünket, tehát mindabban, ami érzékelhető számunkra. Ez az, ami a kozmikus gondolatok holt eleméből felszáll, és alapjában véve ez utal a jövőre. Van a kozmikus akaratban valami, mondjuk így, kaotikus, differenciálatlan, de a jelenlegi kozmikus pillanatban mégis annak csírájaként él, ami átmegy a jövendőbe. Ha azonban átadjuk magunkat a világ gondolati elemének, akkor szert teszünk arra, ami a leghomályosabb múltból játszik bele jelenkorunkba. Ez csak az ember fejében van másként. A gondolat benne van az ember fejében, de elkülönült a külső kozmikus gondolattól, az ember személyiségében individuális akarati elemhez kötődik; és ezt akár úgy is felfoghatjuk, mint egy kis tartályba, edénykébe lefejtett kozmikus akarati elemet. Ami viszont az ember intellektusában van, az a múlt felé mutat. Ennek csíráját alapjában véve előző földi életünkben fejlesztettük ki. Akkor akarat volt. Most gondolattá alakult, fejszervezetünkhöz kötődik, fejszervezetünkben mint a kozmosz eleven képmása született meg. Összekötjük az akarattal, az akaratban fiatalítjuk meg. És az akaratban megfiatalítva átküldjük következő földi életünkbe, következő földi inkarnációnkba.

Ezt a világképet voltaképpen még másképpen is lerajzolhatjuk. Mégpedig úgy, hogy a külső, kozmikus jelleg a régi korokban különösen gazdag gondolati elemekben, amelyek egyre gyérebbé válnak, amíg a jelenkorig eljutunk, és a kozmoszban lévő gondolat lassanként elhal.

Az akarati elemet először finoman kell megrajzolnunk. Mennél inkább visszamegyünk az időben, annál jobban túlsúlyra jut az Akasha-képekben a gondolat; minél tovább lépünk előre, annál sűrűbbé válik az akarati elem. Ha végigtekintenénk ezen a fejlődésen, a legködösebb múltban fényes gondolati elemét és a jövő értelem nélküli akarati elemét pillantanánk meg.

Mindez azonban nem marad így, mert az ember beleviszi a fejében megőrzött gondolatokat. Ezeket átküldi a jövendőbe. Míg a kozmikus gondolatok egyre inkább elhalnak, az emberi gondolatok kicsíráznak; a jövőben forrásukból kiindulva hatják át az akarat kozmikus elemét.

Így válik az ember a kozmikus gondolat megőrzőjévé, és így adja át a világnak a kozmikus gondolatot. A kozmikus gondolat az ember kerülő útján hagyományozódik tovább a jövőbe az őskortól fogva. Az ember a kozmoszhoz tartozik. De nem úgy, ahogy a materialista gondolja, hogy az ember a kozmoszból fejlődött ki és annak egy darabja, hanem úgy, hogy része a kozmosz teremtő elemének. Ő viszi át a gondolatot a múltból a jövőbe.

Mint látják, így a konkrétumhoz érkezünk. Ha az embert valóban megértjük, eljutunk addig, amit Schopenhauer és Hegel a maga egyoldalú módján adott nekünk! És ebből láthatják, hogy egy magasabb fokon, a filozófiai szférában is a hármas tagoltságnak kell megjelennie, amellyel az ember a kozmoszban megragadható.

Holnap majd szemléletesebben tekintjük át az ember összefüggését a kozmosszal. Mint mondtam, ma bevezetéssel szándékoztam szolgálni, amelynek szükségessége a továbbiakban válik majd világossá.