Amikor az ember megszokott tudatát alkalmazza, a létével összefüggő jelenségeknek csak egy részét ismeri. Ha körültekintünk a világban, szokásos tudatunk révén a külvilág érzékeink által felkeltett képeit kapjuk meg. Ha ezután gondolatokat képezve tűnődünk azon, amit az érzékeink nyújtanak, emlékképeink maradnak ezekről a gondolatokról. Tehát a lélek életének folyamatában az ember a külső világra tekint és együtt él ezzel, de a külvilággal élve magában hordozza az átélt múlt emlékképeit is.
Megszokott tudatunk nem ismeri fel helyesen azt, ami az emlékezetben él. Hiszen ezt az ember körülbelül így képzeli el: a külső világról ismereteket, észleleteket kapott, és ezek képeket hoztak benne létre; ezek a képek megmaradnak valahol, és lelki életében emlékképekként hívhatóak újra elő. Ez azonban nem így van. Nézzék meg egyszer lépésről lépésre, hogy valójában mi is játszódik le az embernél! Bizonyára észrevették, hogy ha valamivel nem annyira gondolatilag törődnek, csak érzékeikkel, például szemükkel szemlélik, utóképek keletkeznek. Goethe színtanában nagyon jól leírja az ilyen szem által képzett utóképeket: ezek halványuló képek. Ránézünk valamire, lehunyjuk a szemünket: megváltozott képek szűnnek meg. Mindennapi életünkben nemigen figyelünk ezekre a halványuló képekre, mert az észlelésnél energikusabb tevékenységet folytatunk. Gondolkodunk. Amikor az ember gyenge gondolati tevékenységet folytat és a külső világ ad egy képet számára, akkor ezt utókép követi: Amikor azonban gondolkodik, mintegy jobban felveszi a kívülről érkező tevékenységet és ekkor gondolatképe cseng le. Ez is lecsengés.
Ezek a gondolati képek erősebbek és utóhatásuk is intenzívebb, mint a pusztán érzéki utóképeké, de alapjában véve ez is csak egy magasabb fok. Azonban a gondolatok utóképei is az érzékek utóképeihez hasonlóan csendesednének el, ha csak gondolatképekként hoznánk létre ezeket. De egyáltalán nem ez a helyzet. Hiszen az embernek nemcsak feje van, hanem a fejtől teljesen eltérő egyéb organizmusa is. A fej voltaképpen elsősorban annak az utóképe, ami akkor történik az emberrel, mielőtt születése vagy fogantatása révén leszállt a szellemi világból a fizikai világba. Sokkal inkább fizikai, mint a szervezet többi része, amely fizikailag a fejnél kevésbé fejlett. Azt mondhatnánk: a szellemiség a fejben voltaképpen csak mint kép van jelen, míg az organizmus egyéb részeiben szellemileg erős. Erősen fizikai, plasztikusan kialakított fejünk van; spirituális értelemben kevés szellem van benne. Az organizmusuk fizikailag nem erős utóképe az ember születés előtti, leszállás előtti mivoltának, de a szellemiség ebben a másik organizmusban erősebb. A fejnél a fizikai, az organizmus többi részénél a szellemi alakult ki jobban.
Meglévő gondolataink éppen úgy megszűnnének, mint szemünk utóképei, ha szellemi organizmusunk nem venné át és dolgozná fel ezeket. De a szellemi organizmus nem sokra menne ezekkel a képekkel, ha nem történne valami más is. De mint ahogyan szemünk révén a gondolatokká feldolgozott képekhez jutunk, ugyanúgy ezeknek a képeknek az észlelésekor is létrehozunk csak fejünkben elhelyezkedő illékony gondolatokat. A szem képeit a fizikai-éteri világban kapjuk, itt pedig a képen kívül a világ többi részének szellemiségét is befogadjuk, tehát nemcsak szellemet hordozunk magunkban, hanem a szellemiség a világ egyéb területeiről is állandóan belénk áramlik. Azt mondhatjuk hát, hogy szemünkkel olyasmit észlelünk a fizikai-éteri világból, ami belül képhatás; e mögött azonban egy nem tudatos, de nagyon reális szellemi folyamat áll. Ezt az ember nem tudja a szokásos tudatával észlelni. Ez a fizikai észleléssel teljesen párhuzamosan zajló szellemi folyamat. Mialatt észlelik ezt a képet, amelynek az utóhatása rövid ideig van meg szemükben, és mialatt megvan az a gondolatuk, amelyet egy kissé megtartanának, de szintén elhalványulna, belsőleg valamilyen szellemi folyamat megy végbe, és visszaemlékezéskor egyszerűen befelé fordítják a tekintetüket és ránéznek arra, ami az észleléskor szellemi módon történt a bensejükben.
Ezt még szemléletesen is megvilágítom. Tegyük fel, hogy a külső világban látnak valamit, mondjuk például egy gépet. Képet kapnak a gépről. Goethe leírásának értelmében ez egy röviden megjelenő, majd elhalványuló utóképet ad. Gondolatot is alkotnak a gépről, amely tovább megmarad, de szintén elhalványul. A gép azonban ezenkívül még valamit küld szellemi organizmusukba. Ez a gépnél ugyan nem túlságosan szép, a növénynél például sokkal szebb. Valamit beküld önökbe. Mondjuk, egy hónap múlva magukba tekintenek. Az emlékezés azáltal jön létre, ami azzal együtt húzódott be észrevétlenül, ami a gondolatot felkeltette. Nem a gondolat járkált ott lent, hanem egy nem tudatos szellemi folyamat zajlott le. Ezt figyeljük meg később! Az emlékezés megfigyelés, egy olyan szellemi folyamat későbbi megfigyelése, amely a fizikai észleléssel párhuzamosan ment végbe. Látják, ilyen az emberi életünk a világban: itt van az életünk folyamatos áramlása; a szellemi világ tengerében vagyunk. Halálunk és újabb születésünk között ebben a szellemi világban folytatjuk életünket. Bizonyos időkben kiemeljük fejünket a szellemi világból. Vagyis továbbhaladunk, és olykor a vízből kiugró halhoz hasonlóan, előjövünk. Ez a földi élet. Aztán újra lemerülünk. Majd megint egy földi élet következik. A szellemi lét tengeréből ugyanis nem egész szellemi lényünkkel merülünk fel, csak a fejünkkel. Lent mindig a szellemi világban maradunk. De megszokott tudatunkkal nem tudunk erről a folyamatról. A szellemi észleléssel kapcsolatban voltaképpen azt mondhatjuk: az ember halála és újabb születése között a szellemi világban él. Azután kipillant a fejével fizikaiságába, de fő részével születése és halála között is a szellemi világban marad. Kedvező is, hogy ebben úszkálunk, hiszen különben nem volnának emlékeink. Ezeket az teszi lehetővé, amit a szellemi világ nyújt. Az emlékezés szellemi folyamat, amely egy teljesen objektív világhoz tartozik, nem csupán egy szubjektívhez. Megszokott tudatunk itt tévedésben van. Nem hiszi, hogy az emlékezéshez reális folyamat kötődik. De a szokásos tudat ugyanúgy téved, mint az, aki egy hegyen kastélyt lát. Amikor pontosan látja, akkor valóságosnak hiszi. Azután eltávolodik. A dolog távlatibbá válik, és ezért azt mondaná: ez már csak kép, nem is valóság. Így távolodunk az időben a valóságtól. A kastély térbeli valósága nem változik, amikor a képünk megváltozik. Ugyanilyen kevéssé változik az emlékképünknek megfelelő realitás is. Megmarad, mint a kastély. Csak azért tévedünk, mert időbeli távlatunkat nem tudjuk helyesen megítélni. Az emberre vonatkozó számos dolog igazítható egyszerűen helyre. Az időben zajló tudatunk ugyanis csupán a múlt távlati szemlélése. A múlt megmarad, nem múlik el. Képeink csak időbeli távlatba helyezkednek.
A földi élet folyamán nagyon lényegesen megváltozott az embernek a születés és halál közti belső szellemibb folyamatokhoz fűződő kapcsolata. Ha az embert megnézzük, fizikai és étertestből áll. Ez azonban csak az, ami éjszakai alvása közben az ágyban fekszik. Nappal a fizikai és étertestébe még az asztráltest és az én is belemerül. A Golgotai Misztérium előtt élő emberek énje - saját régebbi emberi inkarnációinkban - elhomályosult, amikor a Golgotai Misztérium közeledett. Az emberek ekkor másképpen ébredtek fel, mint a Golgotai Misztérium után. Az asztráltest mindig teljesen belemerül az étertestbe. De régebben az én is mélyen belemerült az étertestbe. Ma ez nincs már így. Ma az én csak az étertest fejrészébe merül bele. Így az én a régi embernél egészen bemerült és ezzel az étertest alsó részeibe is bejutott. Ide ma nem jut le, hanem csak a fejbe. Ezért tudunk intellektuálisan gondolkodni. Amint mélyebbre merülnénk, máris ösztönös belső képeink lennének. Jelenkorunk emberénél az én voltaképpen még nagyon is a fizikai testen kívül van. Intellektuális lénye így éppen azon alapul, hogy énjével már nem merül be az egész étertestébe. Ha ez megtörténne, úgy ösztönös szellemi látása volna. Mivel azonban már csak a fej étertestébe merül bele, és nem az egészbe, ezért nincs ilyen ösztönös szellemi látása, hanem tudatos világos látása van, a külvilág tudatos világos észlelése. Ez azonban csak olyan fejjellegű észlelés, amellyel rendelkezünk. A régi ember még egész emberi mivoltával látott. Az újabb ember már csak a fejével lát. Születésünk és halálunk között pedig a fej a leginkább fizikai jellegű. Az intellektuális korszak embere így csak azzal rendelkezik, amit fizikai feje, valamint fejének éterteste révén észlel: a gondolatokkal, amelyeket létre tud hozni. Az emlékezés folyamata, amely a mélyben játszódik le, már kivonja magát a tudata alól. Ezt a modern ember olyan tévesen értelmezi, ahogyan leírtam.
A régi ember így nemcsak a külső fizikai világot látta maga körül, hanem a mögötte lévő szellemi lényt is. A külső fizikai világ nem is volt nagyon éles számára, sokkal elmosódottabb jellegű volt, mint az újabb embernél. A fizikai világban elterülő jelenségek mögött viszont mindenütt meglátta az alacsonyabb, de a magasabb rendű isteni-szellemi lényeket is. Gyermeteg naiv elképzelés költészetnek vélni, ha a régi emberek leírták a természetben lévő isteneiket. Ez nem volt költészet. Ez ugyanolyan naivitás, mintha azt neveznénk költészetnek, amit valaki éber állapotban látott. Ez a régieknél nem volt költészet, ők mindezt az érzékletes szemlélettel összefonódva látták, amely azért is volt sokkal elmosódottabb, mert mintegy a lejátszódó isteni-szellemi jelenségek háttere előtt látták. A régi embernek tehát egészen más világképe volt, mivel felébredéskor mélyebben merült az étertestébe. Benne volt önmagában, és ezáltal megnyilatkozott neki az isteni-szellemi lények sorsa.
Az ember azokba az isteni világokba látott bele, amelyek megelőzték saját világát. Az istenek megmutatták sorsukat az embernek, aki az isteni világokba tekintve látta meg ezeket a sorsokat. Azt mondhatta: tudom, honnan jövök és melyik világhoz tartozom. Ez azért volt így, mert az ember perspektívájának kiindulópontja saját magában volt. Étertestét olyan szervvé alakította, amellyel észlelni tudta az isteni világot. Erre a modern ember nem képes. Ő a perspektíváját csak a fejéből hozhatja létre, az pedig kívül esik az étertest szellemi részén. A fej éterteste kaotikus, nem olyan organizált, mint az egyéb szervezet éterteste. Az ember ezért látja most pontosabban a fizikai világot, mint azelőtt, de a mögötte lévő isteneket nem látja többé. Korunkban viszont bizonyos előkészület történik erre. Az ember afelé halad, hogy teljesen kihúzódjék önmagából, és perspektíváját kint foglalja el. Ezt az ember a jövőben kapja majd meg. Hiszen már most is efelé halad, mert ha csakis a fejében van, akkor már csupán egészen elvont gondolataival van a világban. Azt mondhatnánk, hogy nincs ott semmilyen igazán valóságosban. Kissé szélsőségesen kifejezve: csakis az emberi fejben vagyunk. Mert az emberi fej csak a fizikai-földi létről ad nekünk tudatot. Amennyire azonban az ember kinő a fejéből, úgy jut ismét tudáshoz, de most már magáról az emberről. Amikor az ember még önmagában volt, megismerte az istenek sorsát. Önmagából kihúzódva saját kozmikus sorsát ismerheti meg. Betekinthet önmagába. Ha pedig az emberek már most igazán igyekeznének, úgy a fejük nem is akadályozná őket annyira, mint általában hiszik, saját emberi sorsuk, az ember kozmikus sorsának meglátásában. Az akadályt csak az jelenti, hogy az emberek mereven ragaszkodnak ahhoz, hogy csakis a fejükben éljenek, a fejembernek megfelelő, szűk látókörű megismerésről beszélhetnénk. Amikor az emberek nem akarnak ma az antropozófia által nyújtott emberi bölcsességgel foglalkozni, hogy egészséges emberi értelmükkel lássák be azt, amit az emberről tudni lehet, akkor azon nem akarnak túltekinteni, amit a fejükkel hoznak létre.
Az ember lassanként az emberen kívülre helyezi a kiindulópontját, így halad arrafelé, hogy megismerje az embert. Általános emberi sors, hogy egyre jobban kihúzódjunk az étertestből és megismerjük az embert. Ez természetesen bizonyos veszéllyel jár. Lassanként elveszítjük, vagy legalábbis elveszíthetjük az étertestünkhöz fűződő kapcsolatot. A Golgotai Misztérium éppen ezen segített az emberiség kozmikus sorsában. Azelőtt az ember kint az istenek sorsát látta, azóta képes saját kozmikus emberi sorsának a meglátására. De amint egyre jobban kihúzódik önmagából és Pál szavai szerint érti meg a Golgotai Misztériumot - „Nem én, hanem a Krisztus énbennem.”-, úgy Krisztushoz fűződő kapcsolata révén újra eljut emberi mivoltába. Ezt a fokozatos kihúzódást éppen Krisztus átélése révén képes elviselni. Krisztus átélésének azonban egyre intenzívebbé kell válnia. Amikor a kozmikus sors nyomán az istenek külső világa egyre inkább lealkonyult, felderengett annak a lehetősége, hogy az emberben olyan, a földön lejátszódott isteni sors jelenjék meg, amely teljesen hozzá fűződik.
A régi embert úgy képzeljük el, hogy az istenek észlelése ott volt körülötte. Képekből alakította ki, ez volt mitológiája, a mítosz. Az istenek észlelése lealkonyult. Bizonyos mértékben már csak a fizikai világ van az ember körül. Viszont megkapta azt a lehetőséget, hogy belsőleg kötődjék egy isteni sorshoz, amikor az isten átmegy a halálon és feltámad. A régi korokban az ember szellemi tekintetét kifelé fordította, látta az istenek sorsát, ebből alkotta meg a hullámzó képekben átélt mítosz sokféle alakját, hiszen ez igen különbözőképpen él a szellemi világban. Azt mondhatnánk, hogy a földi ember bizonyos fokig már elmosódottan látta ezt az isteni világot, amikor ösztönös szellemi látással észlelte. Ezért alakítottak ki az emberek eltérő jellegük szerint különböző képeket erről az isteni világról. Ezért különböznek egymástól a különféle népek mítoszai. Az ember valóságos világot észlelt, de inkább álomszerűen, bár ezek az álmok a külső világból érkeztek. Többé-kevésbé világos képek voltak, de nem annyira világosak, hogy mindenki számára egyértelműek legyenek.
Ekkor magán a Földön játszódott le egy isteni sors. A többi isteni sors az embertől távolabb volt, így az ember távlatban látta, nem világosan. Földi életétől messzebb estek. A Krisztus-esemény földi életében egészen közel van hozzá. Az isteneket homályosan látta, mert mintegy perspektívában szemlélte őket. A Golgotai Misztériumot azért nem látja át még megfelelően, mert túlságosan közel áll hozzá. Az isteneket perspektivikusan, némi távlati homályossággal látta, mivel túlságosan messze voltak ahhoz, hogy egész élesen lássa őket, különben minden nép ugyanazt a mítoszt alkotta volna meg. A Golgotai Misztérium túlságosan közel van az emberhez, nagyon is szorosan kötődik hozzá. Távlathoz kell jutnia, és ezt a távlatot azáltal kell megkapnia az Isten földi sorsához, a Golgotai Misztériumhoz, hogy önmagából egyre jobban kihúzódik.
Ez az alapja annak, hogy akik a Golgotai Misztérium korában éltek, és még látni tudtak, azok miért érthették meg könnyen Krisztust. Azért érthették meg könnyen, mivel látták az istenek világát és tudták, hogy Krisztus ebből az isteni világból érkezett a Földre, a Golgotai Misztériummal kezdődő további sorsához. Már a Golgotai Misztériumot is homályosan látták ugyan, de Krisztust a Golgotai Misztériumig még jól látták. Krisztusról, mint istenről, még sok mindent el tudtak mondani. Csak akkor kezdtek vitatkozni arról, ami ezzel az istennel történt, amikor ő János Jordán keresztelőjénél egy emberbe költözött bele. A kereszténység első idejében ezért igen kifejezett krisztológia létezett, Jézus-tan (jezuológia) azonban nem volt. A krisztológia azért alakult át pusztán jezuológiává, mert az isteni világ általában ismeretlenné vált. A jezuológia a XIX. századba terjedően egyre erősebbé vált, ekkor Krisztust már értelemmel sem fogták fel. A modern teológia nagyon büszke volt arra, hogy Jézust lehetőleg emberileg értse meg, Krisztust pedig elengedje.
De éppen a szellemi megismerés révén kell újra olyan perspektívát találnunk, hogy Jézusban felismerjük a lényegest, Krisztust. Csak ezáltal válik lehetségessé, hogy a Golgotai Misztérium megértésének, a Krisztushoz fűződő kapcsolatnak a kerülő útján tegyük újra magunkévá az ember és az emberiség mivoltát ahelyett, hogy ettől elszakadva csak kívülről szemléljük.
Így azt mondhatjuk, hogy az emberiség útban van arrafelé, hogy önmagából kihúzódva a szellemi realitást lassanként teljesen elvont fogalmakká és eszmékké alakítsa át. Ilyen vonatkozásban már nagyon előrehaladt és voltaképpen a következő előtt áll. Az emberek elvont, intellektuális képességük további előrehaladásával, az önmagukról alkotott ismeretük alapján azt mondhatják, hogy bár szellemit élnek át, de ez a szellemi csak délibáb, súlytalan, pusztán eszmei.
- Az embernek ismét meg kell találnia annak a lehetőségét, hogy ideáit szellemi szubsztanciával töltse meg. Ez akkor történhet, ha az intellektuális életbe való átmenettel Krisztust is átéli. A modern intellektualizmusnak Krisztus-tudattal kell tehát összeforrnia. Ha ezt a Krisztus-tudatot nem tudjuk éppen az intellektualizmus útján megtalálni, úgy emberként egyáltalán nem is kell valaminek az elismerését akarnunk.
Látják, az ember a régi korokban bűnbeesésről beszélt. Olyan értelemben beszélt a bűnbeesés képéről, mintha lényével egy magasabb világhoz tartozott volna, ahonnan mélyebbre zuhant; ez képszerűen felfogva meg is felel a valóságnak. Teljesen reális értelemben beszélhetünk bűnbeesésről. Ahogy a régi ember helyesen érzett, amikor azt mondta, hogy lezuhant a szellemi magasságból és egyesült egy alacsonyabb rendűvel, úgy az újabb embernek is éreznie kellene, hogy egyre elvontabbá váló gondolatai is bizonyos esést jelentenek. Ez ugyan felfelé történő esés, mintegy emelkedés, de ugyanolyan értelemben romlást jelentő emelkedés, mint ahogy a régi ember az esését érezte romlásnak. A régi ember még a régi értelemben értette a bűnbeesést, és Krisztusban látta meg azt, aki a megváltás lehetőségét megadva helyreállította az embernek a bűnhöz való viszonyát. Ahogyan ez a régi ember tudatát kifejlesztve Krisztusban látta tehát azt, aki leesettségéből felemeli, úgy az intellektualizmusba behúzódó újabb embernek azt kellene Krisztusban látnia, aki megadja neki azt a súlyt, hogy ne szálljon el szellemileg a Földről, illetve arról a világról, amelyben benne kell lennie.
Ha a régi ember a bűnbeeséssel kapcsolatban főként az akarat fejlesztésének értelmében látta a Krisztus-eseményt, úgy az újabb embernek Krisztust a gondolattal összefüggésben kellene látnia, de ennek el kell vesztenie a realitását, ha az ember nem tud számára olyan súlyt adni, hogy a gondolati életben újra realitást találhatunk.
Azt kell mondanunk, hogy az emberiség fejlődésen megy át. Ahogy Pál régi Ádámról és új Ádámról, Krisztusról beszélhetett, úgy ezt bizonyos értelemben a modern ember is megteheti. Tisztában kell lennie azonban azzal, hogy a régi tudattal rendelkező ember úgy érezte, hogy Krisztus felemelte, az újabb embernek pedig azt kell tudnia, hogy Krisztus megvédi a puszta absztrakció, az intellektualizmus lényegtelenségébe való kiröppenéstől. A modern embernek azért van szüksége Krisztusra, hogy messzeségekbe szálló bűnét önmagában alakítsa olyanná, hogy ismét megjavulhasson. A gondolat pedig azáltal javul meg, hogy ismét az igazi realitáshoz, a szellemi realitáshoz tud kötődni. Aki tehát átlátja a világmindenség titkait, az megkapja annak a lehetőségét, hogy Krisztust a legmodernebb tudati fejlődésbe is beleillessze.
Most térjünk vissza előző képünkhöz, amelyet az emberi emlékezés képességéhez fűztem. Azt mondhatjuk, hogy mint emberi lények a szellemi világban élünk, és amikor fejünkkel kitekintünk a fizikai világba, akkor a szellemi világ fölé emelkedünk. De nem merülünk bele teljesen, csak a fejünkkel. Úgy maradunk a szellemi világban, hogy még az emlékeink is mindig ebben játszódnak le. Emlékezetünk világa a szellemi világ tengerének mélyén marad. - Amíg születésünk és halálunk között élünk és nem vagyunk az énünkben annyira erősek, hogy meglássuk mindazt, ami az emlékeinkkel odalent végbemegy, addig észre sem vesszük, hogy milyen is az emberiség helyzete az újabb korban. Fizikai életünk során úgy emelkedünk ki a szellemi világból, mint a levegő után kapkodó hal, de ha meghalunk, komolyra fordul ezzel a dolog. Akkor nem hisszük visszatekintés közben, hogy lényegtelen emlékképeket látunk, nem adjuk át magunkat annak a tévedésnek, hogy az idő távlata a realitást is elöli. Az ember az idő nyomán úgy adja át magát az emlékezésnek, mint aki a távolban látottat csak képnek tartja a térbeli perspektíva miatt, nem pedig realitásnak. Tehát azt mondaná: amikor eltávolodom, olyan apró lesz az a kastély, olyan rettentően kicsi, hogy nem is lehet reális, hiszen ilyen kis kastélyban nem is lakhatnak emberek, hát nem is lehet igaz. - Körülbelül ez a végkövetkeztetés áll fenn itt is. Az ember visszapillant az időben, nem veszi tekintetbe az időperspektívát, és ezért nem tartja az emlékképeket realitásnak. Ennek vége van a perspektíva megszűntével, amikor kilépünk a térből és az időből. Halálunk után megszűnik. Akkor nagyon is reálisan jelenik meg az, ami az időperspektívában él.
Most azt vihetjük bele az átélésünkbe, amit Krisztus-tudatnak nevezek. Halálunk után visszapillantva meglátjuk, hogy életünkben realitáshoz kötődtünk és nem csupán absztrakt módon éltünk. A perspektíva megszűnik, itt a realitás. Ha megmaradtunk a csupán elvont átélésnél, akkor is a valóság jelenik meg, így azonban légvárakat építettünk a földi életünkben. Olyasmit építettünk, amiben nincs szilárdság. Intellektuális megismeréssel és tudással is építhetünk, de ez törékeny, nincs meg a szilárdsága.
A modern embernek a realitáshoz való kötődéséhez arra van szüksége, hogy a Krisztus-tudat hassa át és így ne légvárakat, hanem szellemi várakat építsen. A Föld számára az a légvár, ahol az alapot képező réteg nem elég szilárd. A szellemi élet számára azok a légvárak, amelyek a szellem alatt helyezkednek el. A légvárak mindig saját helyükön vannak. De a földi élet számára túlságosan hígak, a szellemi élet számára túlságosan sűrűn fizikaiak. Az emberek ekkor nem tudnak eloldódni a sűrű fizikaitól, pedig ennek a szellemihez képest voltaképpen csekélyebb a realitása. Ha az intellektualizmus révén építették légváraikat, úgy földhöz kötöttek maradnak, nem jutnak szabad kapcsolatba a földi élettel.
Látják, hogy a Krisztus-tudatnak éppen az intellektualizmus számára, az igazi megváltás tanításának, a légvárak építésétől való megváltásunknak értelmében van igen reális jelentősége a halál kapuján való áthaladás utáni életünknél.
Ezek az antropozófia számára nem hittételek, hanem olyan megismerések, amelyek éppen úgy megszerezhetőek, mint matematikai módszerek révén a matematikai ismeretek.
