Az író, akiről itt a múltkor beszéltem, voltaképpen éppen azoknak adhatna rendkívül sok elgondolkodnivalót, akik az antropozófiai mozgalomhoz tartoznak. Oswald Spenglerben ugyanis olyan személyiséget látunk, aki rendkívül sokat tud a ma megismerhető tudományosságból. Valósággal azt mondhatjuk, hogy Spengler teljesen ismeri azokat a különböző gondolatokat, amelyek az utóbbi századok folyamán váltak a civilizált emberiség tulajdonává. Éppenséggel úgy tekinthetjük, hogy a tudományok vagy legalábbis a tudományos gondolatok egész sorát felvette magába.

Létrehozott gondolatkombinációi olykor ragyogóak. Közép-Európában - nem Franciaországban, hanem Közép-Európában - legnagyobb mértékben szellemes embernek nevezhető. A nyugati-franciás szellemességhez Oswald Spengler gondolatai mindenesetre túlságosan nehezek és sűrűk. De mint mondtuk, közép-európai értelemben valóban szellemes gondolkodónak számíthat. A szó legjobb értelmében aligha nevezhető elegáns gondolkodónak, mert gondolatainak öltözete, minden szellemesség ellenére, szörnyen fontoskodó jellegű. Különböző helyeken még az is kitűnik, hogy e szellemes ember mondatainak résein erősen filiszter szem kandikál ki. Mindenesetre magukban a gondolatokban is van némi durvaság.

Ez, mondhatnám, inkább a gondolatok esztétikai szemlélése. A lényeges azonban az, hogy itt olyan személyiség áll előttünk, akinek gondolatai, mégpedig időszerű gondolatai vannak, de voltaképpen az egész gondolkodást semmibe veszi. Mert Oswald Spengler a világ valóságos történése számára nem azt tartja mérvadónak, ami a gondolkodásból ered, hanem az élet ösztönösebb impulzusait. Azt mondhatjuk, hogy a gondolkodás nála valójában fényűzésszerűen lebeg az élet felett, és így a gondolkodók szerinte olyan emberek, akik az életen töprengenek, de elgondolásukból semmi sem áramolhat be az életbe. - Az élet már megvan, amikor a gondolkodók eljönnek, hogy felőle gondolkodjanak.

Valóban azt kell mondanunk: abban a világtörténelmi pillanatban, amikor egy gondolkodó némileg általános módon uralkodik a jelen kor gondolatainak speciális alakján, abban a pillanatban voltaképpen terméketlennek, sterilnek érzi ezeket a gondolatokat. Ezektől a terméketlen gondolatoktól afelé fordul, ami az ösztönös életben pezseg, és az így adódó nézőpontból tekint jelenkori civilizációnkra.

Ezt voltaképpen úgy látja, hogy azt mondja: amit ez a jelenkori civilizáció létrehozott, az mindenütt a pusztulás útján van. Csak az remélhető, hogy abból, amit Spengler „vér”- nek nevez, egykor ismét olyan ösztönösség merül fel, ami nem működik együtt a jelenkori civilizációval, sőt szét is veri és kiterjedt, csak az ösztönösségből fakadó hatalmat állít a helyére.

Oswald Spengler látja, hogy az újabb civilizáció emberei lassanként a gépi élet rabszolgái lettek. Nem látja azonban, hogy ebben a gépi életben, és általában a technikában, éppen azért érkezhet el visszahatásként az emberi szabadság átélése, mivel alapjában véve üressé vált a szellemiség vonatkozásában. Erről neki sejtelme sincs. Miért nincsen?

Látják, legutóbb, mondhatnám, inkább tréfásan utaltam arra, hogy Spengler azt mondja: Az államférfi, a gyakorlati ember, a kereskedő és a többi, más impulzusból cselekszik, mint ami a gondolkodásban hódítható meg. - Tréfásan azt mondtam: Úgy látszik, Oswald Spengler sohasem vette figyelembe, hogy gyóntatóatyák és hasonló kapcsolatok is léteznek. - Oswald Spengler más olyasmit sem figyelt meg megfelelő értelemben, aminek a gyóntatóatyához fűződő kapcsolat csak egyik világtörténelmileg dekadens oldalát jelenti.

Ha az emberiség fejlődésében visszamegyünk, mindenütt azt találjuk, hogy az úgynevezett tettek emberei, akiknek külsőleg dolguk van a világban, későbbi korokban a jóshelyekhez, régebbi korokban pedig a misztériumokhoz fordulnak a szellemi világból felismert tanácsokért. Elég, ha a régebbi egyiptomi kultúrát vesszük figyelembe, ahol a misztériumokban a szellemi világ szellemi módon megismert tanácsait átadták olyanoknak, akik a tettek embereivé akartak válni, és azzá is kellett válniuk. Ha visszafelé követjük az emberiség fejlődését, rájövünk, hogy a földi tettekbe átjutó impulzusokat éppen a szellemi világból, a szellemiségből merítették, nem pedig a vérből, a vér homályos mélységéből, hiszen a vér egész elmélete a lehető legmisztikusabban ködös.

Éppen az úgynevezett tettek emberei voltak bizonyos értelemben az eszközei azoknak a nagy szellemi alkotásoknak, amelyeknek az irányait a misztériumok szellemi kutatásában ismerték fel. Azt mondanám, hogy a misztériumok utócsengésének belejátszását mindenütt ott látjuk a görög és a római történelemben, de még a középkor első időszakában is.

Felhívtam a figyelmüket, hogy például a Lohengrin-mondát csak akkor értjük meg, ha visszakövetjük a külső fizikai világból a korai vagy tulajdonképpen középső középkor Grál várába.

Tehát az emberré fejlődés valóságos menetének teljes félreértése, ha Oswald Spengler úgy véli, hogy a világtörténelem eseményei valahogyan a vérből sarjadnak ki, és ehhez semmi köze sincs annak, ami a gondolat révén jut be az emberbe.

Ha régebbi korokba megyünk vissza, azt találjuk, hogy az emberek nagymértékben függenek a szellemi világ kutatásától, amikor valamit tenni akarnak. Ha szabad így kifejeznünk, az istenek szándékait kellett kikutatni. Azt látjuk, hogy az embereknek az istenektől való ilyen függősége nem tette lehetővé a régebbi korokban az emberek szabadságát. Az emberek gondolatai teljesen arra irányultak, hogy mintegy olyan edények legyenek, amelyekbe az istenek beleárasztották szellemi szubsztanciájukat, az emberek pedig ezeknek a hatására cselekedtek.

Az isteneknek azért kellett abbahagyniuk ezeknek a szubsztanciáknak az emberi gondolatokba történő beárasztását, hogy az emberek szabadok lehessenek. Az emberi gondolatok ezáltal egyre inkább képekké váltak. Az emberiség régebbi gondolatai sokkal reálisabbak voltak. Amit Oswald Spengler a vérnek tulajdonít, azok éppen olyan realitások, amelyek a régebbi emberiség gondolataiban rejlettek, olyan szubsztanciák, amelyek még a középkor folyamán is hatottak az emberek révén.

Azután az újabb kor következett. Az emberek gondolatai elveszítették isteni, szubsztanciális tartalmukat. Az emberek gondolatai csupán elvont gondolatképekké váltak. De csak ezek nem unszolnak és nem kényszerítenek. Az ember csak az ilyen gondolatképekben való élet által válhat szabaddá.

Az ember az újabb évszázadok során, egészen a XX. századig, alig talált magában egyebet, mint az ilyen gondolatképek kialakításának organikus hajlamát. Ez volt az emberiség szabadságra nevelése. Az embernek nem voltak olyan atavisztikus imaginációi vagy inspirációi, mint a régi korokban. Csak gondolatképei voltak. Ezekben a gondolatképekben egyre szabadabbá válhatott, mivel a képek nem kényszeríthetnek. Ha az erkölcsi impulzusokat képekben kapjuk, úgy már nem kényszerítenek, mint ahogy akkor történt, amikor a régi gondolati szubsztanciában rejlettek. Akkor még természeti erőként hatottak az emberre. Az újabb gondolatképek már nem természeti erőkként hatnak. Hogy legyen egyáltalán valami tartalmuk, vagy azzal kellett ezeket egyfelől kitölteni, amit a természeti megismerés pusztán érzéki megfigyelés által megtud. Így olyan érzéki megfigyelő tudományhoz jutottak, amely a gondolatokat kívülről töltötte fel tartalommal; belülről azonban egyre kevésbé kaptak tartalmat. Ha tehát az emberek még egyáltalán tartalmas gondolatokat akartak, úgy a régi hagyományokhoz kellett nyúlniuk, ahogy ez a hagyományossá vált vallásos felekezeteknél vagy a különféle hagyományossá vált titkos társaságoknál történt, amelyek az egész földön virultak. Az emberek nagy tömegét a különböző vallásos felekezetekben fogták össze, ezekben olyasmit hoztak az embereknek, aminek a tartalma olyan régebbi korokból származott, amikor a gondolatoknak még megvolt a tartalmuk. Vagy a titkos társaságokban bontakoztatták ki újra azt - kultikusan vagy másképpen -, ami többé-kevésbé a régi korok hagyományaiból származott. Kívülről az érzéki megfigyelés tartalmával töltötték ki a gondolatokat. Belülről pedig a régi, dogmatikusan hagyományossá vált impulzusokkal.

Ennek így kellett történnie a XVI. századtól, egészen a XIX. század utolsó harmadáig, mert ekkor még az egész civilizált világban az a szellemi princípium hatott az emberek együttműködésében, amelyet, ha régi nevet akarunk használni, Gábriel arkangyal princípiumának nevezhetünk. Ez az a lény - ez csak terminológia, szellemi hatalomra akarok utalni -, aki a modern civilizációban bár nem tudatosan, de hatott az emberi lelkekre. Az embereknek maguknak bensőleg nem volt tartalmuk. Szellemi-lelki életünk számára csak hagyományos tartalmat vettek fel. Ez azonban azt idézte elő, hogy az emberek nem is érezhették volna saját ottlétüket ennél a szellemi tartalomnál.

Friedrich Nietzsche volt tulajdonképpen az első, aki megérezte ennél a szellemi tartalomnál ezt a részvétlenséget, de új szellemiség átéléséhez nem tudott eljutni. Így alapjában véve a szellemi-lelki tartalom minden impulzusa veszendőbe ment számára. Ezután lehetőleg határozatlan impulzusokat keresett, hatalmi és hasonló impulzusokat.

Az embereknek ugyanis nemcsak olyan szellemi tartalomra van szükségük, amit elvont gondolatokba foglalnak, hanem a szellemi tartalomnál bekövetkező belső átmelegedésre. Ez a belső átmelegedés rendkívül fontos.

Ezt a belső átmelegedést a nagy tömeg számára azok a különböző kultikus és hasonló cselekmények idézték elő, amelyeket a felekezetekben gyakoroltak. A szabadkőműves közösségekben vagy az újabb kor más titkos társaságaiban ezt a melegséget is beleárasztották a lelkekbe.

Ez a Gábriel-korban azért volt lehetséges, mert a Földön voltaképpen mindenütt jelen voltak azok az elementáris lények, akik még a középkorból maradtak meg. De ezeknek az összes természeti jelenségekben ott lévő elementáris lényeknek a XIX. század közeledtével, a XX. században pedig teljességgel, egyre lehetetlenebbé vált, hogy mintegy az ember szociális életében élősködjenek. Éppen a legújabb korban hatott ez ellen sok minden a tudat alatt.

Látják, ha ilyen titkos társaságokban kultuszokat hajtottak végre a régi hagyományoknak megfelelően, ezeknek az értelmében - hihetetlen, hogy a titkos társaságoknál minden kultusz állítólag „régi” és „megszentelt” -, vagy pedig tanítottak és olyasmit bontakoztattak ki, ami már a régi misztériumok meg nem értett utóhangja volt, akkor ez igencsak kedvezett bizonyos elemi lényeknek. Mert amikor az emberek mindenfélét végrehajtottak, mondjuk, valamilyen celebrált misénél ültek, és már semmit sem értettek belőle, olyankor roppant bölcsesség tárult az emberek elé: jelen voltak, és ha nem is értették, megértésük lehetséges lett volna. Ekkor jöttek azután ezek az elementáris lények, és ha az emberek nem gondolkodtak a miséről, úgy az elementáris lények gondolkodtak azzal az emberi értelemmel, amelyet az emberek nem alkalmaztak. Az emberek egyre inkább kialakították szabad értelmüket, de nem használták. Inkább leültek, hogy a hagyomány tegyen eléjük valamit. Az emberek nem gondolkodtak. Ez ma még mindig így van, holott ma teljesen mások a körülmények, a jelenkor emberei igen sokat gondolkodhatnának, ha használni akarnák az eszüket. De nem szeretik, nem teszik, nem kedvelik az éles gondolkodást. Inkább azt mondják: megerőltető, elvont, itt bensőleg kell dolgozni!

Ha az emberek szeretnék a gondolkodást, nem járnának olyan szívesen mindenféle mozielőadásra és hasonlókra, mivel ezeknél nem lehet és nem kell gondolkodni, minden lepereg. Azt a keveset, amit még gondolni kellene, nagy táblára írják, és le lehet olvasni. Így alakult ki az újabb kor folyamán lassan és fokozatosan a belső aktív gondolkodás iránti ellenszenv. Az emberek szinte teljesen leszoktak a gondolkodásról. Ha valahol olyan előadást tartanak, ahol nincsenek fényképek, és gondolkodni kellene, akkor az emberek többé-kevésbé inkább alszanak egy kicsit. Talán oda mennek, de elalszanak, mert az aktív gondolkodás nem örvend ma rendkívüli közkedveltségnek.

A gondolkodás századokon át történt elutasításához alkalmazkodott éppen sok minden, amit az ilyen titkos társaságokban műveltek. Még mindenütt itt voltak azok az elementáris lények, akik még a középkor első felében érintkeztek az emberekkel, amikor még olyan laboratóriumi, alkimista kísérleteket végeztek, ahol az emberek egészen tudatosan gondoltak arra, hogy szellemi lények működnek közre, ezek a szellemi lények pedig itt maradtak.

Miért is ne használnánk ki a kedvező alkalmat! A legújabb civilizációban lassanként olyan agyvelőt kaptak az emberek, amely jól tudott gondolkodni, de nem akart. Így ezek az elementáris lények közeledtek, és úgy gondolták: ha az emberek nem használják az agyukat, mi használhatjuk. Azokban a titkos társaságokban, amelyek csak a hagyományosat szerették és mindig csakis régit hoztak felszínre, az történt, hogy jöttek ezek az elementáris lények és gondolkodásra használták az emberi agyakat. Így az elementáris lények rendkívül sok agyvelő-szubsztanciát használtak a XVI. század óta.

Az emberiség fejlődése során sok minden érkezett az emberek közreműködése nélkül, jó ötletek is, különösen az emberi együttélésre vonatkozó jó ötletek.

Ha megnézik azokat az embereket, akik egy kicsit tájékozódni akartak ebben a korban a civilizációról, azt fogják találni, hogy a nagy kérdés az volt számukra: mi hat itt egyáltalán egyik embertől a másikig? Hiszen az embereknek gondolkodni kellene, de nem gondolkodnak. Mi hat tehát egyik embertől a másikig?

Ez nagy kérdés volt például Goethe számára. Ilyen hangulatból írta meg a „Wilhelm Meister” című művét. Ebben mindenütt különféle homályos társadalmi összefüggésekhez vezet el, amelyek nem jutnak az ember tudatára, mégis működnek, egyik-másik félig tudatosan fel is veszi és továbbadja. Különféle szálak szövődnek. Goethe ilyen szálakat próbált találni, ezeket kereste. Amennyiben rájuk talált, azt éppen a „Wilhelm Meister” regénykompozíciójában akarta ábrázolni.

Ez azonban az egész XIX. században szerepet játszott. Ha az emberek hajlamosak volnának ma arra, hogy egy könyvvel tovább foglalkozzanak, mint két étkezés között - ezt képletesen mondom, mert a legtöbben elalszanak két étkezés között, ha egyharmadát elolvasták. A következő harmadát azután a következő két étkezés közben olvassák el, a további harmadát pedig a további két étkezés között - ez ugyebár kissé szétaprózódik. Azért kedvező volna, ha még a két étkezés vagy vasútállomás között olvasott regények és novellák is gondolkodásra késztetnék az embereket. Ezt a mai korról nem tételezhetjük fel, de ha megnéznék például, hogy Gutzkow „Római varázsló” és „A szellem lovagja” című könyvében hogyan keresett ilyen összefüggéseket, vagy azokat a rendkívüli szociális összefonódásokat, amelyeket George Sand keresett a regényeiben, úgy mindenütt észre- vehetik, hogy a XIX. században olyan szálak szerepelnek, amelyek meghatározatlan hatalmaktól erednek, és a nem tudatosba játszanak bele. A szerzők ezeket követik, és például mint George Sand, különféle módon helyes nyomon járnak.

De ez a XIX. század utolsó harmadában lassanként úgy alakult, hogy az emberi agyvelővel gondolkodó elemi lények, akik, hatalmukba kerítve az emberi érzületet, létrehozták a XIX. század szociális összefüggéseit és valójában megszőtték ezeket a szálakat, végül is megelégelték a dolgot. Betöltötték világtörténelmi feladatukat, jobban mondva, kielégítették világtörténelmi igényüket. És nevezetesen más is bekövetkezett, ami akadályozta őket élősködő tevékenységük folytatásában. Bár ez rendkívül jól ment a XVIII. század vége felé, a XIX. században pedig remekül, de az elementáris lények ezután egyre kevésbé jutottak saját jogaikhoz. Mégpedig azért nem, mert a szellemi világból egyre több lélek szállt le a fizikai síkra, a földi életre vonatkozó nagy várakozásokkal.

Miután az emberek kisgyermekként bömböltek, ficánkoltak, és az újabb korban úgy-ahogy nevelték őket, nem ébredtek annak tudatára, hogy leszállásuk előtt rendkívül nagy volt a várakozásuk. Ez tovább élt azonban az érzelmeikben, egész lelkialkatukban, és még ma is tovább él. Az emberi lelkek voltaképpen rendkívül intenzív elvárásokkal szállnak le a fizikai világba. Innen származnak azok a csalódások, amelyeket tudat alatt már hosszabb ideje átél a gyermekek lelke, mivel ezek a várakozások mégsem teljesülnek.

Voltak kiválasztott szellemek, akiknek a fizikai síkra való leszállásuk előtt különösen intenzív várakozási impulzusaik voltak. Ezek voltak például azok, akik azután azt látták a fizikai síkot szemlélve, hogy várakozásaik itt nem teljesülnek, és így utópiákat írtak arról, hogy a dolgoknak hogyan kellene lenniük, hogy kellene azokat csinálni.

Rendkívül érdekes volna tanulmányozni, hogy milyen is volt a fizikai földi síkra való belépésükre, születésükkel a fizikai létben való megjelenésükre vonatkozóan a nagy utópisták lelke, de a kisebbeké is, meg a többé-kevésbé különcöké, akik mindenféle, még utópiának sem nevezhető dolgot gondoltak ki, amely azonban rendkívül sok jóakaratot árul el, hogy az embereknek édenkertet alakítson ki a Földön.

Ez a várakozással teljes leereszkedés azonban kínos azoknak a lényeknek, akiknek használniuk kell az ilyen várakozásteljes emberek agyvelejét. Nem boldogulnak az agy használatával, ha az emberek ilyen várakozásokkal szállnak le. Az emberek a XVIII. századig még sokkal csekélyebb várakozással jöttek le. Akkor ezeknek a más, nem emberi lényeknek még jól ment az agyvelő használata. De a XIX. század utolsó harmadához érve ez roppant súlyossá vált a várakozásokkal leérkező embereknél azoknak a lényeknek a számára, akiknek használniuk kellett az emberi agyvelőt. A várakozások tudatalatti érzelmekhez vezettek, ezeket érezték meg ezek a szellemi lények, amikor használni akarták az emberi agyakat. Ezért is nem teszik most már. A modern civilizáció emberiségében egyre szélesebb körben terjedt az a bizonyos hangulat, hogy az embereknek gondolataik vannak, de ezeket a gondolatokat elnyomják. A gondolatok elnyomása lassanként tönkretette az agyvelőt, különösen a felső társadalmi rétegeknél. Már nem jönnek olyan nem emberi lények, akik birtokukba veszik ezeket a gondolatokat.

Most az embereknek vannak ugyan gondolataik, de nem tudnak ezekkel mit kezdeni. Oswald Spengler a legjelentősebb képviselője azoknak az embereknek, akik nem tudnak mit kezdeni a gondolataikkal. A többiektől abban különbözik - hogyan fejezzük ki, hogy ne keltsen nagyon is erős megütközést, amikor ezeket szokás szerint odakint elmondják -, talán azt kell mondanunk, hogy a többiek már korai életéveikben teljesen elhanyagolják az agyukat, így ez az agyvelő alkalmas a gondolatok eltüntetésére. Spengler abban különbözik a többiektől, hogy üdébben tartotta meg az agyvelejét, nem olyan sivár, hogy örökké csak magába merül, nem foglalkozik csakis önmagával.

Ma az emberiség nagy része - ha használhatok olyan közép-európai kifejezést, amit talán sokan nem értenek - bensőleg elkocsonyásodott. A kocsonya disznóöléskor olyan termékekből készül, ami másra nem használható, még olyan zselészerű részekkel is elegyítik, amelyek hurkakészítésre sem alkalmasak, ezeket használják fel tehát a kocsonyához. Azt mondanám, hogy a nevelés sokféle zavaró befolyásától a legtöbb ember agya elkocsonyásodik. Hiszen nem is tehetnek róla. Nem vádoló értelemben mondjuk, inkább mentegetően, úgy értve, hogy nagyon sajnáljuk az elkocsonyásodott agyvelőket.

Ha tehát az embereknek csak egyetlen gondolatuk van: nem tudnak mit kezdeni magukkal, mintegy elpépesednek, összenyomódnak, elkocsonyásodnak, akkor ezek a gondolatok szépen belemerülhetnek az agy alatti szférákba, ezekből pedig az emberi szervezet alsó régióiba és így tovább.

Ez azonban az Oswald Spenglerhez hasonló embereknél nem így van. Ők ki tudják alakítani a gondolatokat. Spengler ezáltal szellemes ember, vannak gondolatai. De egy ember gondolataiból csak akkor lesz valami, ha szellemi tartalmat kapnak. Szellemi tartalomra van szükségük. Arra a tartalomra, amit az antropozófia akar nyújtani, különben nem tudnak mit kezdeni a meglévő gondolatokkal. Spengler gondolatainál valóban az a helyzet - szinte ez a lehetetlen kép merül fel -, mint annál a férfinél, aki egy hölggyel kötendő eljövendő házassága alkalmából mindenféle gyönyörű ruhát szerez be a hölgy számára, de ő most megszökik a házasságkötés elől. Most itt vannak ezek a ruhák, de nincs, aki felvegye. Látják, itt vannak a gyönyörű gondolatok, Spengler gondolatai, ezek a legmodernebb tudományos szabás szerint készültek, de hiányzik a hölgy, aki felveszi őket. Az öreg Capellánál, mint néhány hete mondtam, megvolt még legalább a kissé kiszikkadt retorika, grammatika és dialektika. Már nem voltak olyan üdék, mint Homérosz vagy Pindarosz múzsái, de a középkor folyamán mégis szerepelt mind a hét szabad művészet, volt valaki, akire a ruhákat ráadhatták.

Most azonban olyan kor jött - spenglerizmusnak nevezném, mivel jelentékeny -, amikor a ruhák elkészültek, de a gyönyörű gondolatköntösöket nincs kire ráadni, a hölgy nincs jelen! Itt vannak a ruhák, de a múzsa nem jön. Így kijelentik, hogy a modern gondolatok egész ruhatárával nincs mit kezdeni. A gondolkodás nem arra való, hogy valahogy hasson az életre.

Hiányzik az a szubsztancia, amelynek a szellemi világból kellene érkeznie. Éppen ez hiányzik. Így kijelentik, hogy mindez ostobaság, a ruhák csak arra valók, hogy nézzük őket. Akasszuk fel a ruhafogasra és várjuk meg, míg a misztikus bizonytalanságból előjön egy gömbölyded parasztlány, akinek nem kell a szép ruha, hanem eredeti módon olyan, amit elvárhatunk.

Így van ez a spenglerizmussal: a bizonytalanságból, meghatározatlanságból, differenciálatlanból vár olyan impulzusokat, amelyeknek nincs szükségük gondolatköntösre. Az összes gondolatköntöst faállványra akasztja, ezek legfeljebb megtekintésre valók; de ha még arra sem, úgy felfoghatatlan, hogy Oswald Spengler miért írt két ilyen vastag könyvet, teljesen feleslegesen. Mert mit kezdjünk két vastag könyvvel, ha a gondolkodás már nem kell? Spengler nem ad alkalmat a szentimentalizmusra, különben sok mindent furcsának találnánk. Caesarnak kell jönnie! De a modern Caesar olyan, hogy lehetőleg sok pénzt szerzett és összeszed mindenféle mérnököt, akik szellemük szerint a technika rabjai lettek. A modern cezarizmust pedig a vér által hordozott pénzre vagy a pénz által hordozott vérre alapítja. Ennél a gondolkodásnak nincs semmi jelentősége, hátul a helye, és mindenféle gondolattal foglalkozik.

Ez a jó ember két vastag könyvet ír, ezekben egészen szép gondolatok vannak. De hiszen merőben feleslegesek. Ezek szerint mit sem lehet kezdeni velük. Jóval értelmesebb volna, ha az egész papirost, mondjuk, olyan recept elgondolására alkalmazta volna, amely szerint a vér legkedvezőbb elegyei jöhetnek létre a világban vagy ehhez hasonlók. Hiszen szerinte ezt kellene tenni.

Amit a könyveiben képvisel, az egyáltalán nem egyezik meg azzal, amit tenni kellene. A könyveit olvasva úgy érezzük, hogy ez az ember el tudja mondani, hogy milyen a

Nyugat pusztulása, teljesen magáévá tette a hanyatlás hangulatát, teljesen ez tölti be. Ha siettetni akarnánk a Nyugat pusztulását, legjobban tennénk, ha Oswald Spenglert neveznénk ki a pusztulás vezetőjének, sőt fővezérének. Ő ért mindehhez, benső szellemi jellege teljesen ilyen. Saját korát rendkívüli módon képviseli. Úgy találja, hogy az egész modern civilizáció tönkremegy. Persze, ha mindenki azt teszi, amit ő, akkor biztosan tönkre is megy. Tehát igaznak kell lennie, amit ír. Úgy találom, hogy roppant nagy belső igazsága van.

Így állnak a dolgok. Aki az antropozófia talaján áll, annak voltaképpen fel kellene figyelnie az olyan szellemre, mint Oswald Spengler. Hiszen az antropozófia éppen a szellemiséget, a spirituális életet akarja komolyan venni. Igazán nem arról van szó, hogy valamilyen dogmát fogadjunk el, hanem hogy valóban teljesen komolyan vegyük ezt a szellemi életet, a szubsztanciális szellemi életet, és ez ébressze fel az embert.

Látják, nagyon érdekes, ahogy Oswald Spengler mondja: az ember a gondolkodásnál ébren van - ezt nem tagadhatja -, de ami igazán hatékony, az az alvásból ered, ez pedig a növényekben és az ember növényiségében található. Az ember voltaképpen növényiségből hozza létre az elevenséget: az elevenség az alvás. Az ébrenlét hozza létre a gondolatokat, de az ébrenléttel csak belső feszültségek adódnak.

Valóban oda jutottunk, hogy jelenkorunk egyik legszellemesebb embere mintegy arra utal, hogy amit cselekszem, azt alvás közben kell belém ültetni, és voltaképpen fel sem kell ébrednem. A felébredésem teljes fényűzés. Voltaképpen csak járkálnom kellene, és alvás közben elvégezni, ami alváskor eszembe jut. Valójában alvajárónak kellene lennem. Fényűzés, hogy míg alvajárón járkálok, a fejem fent ül, és fényűző módon még gondolkodik is az egészen. Minek? Minek az éberség?

Ez ilyen hangulat. Spengler ezt a hangulatot alapjában véve igen élesen fejezi ki: a modern ember nem szereti ezt az éberséget! Ekkor mindenféle kép jön létre! Azt mondhatjuk, hogy amikor az Antropozófiai Társaság megalakulásakor, évekkel ezelőtt előadást tartottunk, akkor az első sorokban mindig voltak, akik külsőleg kissé alvást mímeltek, de a hallgatóság körében voltak igazi résztvevők, igazán odaadó résztvevők is. Az alvás ugyebár rendkívül közkedvelt. A legtöbben csendben végzik, az említett alkalmakkor ilyen vonatkozásban illedelmesek voltak. Az emberek illedelmesek vagy legalább csendesek, ha éppen nem hallhatók a horkolás különös hangjai. Spengler azonban furcsa ember: csapkod azért, amitől a többiek nyugton vannak. A többiek alszanak; Spengler azonban azt mondja, hogy aludni kell, nem is szabad ébren lenni. Egész tudását arra használja, hogy megfelelő beszédet tartson az alvás érdekében. Tehát oda jutottunk, hogy korunk rendkívül szellemes embere az alvásért száll síkra!

Itt figyelnünk kell. Nem kell csapkodni, mint Spenglernek, de meg kell nézni, és rájönni arra, hogy az ébrenlét megértése milyen fontos. Egyre jobban felébredni, ezt éppen az antropozófia spirituális impulzusaink kell megadniuk.

Mindig újra hangsúlyoznunk kell, hogy lassanként meg kell szeretni az igazi bensőséges lelki felébredést. Dornachot azért érzik voltaképpen ellenszenvesnek, mert ébrenlétre akar ösztönözni, nem az alvásra, és mert az ébrenlétet egészen komolyan szeretné venni, valóban mindenbe éberséget szeretne árasztani, a művészetbe, a szociális életbe, mindenekelőtt a megismerés életébe, az élet egész gyakorlatába, mindenbe, amire az emberi élet egyáltalán hajlamos.

Látják, valóban fontos, hogy olykor felhívjuk ilyesmire a figyelmet. Mert legalább ilyen percekben, amikor azért vagyunk újra együtt, hogy egy kis időre megszakítsuk ezeket az előadásokat, míg visszajövök az oxfordi kurzusról, tehát ilyen alkalmakkor kell, mint már sokszor utaltunk rá, hogy az ébrenlét bizonyos hajlamának éppen miközöttünk kell teret hódítania, felvenni az antropozófia tartalmát, hogy az ember éberségére irányítsuk. Mert minden területen igazi ébrenlétre van szükségünk.

Az ébrenlét nem érhető el szorgalom nélkül. Az antropozófia valójában az ébrenlét iránti érdeklődést akarja, de ha ez nem hódít teret, akkor még esetleg további kongresszusokat rendezünk, az alvajárás talán szépen folytatódik, voltaképpen nem is ébredünk fel, hanem jelenlegi civilizációnk többi alvó emberével együtt alszunk tovább. Még az olyan jelentékeny szimptómák megjelenését sem fogjuk helyes értelemben felfogni, mint az emberi fejlődés alvó állapotáért csapkodó Oswald Spenglert, hiszen ő az alvásért csapkod. Voltaképpen mindig tagadja, hogy ébren van, de az alvásért lármázik. Ez nyugtalan alvás. Borzasztóan hánykolódik és nagy lármát csap alvás közben. Alvás közben beszél, mégpedig igen szépen, de mégsem helyes, ha alvás közben beszélünk. Az emberiségnek fel kell ébrednie.

Spenglertől éppen azt lehetne megtanulni, hogy az emberiségnek kell felébrednie, különben ez így megy tovább, egyre többen jelennek meg, akik voltaképpen alvás közben beszélnek, gyönyörű szépeket mondanak. De ezzel az emberiség további fejlődése nem jut előbbre. Csak az történne, hogy nyugati kultúránkat amerikai függelékével együtt olyan kórházi intézménnyé fejlesztenénk egyre tovább, ahol az emberek már fel sem akarnak kelni, csak mindig aludni, és alvás közben beszélve gyönyörű szónoklatokat tartanak, ezeket a többiek megcsodálják, de ez a csodálat is csak alvás. Az is alszik, aki megcsodál, az is, akit megcsodálnak.

Elengedhetetlen azonban, hogy a felébredés szüksége tudatossá váljék. Ezt az Antropozófiai Társaságban valóban a legintimebb programként kellene felfogni: Fel akarunk ébredni! Akkor meglátjuk, hogy a sok ember egészen másképpen járkál, az antropozófusok is, ha teljesen éberek, és élénkek akarnak lenni. Ez lehetséges is, mert az antropozófia élénkít. Érezzék csak meg, hogy az antropozófia élénkíthet, és egyáltalán nem alkalmas arra, hogy hánykolódva, alvás közben beszéljünk. Ha megragadjuk az antropozófia lényegét, minden területen felélénkülünk, a művészet, vallás, tudomány és az élet egész gyakorlati területén.

Míg nem vagyunk együtt, próbáljanak azon gondolkodni, hogy hogyan lehet értelmes felébredésről, a spenglerizmus leküzdéséről tanácskozni. Forrasszanak össze Spenglernél jobbat, ami hatni tud a jövőben is, míg Spengler forrasztgatása (szójáték Spengler nevéből - a németben Spengler = bádogos, spengeln = forrasztani - a ford.) csak a Nyugat pusztulását hozza létre.