Az imaginativ megismeréshez vezető meditációs gyakorlatok révén megváltozik az ember egész belső lelki élete. Ugyancsak megváltoznak az emberi léleknek a környező világhoz fűződő kapcsolatai is. Arról van szó, hogy az utóbbi előadások értelmében, a meditálás valamennyi lelki erőnek egy meghatározott könnyen áttekinthető képzetkomplexumra való koncentrálásából áll. Fontos, hogy szem előtt tartsuk: könnyen áttekinthető képzetkomplexum, amelyre az ember szellemi-lelkisége a közvetlen jelenben minden figyelmét rá tudja fordítani, úgy hogy mialatt a lélek e képzetkomplexummal foglalkozik, semmiféle tudatalatti vagy öntudatlan, vagy az emlékezetből felsejlő lelki benyomás sem áramlik bele.

Az imaginatív megismerés helyes létrehozásához szükséges, hogy az egész képzetkomplexum, amelynek összes lelkierőnkkel átadjuk magunkat, úgy álljon előttünk meditáláskor, mint egy matematikai probléma, hogy a meditálásba ne játsszon bele semmiféle érzelmi vagy akarati színezetű képzet. Ha matematikai problémával foglalkozunk, akkor minden pillanatban tudjuk, hogy lelki tevékenységünk ahhoz ragaszkodik, ami közvetlenül lelki szemünk elé tárul. Tudjuk, hogy semmi emocionálisnak, érzelemszerűnek, eddigi életünk semmilyen emlékének sem szabad belejutnia abba, amit gondolunk és ami az illető kérdésfeltevés megítéléséhez vezet. A helyes meditálásnál is ilyen lelki beállítottságban kell lennünk.

Legkedvezőbb, ha lehetőleg olyan képzetkomplexumnak adjuk át magunkat, amely teljesen új számunkra és tudjuk róla, hogy még egészen biztosan nem gondoltunk rá. Mert ha egyszerűen emlékezetünkből merítenénk valamit, akkor nem tudhatnánk, hogy hányféle nem tudatos érzelemszerű impulzus játszik bele. Ezért rendkívül kedvező a meditáló számára, ha tapasztalt szellemi kutató tanácsát veszi igénybe, mert ő ügyel arra, hogy a meditáló olyan képzettartalmat kapjon, amelyre addig egész bizonyosan nem gondolhatott, így amit most meditál, az első alkalommal jut be a tudatába, nem játszhat bele semmi emlék vagy ösztön és csak a szellemi-lelkiségnek van szerepe benne.

Az ilyen meditáció időtartama rövid lehet egy-egy napon, de ha mindig újra megismételjük, akkor végül olyan lelkiállapot jön létre, amely egészen világosan érezteti az emberrel, hogy most olyan belső tevékenységben él, amely eloldódott a fizikai testtől. Olyan tevékenységben él, amely másmilyen mintha fizikai testében váltaná ki gondolkodó, érző vagy akarati tevékenységét. Különösképpen az tűnik elénk, hogy határozottan érezzük, hogy fizikai testiségünktől elkülönült világban élünk. Lassanként beleéljük magunkat az étervilágba és ezt azon vesszük észre, hogy saját organizmusunk, a fizikai organizmus, relatíve objektív jelleget ölt. Mintegy kívülről nézünk erre a fizikai organizmusra, ahogy máskor a belsejéből nézünk a külső tárgyakra. A belső átélésben az mutatja a meditáció eredményességét, hogy a gondolatok mintegy sűrűbbé válnak, nemcsak a mindennapi absztrakt jelleget viselik, hanem olyasmit élünk át gondolatainkban, amely hasonló a növekedési erőkhöz, amelyek kisgyermekből felnőtt emberré tettek bennünket, vagy azokhoz az erőkhöz, amelyek naponta tevékenykednek bennünk, amikor az anyagcsere ellátja testünket.

A gondolkodás teljesen reális jelleget ölt. És mivel reális jelleget ölt, úgy hogy most úgy érezzük magunkat gondolkodásunkban, mint azelőtt a növekedési folyamatokban vagy életfolyamatokban, éppen azért kell az imaginatív gondolkodást a leírt módon megszereznünk. Mert ha úgy szereztük volna meg, hogy a meditálásnál nem tudatos, esetleg még testi elemek is szerepet játszottak volna, akkor azok az erők és realitások is belejátszanának az ember fizikai és éterorganizmusába, amelyeket most az érzékfeletti gondolkodásban élünk át. Egyesülnének a növekedési, táplálkozási erőkkel és ebben a reális gondolkodásban maradva, megváltoztatnánk fizikai és éterorganizmusunkat. Ennek azonban semmiképpen sem szabad megtörténnie! Az imaginatív megismerés céljából végzett valamennyi tevékenység minden erő csakis az embernek környezetéhez fűződő viszonyára alkalmazható és semmiképpen sem szabad fizikai vagy éterorganizmusába beavatkoznia. Ezeknek teljesen változatlanul kell maradniuk, úgy hogy ha az ember olyan irányú képességet fejleszt ki, hogy most gondolkodásával mintegy az étervilágban lebeg, akkor ezzel a gondolkodással a változatlan fizikai testre tekint vissza. Ez olyan maradt, mint volt, az éterikus gondolkodás nem avatkozik bele.

Éterikus gondolkodásunkkal tehát teljesen fizikai testünkön kívül érezzük magunkat, de ezt a kívülállást mindig szabadon és önként fel kell tudnunk cserélni a fizikai organizmusban való teljes elmerüléssel. Aki a meditációval helyesen idézte elő az imaginatív megismerést, az képes egyik pillanatban benne lenni az éterikus gondolkodásban, amely bensőleg növekedési, táplálkozási folyamatként élhető meg és teljesen reálisnak érezhető belülről, a következő pillanatban viszont e gondolkodás megszűntével képesnek kell lennie arra, hogy visszatérhessen fizikai testébe, úgy lásson szemével, mint rendesen, úgy halljon fülével, mint egyébként, úgy tapintson, mint máskor. A fizikai test és rajta kívül az éteriség között mindig elő kell tudni idézni azt a teljesen szabad önkényes lehetőséget, hogy az ember ide-oda lebegjen. Akkor elértük a helyes imaginatív gondolkodást. Az előadás második részében ki szeretném fejteni, hogy ez miképpen hat.

Aki szellemi kutató akar lenni, annak hosszú időn át szisztematikus módon kell a legkülönfélébb gyakorlatokat végeznie. Amire az imént elvileg utaltam, az mindenesetre lehetővé teszi, hogy az éterikus gondolkodást annyira átéljük, hogy ellenőrizhessük a szellemi kutató kijelentéseit, bár erre az ellenőrzésre az egészséges emberi értelem is képes, ha elég elfogulatlan és előitéletmentes.

A meditációt bizonyos egyéb lelki gyakorlatokkal is alá kell támasztanunk, hogy helyes módon vezessen eredményhez. Mindenekelőtt olyan lelki tulajdonságokat kell egyre jobban kifejlesztenünk, mint a jellemszilárdság, belső őszinteség, bizonyos lelki nyugalom és mindenekelőtt a teljes megfontoltság. Ezt mindig újra el kell mondanunk: e megfontoltság révén olyan lelki hangulatban és állapotban végezzük a meditációs gyakorlatokat és mindazt, amit vele kapcsolatban egzakt szellemi látásként véghez viszünk, mint ahogyan a matematikai műveleteket. Ha szokásunkká váltak az ilyen tulajdonságok, mint a jellemszilárdság, belső őszinteség, megfontoltság, bizonyos lelki nyugalom, akkor a meditáció folyamata állandó ismétlés esetén képes lesz arra, hogy eredményeit belevésse az ember egész fizikai és éterorganizmusába. Egyik ember adottságai alapján ezt talán csak néhány hétbe telik, másnál évekig tarthat. Az ember igy valóban olyan belső tevékenységhez jut az imaginatív megismerésben, mint amilyen tevékenységet a világ szemlélésekor vagy gondolkodáskor folytat fizikai teste révén.

Ha az ember elért egy ilyen imaginatív megismerést, akkor képes arra, hogy egységben, mintegy időtablóban tekintse át saját életútját gyermekkorától a mostani pillanatig. Saját életútja állandó belső mozgékonyságú létesülésként tárul elé. Ennek az életútnak az imaginatív megismeréssel való szemlélése azonban nem olyan, mint az életünkre való szokásos emlékezés, hanem olyan reális, mint azok a növekedési és életerők, amelyek a kisgyermek testéből kisarjasztják egész lelki alkatát, majd a továbbiakban a gondolkodást és a többit. Mindazt áttekintjük, ami bensőleg előtör, az ember éterorganizmusának fejlődését élete során. Amit így áttekintünk, az sokkal reálisabb, mint az emlékek tablója, a megszokott tudatba kerülő emlékek ennek csak valamiféle vetületei. Olyan hullámok, amelyeket a most birtokba vett mélység folyamatai vetettek a felszínre, az élet mélyének folyamatai, éteri folyamatok, amelyek különben egyáltalán nem jutnak tudatunkra, de formálnak, alakítanak bennünket, és életben tartanak születésünktől fogva eddig a pillanatig.

Ezek a tények, ezek a folyamatok tárulnak az imaginatív tudat elé. Ez valóságos önismeretet nyújt az embernek először földi életére vonatkozóan. A következő napokban még meglátjuk, hogy a Földön kívüli élet önismeretéhez hogyan jutunk el. Mert az érzékfeletti megismerés első lépése voltaképpen abból áll, hogy gyermekkorunktól a mostani pillanatig eltöltött saját éteri életünk érzékfeletti jellege tárul elénk. Csak ezáltal értjük meg magunkat igazán, és amit így átélünk, az úgy tükröződik saját fizikai és éterorganizmusunk révén, hogy az ilyen módon átélt éterikus folyamatok megmutatják nekünk, hogy az egyes emberben hogyan él az egész éterkozmosz, hogy éterorganizmusában, mondhatnám, külső étervilág hullámzik és rezeg tovább.

Most azt mondhatjuk, hogy az így álélteket nyelvi-fogalmi formába önthetjük és a világnak az éteremberben való imaginatív átéléséből igazi filozófia jöhet létre. A mindennapi tudat számára azonban az így átéltek teljesen öntudatlanok maradnak. Voltaképpen csak a még beszélni nem tudó kisgyermek él teljesen benne abban a tevékenységben, amelybe az ember az imaginatív megismerés révén beilleszkedik. A beszédtanulás révén, miközben a lelki életben kialakul a nyelv, kiválnak az általános növekedési és egyéb életerőkből azok az erők, amelyeket azután absztrakt gondolkodásként élünk át. A gyermek még nem rendelkezik ezzel az absztrakt gondolkodással. Növekedési és életerőinek egy része még nem alakult át gondolkodási erővé. Így a gyermek a kozmosszal kapcsolatban olyan tevékenységet folytat, amelybe - úgy érezzük - az imaginatív megismerés révén helyeződünk ismét vissza, de a gyermek öntudatlanul éli át. Az imaginatív gondolkodó teljesen tudatosan, világos megfontoltsággal éli át.

Aki az imaginatív gondolkodást nem szerezte meg, az nem tudja áttekinteni, hogy mi játszódik le az ember éterorganizmusa és a kozmosz éterisége között. A gyermek közvetlenül átéli, de nem látja, mert még nincs absztrakt gondolkodása; az átlagos tudatú ember sem látja, mivel még nem mélyítette el absztrakt gondolkodását a meditáció révén. Ha így elmélyíti, akkor alapjában véve az ember éterorganizmusának a kozmosz éteriségével való kölcsönhatását szemléli teljes tudatossággal. Az egészen kisgyermek még osztatlanul benne él ebben. Így azt a paradox mondatot mondanánk ki, hogy csak az igazán filozófus, aki érett emberként lelki alkatában ismét egészen kisgyermekké tud válni, de megszerezte azt a képességet, hogy a kisgyermek lelki alkatát éberebb állapotban élje át, mint az átlagos tudat ébrenléte, és ismét felhozza egész lelkiéletébe azt, ami egészen kisgyermekként volt, mielőtt a beszéd révén áttért az absztrakt gondolkodásra. A modern kor filozófusa az így átélteket teljes tudatossággal tekinti át, és még a beszélni sem tudó kisgyermek állapotában él teljesen tudatosan.

Ez az a paradoxon, amely, úgy gondolom, különösképpen megvilágíthatja, hogy az emberi lélek hogyan emelkedik fel valóban a modern szellemi életben egy valóságos, reális filozófiai lelki beállítottsághoz.

A teljes érzékfeletti megismeréshez szükség van arra, hogy a meditatív gyakorlatokat kibővítsük azzal, ami az inspirációhoz vezethet. Ide akkor érünk el, ha nem csak azt gyakoroljuk az eddig leírtak alapján, hogy a lélek egy képzetkomplexumon tartózkodjék, hanem ha képes arra is - elvileg már ezt is említettük a napokban -, hogy a meditáció révén vagy következtében a tudatba került képeket eltávolítsa. Ahogyan teljesen szabadon és önkényesen idéztük fel az imaginatív megismerés képeit, úgy képesnek kell lennünk arra is, hogy a képeket ismét eltávolítsuk tudatunkból, lelki életünkből. A meditatív élet révén vagy annak következtében megjelenő képek eltávolításához nagyobb lelki energiára van szükség, mint olyan képzetek eltávolításához, amelyek az emlékezetből vagy a szokásos érzeti szemlélésből kerültek tudatunkba. A meditatív képzetek, imaginatív képek tudatból való eltávolításához több erő szükséges, mint a mindennapi képzetekéhez. Az érzékfeletti megismerésben való előrehaladáshoz azonban szükség van erre a nagyobb erőre, amelyet a léleknek alkalmaznia kell.

Ezt az erőt úgy szerezzük meg, hogy egyre jobban fáradozunk azon, hogy az imaginatív képek megjelenésekor tudatunkat megszabadítsuk tőlük és mást se engedjünk tudatunkba kerülni. Ezáltal - így nevezhetjük - pusztán ébrenlét van jelen, mindenféle lelki tartalom nélkül. Ez vezet azután az inspirációhoz. Mert amikor a lélek ilyen módon az imaginatív képektől való megszabadulásának intenzív ereje folytán tudatát kiüresítette, akkor a kozmosz szellemi tartalmai áramlanak a kiüresített, de éber lélekbe. Akkor lassanként szellemi kozmosz van előttünk és körülöttünk, ahogyan érzeti emberként mindennapi tudatunkban a fizikai-érzeti kozmosz van körülöttünk.

Amit most a szellemi kozmoszban átélünk, az úgy jelenik meg előttünk, hogy visszautal arra, amit az érzeti világban éltünk át. Az érzeti világban átéltük a Napot, a Holdat, a bolygókat, az állócsillagokat és a fizikai-érzeti világ egyéb tényeit. Amikor most kiüresített tudatunk révén fel tudjuk fogni a szellemi kozmoszt az inspiráció átélésével, akkor a Nap, a Hold, a bolygók és állócsillagok szellemi lényének megnyilatkozásait éljük át. Ennek ismét úgy kell történnie, hogy amit az ember a szellemiségben kozmoszként él át, azt szabadon és önkényesen vissza tudja vonatkoztatni a fizikai test révén átélt fizikai-érzeti kozmoszra. El kell tudni mondania: most átélek egy megnyilatkozó lényszerű szellemiséget, ezt Napszellemként kell a fizikai-érzeti világban átélt fizikai-érzeti Napra vonatkoztatnom. Átélek egy megnyilatkozó szellemi-lelki lényt, ezt a Hold szellemi lényeként arra kell vonatkoztatnom, amit a fizikai-érzeti világban, mint Holdat élek át és így tovább.

Az embernek ismét szabadon kell ide-oda mozognia, miközben azonban egyidejűleg a szellemi és a fizikai-érzeti világban tartózkodik. Lelki életével szabadon kell tudnia mozogni a kozmosz szellemi megnyilvánulásai és a fizikai földi életben megszokott fizikai-érzeti megnyilvánulások élményei között. Ha a Nap szellemiségét így a Nap fizikai mivoltára vonatkoztatjuk, a Hold szellemiségét pedig a Hold fizikai mivoltára és így tovább, akkor ez ahhoz hasonló lelki folyamat, mint amikor egy új észlelésnél visszaemlékezünk előző élményeinkre. Ahogyan egy elénk táruló új észleletet úgy teszünk érthetőbbé, hogy már átélt dolgokkal vetjük össze, úgy az igazán szabad inspiratív életben a kozmikus szellemi lények megnyilatkozásának élményét avval vetjük össze, amit a fizikai-érzeti világban éltünk át. Ez olyan itt, mintha a szellemiségben átéltek új sejtelmeket ébresztenének afelől, amit régebben fizikai testünk révén éltünk át az érzeti világban. És teljes megfontoltsággal kell rendelkeznünk, hogy e lehengerlő magasabb fokú érzékfeletti megismerést ugyanolyan nyugodt lelkiállapotban éljük át, mint egy új észlelésnek egy régi emlékkel való összevetését.

Az inspiratív átélés lényegesen eltér attól, amit előzőleg tisztán imagináció révén élhettünk át. Az imaginációval az étervilágban élünk. Az étervilágban élőnek érezzük magunkat, mint ahogyan egyébként fizikai testünkben élünk. Az étervilágot azonban mindenesetre inkább ritmikus folyamatok összességének érezzük, a világéterben történő vibrálásnak, de ezeket fogalmakban, ideákban tudjuk értelmezni. Az éteri imaginatív átélésben univerzális történést érzünk, érzékfeletti, éteri tényeket. Az inspirációban nemcsak ilyen egymásba átváltozó, metamorfozálódó, minden lehető alakot felöltő éteri, érzékfeletti tényeket érzünk, hanem az inspiráció révén most azt érezzük, hogy ebben az éterikusan hullámzó világban, e ritmikusan vibráló világban, mint az éteri kozmikus tenger hullámain, igazi lények lebegnek és tevékenykednek. Érezzük azt, ami a Napra, a Holdra, a bolygókra, az állócsillagokra emlékeztet és a fizikai földi dolgokra, az ásványokra és növényekre is, és mindezt a kozmikus éteriségen belül.

Így érezzük az asztrális kozmoszt. Amit a fizikai-érzeti világban csak külső oldaláról ismerünk, azt szellemi létében most ismét lényszerűen ismerjük meg. És az emberi organizmus belső lényét is átláthatjuk, valamint egész formáját és az egyes szervek, a tüdő, szív, máj formáját is. Mert ami az emberi organizmus formáját és életét adja, az nem abból ered - most látjuk -, ami a fizikai kozmoszban körülvesz bennünket és tevékenykedik, hanem abból, ami e fizikai kozmoszon belül szellemi lényként - mint Nap-lény, Hold-lény, állati és növényi lény - hatja át a fizikai és éteri történést lélekkel és szellemmel és ez azután úgy hat, hogy életet és formát ad az emberi organizmusnak. A fizikai organizmus formáját és életét csak akkor fogjuk fel, ha az inspirációhoz felemelkedtünk.

Amit itt átélünk, az a mindennapi tudat elől teljesen rejtve marad. Ezt mindennapi tudatunkkal csak akkor észlelhetnénk, ha nemcsak szemünkkel látnánk, fülünkkel hallanánk és ízlelőszerveinkkel ízlelnénk, hanem ha a lélegzési folyamat, a be és kilégzés észlelési folyamat volna, ha a lélegzet be és kiáramlásában valami észlelési folyamathoz hasonló volna, amelyben bensőleg az egész organizmusban átélnénk a levegő be és kiáramlását. Mivel ez így van, ezért egy bizonyos keleti iskola, a jógaiskola a lélegzést megismerési folyamattá formálta át, észlelési folyamattá metamorfozálta. Azáltal, hogy a jóga filozófia a lélegzést tudatos, bár félig álomszerű megismerési folyamattá alakítja át, tehát olyasmit akar a lélegzési folyamatban átélni, mint mi a látásban és hallásban, ezáltal valóban kozmológiát alakít ki, megérti, hogy a kozmosz szellemi lényei hogyan hatnak az emberre, és hogyan éli meg magát az ember a szellemi kozmosz tagjaként. De az ilyen jógaelőírások gyakorlása ellentmond az emberi organizáció azon formájának, amelyet a nyugati emberiség öltött fel a jelenkorban. Az ilyen jógagyakorlatok csak egy régebbi időszakban voltak lehetségesek az emberi organizmus számára, amit a jógik ma véghez visznek, az alapjában véve már dekadenciában van.

A földi emberiség fejlődésének egy meghatározott, mondhatnám, közbülső időszakában mintegy megfelelt az emberi organizációnak, hogy a lélegzési folyamatot ilyen jógagyakorlatok révén tudati, megismerési folyamattá alakítsa és ilyen módon álomszerű, de mégis érvényes kozmológiát alakítson ki. Ami abban a korszakban az akkori művelt, az akkori értelemben tudományos emberiség számára igazi kozmológiához vezetett, azt magasabb fokon a jelenkor emberének testi és lelki alkatával ismét el kell érnie, de nem az akkori félig álomszerű, félig tudatos állapotban, hanem teljesen tudatos módon, ahogyan leírtam, mikor az inspirációról beszéltem. Ha a nyugati ember végezne jógagyakorlatokat, akkor ilyen lélegzési gyakorlatokkal - éppen teljesen eltérő organizációja folytán - semmiképpen sem hagyná érintetlenül fizikai és éteri organizációját, hanem megváltoztatná őket. És megismerési folyamatába belejutna az, ami fizikai és éterorganizmusából ered és nem objektív elemként keveredik bele a kozmológiába. De ahogyan a filozófusnak legkorábbi gyermekkorát kell lelkiéletébe újra felszínre hoznia, de teljesen tudatosan át kell hatnia, így ismét fel lehet kelteni lelki életünkben azt a lelkialkatot, amely érvényes volt az emberiség számára kozmológiai tekintetben, amikor a jógarendszer alkalmazható volt, de teljes megfontoltsággal kell átélnünk, teljes tudatossággal, a szokásos éberállapotnál intenzívebb ébrenlétben.

 Azt mondhatjuk tehát, hogy a modern filozófusnak az egyes ember gyermeki lelki alkatát kell teljesen éber állapotban lelkialkatában ismét felkeltenie, a modern értelemben vett kozmológusnak pedig a földi emberiségfejlődés egy közbülső korszakának lelki alkatát kell ismét életre hívnia, de most megint teljesen tudatos állapotban. A modern filozófusnak az individuális lelkiállapotot kell teljesen tudatossá tennie. A modern kozmológusnak olyan lelkiállapotot kell teljesen tudatos módon előhívnia, amely a régebbi emberiség kozmológusainál egykor megvolt. Filozófusnak lenni azt jelenti, hogy az ember teljesen tudatos állapotban gyermekké lesz. A mai értelemben kozmológusnak lenni, azt jelenti, hogy az ember ismét előhívja a jógaember állapotát, ahogy az emberiség egész fejlődésének folyamán egykor létezhetett egy közbülső korszakban, és ezt teljesen tudatossá változtatja át.

Most még szeretném leírni, mit jelent az, hogy az ember vallásos. Tegnap leírtam, hogy az érzékfeletti megismerés harmadik foka, az igazi intuíció hogyan érhető el akarati gyakorlatokkal, olyan akarati gyakorlatokkal, amelyeket pontosabban elolvashatnak a tegnap említett írásokban és még a következő napokban is részletesen ismertetni fogok. Itt az ember olyan lelkiállapotba kerül, amely álomszerű lelkiállapotként volt meg annál az emberiségnél, mely elsőnek, ősi emberiségként élt Földünkön az emberiség fejlődésének kezdetén. De ennek az ősi emberiségnek álomszerű, félig tudatos, ösztönös intuíciója volt.

A vallásos élet modern megismerésének ezt az intuíciót ismét teljesen tudatossá kell tennie. Az ősi emberiség ösztönösebb intuíciójának utócsengése jelenkorunk egyes embereinél még felbukkan ugyan, ők megélik azt, amit környezetükben ösztönös intuícióval szellemi erőkként észlelnek, mintegy ezekkel élnek a külső világban. Költői, művészi alkotásukban használják fel ezeket az intuíciókat, amelyek az ősi emberiség álomszerű intuícióinak utócsengései. Első tudományos ötleteknél is szerepet játszanak ezek az intuíciók, rendkívül nagy szerepük van az emberiség mai fantáziaéletében.

Amit itt igazi, teljesen tudatos intuícióként irtunk le és a tegnap leírt módon érhető el, az egészen más. Hiszen az ősi embernek egészen más lelki alkata volt, mint a modern embernek. Mintegy benne élt az egész külvilágban, a felhőben és ködben, a csillagokban, Napban és Holdban, növényvilágban és állatvilágban; mindezekben csaknem ugyanolyan intenzíven élt, mint ahogyan saját testében élőnek érezte magát. Rendkívül nehéz az ősi emberiség e lelkialkatát ismét szemléletessé tenni az átlagos tudat számára. De mindaz, amit külsőleg történelmileg megismerhetünk, az az ősi emberiség ilyen lelkialkatára mutat vissza. Ez azon alapul, hogy az ősi ember testi állapotai valójában nem merültek annyira öntudatlanságba, mint a modern embernél. Mi modern emberek nem élünk már együtt táplálkozásunkkal, növekedésünkkel, fizikai organizmusunk folyamataival. E teljes öntudatlanságban maradó átélés fölé terül az akaratban és érzésben többé vagy kevésbé tudatos lelki élet és a gondolkodásban teljesen tudatos lelki élet. A közvetlenül átélt gondolkodás, érzés és akarat alatt azonban ott van az, amit az ember fizikai organizmusa visz véghez, ez a szokásos tudat számára teljesen öntudatlan marad.

Az ősi embernél ez lényegesen másképp volt. Gyermekkorában nem élt át olyan határozott képzeteket, mint mi. Gondolkodása gyakran csaknem álomszerű volt, érzelmi élete különösen határozatlanságban úszott el, bár vehemens volt. A lélek érzelmi élete sokkal hasonlóbb volt a testi fájdalomhoz vagy örömhöz, mint ma a modern embernél. Ezzel szemben gyermekkorában az ősi ember érezte, amint növekszik. Növekedését testi és lelki életként érezte, és még felnőttkorában is érezte, hogy a táplálék hogy halad benne az anyagcserében, hogyan kering a vér és hordozza a tápoldatot az organizmusban. Aki olyan organizációval rendelkezik, ahogyan létesülésében tegnap leírtam, annak még ma is lehet az ősi ember e testi átéléséről szemlélete, még ha alacsonyabb fokon is, ha megfigyeli a legelés után fekvő teheneket, amint emésztenek és anyagcseréjüket különös mozgékonyságban élik át.

A földfejlődésbe belépő ősi ember így követte fizikai folyamatait, amelyek közvetlenül egységben voltak, egységet alkottak a lelki folyamatokkal. Az ősi ember saját fizikai belsejének ilyen átélése folytán a külvilágot is csaknem ugyanolyan intenzív testi-lelki módon tudta átélni, mint ahogy önmagát, ha szabad így kifejeznem, tüdejében, szívében, gyomrának, májának folyamataiban érezte. Így érezte magát a cikázó villámban, a morajló menydörgésben, az átalakuló felhőben, a változó Holdban. Együtt élt az időszakokkal, a Hold növésével, mint ahogyan emésztésének folyamatait átélte. E külső szinte annyira belső volt számára, mint saját benseje. Amit bensőleg átélt, az olyan volt számára, mint a tovahömpölygő folyam és egyebek átélése. A folyó hullámzását belső folyamatként élte át, elmerült benne, úgy, mint saját vérkeringésében. Az ősi ember úgy beleélte magát a külső világba, hogy ugyanolyannak tűnt neki, mint saját benseje. Hiszen olyan is. Ezt ma animizmusnak nevezik. Ezzel azonban ma teljesen félreértik a dolog lényegét, amennyiben az animizmust úgy tekintik, mintha az ember saját belső élményeit kivetítette volna a külső világba. Amit a külvilágban élt át, az tudatának teljesen elemi ténye volt és olyan magától értetődő, mint nekünk a szín és hangjelenségek értelme. Nem szabad feltételeznünk, hogy az ősi ember különös fantáziával álmodta bele a külső világba azt, amit tudati tartalmaként ismertetnek. Valóban olyan magától értetődő módon észlelte, mint ahogy ma mi magunk is. Az érzeti szemlélés csak az ősi ember eredeti szemlélésének az átváltozott terméke, ő még valóban azt észlelte a külső világban, amit azok a lények visznek véghez az éteri és asztrális kozmoszban, akik alkotó módon tevékenységben tartják a kozmoszt. Ezt észlelte, még ha álomszerűen, homályosan is, és ez az észlelés volt egyúttal vallásos tudatának tartalma. Az ősi embernek a külvilággal kapcsolatban volt bizonyos lelkiállapota, de ez úgy felerősödött, hogy az egész környező kozmoszban azokat a szellemi lényeket is észlelte, akikkel rokonságban érezte saját emberi lényét. Az ő számára a szemlélés nyújtotta azt a kötődést, amely a mi vallásos tudatunkban leszármaztatott formákban létezik. Az ő számára a vallásos tudat csak primitív megismerésének magasabb foka volt.

Ha új vallásos tudatot igazi megismerésre akarunk alapítani, akkor nem tehetünk egyebet, minthogy ismét visszahelyezkedünk az ősi emberiség lelki beállítottságába. A modern embernél azonban ennek nem szabad álomszerűnek, félig tudatosnak lennie, hanem éberebbnek kell lennie a szokásos tudatnál. Ébernek, ahogyan az igazi intuíció megszerzéséhez leírtam, ahol valóban arra a képességre teszünk szert, hogy saját énünkkel kihúzódunk önmagunkból és a kozmosz más szellemi lényeibe belemerülünk és úgy élünk együtt velük, ahogyan fizikai földi életünkben benne élünk fizikai organizmusunkban. A földi életben fizikai organizmusunkba merülünk; az igazi intuitív megismerésben énünkkel merülünk a kozmosz szellemi lényeibe. Együtt élünk velük és ezáltal hozzuk létre énünknek a világhoz fűződő kapcsolatát, hiszen voltaképpen hozzátartozik. Mert ez az én olyan szellemi lény, mint a többiek, akikre az imént utaltam és vallásos tudatunk révén hozunk létre közvetlen kapcsolatot azokkal a szellemekkel, akikhez magunk is tartozunk. Az ősi embernek homályos, ösztönszerű vallásos tudat adatott meg. Az ősi ember lelki alkatát kell ismét felszínre hoznunk és teljes tudatossággal átélnünk. Akkor lest a modern embernek megfelelő vallásos megismerésünk, megismerő vallásunk.

A gyermekkori lelkialkatot ismét felszínre kell hoznunk, és teljesen tudatossá kell tennünk, ha modern filozófusok akarunk lenni. Egy közbülső korszak emberiségének lelki alkatát is ismét fel kell hoznunk magunkba, ők a lélegzés folyamatát tudták álomszerű módon észlelő megismerési folyamattá alakítani, ezt teljesen tudatossá kell tennünk, hogy modern értelemben kozmológusok lehessünk. Ugyanígy kell az ősi ember lelkialkatát a külvilághoz való viszonylatában is ismét felszínre hoznunk magunkban és teljesen tudatossá tenni, hogy a szó modern értelmében megismerő valláshoz jussunk. Az igazán modern filozófia feltétele a gyermekkori lelkialkat teljes tudatossággal való újraélése. A modern kozmológia feltétele, hogy lelki életünkben teljes tudatossággal éljünk újra egy közbülső emberi korszakot, amikor a lélegzési folyamat észlelési folyamattá válhatott. A megismerő vallás feltétele a modern ember számára pedig az, hogy jelenlegi lelki hangulatába az ősi emberiség - a Föld első emberisége, amely még közvetlenül kapcsolódott az istenekhez - lelki alkatát hozza fel újra, tegye mozgékonnyá és teljesen tudatossá.