Ma egészen konkrét értelemben kell a szellemről beszélnem, hogy megalapozzam azt, amit a következő napokban szeretnék Önöknek elmondani. Először egy bizonyos oldalról utalnék rá, hogy legalább megalapozott érzésük támadjon a felől, amit itt szellemen értünk.

Mit vesz ma az ember voltaképpen figyelembe? Csak azt, amit reggeli ébredésétől esti elalvásáig tudatosan tud átélni. Ma csak azt vesszük figyelembe és számítjuk a világhoz, amit tudatosan élünk át. Ha a közvetlen jelenkor hangjára hallgatnak, és ennek a hangnak az értelmében éreznek, akkor esetleg megkérdezhetik: ez nem volt mindig így? Régebben nemcsak az éber állapot élményeit számították ahhoz, amit valóságon értettek, hanem mást is?

Egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy az emberiség régi kultúrkorszakaihoz kellene visszatérnünk. Ez egészen távol áll tőlem. Előrehaladásról van szó, nem visszalépésről. De legalább tájékozódásul mégis visszafordulhatunk, kissé visszanézhetünk a XV. század elé, amely megelőzte azt, amire tegnap olyan energikusan rámutattam. Azt kell mondanunk, hogy mindabban, amit az ember akkor a világról mondott, van valami, amit ma fantasztikumnak tartanak, és nem számítanak a dolgokhoz. Hiszen csak egészen felületesen kell megismerkednünk azzal, ami ezekről a régebbi korokról az irodalomban szerepel - de ez igen kevés - és látni fogják, hogy amikor ma sónak, higanynak, foszfornak és a többinek nevezett dolgokról van szó, akkor egész csomó olyasmit értettek ezekkel együtt, amit az ember ma aggodalmasan kirekeszt, amikor ezekről az elemekről beszél. Ma az a nézet, hogy az emberek akkoriban a fantáziájukból is hozzáadtak valamit, amikor sóról, higanyról és foszforról beszéltek.

Nem vitatkozunk arról, hogy ezt miért rekesztik ki olyan gondosan, de tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberek régebben például a foszfor szemlélésénél még hozzáéreztek valamit az érzékelhető foszforhoz, ahogy a mai emberek a színét látják. Szellemi-éteriség ragyogta be, ahogy akkoriban az emberek számára általában az egész természetet is, még ha ez a Kr.u. IV-V század óta nagyon el is halványult. Mégiscsak jelen volt azonban az emberek számára, nem a képzeletükből származott, mint ahogy a piros szín sem a képzeletükből származik, és ők látták.

Miért látták? Azért, mert számukra még kiáramlott valami abból, amit az ember elalvás és felébredés között átélt. Éber állapotban az akkori kor embere sem tudott a sóval, kénnel, foszforral kapcsolatban többet átélni, mint a mai ember. De amikor az emberek felébredtek, alvásuk nem volt lelkileg eredménytelen. Az alvás hatott még nappal is, és az ember bőségesebben érzékelt, intenzívebben élte át a körülötte lévő dolgokat. Nem is értjük a régi korokat, ha nem ezt vesszük alapul.

Amit a régiek például a foszfornál, kénnél átéltek, az később elvont név lett. A szellem elvontan, hagyományként terjedt tovább, míg a XIX. század végén már egyáltalán nem gondoltak róla semmit, legalább is nem keltett semmiféle érzést. Külső kultúránk - mint állítja - roppant sokra vitte, az ő számára természetesen igen fontos, hogy az ember éber tudatával hasson rá. A gépeket természetesen éber tudattal szerkeszti. De önmagán nem sokat tehet vele. Ha folyton ébren kellene lennünk, akkor igen hamar, legkésőbb a húszas éveink végén aggastyánok lennénk, sokkal rémisztőbb aggastyánok, mint a maiak. Nem lehetünk mindig ébren, mert szükségünk van a szervezetünkön belsőleg dolgozó erőkre, és ezeket csak elalvás és ébredés között éljük át. A helyzet az, hogy az ember éber tudattal jól tud a külső kultúrán dolgozni, de önmagán csak alvás-tudatban dolgozhat. És ebből az alvás-tudatból régebben sok minden beleáramlott az éber állapotba.

A XV. század közepének nagy fordulata az, hogy az alvástudat már nem szivárog bele az éber tudatba. Képszerűen kifejezve azt mondhatnánk, hogy a X-XI. században a nyugati kultúra embere ébredéskor még úgy érzi, hogy isteni-szellemi hatalmak tevékenykedtek benne elalvása és felébredése közt. Isteni-szellemi hatalmak hatását érezte, ahogyan éber tudatában a jótékony napfényét. Elalvás előtt mindenkiben valami elementáris, mondhatnám, természetes erejű imádságos hangulat volt. Az emberek úgy aludtak el, hogy lelküket mintegy átadták az isteni-szellemi hatalmaknak. Ha megismerő emberek voltak, akkor legalábbis megpróbálták.

Akiket akkoriban szellemi életre szántak, azokat olyan módon nevelték, hogy az előbb jellemzett hangulatot valóban ápolták. A XIX. század végén ezt már régen valami más váltotta fel. Ekkor a magukat legszellemibbnek tekintő emberek másképpen készültek az alváshoz. Gyakran láttam és hallottam, hogyan készültek erre: meg kell innom a magam sörét, hogy ágyba zuhanjak. Ezt mondták. Ez furcsán hangzik. De valóban történelmi tény, ha rámutatunk, hogy az elmúlt kultúrkorszakok emberei teljesen tudatosan törekedtek arra, hogy az alvó állapot révén betekintsenek a szellemi világba. Ettől eltekintve a beavatandókat, vagyis az akkori tanítványokat a régebbi korokban valóban szent módon készítették elő arra a templomi alvásra, amelyben az ember és a szellemi világ közösségét kellett a tudomásukra hozni.

Ma sohasem veszik szemügyre az egész embert, mindig csak egy részét, és ezért a kultúra fejlődése során lejátszódott dolgokat gyakran nem úgy szemlélik, hogy egyszerűen azt kérdeznék: milyen nevelő hatása volt az emberiségre? Aki a legszűkebb szellemi látókörön némileg túl tud tekinteni, arra sajátságosan hat, amikor a mai emberek úgy vélik, hogy ma ott tartunk, hogy ismerjük az igazságot bizonyos dolgok felől, míg régebben az emberek voltaképpen igen gyermetegek voltak. Olvassák csak el, hogy ma hogyan írják meg a fizika történetét! Mintha még nem olyan régen is, gyermeteg képzetek uralkodtak volna, és ma végre elérkeztünk a végleges ismeretekhez. Bizonyos dolgokra vonatkozóan ezt teljesen így képzelik el. Éles határt vonnak aközött, amit ma elértek, és a gyermeteg korszak embereinek természeti elképzelései között. Nem gondolnak rá, hogy megkérdezzék, hogyan hat az emberre világtörténelmileg nevelően az, amit ma tudományosan felvesz magába.

Ha most eltekintünk mindenféle neveléstől, és mai szempontunk szerint nézünk egy régebbi természettudományos könyvet, úgy gyermetegnek tűnik. De tegyük félre ezt a szempontot, ezt az álláspontot, és tegyük fel a kérdést: hogyan nevelte egy akkori könyv az embert, és hogyan neveli a mostani? Lehet, hogy a mostani könyv igen okos és az akkori nagyon képzelgő. De ha a nevelés értékét kérdezzük egészében, akkor azt kell mondanunk, hogy ha az akkori embereknek alkalmuk nyílt a könyv- olvasásra - ez nem volt könnyű, a könyvolvasás ünnepélyes dolog volt - akkor a könyv felhozott valamit lelkük mélyéről. A könyvolvasás valóban a növekedéshez hasonlított: produktív erőket szabadított fel az emberi organizmusban. Érezték ezeket a produktív erőket. Érezték, hogy itt volt valami reális. Ma minden logikus-formális. Mindent a fejünkkel veszünk fel, és csakis a fizikai fej-organizációtól függ, ezért terméketlen marad az ember igazi mivolta számára.

Ma a materializmus ellen küzdenek. Okosabb volna talán, ha nem is küzdenének ellene. Mert mit állít a materializmus? Azt állítja, hogy a gondolkodás az agyvelő terméke. A mai gondolkodás az agyvelő terméke! Éppen az a titok, hogy a mai gondolkodás valóban az agyvelő terméke. A mai gondolkodásra vonatkozóan a materializmusnak teljesen igaza van. A XV század közepét megelőző gondolkodásra nézve viszont nincs igaza. Akkor nemcsak az agyvelővel gondolkodtak, hanem avval is, ami az agyvelőben élt. Eleven fogalmaik voltak. Annak a kornak a fogalmai voltaképpen egy hangyaboly látványához hasonló benyomást keltettek, mert éltek. A mai fogalmak halottak. A gondolkodás ma okos, de roppant kényelmes. Hiszen nem érezzük a gondolkodást, és annál jobban szeretjük, minél kevésbé érezzük. Azelőtt bizsergett, amikor gondolkodtak, mert ez a lélek realitása volt. Ma el akarják hitetni az emberiséggel, hogy a gondolkodás mindig olyan volt, amilyen ma. De a mai gondolkodás az agyvelő terméke, a régebbi nem volt az.

Hálásnak kellene lennünk a materializmusnak, hogy felhívta rá a figyelmet, hogy a mai gondolkodás az agyvelő függvénye. Mert ez így van, a dolog sokkal komolyabb, mint gondoljuk. A materializmust helytelen világnézetnek tartják. Ez nem is igaz. A világ fejlődésének terméke, de halott, olyan termék, amely az életet holt állapotában jellemzi.

A XV. század óta, főként a nyugati kultúrákban kifejlődött gondolkodásnak egészen határozott sajátságai vannak. A keleti, bár dekadens kultúra, még megőrzött valamit a régi gondolkodásból. Minél nyugatabbra megyünk, annál inkább dominál az a gondolkodás, amelyet a keleti ember alacsonyabb rendűnek tekint. Ez a gondolkodás egyáltalán nem imponál neki, megveti. De nála sincs semmi új, csak a pusztuló régi. Az európai, de különösen az amerikai ember azonban már nem érzi jól magát, ha a Védák alapját képező gondolkodásba kell beleilleszkednie. Akkor bizsereg az agya, de ő a halott gondolkodást szereti, amikor nem is veszi észre, hogy gondolkodik. Hiszen ma különösképpen szeretnek úgy gondolkodni, hogy észre sem veszik. Ma az emberek nemcsak az ostoba beszédre mondják, hogy malomkerék forog a fejükben, hanem akkor is, ha valami élőről beszélnek. Nem az elevent akarják, hanem mindig csak a holtat.

Csak kultúrtörténeti érdekességként idéznék fel egy példát, nem vitaképpen. Leírtam egyszer, hogy ismét látni lehet, hogy az ásványit, növényit és állatit egy színes aura veszi körül. Ahogyan ezt a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” című könyvemben közölnöm kellett, az élő gondolkodást igényelt, nem holtat. Nemrég korunk egy igazi egyetemi tanára jött el emiatt, aki állítólag a filozófiát képviseli. Szóba sem jöhet, hogy beleilleszkedjék az eleven gondolkodásba. Erre nem képes, és ezért ez számára nem létezik. A kő, a növény és az állat körül most színes aurának kellene lennie. Ő csak a Nap spektrumában látott színeket, és úgy gondolja, hogy én is csak ott láthattam, és onnan vittem át az ásvány-, növény- és állatvilágba. Ahogy én ezt leírom, abból egy szót sem ért. Ezért szóáradatnak nevezi. Az ő számára szóáradat! Semmit sem ért belőle. Számos egyetemi tanárnál ez a helyzet: malomkerék forog a fejükben. Gyorsan elfordítani a fejet! így persze nem jön ki semmi.

Az élő embernek azonban élő gondolkodásra van szüksége, és az élő gondolkodás igénye ott bugyog a vérében. Ezzel tisztában kell lennünk. Fejünket újra meg kell erősítenünk, hogy ne csak a logikus, elvont gondolkodást viseljük el, hanem az élőt is. Hogy ne zúgjon mindjárt az ember feje, ha elevenen kell gondolkodnia. A halott gondolkodás a nyugati, tisztán materialista nevelésnek való, azoknak, akikre a tisztán intellektuális a jellemző. Ha ennek utána járunk, igen aggasztó kilátás bontakozik ki.

A régebbi gondolkodást magunkkal vihettük az alvásba. Ekkor alvás közben még voltunk valakik. Lény a többi lény között. Voltunk valakik alvás közben, mert az alvásba magunkkal vittük az élő gondolkodást. Ébredéskor elővettük, és elalváskor megint magunkkal vittük. A mai gondolkodás az agyvelőhöz kötődik. Ez nem segít rajtunk alvó állapotban. Így a jelenlegi tudományos divat szerint ma a legokosabb és legképzettebb emberek lehetünk, de csak nappal. Éjszaka már nem leszünk ilyenek, ahhoz a világhoz képest, amelynek révén önmagunkon dolgozhatunk. Ezért szoktak le az emberek arról, hogy önmagukon dolgozzanak. Az ébredéstől elalvásig kifejtett fogalmakkal csak ébredés és elalvás között érhetünk el valamit. Magán az emberen azonban semmit sem érhetünk el. Az embernek azoknak az erőknek az alapján kell dolgoznia, amelyek révén kialakítja magát. Kisgyermek korában kell a legtöbbet aludnia, amikor még a legtöbbet kell önmagán építenie. Ha ugyanis módot találnánk rá, hogy a csecsemőt ugyanúgy tanítsák, mint a 17-18 éveseket, akkor hamarosan meglátnánk, hogy milyenné válik. Nagyon jó, hogy a csecsemőről még az anyai szívben gondoskodnak, nem a katedrán. Az embernek alvásából kell kihoznia azt, amivel önmagán tevékenykedhet.

A tudományban, a külső megfigyelésben, a külső kísérletezésben és a kísérlet puszta irányításával kialakított fogalmakból azonban semmit sem tudunk átvinni az alvásba, és az alvásban kibontakoztatott dolgokból sem tudunk semmit az anyag fogalmaiba áthozni. A szellem és az intellektualitás nem fér össze, ha nem a teljesen tudatos világban köt házasságot. Régebben öntudatlanabb módon végezték el ezt. Ma teljesen tudatosan kell történnie, de az emberek nem akarnak erre rátérni.

Mi történt akkor, amikor a világ régebbi korszakaiban az ember lelke alvásba merült? Ekkor még mindig volt valaki, mert megvolt az a dolgokat körüllebegő eleme, amelyről a mai emberek azt mondják, hogy képzelgés volt. Ezt belevitte az alvásba. Az ember ekkor még helyt tudott állni, amikor alvás közben fizikai testén kívül a szellemi világban tartózkodott. Régebben ez még megvolt elalvása és felébredése között a szellemi világban. Ma sokkal kevésbé létezik. Szinte felszívja a természet szellemisége, amikor elalváskor elhagyja testét. A világ helyes szemlélésekor ez azonnal lelkünk elé tárul. Az embernek ezt csak látnia kellene, és meg is látná, ha valóban megszerezné a dolgok látását. Az emberiségnek meg kell szereznie ezt a látást, mert olyan korban élünk, amelyben már nem lehet azt állítani, hogy a szellemről nem beszélhetünk úgy, mint a kövekről és állatokról. Akkor képesek leszünk például annak meglátására, hogy ha Caesar a fizikai életben nem is volt nagyon testes, mégis jelentős nagysága volt, amikor lelke alvás közben elhagyta testét - nem térbeli nagysága, hanem érzésbeli. Daliás lelke volt. Ma a legkövérebb bankember lehet valaki, ha lelke kisétál testéből az alvás folyamán, és a természet szellemiségében tartózkodik, akkor látni lehetne, hogy milyen borzasztó száraz váz lesz. Egészen vézna lesz. A XIX. század utolsó harmada óta az emberiség valóban szellemi alultápláltságban szenved. Az intellektus nem táplálja a szellemet, csak felpuffasztja. Az ember ezért alvásába nem visz magával szellemiséget, és szinte felszívódik, amikor elalvás és ébredés között vékony lelki vázként nyúlik bele a szellemi természetbe.

A materializmus kérdése ezért ma valóban nem elméleti. Semmi sem lényegtelenebb, mint a materializmus, spiritualizmus és idealizmus közt zajló elméleti vita. Ezek ma teljesen lényegtelen dolgok, mert a materializmus cáfolatával nem történik semmi. Ha még oly sokszor megcáfoljuk is a materializmust, nincs semmi eredménye, mert a cáfolására felhozott érvek végül is éppen olyan materialisták, mint amelyeket az idealizmus ellen, vagy mellett felhoznak. Elméleti cáfolatokkal ma egyik irányban sem történik semmi, hanem a dolog azon múlik, hogy világ- szemléletünk egész módjában újra szellem legyen. Fogalmaink ezáltal kapnak újra tápláló erőt az ember számára. Ennek teljes megvilágítására még a következőket szeretném elmondani.

Voltaképpen nem látok különösebb eltérést a magukat sokszor materialistának nevező emberek és bizonyos kis szektariánus körökben magukat, mondjuk, teozófusoknak nevező emberek között. Mert ahogyan az egyik a materializmust, a másik meg a teozófiát bizonyítja, az módjában nem is különbözik olyan lényegesen. Mert ha a teozófiát olyan gondolkodással akarják bizonyítani, amely teljesen az agyvelő függvénye, akkor a teozófia materialista. Nem a kimondott szavakon múlik, hanem a szellem kimondásán. Ha némely teozófus fecsegését a haeckelizmussal hasonlítom össze, úgy a szellem Haeckelnél van, míg a teozófusok úgy beszélnek a szellemről, mintha felhígított anyag volna. Nem azon múlik, hogy a szellemről beszéljünk, hanem hogy szellemmel beszéljünk. Az anyagi dolgokról is beszélhetünk szellemi módon, vagyis mozgékony fogalmakkal. Ez még sokkal spirituálisabb, mint ha szellem nélkül beszélünk a szellemről.

Egyáltalán nem segít rajtunk, ha még oly sokan lépnek is fel ma, és minden lehetséges logikai elvvel védik a spirituális világnézetet. Éjszaka ugyanis éppoly szikkadtak leszünk, akár a hidrogénről, klórról, brómról, jódról, oxigénről, nitrogénről, szénről, szilíciumról, káliumról vagy nátriumról gondolkodunk nappal, és ezekről alkotunk elméletet, vagy pedig azon gondolkodunk, hogy az emberek fizikai, éter- és asztráltestből állnak. Ez az elevenség számára teljesen közömbös. Ha valaki élő módon beszél a káliumról és a kalciumról, vagyis eleven kémiát művel, az sokkal értékesebb, mintha például halott, intellektuális teozófiát művel. Mert azt is lehet halott, intellektuális módon művelni. Nem azon múlik, hogy intellektuálisan, materialistán beszélünk, hanem hogy beszédünkben ott legyen a szellem. Elevenen át kell hatnia bennünket. Ezt az emberek ma már egyáltalán nem értik, ezért olyan kellemetlen számukra, ha ezt komolyan vesszük.

Egyik legutóbbi oxfordi előadásomban komolyra fordítottam a szót, és egészen világosan megmondtam, hogy nekem teljesen mindegy, hogy ma spiritualizmusról, realizmusról, idealizmusról vagy materializmusról beszélnek-e. Ha egy külső jelenség jellemzésére kell alkalmaznom a nyelvet, akkor materialista nyelvet kell használnom. Ezt úgy is meg lehet tenni, hogy ebben is a szellem éljen. Ha a szellem világából beszélünk, akkor az spirituális lesz, még ha materialista formában beszélünk is. Ebben különbözik az itt művelt antropozófia attól, amit hasonló elnevezéssel odakint művelnek. Ma már néhány hetenként jelennek meg az antropozófia ellen írt könyvek. A kijelentéseimet támadó írásokat jelentetnek meg. De olyasmit támadnak, ami egészen új számomra, amit tulajdonképp nem is mondtam. Mindenfélét összehordanak, és vaskos köteteket írnak róla. Ami ellen küzdenek, annak általában semmi köze ahhoz, amit mondok. Nem az a lényeges számomra, hogy a materializmust legyőzzem, hanem az, hogy a fogalmakat a szellem világából merítsem, és életteljes fogalmak legyenek. Amit itt, mint antropozófiát képviselünk és befogadunk, az valóban egészen más, mint amit a világ mond ma róla.

Az emberek ma az antropozófia ellen küzdenek, olykor érte is, de igen materialista módon, vagyis szellem nélkül, holott arról van szó, hogy a szellem átélését komolyan vegyük. Az emberek azt mondják, hogy már nem is tudják, hol áll a fejük, amikor valaki a szellemi lényekről úgy beszél, mint az érzéki világ növényeiről és állatairól, ekkor őrültnek tartják. Ezt egész jól megértem, mert van ma egy apróság, amit nem vesznek észre. Ez abból áll, hogy ez az őrültség az igazi realitás, az igazán élő ember számára. A másik realitás a gépnek való, nem az embernek.

Azt szeretném tehát egyszer egészen világosan kimondani, hogy amire itt gondolok és mindig is gondoltam, annál nem arról van szó, hogy a szellemről beszéljünk, hanem hogy a szellemből beszéljünk, azt beszédünkben bontakoztassuk ki. Az ilyen szellem képes aztán valóban nevelő módon hatni halott kulturális életünkre. Villámnak kell lennie, hogy halott kulturális életünkbe belecsapva, azt újra életre keltse. Ne higgyék tehát, hogy itt sematikus fogalmak védelméről van szó, amelyeket szépen, sematikusan függesztenek ki a teozófus együttléteken, a fizikai, éter- és asztráltest fogalmát, amelyekre úgy mutatnak pálcával, mint a tanteremben a kálium, vagy nátrium atomsúlyára. Mindegy, hogy valaki a káliumot mutatja atomsúlyával egy mostani vázlaton, vagy az étertestet. Ez teljesen egyre megy. Nem erről van szó. Ebben az értelemben ez a fajta teozófia vagy antropozófia, ha így akarjuk nevezni, nem valami új dolog, hanem a réginek egy újabb produktuma.

Ilyen vonatkozásban a leghihetetlenebb dolgokat éltük át, amikor az emberek egyszerre csak a szellemet akarják képviselni. Nem azért említem ezeket, hogy kritizáljak, hanem szimptómaként. Két történetet mondok el. Az egyik a következő. Nyugat-Európában voltam egyszer egy összejövetelen, ahol teozófiáról volt szó. Az előadások befejeztével beszédbe elegyedtem valakivel az előadások értéke felől. Ekkor az illető, aki az ottani teozófiai szektásságnak hű követője volt, így foglalta szavakba a kapott benyomásait: „Most csodálatos rezgések vannak a terem- ben”. Jó érzését rezgésekben, vagyis materiálisán fejezte ki.

Más alkalommal egy szellemi területen tett felfedezéssel gyötörtek az emberek. Az ismétlődő földi életek ugyanis csak valóban szellemi szemlélettel tárulhatnak a lélek elé, de ők azt állították, hogy ezeknek földi köntösben is meg kell jelenniük, a materialista gondolkodás öltözetébe is be kell juttatni őket. Egyszerre csak „permanens atom- ról” kezdtek beszélni, amely valamennyi földi életen áthalad. Azt mondták: ha most földi életemben vagyok, és évszázadok múlva visszatérek, akkor az atomok mindenfelé szétszóródtak. Egyetlen egy atom átmegy azonban a következő földi életbe. Ezt nevezték permanens atomnak, így szerencsésen belevitték a legmateriálisabbat az ismétlődő földi életbe, amelyet csak szellemmel ragadhatunk meg. Mintha az egyes ember érne vele valamit, ha agyvelejében egyetlen IV-V. századból származó atom kóborolna! Ez éppen olyan mindegy lenne, mintha egy túlvilági sebész elláthatná mostani földi életemet avval, hogy akkori gyomromat konzerválja, és most ismét beülteti. Elvileg nincs semmi különbség. Ezt nem azért mesélem el, hogy csúfolódjam, csak mint annak érdekes szimptómájaként, hogy olyan emberek, akik a szellemről akarnak beszélni, szellemi rezgések formájában beszélnek jó érzésükről, és puszta gondolat-utánzással vették fel magukba azt, amit mások az ismétlődő földi életekről tudtak, és ezt aztán permanens atomról beszélve öltöztették szavakba. A teozófusok még könyveket is írtak erről a permanens atomról, amelyekben még különös illusztrációk is voltak a hidrogén-, oxigén- és klóratomok elrendezéséről és egyebekről. Ezek nem kevésbé rémes látványt nyújtanak, mint a materialisták atomokról rajzolt képei. Nem annak a megállapításán múlik, hogy valami szellemi vagy materiális, hanem annak belátásán, hogy az élő szellembe kell eljutnunk. Ezt megint csak nem polémikus értelemben mondom, hanem a dolog tisztázására.

Ilyen értelemben rendkívül jellemző a következő jelenség. Van most egy egészen szellemes Mager nevű Benedek-rendi atya, a rend egyik legélesebb elméje - a Benedek rendben vannak alapjában véve a legélesebb elmék. Ez a Mager igen érdekes kis könyvet írt „Isten színe alatt élni” címmel. A könyvecske kora mindenesetre az, amikor Benedek megalapította a rendet, vagyis ha akkor írták volna, akkor teljesen korszerű lett volna. Mégis bizonyos fokig megcsodálhatjuk, ha valaki az embernek Isten színe előtti életéről ír egy könyvecskét, én is megcsodálom. Most ugyanez a páter az antropozófiáról is nyilatkozott. És ekkor vaskos materialista lesz. Állításait igazán nehéz jellemezni, előbb bele kell helyezkedni egy ilyen merev gondolkodásmódba. Leginkább azt rója fel, hogy az imaginatív megismerés észlelése, amit elsőként említek, tartalmában olyan, hogy az Mager atya számára csak kép. Tovább nem jut. És azt mondja, hogy meg kell mondania - míg teljesen tudományos lelkiismeretére hagyatkozik - hogy az antropozófia voltaképpen materializálja a világot. Nagyon elmarasztalja az antropozófiát azért, hogy materializálja a világot, vagyis nem marad meg lényegtelen elvont fogalmaknál, ahogy azt ő szereti. Mert őnáluk a legelvontabb fogalmakat kedvelik. Olvassanak csak el egyszer egy katolikus filozófiát. Megtalálják benne a létet, létesülést, létezést, szépséget, és így tovább, vagyis a legvégletesebb absztrakciókat. Csak nehogy megérintsék a világot! Most a páter észreveszi, hogy az antropozófia eleven fogalmakat ragad meg, amelyek valóban le tudnak jönni a reális dolgokhoz, a reális világhoz. Ez borzalmas számára, iszonyúan borzalmas!

Meg kellene mondani a páternek: ahhoz, hogy a megismerés reális legyen, voltaképpen meg kell ismételnie azt, ahogy Isten áthaladt a világon. Ő a szellemiből kiindulva mindig materializált! A világ először szellemi volt, aztán egyre materiálisabb lett, így az igazi megismerésnek ezt a menetet kell ismételnie. Ezt nem keressük az antropozófiában, de ehhez jutunk el. A kép átlendül a valóságba - ezt rója fel az atya. Hiszen éppen ebben kell hinnie, ha hitének értelmes tartalmat akar adni. De náluk ezt a megismerés materializálásának nevezik.

Persze nehéz az olyan emberek kedvére tenni, akik szilárdan amellett maradnak, hogy csak élő fogalmak ne legyenek. Ezek ugyanis átlendülnek a valóságba. Csakhogy akkor a fogalmainkkal nagyon messze el kell maradnunk tőlük, és csak éber tudatunk számára nyerünk fogalmakat, nem pedig olyanokat, amelyek a szellemi világból tudnak az emberen dolgozni. Pedig erre van szükségünk. Az emberiség eleven fejlődésére és eleven nevelésére van szükség. Az ép ízlésű ember jelenlegi kultúránkat száraznak és jéghidegnek érzi. Ismét élethez és belső mozgékonysághoz kell jutnia. Olyanná kell válnia, hogy az embert élettel töltse el. Csak így nem jutunk el oda, hogy be kelljen ismernünk, ha nem az a jó szándék áramlik belénk, hogy egy belső szellemi tevékenység hajlamát fejlesszük ki, nem az elvont beszédét, nem homályos, ködös misztikát, hanem saját emberi lényünk szellemiséggel való bátor, energikus áthatását. Akkor szellemmel áthatottan beszélhetünk az anyagról, és nem jövünk zavarba, ha fontos anyagi felfedezésekről beszélünk, mert szellemi módon tudunk róluk beszélni. Akkor a homályosan érzett előrehaladás vágyát reális, az emberiséget nevelő erővé tudjuk magunkban kialakítani. Erről fogunk holnap tovább beszélni.