"A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik ember akaratát megértve őt élni hagyni: ez a szabad ember alapelve."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A csillagok világa és az ember (8)

7. --

[Az ember már érzéki lényként is az érzékfeletti világhoz tartozik. Az érzékszervi folyamatok csak imaginatív megismerés tartalmai lehetnek. Az elalvás és felébredés az inspiratív megismerés tárgya. Az emlékezés ereje annak besűrűsödésével jön létre, ami felébredéskor él az időben.]

Dornach, 1922. december 22.

Az ember a világ tárgyait az érzékszerveivel észleli, de az érzékszervekben lejátszódó folyamatokat mindennapi tudatával nem tudja észlelni. Ha ezeket mindennapi életében követné, nem is tudná a külső világot észlelni. Az érzékszerveknek mintegy önmagukat kell megtagadniuk, ha az ember tudomására akarják hozni, ami körülveszi őket a környező földi világban. Ha fülünk, szemünk megszólalna, vagyis észlelnénk a fülünkben, szemünkben lejátszódó folyamatokat, akkor nem hallhatnánk, és nem láthatnánk a kívül halható és látható jelenségeket. Az ember elsősorban földi lény, éppen ezáltal ismeri meg a körülötte levő világot, önmagát azonban nem ismeri meg. Önmagunk megismerése feltételezi, hogy az önismeret folyamata alatt le tudjuk állítani a külvilág megismerését, tehát hogy semmit se tudjunk meg róla.

A szellemtudományos kutatás mindig is olyan módszereket keresett, amelyekkel az ember valóban megismerheti önmagát, és különböző előadásaimból tudják, hogy önmagunk megismerésén nem a mindennapi énünkön való általános tépelődést értem, hiszen ezáltal csak a külvilág valamilyen vetületét tapasztalhatjuk meg, és semmi újat sem ismerhetünk meg. Csak mintegy tükörben látjuk meg azt, amit a külső érzéki világban átéltünk. Mint tudják, az igazi önismeretnek olyan módszereket kell keresnie, amelyek nemcsak a mindennapi földi külvilágot hallgattatják el, hanem a mindennapi belső világot is, hiszen ez szintén csak a külvilág tükre, amennyiben valóságos tudatunkban van jelen. „A magasabb világok megismerésének útja” című írásomban leírt módszerekből tudjuk, hogy a szellemi kutatás először az úgynevezett imaginatív megismerés felé halad. Aki eljut az ilyen imaginatív megismeréshez, az elé először kitárul az érzékfeletti világból mindaz, ami magára öltheti az imaginatív megismerés képeit.

Ha azonban megszerezte azt a lelki gyakorlatot, hogy a világot egyáltalán imaginatív módon lássa, akkor éppen azt tudja követni, ami az ember érzékszerveiben lejátszódik. Az érzékszervekben lejátszódó folyamatokat nem tudnánk követni, ha csakis akkor történne bennünk valami, amikor éppen a külső világot észleljük általuk.

Ha a külső világban meglátok egy tárgyat, a szemem elhallgat. Ha a külső világban meghallom a hangok valamilyen összefüggését, a fülem elhallgat; vagyis a fülem nem a belsejében végbemenő folyamatot észleli, hanem azt, ami benne a világból folytatódik. Ha azonban a fülünk például csak addig végezne valamilyen külvilággal kapcsolatos tevékenységet, ameddig ez a külső észlelés fennáll, akkor sohasem figyelhetnénk meg azt a folyamatot, amely a fülünkben a külvilágtól függetlenül játszódik le. Valamennyien tudják azonban, hogy az érzéki benyomásoknak az érzékszervekben utóhatásaik vannak, attól eltekintve, hogy az érzékszervek akkor is mindig közreműködnek, ha mindennapi tudatunkkal akár csak elevenen gondolkodunk.

Lehetséges, hogy mintegy elvonatkoztatunk az egész külső világ szín-, hang- és szag-jellegétől, és mégis átadjuk magunkat annak, ami az érzékszerveinkben illetve általuk történik. Ide eljutva igazi emberismerethez jutunk, mégpedig az emberismeret első fokához. Mondjuk például - a legegyszerűbbet vesszük tekintetbe -, hogy tisztázni akarjuk, ahogy lecseng a külvilág szemre gyakorolt hatása. Aki megszerezte az imagi- natív megismerés adományát, az követi az érzéki benyomás lecsengését, miközben kívül semmit sem lát, vagyis olyan történést, folyamatot követ, amely igénybe veszi az érzékszervet anélkül, hogy ez az érzékszerv pillanatnyilag kapcsolatban volna a külső világgal. Vagy aki elevenen gondolkodik, és meglátását el tudja képzelni, az követi látószervének közreműködését, amikor eleven gondolkodásával színeket idéz fel. Ezt minden érzékszervvel megteheti. Akkor valóban észrevesszük, hogy az ember érzékszerveiben végbemenő folyamatok csakis az imaginatív megismerés tárgyát képezhetik.

Amikor nem a külső világban, hanem az érzékeinkben élünk, mindjárt lelkünk elé varázsolódik egy mintegy imaginációból álló világ. Ekkor észrevesszük, hogy érzékeink nem ahhoz a világhoz tartoznak, mint amelyet földi életünkben általuk észlelünk. Aki érzékszervi tevékenységét valóban imaginatív megismeréssel tudja megfigyelni, sohasem vonhatja kétségbe, hogy az ember már érzékelő lényként is az érzékfeletti világhoz tartozik. Amikor az ember mintegy visszahúzódik a külső világból és saját érzékszerveiben él, olyan világot ismer meg, amelyet „A szellemtudomány körvonalai”-ban az angyalok világaként írtam le. Ez azoknak a lényeknek a világa, akik egy fokkal vannak az ember felett.

Mi is történik voltaképpen az érzékszerveinkben? Ezt akkor láthatjuk át, ha az érzékszervek belsejét ilyen módon figyeljük meg, mialatt nem észlelünk. Ahogyan sokéves élményeinkre is visszaemlékezhetünk, mégha nincsenek is most jelen, úgy megfigyeléseinkből is megismerést meríthetünk, hogyha az érzékszerveinket akkor is meg tudjuk figyelni, amikor nem észlelnek. Ezt nem nevezhetjük emlékezésnek, ez nagyon pontatlan fogalmat nyújthatna, de abban, amit észlelünk, mégis érzékelni tudjuk azokat a folyamatokat is, amelyek a külvilág révén jutnak az érzékszervekbe, amikor szemben állunk az egész színes, hangzó, illatozó, ízlelhető és tapintható világgal.

Ilyen módon abba hatolhatunk be, ami az embernél egyébként mindig is öntudatlan marad: saját érzékszerveink tevékenységébe, mialatt a külvilágot közvetíti. Ekkor azt észleljük, hogy a lélegzés folyamata, a levegő belégzése, a levegőnek az emberi organizmusban való megoszlása, a kilégzés, különleges módon hat az egész organizmusban. Belégzéskor például a belélegzett levegő az érzékszervek legfinomabb elágazásáig is eljut. Ezekben a finom elágazásokban a légzés ritmusa azzal találkozik, amit a szellemtudomány az ember asztráltestének nevez. Az érzékszervekben lezajló folyamtok azon alapulnak, hogy az ember asztrálteste érzi a lélegzés ritmusát. Amikor tehát hangot hallunk, ez azért történik, mert hallószervünkben az asztráltest érintkezésbe juthat a levegő rezgésével. Ez az emberi organizmus valamilyen más szervében nem lehetséges, csakis az érzékszervekben. Az érzékszervek általában azért vannak az emberben, hogy az asztráltest találkozhasson azzal, ami az embertestben a lélegzés ritmusa révén jön létre. Ez nemcsak hallószervünkben történik így, hanem mindegyik érzékszervünkben, még az egész szervezetre kiterjedő tapintóérzékben is: az asztráltest találkozik a lélegzés ritmusával, vagyis a levegő szervezetünkben végrehajtott tetteivel.

Éppen ilyesmit megfigyelve vesszük különösképpen észre, hogy az egész ember megismerésénél mennyire figyelembe kell vennünk, hogy az ember nemcsak szilárd halmazállapotú képződmény, hanem csaknem kilencven százalékban vízoszlop, és belső folyamataiban állandó levegőcsere zajlik, tehát levegő-organizmus is. Ez a levegő-organizmus, mozgó elevenséget jelenít meg, és az érzékszervekben az ember asztráltestével találkozik. Ez az egyes érzékszervekben a legváltozatosabb módon megy végbe, de általánosságban azt mondhatjuk, hogy éppen ez a találkozás az érzékelés folyamatának a lényege. Külsőleg az asztralitásnak a levegővel való találkozása nem látható, ehhez az imaginatív világba kell belépnünk. Amikor imaginatív megismeréshez jutunk, mindenesetre mást is meglátunk földi környezetünkben, ami az asztralitás és a levegő találkozása révén játszódik le. De emberi mivoltunk lényeges vonása, hogy asztralitás találkozik a lélegzés folyamataival, mégpedig szubsztanciálisan azzal, amit a lélegzés folyamata bocsát át az emberi organizmuson.

Ekkor azoknak a lényeknek a mozgását és lényét ismerjük meg, akik az angyali hierarchiához tartoznak, ezt emberi mivoltunkban csak úgy képzelhetjük el, hogy az érzéki észlelésben lejátszódó öntudatlan folyamatban az érzékfeletti lényeknek ez a világa él és mozog, mintegy ki- és bejön érzékeink kapuján. Amikor hallunk vagy látunk, ez nemcsak önkényesen létrehozott folyamat, hanem hozzátartozik az objektív világhoz is, és olyan világban megy végbe, amelyben mint emberek még csak bent sem vagyunk, de voltaképpen mégis ezáltal rendelkezünk az érzékszerveinkkel.

Amikor asztráltestünk a felébredés és elalvás között kapcsolatba kerül érzékszerveink területén a lélegzési ritmussá alakult és természetes módon megváltozott levegővel, akkor, mondhatnám, az ember legkülső perifériáját ismerjük meg. De felemelkedhetünk még a továbbiakhoz is. Az embert a következőképpen még jobban megismerhetjük. Ez az érzékfeletti megismerés inspiratív fokának nyilatkozik meg, ahogyan az említett írásokban neveztem.

Meg kell figyelnünk az ember ébrenlét és alvás közt váltakozó állapotát. Ez az állapot nem is esik olyan messze az érzéki észleléstől. Érzéki észlelésünkben is váltakozás érvényesül. Ha az észlelést nem tudnánk állandóan félbeszakítani, volnának ugyan észleléseink, de tudatunk számára nem volna megfelelő jelentésük. Tisztán külsőleg is tudjuk, hogy egy érzéki benyomás tudata csökken, hogyha hosszú időre átadjuk magunkat neki. Érzékszervünket mindig újra el kell fordítanunk az egyedi érzéki benyomástól, a benyomást olyan állapottal kell váltogatnunk, amelyben az nem szerepel. Tudatunk akkor van rendben az érzéki benyomások vonatkozásában, ha az érzékszerveinket mindig vissza is vonhatjuk benyomásaiktól, érzéki észleléseinket tehát voltaképpen mindig rövid váltakozó állapotokban hajtjuk végre. Észleléseink hosszabb szakaszaiban ezt úgy hajtjuk végre, hogy huszonnégy órán belül az ébrenlétet mindig alvással váltjuk fel.

Tudják, hogy amikor az alvás állapotába kerülünk, aszt- ráltestünk és énünk kihúzódik fizikai és étertestünkből. Az asztráltest elalvás és felébredés között tehát a külső világgal kerül kapcsolatba, míg felébredés és alvás között csak az emberi test belső folyamataival volt kapcsolatban. Nézzék csak meg egyszer ezt a két állapotot, vagy történést: az asztráltest felébredés és elalvás között az ember fizikai és étertestén belül végbemenő folyamataival van kapcsolatban, viszont elalvás és felébredés között a külső világhoz kapcsolódik, nem pedig az ember fizikai és étertestéhez.

Bennünk lévő érzékszerveink már szinte külső világot jelentenek - ez paradox kifejezés, de értik, hogy hogyan gondolom. Nézzük meg például az emberi szemet: független lényhez hasonlíthatjuk, ilyen módon illeszkedik a koponya egyik üregébe, és azután hátrafelé viszonylagos önállósággal folytatódik. Ha azonban magát a szemet figyelik meg: eleven ugyan, de sajátságos módon hasonlít egy fizikai készülékhez. A szem folyamataink jellemzése egészen hasonló ahhoz, ahogyan egy fizikai készülékben lejátszódó folyamatot jellemezhetünk. A lélek bizonyára felfogja az így keletkezett folyamatokat, de ahogyan már többször is említettem, az érzékszervek útján a külvilág mintegy öblöket képez saját belső emberi mivoltunkban. Az érzékszervekben a külső világ mintegy folytatódik bennünk, és az érzékelés területein sokkal inkább részt veszünk a külvilágban, mint organizmusunk más területein.

Asztráltestünk ezért érzékszerveink folytán majdnem a külső világban van. Amikor az érzéki észleléssel szándékosan adjuk át magunkat a külső világnak, olyankor asztráltestünk szinte valóban belemerül a külvilágba, ha nem is minden érzékszerv esetében azonos módon. Alvás közben teljesen belemerül, így az alvás bizonyos szempontból mintegy fokozza a külvilág iránti érzékelő odaadást. Ha behunyjuk a szemünket, akkor asztráltestünk jobban visszahúzódik a fej belsejébe, inkább a sajátunk lesz. Amikor teljesen kifelé tekintünk, belehúzódik a szembe, és részt vesz a külső világban. Hogyha az organizmusból teljesen eltávozik, akkor elalszunk. Amikor az érzékelés útján a külső világnak adjuk át magunkat, ez a közhiedelemmel ellentétben voltaképpen a tudatra vonatkozóan az elalváshoz vezető út egy szakasza.

Így az ember, amikor valamit érzékel, majdnem a külső világban vesz részt, alváskor pedig teljesen részt vesz benne. Ilyenkor inspiratív megismeréssel tudjuk annak a világnak a történéseit észlelni, amelyben elalvás és felébredés között asztráltestünkkel tartózkodunk. De ezzel az inspiratív megismeréssel még egyebet, a felébredés pillanatát is észlelhetjük, amikor visszatérünk. A felébredés pillanata intenzívebb, erősebb ugyan, de mégis szemünk behunyásához hasonlítható.

Amikor egy szín van előttem, olyankor asztráltestemet annak a folyamatnak adom át, amelyet a külvilág színének szemre gyakorolt benyomása hoz létre, mint mondtam, ez szinte a szemen kívül van. Ha lehunyom a szememet, asztráltestemet önmagamba vonom vissza. Felébredéskor asztráltestemet a külvilágból, az egész kozmoszból hozom vissza. A nappali ébrenlét alatt szememmel, fülemmel kapcsolatban végtelenül sokszor teszem meg az asztráltestemmel ugyanazt, amit felébredéskor, csak itt az egész organizmusra vonatkozóan teljesen véghez viszem. Az asztráltest felébredéskor végbemenő visszavonása természetesen öntudatlanul történik mindennapi tudatunk mellett, úgy ahogy érzékelésünk folyamata is. Az inspiratív megismerés képessége esetén azonban, tudatossá válik a felismerés pillanata, és ekkor kiderül, hogy az asztráltest behúzódása egészen más világhoz tartozik, mint amelyben egyébként tartózkodunk, és mindenekelőtt gyakran észlelhető intenzív módon, hogy az asztráltest milyen nehezen tud a fizikai és étertestbe visszatérni. Ennek megvannak az akadályai.

Azt mondhatjuk, hogy aki elkezdi az asztráltest fizikai és étertestbe való visszatérésének folyamatát észlelni, szellemi zivatarokat és ellenhatásokat él át, és ezek azt mutatják, hogy az asztráltest fizikai és étertestbe való lemerülésénél utóbbiak nem felelnek meg az anatómiai és fiziológiai leírásoknak, hanem ugyancsak egy szellemi világhoz tartoznak. Ami egyébként ártatlan fizikai testünk, vagy amit némileg ködös ártatlan étertestünknek tartanak, az a szellemi világban gyökerezik. Fizikai testünk igazi mivoltában egészen másként jelenik meg, mint szemünk külső érzéki képe, vagy a mindennapi tudomány számára.

Az asztráltest fizikai és étertestbe való lemerülése ezerféle változatban jelenhet meg például, ahogy egy égő fahasáb merül sisteregve valamilyen vizes közegbe. Ez még a legegyszerűbb, legelvontabb mód, ahogy először megjelenhet annak, aki ilyen megismerésbe kezd. A folyamat azután bensőleg nagyon sokféleképpen konkretizálódik, de szellemibbé is válik, úgy hogyha eleinte süvöltő zivatar, feltámadó vihar jelenségéhez hasonlítjuk, utóbb harmonikus mozgás folyamatai hatják át, és egyúttal minden részével kimond, elmond, hírül ad valamit.

Ami itt jelentkezik, az először mindennapi életünk emlékeit ölti magára. Ez azonban átalakul az idő folyamán, és lassanként sok mindent megtudunk a körülöttünk levő világról is. Olyasmit élünk át, amiről nem mondhatjuk, hogy mindennapi észlelésünk emlékei, mert egészen más természetűek, és átélésüknél valóban tudjuk, hogy másik világgal van dolgunk. Észrevesszük, hogy amikor az ember visszatér asztráltestével környezetéből fizikai és étertestébe, ezt most a teljes lélegzés folyamatának útján teszi meg. Az érzékszervekben működő asztráltest a légzési folyamat finom elágazásait érinti, mintegy beavatkozik azokba a finom ritmusokba, amelyekben a légzés folyamata az érzékek területén folytatódik. Amikor az aszt- ráltest ébredéskor behúzódik a külső világból a fizikai és étertestbe, a légzés egész folyamatát ragadja meg, amely az elalvás és felébredés között magára maradt. Az asztráltest a légzési folyamatok, mozgások pályáján érkezik a fizikai és étertestbe, úgy terül szét, mint maga lélegzet.

A mindennapi tudat felébredéskor, mondhatnám, gyorsan beleütközik az észlelésbe, légzési folyamatának átélését gyorsan összekapcsolja egész szervezetének az átélésével. Az inspi- ratív tudat le tudja választani az asztráltestnek a légzési ritmus pályáján történő haladását, és elkülönítve észleli a többi organikus folyamatot. Ez persze nem különállóan megy végbe. A lélegzés mozgása természetesen nemcsak ebben a pillanatban függ össze bensőségesen az emberi szervezet többi folyamatával, hanem minden percben. A megismerésben, az inspiratív megismerésben azonban különválasztható. Követjük, amint az asztráltest a lélegzési ritmus útján érkezik a fizikai testbe, és itt olyasmit ismerünk meg, ami egyébként teljesen öntudatlan marad. Miután végigéltük az összes, behúzódást kísérő, objektív - nem szubjektív - érzelmi állapotot, megtudjuk, hogy az ember nemcsak érzékelő, hanem lélegző lény is, és mint ilyen, abban a világban gyökerezik, amelyet a „A szellemtudomány körvonalai”-ban az arkangyalok világának neveztem. Ahogy az érzékfeletti világban az egy fokkal az ember felett álló lények az érzékelés folyamataiban működnek, úgy a lélegzés folyamataiban az embernél két fokkal magasabban álló szellemi lények tevékenykednek. Mintegy ki- és bejárkálnak bennünk elalvásunk és felébredésünk folyamán.

Ha rátekintünk ezekre a folyamatokra, az emberi élet egyik nagyon fontos jelensége tárul lelkünk elé. Ha az alvás nem szakítaná meg az életünket, akkor érnének ugyan benyomások a külső világból, de csak rövid ideig maradnának meg. Nem tudnánk maradandó benyomásokat kibontakoztatni. Tudják, hogy az utóképek milyen illanó képeket jelenítenek meg az érzékszervekben. Ami szervezetünkben mélyebb ingert kelt, az hosszabb ideig hat. Ha azonban nem aludnánk, nem hatna néhány napnál tovább.

Mi is történik voltaképpen, amikor alszunk? Emlékeztetnem kell egy nemrégiben itt elmondott fejtegetésemre, amelyben leírtam, hogy az ember alvás és felébredés között asztráltestével és énjével valójában mindig fordított irányban éli át azt, amit az előző éber periódusban a fizikai világban átélt. Tételezzünk fel egy szabályos ébrenlétet és alvást - szabálytalan esetben egészen hasonló a helyzet - tehát reggel felébredünk, napközben elfoglaljuk magunkat, este nyugovóra térünk, és éjszaka nappali ébrenlétünk idejének körülbelül harmadrészét töltjük alvással. Egy ilyen ember felébredése és elalvása között tehát élmények sorozatát éli át, éppen a nappali élményeit. Alvó állapotban azonban fordított menetben éli át azt, amit napközben átélt. Ez az alvásélet gyorsabban halad visszafelé, így csak az idő harmadrészére van hozzá szükség.

Mi is történt itt voltaképpen? Ha a fizikai világ törvényeinek megfelelően aludnánk - nem úgy értem, hogy testünk aludna a külső fizikai világ törvényei szerint, hiszen természetesen így történik, hanem ha fizikai és étertestünk állapotain kívül, énünkben és asztráltestünkben aludnánk, ugyanolyan törvények szerint, mint amelyeknek megfelelően nappal ébren vagyunk -, akkor nem vihetnék véghez ezt a mozgást, mert egyszerűen az idővel kellene tovább haladnunk. De teljesen más törvényeknek vagyunk alávetve, amikor asztráltestünkkel és énünkkel a fizikai és étertesten kívül vagyunk.

Milyen ez a jelenség, ha külsőleg szemléljük? Gondolják el, hogy ma december 22-e van, ami reggeli ébredéskor december 22-ének reggele volt. Ezután majd aludni térnek, és amikor majd holnap felébrednek, visszafelé történő átélésük elérkezik a mai, december 22-i reggelhez. Belsőleg olyan folyamatot éltek át tehát, amelynek révén visszafordultak. December 23-án reggel felébredve, elérkeztek ezzel a folyamattal december 22-e reggeléhez. Felébrednek. Ebben a pillanatban arra kényszerülnek, hogy lelkük legbensőbb lényével, énjükkel és asztráltestükkel gyorsan december 23-a reggeléhez lépjenek előre. Asztráltestük az elalvás és felébredés között megtartott törvényekkel ellentétben testükön át a szokásos fizikai világba lendül. Ezt a folyamatot valóban átélik belső mivoltukban.

Kérem, hogy az itt elmondottakat teljes komolyságukban, vagyis teljes jelentőségükben fogják fel. Ha, mondjuk, egy lezárható edényben valamilyen légnemű test van, akkor ez ösz- szenyomható, és a sűrűsége egyre nagyobb lesz. Ez térbeli folyamat. Mégis összehasonlíthatjuk az előbb leírtakkal, persze csak hasonlóságról van szó. Asztráltestükben és énjükben december 22-e reggeléhez térnek vissza, és felébredéskor gyorsan december 23-a reggeléhez lépnek előre. Lelki lényüket az időben előretolják. Ez az idő sűrítése, vagy pontosabban kifejezve, annak a sűrítése, ami az időben él. Ez a folyamat lelkiségünket, asztráltestünket annyira besűríti, hogy a külvilág benyomásait nemcsak rövid ideig hordozza, hanem maradandó emlékezetként. Ahogy valamilyen összesűrített gáz erősebb nyomást gyakorol, tehát nagyobb belső erővel rendelkezik, úgy asztrál- testünk is megkapja az emlékezet, a visszaemlékezés intenzív erejét az időben történő belső összetolódás révén.

Ilyen módon elképzelhetjük azt, ami egyébként voltaképpen mindig elkerüli a figyelmünket. Úgy képzeljük el, hogy az idő egyenletesen halad, és ami az időben játszódik le, az is egyenletesen együtt halad az idővel. A térnél tudjuk, hogy ami a térben kiterjed, az összesűríthető, és így megnő belső kiterjedésének az ereje. De hasonlatszerűen kifejezve, az időben élő lelkiség is sűríthető, ezzel növekedni fog a belső ereje. Az egyik ilyen erő képezi az ember emlékezésének az erejét.

Az emlékezés erejét valóban az alvás folyamán végbemenő folyamatnak köszönhetjük. Elalvástól felébredésig az arkangyalok világában vagyunk, és emlékezésünk erejét az arkangyali hierarchia lényeivel együtt alakítjuk ki. Ahogyan az érzéki észlelések erejét és összekapcsolásukat az angyali hierarchia lényeivel alakítjuk ki, úgy az emlékezés bensőségesebb, a centrummal jobban összefüggő erejét az arkangyalok világában alakítjuk ki.

Igazi emberismeret nem létezik olyan ködösen, misztikus értelemben, amikor az ember önmagában tépelődik, az igazi emberismeret minden befelé megtett lépésnél azonnal a magasabb világokba vezet. Ma két ilyen lépésről beszéltünk. Ha az érzékek területére tekintünk, az angyalok területén vagyunk;

ha az emlékezés területére tekintünk, az arkangyalok területén vagyunk. Az önismeret egyúttal az istenek, a szellem megismerését jelenti, mert az ember bensejébe vezető minden lépésünk bevezet egyúttal a szellemi világba. Paradoxonnal élve: mennél mélyebben hatolunk belső mivoltunkba, annál magasabbra emelkedünk a szellemi lények világában. Ha önismeretünk komoly, akkor ez a világ igazi megismerése, vagyis a világ szellemi tartalmának a megismerése.

Ebből a fejtegetésből is megláthatják, hogy régebbi korokban miért törekedtek a keleti népeknél a szellemi látás olyan ösztönös módjára, amelynél a lélegzés folyamatát különleges légzési gyakorlatok révén akarták tudatos folyamattá alakítani. Ahogy a lélegzés folyamata tudatossá válik, a szellemi világba lépünk be. Nem is kell ma újra elmondanom, hogy a mai ember ne ismételje megváltozott alkatával a régebbi gyakorlatokat, ezeket másokkal kell helyettesíteni, leírásukat az említett könyvekben találják meg. De a megismerés mindkét módjára érvényes - a régebbi misztikus szellemi látó megismerésre és az újabb egzakt szellemi látó megismerése is -, hogy az emberben bensőleg lejátszódó folyamatok igazi megfigyelése egyúttal a szellemi világba vezet.

Vannak, akik azt mondják: igen, de ilyen módon nem a szellemiséghez kerülünk. Az érzékelés folyamatát és a lélegzési folyamatokat akarják megvizsgálni. Némelyek a ködös misztikával szembeállítva ezt még materiális önismeretnek is nevezik. Csak próbálják meg egyszer! Meglátják, hogyha igazán megismerik az érzékelés folyamatát, az azonnal szellemivé válik és csak illúzió, ha anyagi folyamatnak tartják. Ugyanez vonatkozik a lélegzés folyamatára is, ez csak a külső szemlélet számára anyagi folyamat. Belsőleg tekintve teljesen szellemi folyamat, mégpedig egy sokkal magasabb világban játszódik le, mint amelyet érzékeinkkel észlelünk.

A holnapi előadás a maihoz fog csatlakozni, de ez majd talán átvezet valamilyen karácsonyi elmélkedésbe.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként