Az itteni fejtegetéseimnek az utóbbi napokban az volt a célja, hogy rámutassunk arra, hogy az ember a Föld polgárából bizonyos mértékben ismét a kozmosz polgára lehet, életének látóhatára a világ messzeségébe tágulhat, és ezzel a földi szférában folytatott élete is gazdagodhat, nemcsak távlataiban, de belső impulzusainak intenzitásában is.

Legutóbb arról beszéltem, hogy az igazi szellemi szemlélet annak belátásához juttatja az embert, hogy bolygórendszerünk planétái nemcsak a mai asztronómia szerinti fizikai testek, hanem valóban szellemi lények megnyilvánulásaiként tudatosodhatnak számunkra. Ilyen vonatkozásban beszéltem a Holdról és a Szaturnuszról. Elmélkedéseink rövidsége folytán természetesen nem foglalkozhatom minden egyes bolygóval, jelenlegi célunk szempontjából ennek nincs is jelentősége. Csak arra kívántam utalni, hogy az ember egész lelki beállítottsága kitágítható a Földről a világ térségeibe. Csak ezáltal válik azonban lehetségessé, hogy az ember a külső világot magához tartozónak tekintse, éppen úgy, mint ahogy annak tekinti a bőrfelületén belül lezajló folyamatokat, tehát lélegzését, vérkeringését és a többi folyamatot.

A mai természettudomány Földünket is úgy tekinti, mintha pusztán ásványi, halott test volna. Mai civilizációnkban az ember nem is gondol arra, hogy például kozmológiai szemléletével, nem is a valóságot látja. A mai lelki beállítottság rendkívül tompult a valóság érzékelésére. Az ember például könnyedén „valóságnak” nevez egy sókristályt és egy rózsát is, és e két valóságot nem különbözeti meg egymástól. A sókristály azonban magába zárt valóság, önmagában létezhet, a rózsa nem. A rózsának csak a rózsatövön van léte. A rózsa - a virágát értem - nem keletkezhet egymagában odakint. Ha tehát egyáltalán fogalmunk van a rózsa virágáról, örömünket is lelhetjük benne, akkor a fogalom külsőleg realizálva absztraktum, még ha tapintható is. Igazi valóságunk még nincs, ezzel csak a rózsatő rendelkezik. Éppen ilyen kevéssé valóságos az a Föld, a maga őskövületeivel, palájával, mészkövével és a többi anyagával, amelyről a mai tudomány beszél, mert ez a Föld nem létezik, csak kigondolták. Az igazi Föld szilárd növényeket, állatokat, embereket hozott létre! Ez a Földhöz tartozik, éppen úgy mint a hegység kristálypalája, és ha csak kőből álló Földet szemlélek, ez nem a Föld. A külső természettudomány, a mai geológia, semmilyen területén sem látja a realitást.

Így egész utóbbi fejtegetésünknél voltaképpen arról volt szó, hogy ne csak „logikusan”, hanem a valóságnak megfelelően járjunk el. Ma azt mondhatjuk: a mai kultúra nyilvánvaló tévedései valójában kevéssé zavarnak, a könnyedén cáfolható dolgok nem igazán zavaróak. A mai tudásban, megismerésben az a legrosszabb, ami látszólag nem cáfolható. Nézzék, csakugyan gondolatgazdagságra, egzakt ismeretekre van szükség mindannak kiszámításához, amit például a mai tudományos geológia számít ki a Föld keletkezéséről, ennyi meg ennyi millió évvel azelőttről. Ezek a számítások mindenesetre némileg eltérnek egymástól. Egyes geológusok 20 millió évről beszélnek, mások 200 millióról, de mindez ma más területen is jelentéktelen számmá vált az emberek számára. Azonban annak ellenére, hogy ilyen különböző felfogással rendelkeznek, az alkalmazott számítás módszere valóban olyan, hogy tiszteletet érdemel. Pontos, egzakt. De hát milyen valójában? Olyan, mintha megvizsgálnám az emberi szívet ma, azután egy hónap múlva, és valamiféle, mondjuk „finomabb” vizsgálattal meg tudnám állapítani az emberi szív változásait, ismerem tehát, hogy egy hónap folyamán hogyan változott. Azután egy további hónap múlva ismét megfigyelem a változást, és így tovább. Vagyis ugyanazt a módszert alkalmazom az emberi szívre, amit a geológusok használnak, hogy kiszámítsák a geológiai korok évmillióit; hiszen ott is a földrétegek „lerakódásai” és a többi dolog alapján számolnak, hogy a kis változások megfelelő összevetésével számadatokat nyerjenek. De hogyan járhatok el az emberi szív változásairól nyert eredményeimmel? Alkalmazhatom a módszert ezekre a változásokra, és kiszámíthatom, hogy milyen volt az emberi szív 300 évvel ezelőtt, és milyen lesz 300 év múlva. A számítás pontos lehet, csak a szív nem létezett 300 évvel ezelőtt, és nem létezik 300 év múlva sem! Így a legszellemesebb, egzakt számítási módszerek oda vezethetnek, hogy a geológiai tudományban közlik ma, hogy a Föld milyen volt 3 millió évvel ezelőtt, amikor még semmilyen szilur-kor nem létezett, és így tovább. - A számítás tökéletesen egyezhet - a Föld azonban még nem létezett. Ma éppenúgy kiszámítható - a fizikusok éppen ezt teszik - hogy a különböző anyagok 20 millió év múlva egészen másfélék lesznek. Az amerikai kutatók ilyen tekintetben rendkívül érdekes kutatásokat és leírásokat szolgáltattak például, hogy a fehérje milyen lesz majd egykor, csakhogy a Föld akkor már nem fog létezni fizikai égitestként. Tehát az egzakt logikai módszerek voltaképpen azért veszélyesek, mivel nem cáfolhatók. Nem cáfolhatnánk, ha kiszámítanák, hogy a szív milyen volt 300 évvel ezelőtt, vagy a Föld 20 millió évvel ezelőtt, ha a módszer helyes; semmit sem érne, ha ilyen „cáfolatokon” fáradoznánk. Ellenben a valóságnak megfelelő gondolkodást, a valóságnak megfelelő világszemléletet kell elsajátítanunk.

A szellemtudomány minden területén éppen a valóság ilyen sokoldalú megragadása a lényeg. A tegnap leírt módszerekkel, ilyen bensőséges módszerekkel - amelyek révén, mint tegnap megmutattam, a Hold és a Szaturnusz lakosságát ismertük meg - nemcsak a Föld saját lényével való kapcsolatát, hanem a mindenség minden lényének a Kozmosz lényéhez fűződő viszonyát is megismerjük. A szellemiség a világon mindenütt benne rejlik az anyagiban, hiszen ez csak a szellemiség külső kifejeződése. Az imagináció, inspiráció, intuíció mindenütt rátalál a szellemire - az érzékiben, a fizikaiban is -, de nemcsak úgy, hogy mondjuk, a szellemiséget éles kontúrokban ragadhatná meg, hanem szüntelen mozgékonyságban, szüntelen életben. Éppen úgy, ahogy a geológia révén kapott kőzetek sem valóságosak, hanem Földünket, mint a növények, állatok és fizikai emberek létrehozóját is keresnünk kell előbb, úgy a Földet a szellemiség külső fizikai megjelenéseként is fel kell fognunk, hogy teljes valóságában értsük meg.

Először az imagináció ismeri meg, hogy a földi szellemiség bizonyos vonatkozásban mégiscsak eltér - ha kifejezhetem így - az emberi szellemiségtől. Ha emberrel állok szemben, akkor mindenesetre lényének számos változatos megnyilvánulása tárul a szemem elé. Látom, amint jár, hallom, amint beszél; látom arcvonásait, karjának, kezének taglejtését. Mindez arra indít, hogy a benne uralkodó egységes lelki-szellemit keressem. Ahogyan itt már az ösztönösen is egységes lelki-szellemit kell a zárt emberi lényben keresnünk, úgy az imaginatív megismerés a Földet szemlélve nem egységes földi szellemiséget talál, hanem a földi szellemiséget éppenséggel sokfélének, különfélének találja. Az emberi lény szellemisége alapján tehát nem szabadna egységes földszellemre következtetnünk, mert a valódi szemlélet a földi szellemiség sokféleségét mutatja, olyan szellemi lényeket, akik a Föld természeti birodalmaiban élnek. Ezeknek a szellemi lényeknek azonban életük van, létesülnek.

Nézzük csak meg, hogy ez az inspirációval alátámasztott imagináció mit érzékel egy év folyamán a Föld létesülésében. Lelki tekintetünket vessük először a télre. Külsőleg jég és hó borítja a Földet, a földi lények, a növényi csírák visszahúzódtak a Földbe. A Föld éppen azt vonja vissza belsejébe, ami csírázva összefügg vele (itt eltekinthetünk az állatok és emberek világától). A tavasz és nyár sarjadó, rügyező életéhez télen hozzáfűzzük az elhaló élet megismerését. Mit jelent azonban szellemi vonatkozásban a tél elhaló élete? Azt jelenti, hogy az elementáris lényeknek nevezhető szellemi lények, akik valójában főként a növények éltetői, visszahúzódnak magába a Földbe, bensőségesen kapcsolódnak hozzá. Ez télen a Föld imaginatív képe: mintegy felveszi testébe az elementáris szellemi lényeket, testébe rejti őket. A Föld télen a „legszellemibb”, vagyis elementáris szellemi lényei ilyenkor hatják át leginkább.

Aki ezt szemléli, annál minden érzékfeletti látáshoz hasonlóan, ez is átmegy az érzelembe, érzésbe. Érzéssel tekint a Földre télen, és arra gondol, hogy ahol a hótakaró elterül, ott úgy takarja el a Föld testét, hogy maguk a földi lét elementáris szellemi lényei laknak benne. Ha eljön a tavasz, akkor az elementáris szellemi lények Földhöz fűződő rokonsága a kozmikus környezethez fűződő rokonsággá alakul át. Ami a tél folyamán e lényeknek a Földhöz fűződő mélységes rokonságát hozta létre, az tavasszal a kozmikus környezettel rokon: az elementáris lények kifelé törekszenek a Földből. A tavasz nem más, mint hogy a Föld szétárasztja elementáris lényeit a mindenség iránti odaadásból. Az elementáris lényeknek télen a Föld ölében kell pihenniük, tavasszal a levegőn, az atmoszférán át való kiáramlásra van szükségük, hogy a bolygórendszer szellemi erői, a szellemi Merkúr-, Mars- és Jupiter-erők határozzák meg őket. Télen nem érvényesül a bolygórendszerek földszellemekre való hatása, ez csak tavasszal kezd hatni. Valóban úgy van, hogy olyan kozmikus folyamatot figyelhetünk meg, amely szellemibb, mint az emberben lejátszódó materiálisabb lélegzési folyamat. Belélegezzük a külső levegőt, saját testünkbe vonjuk, majd ismét kilélegezzük; belélegzünk, kilélegzünk. A be- és kilégzés az emberi élet egyik alkotóeleme. A Föld télen egész szellemiségét „belélegezte”, a tavasz érkeztével ismét elkezdi „kilélegezni” a kozmoszba. Az ember érezte ezt az emberiség fejlődésének igen régi korszakaiban, amikor még volt bizonyos ösztönös szellemi látása. A földi lét igazi mivoltát azután a téli napforduló idején élte át, karácsony ünnepén. Amikor a Föld a legszellemibb, akkor tartogathatja számára a karácsonyi ünnep titkát. A Megváltó csak olyan Földhöz kötődhetett, amely felvette ölébe a maga egész szellemiségét. A feltámadás ünnepére viszont annak az érzésnek kell fellángolnia, hogy az ember nemcsak a Földhöz, hanem az egész világmindenséghez tartozik, és a Föld polgáraként lelkével a mindenségen ébredhet eszméletre; erre csak az az időszak alkalmas, amely minden földi szellemiséget kivezet a kozmoszba. A karácsony ünnepe tehát, mint látjuk, a földi tényezőkhöz kötődik, a Föld téli sötétségéhez, bizonyos értelemben a Föld alvásához; a húsvét ünnepe viszont láthatóan úgy íródik be az év folyamatába, hogy nem földi, hanem kozmikus események szerint határozzuk meg: a húsvét ünnepe a tavaszi holdtölte utáni első vasárnapra esik. Régebbi korokban tehát a csillagoknak kellett közölniük az emberekkel, hogy mikor legyen húsvét, mert a Föld ekkor nyílik meg a kozmosz felé. A kozmosz írását kellett igénybe venni, az embernek észre kellett vennie földi mivoltát, és a tavaszi húsvét ünnepén meg kell nyílnia a kozmikus messzeségek számára.

Igazán lelki fájdalmat okoz, ha az emberiség elmúlt korának nagyszerű gondolatairól - amelyek, mint gondolatok sokkal nagyobbak voltak, mint a maiak - ma úgy tárgyalnak, ahogyan ezt 20-25 éve megszoktuk: az emberiség különféle jóakarói arról beszélnek, hogy a húsvétot nem kellene ilyen mozgékonynak megtartani, esetleg április első vasárnapjára kellene helyezni, tehát külsőségesen, teljesen elvontan gondolkodnak.

Olyan vitákat is kénytelen voltam meghallgatni, ahol arra hívták fel a figyelmet, hogy a kereskedők üzleti könyvében „zűrzavart” okoz, hogy a húsvét ilyen változó, sokkal rendezettebben folynának az ügyek, ha szigorúan szabályoznák. Mint mondtam, lelki fájdalmat okoz, ha az ember látja, hogy civilizációnk mennyire elidegenedett a világtól, bár „praktikusnak” képzeli magát; de az ilyen javaslat a lehető legkevésbé praktikus, mert civilizációnk csak a napi gyakorlat megalapozására képes, az évszázadra nem gondol. Az évszázad számára csak az alapozhat meg valamilyen gyakorlatot, ami a világmindenséggel összhangban van. Akkor azonban az év lefolyásának mindig az egész kozmosszal való belső együttélésre kell emlékeztetnie az embert.

Tavasztól nyár felé haladóan a Föld egyre inkább elveszíti belső szellemiségét. Ez a szellemiség, vagyis az elementáris lények a földiből a Földön kívülibe távoznak, teljesen a kozmikus, planetáris világ befolyása alá kerülnek. Valaha, bizonyos misztériumhelyeken, rendkívül mélységes kultikus cselekvéseket hajtottak végre abban az időszakban, amikor ma János napját ünnepeljük nyár derekán. Ez a nyári János nap valaha olyan időszak volt, amikor a János-ünnepet eredeti jelentőségében megtartó misztériumhelyek papjait, beavatottjait mélységesen áthatotta, hogy amit a téli idő mélyén a téli napfordulókor kellett keresniük, míg a szellemileg átlátszóvá váló hótakarón át betekintettek a Föld belsejébe, azt most lelki tekintetüket kifelé fordítva találják meg. Míg az elementáris lényeket télen a földszerű jelleg határozta meg a Föld belsejében, addig most a planéták irányítják őket. Azoktól a lényektől, akiket télen a Földben kellett keresniük, nyár derekán a planétákkal kapcsolatos élményeiket tudhatták meg. Ahogy az ember egyébként lélegzési folyamatát belső létéhez tartozóan, öntudatlanul éli át, úgy élte át egykor létének az év menetéhez való tartozását a Földdel összetartozó szellemiségben. A természet vele rokon elementáris lényeit télen a Föld mélyében kereste, nyár derekán pedig a felhők magasságában. Megtalálta, amint a Föld mélyében saját földerőik szőtték és hatották át őket a Földben maradt holderőkkel együtt; nyáron pedig úgy, ahogy a világmindenség távlatainak adták át magukat.

A nyár főidényének lehanyatlásával azután a Föld is újra elkezdi belélegezni szellemiségét. Így a János nap idejétől fogva a Föld belélegzi szellemiségét, és ismét az az időszak készül elő, amikor a Föld magában hordozza majd szellemi mivoltát.

Az ember ma kevéssé hajlamos rá, hogy megfigyelje a Föld be- és kilégzését. Az ember lélegzése inkább fizikai folyamat, a Föld lélegzése pedig szellemi, a Föld elementáris lényeinek a világtérbe való kilégzése és e lények Földbe merülése. De az ember valóban úgy éli át az év lefolyását teljes emberi mivoltával, ahogy belső életvitelében a vér keringésének folyamatát éli meg. Ahogy léte számára vérének keringése bensőleg lényeges dolog, úgy

-   tágabb értelemben - lényeges emberi létéhez az elementáris lények keringése is a Föld és az Ég között, csak az ember eldurvult érzései miatt ma már nem is sejti, hogy valójában mi is az, ami őbenne az év külső menetétől függ. Míg azonban az embernek az idők folyamán azon kell fáradoznia, hogy a szellemtudományból az érzékfeletti megismerés útján kapott képzeteket felvegye, míg ki kell fejlesztenie azt a szükséges belső aktivitást, amivel bensőleg, lelkileg valóban megjelenítheti a rábízott szellemtudományos eredményeket, úgy e szellemtudományos eredmények felfogása, érzőképességét is finomabbá fogja tenni.

Ezt kellene mindenkinek elvárnia az antropozófia értelmében vett érzékfeletti megismerésbe való elmélyedéstől. Ha úgy olvasnak antropozófus könyvet, vagy akár ciklust, mint ahogy más könyvet olvasnak, olyan absztrakt módon olvasva, mint más könyv esetében, akkor voltaképpen nincs szükségük az antropozófus irodalom olvasására. Akkor inkább azt javaslom, hogy szakácskönyvet, technikai tankönyvet, vagy hasonlót olvassanak; vagy azt, hogy hogyan lehet eljutni a jó üzletkötéshez, ez hasznosabb lesz. Az antropozófus könyvek olvasásának vagy előadások hallgatásának csak akkor van értelme, ha észrevesszük, hogy mindez csak akkor lesz eredményes, ha azokat egészen más hangulattal igyekszünk felvenni magunkba, mint más esetekben. Ez már abból is kitűnik, hogy a magukat ma különösen okosnak tartó emberek ezt az antropozófus irodalmat őrültségnek tartják. Ennek kell, hogy valami oka legyen! Ez az ok pedig, mint mondják, az, hogy mindenki mást mond, másként írja le a világot. Nem fogadhatjuk el, hogy ezek az antropozófusok jönnek, és egészen másként írják le a világot! Hát igen, a világ elé táruló antropozófus eredmények másmilyenek, mint amit ma egyébként hallunk. Meg kell mondanom azonban, hogy a némely barátunk által olykor követett politika, akik azzal kívánják az antropozófiát a világ számára megszépíteni, hogy valójában úgy állítják be a dolgot, mintha semmiféle ellentmondásban sem volna a többiek triviális nézeteivel, voltaképpen nem mondható helyes törekvésnek, bár mindegyre találkozunk vele. A lélek más beállítottságára, egészen más tájékozódására van szükség ahhoz, hogy az antropozófia mondanivalóját valóban elfogadhatónak, érthetőnek, értelmesnek és ne őrültségnek tartsuk.

Ha azonban elsajátítjuk ezt a másfajta tájékozódást, akkor egy idő múltán ezáltal nemcsak az emberi intellektus végez iskolázást, hanem az emberi lelkület is. Akkor finomabbá, érzékennyé válik, és a telet nem csak azáltal érzi meg, hogy télikabátot veszünk fel, ha hideg van, a nyarat pedig nem csak azáltal, hogy néhány ruhadarabot levetünk, ha ismét meleg van, hanem az év folyamán érezni fogjuk a finom átmenetek alakulását a Föld életében: a téli fagyos hóból a fülledt nyári főidénybe. Megtanuljuk, hogy az év menetét valóban úgy érezzük át, ahogy egy eleven érző lény megnyilvánulásait megérezzük. Kedves barátaim, az antropozófia helyes tanulmányozásával lelkületünk valóban eljuthat odáig, hogy az év lefolyása oly megszólalóan igazzá válik számunkra, hogy megnyilatkozásai úgy hatnak ránk, mint egy baráti lélek biztatása vagy rosszallása. Ahogy a baráti lélek szavaiból és egész viselkedéséből kiérezhető az érző lény meleg lüktetése, és ez valóban másként szól hozzánk, mint valamilyen élettelen, lélek nélküli tárgy, úgy kezdhet az eleinte néma természet mintegy lélekkel áthatottan szólni az emberhez. Megtanulja átérezni az év lefolyásában, a létesülés folyamatában a lelket; megtanul az év mondanivalójára figyelni, mint nagy élőlényre, míg életében egyébként csak apró élőlényekkel van dolga - és megtanul beilleszkedni az egész lélekkel áthatott kozmoszba. Ha pedig aztán a nyár tovább halad az őszbe, és közelít a tél, akkor éppen ezáltal szól hozzá a természetből valami sajátságos.

Kedves barátaim, aki elsajátítja lassanként a természettel kapcsolatos finom érzéket, amit éppen jellemezni kívántam, az egy idő múlva észreveszi, hogy antropozófus törekvésének ez lehet az érzelmi, hangulati eredménye, és meg tudja különböztetni a tavaszi és nyári időben létrejövő természeti tudatot a voltaképpeni öntudattól, amely ősz és tél idején érzi jól magát. A természeti tudat azt jelenti, hogy a tavasz érkeztével a Föld kibontakoztatja sarjadó, rügyező életét. Aki megfelelőképpen átérzi a sarjadó, rügyező életet, és megszólaltatja magában azt, ami a tavasz útján jut el hozzánk - nem is kell tudatosan átérezni, tudatunk alatt is a teljes emberi élethez szól -, az nemcsak azt mondja, hogy a virág nyílik, a növény csírázik, hanem igazi odaadást érez a természet iránt, és kimondhatja: saját énem nyílik a világban, saját énem csírázik a növényben! A természeti tudat csak azáltal jön létre, hogy együttműködünk azzal, ami a sarjadó, rügyező életben fejlődik, és kibontakozik. Az „embernek a bensejéből való kihúzódása”, a külső természetben való „feloldódása” azt jelenti, hogy csírázni, nyílni, teremni tud a növénnyel. A „szellemiség kibontakozása” valóban nem elvontságot jelent. A szellemi fejlődés azt jelenti, hogy követni tudjuk a szellemet mozgásában és létesülésében. Ha pedig az ember így együtt nyílik a virággal, együtt csírázik a csírával, együtt terem a gyümölcscsel, és finom természeti átélésében kibontakoztatja tavasz és nyár idején a természetnek ezt az átélését, úgy ezzel előkészül arra, hogy éppen nyár derekán a mindenségnek, a csillagos égnek szentelje életét. Akkor minden szentjánosbogárka mintegy a kozmosz titokzatos megnyilvánulása lesz számára; akkor, mondhatnám, a nyári atmoszféra minden szellője a kozmosz üzenete lesz a földi síkon.

Amikor azonban ismét belélegzik a Föld, akkor nem is tehetünk egyebet - ha megtanultunk együtt érezni a természettel, együtt nyílni a virágokkal, együtt csírázni a csírákkal, együtt teremni a gyümölcsökkel -, mint hogy az ősz és tél tevékenységével is együtt éljünk, mivel megtanultunk benne élni saját lényünkkel a természetben. Aki megtanult a természettel élni, az eljut oda is, hogy meghaljon a természettel. Így más módon ismét azokhoz az élményekhez jutunk, amelyek egykor a Mithrasz-papokat hatották át lelkileg olyan bensőségesen, ahogyan a napokban leírtam: az év folyását saját testükben érezték. Ez már nem felel meg a jelenkor emberiségének, de a közeljövő emberiségének egyre inkább meg kell felelnie. Az antropozófusok legyenek ennek az átélésnek az úttörői: együtt élni az év folyamatával - a tavasszal együtt élni, az ősszel együtt meghalni.

Az embernek azonban nem szabad meghalnia! Az ember nem engedheti, hogy legyőzzék. Együtt élhet a sarjadó, rügyező természettel, kifejlesztheti rajta természeti tudatát, ha azonban együtt éli a természettel az „elhalást”, akkor ez az együttes átélés arra szólítja fel, hogy lényének bensejében saját alkotó erőit helyezze szembe az elhalással. Akkor a szellemi-lelkiség sarjad és hajt ki benne, a valóságos öntudat, és az őszi, téli természet elhalásával együtt élve, benső átélésében, a legnagyobb mértékben feléleszti saját öntudatát. Így alakul az ember, így alakítja át önmagát az év lefolyása során, míg átéli, hogy a természeti tudat - öntudat. Amikor a természet elhalásában részt vesz, fel kell ébrednie benne a belső erőnek. Amikor a természet ölébe rejti az elementáris lényeket, akkor az ember belső erejének az öntudat ébredését kell szolgálnia.

Érezzük most, érezzük ismét a Michael-erőket! Michael sárkánnyal vívott küzdelmének képe a régi ösztönös szellemi látás korában egészen más feltételekből jött létre. Ha azonban most teljes elevenségében felfogjuk, hogy van természeti tudat és van öntudat, van tavasz, nyár, ősz és tél - akkor szeptember végén ismét ugyanaz az erő lép az ember elé, ami megjeleníti, hogy miután részt vett a természet elhalásában, ebből a sírból győzelmes erőként bontakozik ki, és ez a győzelmes erő lobbantja világosságra az igazi, erős öntudatot az ember bensejében. Most újra itt van a sárkányon győzedelmeskedő Michael!

Kedves barátaim, az antropozófiai tudásnak, megismerésnek tehát egyszerűen erőként kell az ember lelkületébe áradnia. Az út egzakt, de száraz és elvont képzeteinktől elvezet oda, ahol a lelküle- tünkbe felvett eleven megismerés ismét olyan elevenséggel áll velünk szemben, mint amilyen a régi korokban a sárkányt leküzdő Michael csodálatos képe. Ezzel világszemléletünkben lelkünk elé ismét nem absztrakt fogalmak tárulnak. Ne higgyék, kedves barátaim, hogy az ilyen átélésnek nincs következménye az ember egész földi létére. Itt Bécsben is gyakran leírtam az évek során antropozófus összejöveteleinken, hogy az ember hogyan éli bele magát a halhatatlanság tudatába, a földi létet megelőző tudatba. Mostani összejövetelünkön éppen azt akartam leírni, hogy az ember lelkülete hogyan kaphat a szellemi világból - most azonban teljesen konkrét értelemben - szellemi erőt. Csakugyan nem elegendő, hogy „általánosságban” panteista vagy egyéb módon beszéljünk arról, hogy a „külső is szellemen alapszik”. Ez éppen olyan absztrakt volna, mintha beérnénk azzal, hogy kimondjuk: az embernek van szelleme. Mit jelent, ha csak azt tudjuk mondani, hogy „az embernek szelleme van”? A „szellemnek” csak akkor van számunkra jelentősége, ha konkrét részleteiben szól hozzánk, ha minden pillanatban konkrét részleteiben nyilvánul meg, ha vigaszt, áhítatot, örömet tud nyújtani. A filozófiai spekulációk panteista szellemének nincs semmiféle jelentősége. Az ember lelkületébe az az élő szellem tud csak éltetően és felemelően beköltözni, amely a természetben szól hozzánk, úgy ahogy egy ember lelke szól hozzánk. Akkor azonban ez az emberi lelkület az ilyen átváltoztatott megismerésből a földi lét számára is megkapja azokat az erőket, amelyekre az emberiségnek éppen a szociális élet számára van szüksége. Az emberiség 3-4 évszázadon át megszokta, hogy minden természeti és emberi életet csak intellektuális, absztrakt képzetek útján szemléljen. Most, amikor az ember a szociális káosz nagy problémái előtt áll, szociális problémáit is ezzel az intellektualizmussal szeretné megoldani. Azonban ezzel az emberek agyrémeknél egyebet nem hoznak létre. Szociális területen csak teljes emberi szívvel lehet működni - ez azonban nem lehetséges, ha az ember nem talál kapcsolatot a kozmosszal, és főként a kozmosz szellemi tartalmával! A pillanatnyi szociális kérdések szükségszerű megoldása akkor fog felderengeni, amikor az emberi lelkek felveszik a szellem tudatát, azt a szellemi tudatot, ami a természeti tudat átalakításából áll, abból, hogy a tavaszi-nyári tudat öntudattá: őszi-téli tudattá alakul. Mélyebb értelemben nem a szociális probléma intellektuális tartalma, hanem a szociális problémához szükséges erő függ attól, hogy megfelelően nagyszámú ember tudjon belső világába ilyen szellemi impulzust felvenni.

Mindezt az ember lelkülete elé kell azonban tárni, ha arra gondolunk, hogy a karácsony, a húsvét és a János-nap ünnepéhez hozzá kell fűznünk az őszi ünnepet, Mihály ünnepét. Csodálatosan szép volna, ha ezt a szeptember végi Mihály-ünnepet szívünk teljes emberi erejével ünnepelhetnénk! De nem szabad valamilyen elvont hangulati élményként lejátszódó rendezvénnyel ünnepelnünk; a Michael ünnephez olyan emberek kellenek, akik teljesen átérzik lelkükben mindazt, ami elevenné teheti az ember bensejében a szellem tudatát. Hogyan helyezkedik el a húsvéti ünnep az év ünnepei között? A feltámadás ünnepeként. Arra a feltámadásra emlékeztet, amely a Nap-szellemnek, Krisztusnak emberi testbe való leszállása révén történt meg a Golgotai Misztériumban. Először halál, azután feltámadás - ez a Golgotai

Misztérium a külső szemlélet számára. Aki ilyen értelemben fogja fel a Golgotai Misztériumot, az a halálra és a feltámadásra tekint ezen a megváltó úton. Lelkében talán így szól: lelkületemben a halált legyőző Krisztussal kell szövetkeznem, hogy halálomban megtaláljam a feltámadást. A kereszténység azonban nem zárul le a Golgotai Misztériumhoz fűződő hagyományokkal, tovább kell haladnia. Az ember lelkülete bensőségessé válik az idők folyamán, és az embernek szüksége van a Krisztus halálát és feltámadását szeme elé táró ünnep mellett arra a másik ünnepre is, amely bensőséges formában jeleníti meg az év lefolyását. Így az év folyamán először a lélek feltámadására találhat rá, fel kell támasztania a lelket, hogy méltóképpen áthaladhasson a halál kapuján. Húsvét: először halál, azután feltámadás; Mihály ünnepe: először a lélek feltámadása, azután a halál.

Ezzel Mihály ünnepe a húsvét megfordított ünnepévé válik. Az ember húsvétkor Krisztus halálból való feltámadását ünnepli. Mihály ünnepén viszont lelke teljes intenzitásával éreznie kell: ha nem akarok halálom és újabb születésem között tompa öntudattal, félholtan aludni, hanem teljes világossággal akarok a halál kapuján áthaladni, akkor ehhez belső erőkkel kell a lelkemet a halálom előtt feltámasztanom. Először a lélek feltámasztása, azután a halála, hogy a halálban megtörténhessék az a feltámadás, amit az ember maga ünnepel belső világában.

Jó lenne, ha ezek az előadások egy kissé hozzájárulnának ahhoz, hogy mintegy hidat verjünk az antropozófia tisztán értelmi megismerésétől ahhoz, amit az emberi lelkület számára jelenthet! Akkor nagyon boldog leszek, és szívesen gondolhatok vissza a jövőben éppen arra, amit ezekben az előadásokban megbeszélhettünk, ahol valóban nem értelmükhöz, hanem lelkükhöz akartam szólni, és ma, nem a szokásos módon, azokra a szociális impulzusokra is utalni kívántam általuk, amelyekre az emberiségnek ma égetően szüksége van. A szociális impulzusok iránti érzéseket valóban csak lelkületünk ilyen benső elmélyítésével nyújthatjuk az emberiségnek. Ez került most különösen intenzíven lelkem elé, amikor be kell fejeznem ezeket az előadásokat, amelyeket igazán szívbéli kívánságom szerint tartottam önöknek, kedves barátaim.