Látni fogják, hogy utóbbi időben tartott előadásaimban minden a világjelenségek olyan összefogása felé tartott, melyből végül is egy átfogó, valóságos emberkép kerekedhet ki. Minden, amit szemléltünk, az emberismeret felé tart. Az ember megismerése majd csak akkor válik lehetővé, ha az a jelenségvilág legalsóbb formáinál kezdődik, mindannál, ami anyagi világként megnyilvánul az ember számára. És ami az anyagi világ megnyilvánulásánál kezdődik, annak a hierarchikus világ szemléletével kell záródnia. A fizikai világ legalsóbb formáitól a szellemi lét legmagasabb formáiig vezető úton kell keresnünk a valóságos emberismeretet. Ennek az emberismeretnek jelen előadásainkban csupán vázlatát nyújthatjuk Önöknek.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy ami ma emberként előttünk áll, a hosszú fejlődés eredménye, amit mindig is a Szaturnusz-, Nap-, Hold- és Föld-fejlődésben foglaltam össze. A Föld-fejlődés még nem teljes. Tisztázzuk csak, mit is köszönhet az ember a szűkebb értelemben vett Föld-fejlődésnek, mely a Hold-fejlődésre következett. Nézzék csak: mikor karjukat kitárják és mozgatják, mikor ujjaikat mozgatják vagy bármely külső mozgást végeznek, minden, ami a kar, a láb, a fej, az ajak stb. mozgatásához szükséges - és az ilyen emberi megnyilvánulásokhoz szükséges erők belenyúlnak az emberi szervezet legmélyebb részeibe is - mindezt a szűkebb értelemben vett Föld-fejlődés juttatta az embernek. Ezzel szemben mikor abba a térbe tekintünk bele, melyet legkívül az emberi bőr takar, ahol az anyagcsere kialakul, ami tehát az ember fizikai testi bensejében folyik mint anyagcsere-alakulás, mindabban a Holdfejlődésben kapott adottságok képét láthatjuk. Amit viszont az ember a régi Nap-fejlődésben kapott, annak képét ott láthatjuk mindenütt, ahol az emberben valamiféle ritmikus folyamat zajlik. A légzés, a vérkeringés ezek közül a legfontosabb, ezt a régi Nap-fejlődésnek köszönjük. Ami pedig az idegi, az érzékszervi alakulást illeti, megint csak kiterjesztve az egész emberi testre, ezt az ember a régi Szaturnusz-fejlődésnek köszönheti.

Mindamellett figyelembe kell venniük, hogy az ember maga egységes egész, és a világfejlődés is egység. Ha ma úgy utalunk a régi Szaturnusz- fejlődésre, ahogyan azt a „A szellemtudomány körvonalaidban tettem, akkor arra a fejlődésre gondolunk, mely az ősrégi időkben, valamikor a Nap-, Hold- és Föld-fejlődést megelőzte. De alapjában véve ez a csak az egyik Szaturnusz- fejlődés, mely eljutott a Földig. Miközben a Föld kialakul, megint csak megjelenik egy Szaturnusz-fejlődés. Ez az új Szaturnusz is benne van a Föld-fejlődésben, hogy úgy mondjam: ez a legifjabb Szaturnusz-fejlődés. Az viszont, ami eljutott a Földig, a legöregebb. A régi Napban rejlő Szaturnusz-fejlődés ennél fiatalabb, a régi Holdban lévő még fiatalabb. Az a Szaturnusz, mely ma kitölti a Földet, mely lényegében a Földnek bizonyos hő-organizációját veszi igénybe, ez hát a legfiatalabb. Ember voltunkkal ebben a Szaturnusz- fejlődésben vagyunk.

Így hát benne vagyunk a kozmikus fejlődésben. De részesei vagyunk annak is, ami a földi térben körülvesz bennünket. Vegyük pl. az ásványvilágot. Kölcsönhatásban vagyunk vele, felvesszük a táplálkozással. Egyébként is felvesszük, pl. a lélegzéssel is. Az ásványiságot feldolgozzuk magunkban.

Az emberben azonban minden fejlődés, minden világfolyamat mássá alakul, mint az emberen kívül. Már máskor is megjegyeztem, hogy mennyire nevetséges azt hinni, hogy a kémiai laboratóriumban tanulmányozott kémiai folyamatok az ember belsejében egyszerűen tovább folytatódnak, mikor az ételt megesszük. Az ember nem valami kémiai összegződés-féle, az emberben minden megváltozik. És bizonyos szempontból nézve ez a változás a következőnek tűnik:

Tegyük fel, hogy ásványi anyagot veszünk magunkba. Itt benn minden ásványiságot el kell juttassunk odáig, hogy a következő érvényesülhessen: Tudott, hogy saját hőnk van, vérünk hőmérséklete egészséges állapotban 37 °C körüli. Vérünk melegében van valami, ami az átlagos külső hőt meghaladja. Minden, amit ásványi formában veszünk fel, szervezetünkben úgy kell alakuljon, úgy kell metamorfizálódjon, hogy ami vérünkben a külső hő átlagánál melegebb, vagyis a külső átlaghőmérséklet felett van, azt megelégedéssel vehesse fel. Ha egy morzsányi konyhasót esznek, ezt a konyhasót az Önök saját hője - nem a külső világgal közös hő, a saját hő kell, hogy felszívja, jó érzéssel felvegye. Minden ásványiságnak hőéterré kell alakulnia. Abban a pillanatban, mikor valami akadályoztatás miatt az ásványiság nem tud hőéterré alakulni, az ember megbetegszik.

Menjünk tovább a növényi táplálékhoz, amit az ember felvesz. Az ember tehát növényiséget vesz magába, s ő maga annyiban tartozik a világhoz, amennyiben önmagában is felépíti a növényi jelleget. Az emberben ásványi- ság is van, az állandóan hőéterré akar válni, az emberben lévő növényi jelleg pedig a levegővé, a gázzá válás tendenciáját hordozza folytonosan. Így az ember a növényiséget mint levegő-világot hordozza magában. Minden levegőssé kell váljon, légnemű alakot kell felvegyen, ami a növényvilágból az emberbe kerül, vagy benső növényi organizációként kifejlődik benne. Ha nem veheti fel a levegő-formát, ha az ember szervezete olyan, hogy akadályozza mindannak levegőssé válását, ami növényszerűvé akarna változni, akkor az ember beteg.

Minden állati jellegű táplálék folyékony, vízszerű formát kell öltsön, legalábbis egy kis időre, mikor az ember magába felveszi vagy önmagában létrehozza. Nem szabad olyan állatiságot hordjon az ember, legyen az belül létesült, vagy kívülről felvett, ami egyszer legalább folyékonnyá nem vált a feldolgozás folyamatában. Ha az ember nem képes folyékonnyá tenni, és újra szilárdságba vezetni saját, vagy felvett állatiságát, akkor beteg. Csak a tiszta emberi formát szülő lényből származó, csak a felegyenesedés, beszéd és gondolkozás impulzusát hordozó lényből eredő, csak ami abból való, ami tulajdonképpen emberivé tesz, az állat fölé emel, csakis az mehet be a földi szilárdság formájába, a megszilárdult alakba egyenesen. Ez szervezetünknek legfeljebb 10%-a. Ha az állatiból, vagy a növényiből jut valami egyenesen az ember megszilárdult formáiba, akkor az ember beteg.

Minden ásványiságnak hőéterré kell egyszer alakulnia az emberben, minden növényiségnek át kell haladni egy átmeneti levegős állapoton; minden állatiságnak végig kell csinálnia egy átmeneti vízszerű állapotot; s csak az emberszerű tarthatja meg az emberben a földi szilárd formát mindvégig. Ez az emberi szervezet titkainak egyike.

Most egyelőre hagyjuk el az embernek azt a részét, amit a földtől kapott - majd később annál gazdagabban fogjuk azt tárgyalni és nézzük az emberben lévő anyagcsere - organizációt. Ezt ugyan a földi szerveződés idején átalakítja, de adottságai a régi Holdtól származnak. Vegyük tehát az emberi bőrön belül zajló tulajdonképpeni anyagcserét, a kiválasztott anyagokat nagyon is ideszámítva, s látjuk, hogy az, a felvett táplálék anyagai szerint, folytonosan változik. Az anyagok először az emberen kívül vannak, azután bemennek az emberbe, s beletagolódnak az anyagcsere-rendszerbe. Ez az anyagcsere-rendszer tehát emberivé dolgozza át az ember környezetét. Minden ásványiságot a hőéterhez közelít, minden növényiséget a gázszerűhöz, a légnemű, illatszerű állapothoz, az állatiságot pedig, a saját állatiságot is, a vízszerű állapothoz kezdi közelíteni. A tulajdonképpeni emberit egy organizált formaképzés során szilárddá teszi. Irányultsága szerint mindez benn van az anyagcserében. Ilyen vonatkozásban ez az anyagcsere hát igen érdekes dolog!

Ha egészen fel a légzésig követjük, akkor láthatjuk, hogy az ember szenet csap ki önmagából, s ez a szén benn mindenütt megtalálható. Az oxigén felkeresi, és szénsavvá változtatja, s ezt kilélegezzük. A szénsav a szén és az oxigén vegyülete, összekapcsolódása. A légzéssel felvett oxigén követi a szenet, az magába fogadja, s az ember széndioxidot lélegez ki, CO2-t, tehát azt, amit az oxigén alkotott. De mielőtt a kilégzés megtörténne, a szén még jótevője lesz az emberi természetnek. Mert ez a szén, miközben összekapcsolódik az oxigénnel, még a vérkeringéssel is összekapcsolódik bizonyos fokig, azzal, ami a vérkeringés működése, azzal, amit a légzés tesz a vérkeringéssel, s így az emberi szervezet jótevőjévé válik: ugyanis mielőtt elhagyná az ember szervezetét, éteri áramlást terjeszt szét annak egészében. A fizikai tudomány csak annyit mond, hogy a szén kilégzésre kerül a szénsavval. Az ember kilélegzi a CO2-t, de közben, a kilégzés alatt egész szervezetét elönti a szén által igénybe vett oxigénből származó éter. Ez behatol az ember étertestébe, a szén készítette éteriség pedig olyan, hogy megnyitja az ember szervezetét a szellemi hatásoknak, alkalmassá teszi azt a kozmosz éteri- asztrális hatásainak befogadására. A szén által visszahagyott éteriség vonzza a kozmikus impulzusokat, az ember-alakítókat; pl. úgy készíti fel az ideg rendszert, hogy az képes lesz a gondolat hordozására. Érzékszerveinket, pl. a szemünket ez az éteriség folytonosan át kell járja, hogy a szem látni tudjon, hogy a külső fényétert fel tudja venni. Tehát a szénnek köszönhetjük, hogy bennünk a világot fogadó éterikus készültség van.

Mindez már az anyagcsere-rendszerben előkészül, de ez az anyagcsere- rendszer úgy illeszkedik emberi rendszerként az egész kozmoszba, hogy önmagában semmiképpen ne állhasson meg. Ezért alakultak ki előfeltételei is harmadikként az emberben. Elsőként az ideg-érzékszervi rendszer adottságai alakultak meg a régi Szaturnuszon, másodikként a régi Napon a ritmikus rendszer adottságai, s csak azután lehetett az anyagcsere irányában hatni az emberre, mikor ez a két előző rendszer már megvolt, éppen, mert az önmagában nem állhat fenn. Az anyagcsere-rendszer - ha most elhagyjuk az akaratlagos mozgásokat - kozmikus összefüggésben éppen a táplálkozás kedvéért adatott az embernek. Önmagában azonban nem állhat fenn, bár az embernek szüksége van rá. Látni fogjuk a következőkben, hogy az emberi szervezet egészében mennyire szükséges, mégis ha önmagában tanulmányozzuk, látható, hogy igencsak át van hatva mindenféle embert betegítő hajlammal. A belső betegségek eredetét, azokét, melyeket nem külső sérülés okozott, mindig az anyagcserében kell keresnünk. Aki valóban reális kórmegfigyelést akar végezni, az anyagcseréből kell kiinduljon. Az anyagcsere minden egyes jelenségét tulajdonképpen meg kell kérdezze: milyen úton jársz? Ha minden jelenséget figyelembe veszünk, a táplálék felvételét a szájba, annak feldolgozását, mikor is cukorrá, keményítővé alakítunk bizonyos anyagokat magunkban: a szájban ptialinba burkolva az ételt, pepszinálva a gyomorban, ha ezeknek az anyagcsere keverékeknek a feldolgozását vesszük az emésztő-rendszerben, s azt, ahogyan átjutnak a nyirokedényekbe, átmennek a vérbe minden egyes folyamatnál - s ilyen számtalan van, melyet figyelembe vehetünk -, keresnünk kell a betegség okát. Itt van az anyagcsere termékek keveredése a hasnyálmirigy váladékával, az epe váladékkal stb.: minden egyes folyamatot meg kell kérdeznünk, mit akarsz valójában? S az felel nekünk: ha egyedül vagyok, embert betegítő folyamat vagyok!

Az emberi szervezetben egyetlen anyagcsere folyamatnak sem szabad eljutnia a végkifejletig, mert ha odáig jut, akkor mindegyik beteggé teszi az embert. Az emberi természet csakis akkor egészséges, ha benne az anyagcsere folyamatok egy bizonyos fokon leállnak. Ezt az először talán botornak tűnő világszerveződést, mármint azt, hogy az emberben megindul valami, ami betegséget okoz, ha nincsen félúton leállítva, a következő előadásokban mint a legbölcsebbet ismerjük majd meg. Egyelőre vizsgáljuk tényszerűségében, s vegyük figyelembe, hogy ha az anyagcsere folyamatokat belső mivoltukban tanulmányozzuk, azok így felelnek: az egész szervezetet beteggé tevő úton járunk! Minden anyagcsere folyamat beteggé teszi a szervezetet, ha folytatódik.

Ha egyáltalán meg kell legyen az emberben az anyagcsere, akkor ki kell alakuljanak egy másfajta folyamat előfeltételei is, mégpedig a keringésben lévő folyamatok előfeltételei. Valóban, leírhatjuk az embert úgy, hogy azt mondjuk: a régi Hold-fejlődés alatt betegként, páciensként született, de a régi Nap óta ott volt saját természetében előkészületben az orvos. Saját természetét illetően orvosként született meg a régi Napon. A világfejlődés igen óvatosan járt el, az orvos még a beteg előtt keletkezett, s a beteg csak később, a régi Hold idején jelent meg az emberben. Ha helyesen akarjuk az embert ábrázolni, fel kell lendülnünk az anyagi folyamatoktól a ritmikus folyamatokhoz, természetesen minden, az időfolyamat alapját képező impulzushoz. Az egyik anyag gyorsabb, a másik lassabb keringést okoz, a keringést a legtágabb értelemben véve. Vannak egészen kicsi keringési köreink is. Vegyünk valamilyen ásványi anyagot; az arany, a réz, minden késztetést ad arra, hogy a keringésben formálódjon, változzon, egészséget adjon stb., ha egy vagy más módon, injekcióval vagy másként adagolják. És ha meg akarjuk ismerni a gyógyítás valódi processzusát, éppen azt kell figyeljük, hogy az emberi környezet egyes anyagai a keringésnek milyen változását indítják be az emberben. Így hát kimondhatjuk: a keringés állandó gyógy-folyamat.

Gondoljuk el, amiről beszéltem, ki is lehet számítani, ha akarják: az ember átlagosan 18-szor vesz lélegzetet egy perc alatt. Rendkívüli idomulás a kozmoszhoz, hogy ez egy nap alatt éppen annyi lélegzetvételt jelent, mint a Nap keringési ritmusainak száma a napéven való haladása során. A Nap tavaszi felkelési pontja (a napéjegyenlőség pontja) ugyanis éppen 25 920 év alatt halad körbe a maga egész útján. A középes életkorú ember egy nap alatt átlagosan szintén 25 920-szor vesz levegőt. Az érverése négyszer ennyi. A másik, inkább befelé koncentrálódó keringést viszont az anyagcsere befolyásolja. A légzési keringés az ember külső viszonyainak felel meg, külvilággal való kölcsönhatásának. A légzés ritmusa állandóan fékezi, köti a keringési ritmust, hogy az a négyszerességhez tartsa magát. Különben az ember keringési ritmusa 103 608-ba váltana át, egészen szabálytalanná válva. Ennek a számnak ugyanis semmi sem felel meg a kozmoszban, s így az ember kitépné magát a kozmoszból, elidegenedne attól. Anyagcseréje kitépi az embert a kozmoszból, elidegeníti attól, a légzés ritmusa visszarántja a kozmoszba.

A (négyes) osztás és a keringési ritmus megkötése a légzéssel - ez a gyógyítás ősfolyamata az emberben, ez benne állandóan lejátszódik. De bizonyos finomabb formában minden gyógyítással ugyanígy kell a légzési processzus segítségére sietnünk, hiszen az bizonyos módon az egész testben folytatódik, s mindenütt kötnie, fékeznie kell a keringést, hogy azt visszavezethesse a kozmosz általános rendjébe.

Azt mondhatjuk tehát: elérkeztünk a táplálkozástól a gyógyításhoz, mert bár az emberben alulról mindig betegítő tendencia működik, a középső, a keringési rendszerben viszont az egészségben maradás tendenciájának kell kibontakoznia. Miközben középső rendszerünkben az egészségben maradás tendenciái működnek állandóan, ezek az impulzusok visszahatnak a fej- ideg-érzékszervi rendszerre is. Így jutunk el a harmadikhoz, az ideg-érzékszervi rendszerhez.

Miféle erőkkel találkozunk itt? Azokkal, melyeket az orvos meghagy bennünk. Mert egyrészt egészséget árasztanak lefelé, az anyagcsere folyamat felé, de másrészt, egészséges hatásuk mellett olyasmit is tesznek, ami az egész kozmosz ítélete alá esik. Amit Önöknek mondok, az nem fantasztikum, hanem a teljes realitás. A folyamat, mely bennünk zajlik, és egészséget visz lefelé, kivívja a magasabb hierarchiák tetszését is. Általa a magasabb hierarchiák örömüket lelhetik a földi világban. Lenéznek, s folytonosan érzik, hogy ott van az emberben a Földből felfelé szálló áramlásban a betegség felszállása; s abban az emberben felfelé áramló földszerűséget érzik, azt, ami az anyagok földi tulajdonságaiból megmaradt. Azt is látják, hogy vannak más földi erőkből, a köröző levegőből, vagy másokból származó impulzusok, melyek egészséget adó folyamatokat hordoznak, s ez tetszésükre szolgál.

Képzeljék el, mi mindent tanulmányozhatnak ezen a tanulmányozásra legméltóbb égitesten, mely a bolygószférák határára van állítva! Itt áll középen, s betegítő erőket rejt magában - amennyiben ezt földre koncentrálva gondoljuk el -, és képzeljék el körülötte az egészséget adó erők körözését. Aki ilyesmire érzékeny, láthatja körözni ez erőket a Szaturnusz gyűrűjében, de ezt mi itt nem érezzük, nem érzékeljük, hiszen benne állunk. Bizony, a Szaturnusz-gyűrűk lényegesen mást is hordoznak, mint amit a csillagászok mondanak róluk. Láthatjuk, hogy a Szaturnuszon ugyanaz a folyamat játszódik, mint amit mi a keringési rendszerünkben hordozunk. Ezt nézve úgy érezzük, hogy szellemi tekintetünk a második, sőt az első hierarchia világára irányul. A második hierarchia: Kyriotetes, Dynamis, Exusiai, az első hierarchia: Seraphim, Cherubim, Throne. Ha jól figyelünk szellemi szemünkkel a Szaturnusz gyűrűire, tekintetünk ezek felé a felső hierarchiák felé lesz irányítva, arra, amint ők jó érzéssel nézik a betegség-okozót és az egészség-adót.

Nos, az ő tetszésük erő a mindenségben. Átjárja aztán a mi ideg-érzékszervi rendszerünket is, s kialakítja abban az ember szellemi fejlődésének erőit. Ezek az erők mintegy kivirágoznak az emberben állandóan végbemenő gyógyításból. Így hát harmadiknak itt van az ember fejlődése.

Ha mármost a Szaturnusz- Nap- Hold- fejlődésben ábrázoljuk az embert, akkor azt kell mondanunk: az ember először is kozmoszból született szellem, aki kifejleszti magában a gyógyítást, s ezáltal fel tudja venni a kozmikus beteget, a pácienst. Mindezek egybehatásából áll aztán össze a földi, az önkényes mozgásban megmutatkozó ember.

Az ember megértését minden részletében inspirálnia kell bizonyos módon annak, ami az itt elmondottak alapját képezi. Tegyük fel, hogy valaki egy gyógyászati rendszert akar felállítani, a gyógyításnak egy valóban racionális rendszerét. Mit kell az tartalmazzon? Természetesen főképpen a gyógyító folyamatokat. De miből kell kiinduljon? Az anyagcseréből! A többi folyamat ennek csak előfeltétele, majd még szó lesz róla. Kiinduló pont az anatómia lesz, lehet a finom anatómia is, mert ez foglakozik azzal, ami szilárd formát nyert, ami már önmagában emberi. Az anyagcsere folyamatokat egy racionális orvoslás úgy kell tanulmányozza, hogy benne észrevehesse az állandóan betegítő tendencia hordozóját. Tehát a mai orvoslási rendszert a normális anyagcsere folyamatokkal kell kezdeni, ebből kell aztán megszerezni azt az ismeretet, mely szerint a tág értelemben vett belső betegségek az anyagcseréből erednek. Aztán kell következzen a ritmikus folyamatok intim megismerése, ez a tulajdonképpeni terápia. A végén juthat el aztán az egésznek mintegy megkoszorúzásához, mikor megismer- szik, hogy ami a gyógyító erőkből származik, az egyben az ember szellemi fejlődését megalapozó erő is.

Nem is lehet ma jó pedagógiát, azaz az ember szellemi természetének egészséges fejlődést biztosító pedagógiai művészetet találni, ha az nem a gyógyító folyamatokkal indul. Hiszen e gyógyító folyamatok annak alkalmazásai a középső természetre, amit már a tiszta gondolkozásban is alkalmazni kell, mikor az ember szellemi folyamatait alakítjuk. A pedagógus-művésznek igenis dolgoznia kell az erőkkel, melyek fizikaivá vagy éterivé sűrűsödve az egészséget adó folyamatok erői. Ha a pedagógiai művészetben egy gyermekkel valamit csinálunk, a folyamatnak valamilyen szellemi alapja van. Ha úgy fordítom a folyamatot, hogy amit szellemben véghezvittem, azt most anyagra vagy éteri folyamatra alkalmazom, akkor az az anyag vagy folyamat gyógyszer lesz. Úgy is mondhatnám, hogy az orvoslás nem más, mint az ember szellemi kezelésének metamorfizálása le, az anyagba. Ha emlékeznek rá, az angol vendégeknek szóló tanári tanfolyamon is jeleztem, hogy hogyan is kezdődik a tanári tevékenység egyfajta általános ember-terápiával, s hogy a tanár ilyen vagy olyan pedagógiai módszereivel a gyermek későbbi életkorában egészségtelen lerakódásokat, vagy az anyagcserében éppen szabálytalan felszívódásokat okozhat. Ilyen értelemben a tanár tette lefelé folytatódva terápiát is jelent. A terápia ellentéteként pedig, alulról felfelé az anyagcsere folyamatok törekszenek. Ha a mai orvosi kézikönyveket megnézik, láthatják, hogy azok ritka esetben, vagy egyáltalán nem kezdődnek az anyagcserével. Pedig abból kell kiindulni, másképpen nem tanuljuk megismerni, hogy miben áll a betegség természete.

Látható mindebből, hogy az orvoslás rendszerének ma az általános emberismeretből kell megszületnie. Ez lehetséges, egyesek már érzik is. Elérni majd csak a medicina rendszerének fenti értelmű kialakítása után lehet. Ez ma a legszükségesebb dolgok közé tartozik.

Látják, kérem, ez olyasmi, amiben a táplálkozás valóságosan átfordulhat gyógyításba, vagyis a gyógyító folyamat a szellemibe, a szellemi vissza, a gyógyító folyamatba. Amikor a szellemi folyamatok egyenesen idézik elő az anyagcsere zavarát, akkor a szellemi is olyan stádiumba jutott, hogy azt az ember középső organizmusának kell meggyógyítania. Mindezek egymásba átmennek, az ember egész szervezete állandó, csodálatos metamorfózis. Nézzük csak meg az emberi vér csodálatra méltó keringésében lévő folyamatokat, vajon mifélék ezek?

Nos, vegyük most figyelembe az emberi organizmus többi részétől elkülönítve csak magát a vért, amint az ereken átfolyik. Vegyük az emberi alakot, magát az érrendszert s ehhez az izomzatot, a csontrendszert stb. Tehát a szilárd képződményt meg a rajta folyékonyan átáramlót. Álljunk meg a folyékony állapotúnál, a vérnél. Van itt másféle folyadék is, de most maradjunk a vérnél: milyen processzusok zajlanak itt állandóan, ebben az áramló folyékonyságban? Vannak itt bizonyos állandóan zajló folyamatok.

Ugyanezek a folyamatok, melyeket a folyékony vérben látunk, megragadhatnak bármely falat, vázat, szilárdult részt is az emberben. Így a vérhez tartozó folyamat belekerülhet az érfalba, a csont belsejébe vagy valami burkoló szervbe. S mivé válik ott? Gyulladásos folyamatokat fog impulzálni. Ahogyan itt-ott gyulladásos folyamat impulzusával találkozunk, ugyanúgy megtalálhatjuk azt a vérben is, de ott normális folyamatként. Megjelenik valami mint gyulladásos folyamat, s ez olyasmi, aminek a vérben állandóan léteznie kell, itt azonban betört a neki nem megfelelő helyre, egy megszilárdult területre. Egy abszolút normális, egészséges processzus betegségokozóvá válik, ha diszlokálva van, azaz olyan helyre kerül, ahová nem tartozik. Az idegrendszer néhány betegsége éppen abban áll, hogy ez a vérrendszerrel egész organizáltságában polárisán ellentétes rendszer meg kell tapasztalja a vér normális folyamatainak bevándorlását. Ha tehát ezek a folyamatok áttüremkednek az idegpályákba, az idegpályák már a legfinomabb behatolás hatására is begyulladnak, megmutatkoznak a gyulladásosság kezdetei, így kapjuk az idegrendszeri betegségek különböző formáit.

Azt mondtam: az idegrendszerben egészen más folyamatok zajlanak, mint a vérben, azzal éppenséggel ellentétesek. A vérben lévők a fősz- forizáltság irányába törnek, s ha foszfor jellegű folyamatként megragadják a vérrel szomszédos vagy a vért körülvevő területeket, ott gyulladásos jelleget hoznak létre. Ha viszont az idegpályák folyamatait figyelik, s azok kivándorlását más, szomszédos szervekbe, vagy akár a vérbe, akkor megtalálták minden daganatképződéshez vezető folyamat impulzusát. Ha ez eléri a vért, az áttétel esetében a vér maga egészségtelen módon látja el a szerveket, s azokban daganat képződik. Így hát azt mondhatjuk: minden daganatos képződmény átalakult idegfolyamat az emberi organizmus nem megfelelő helyén.

Látják tehát: ami az idegben zajlik, az ott is kell maradjon az idegben, s ami a vérben folyik, annak a vérben kell maradnia. Ha a vérhez tartozó átmegy a környezetébe, ott gyulladást okoz, ha az ideghez tartozó megy át a környezetbe, mindenféle, triviális összefoglaló néven daganatnak nevezett képződmény keletkezik. Éppen az idegrendszer folyamatai és a vérrendszer folyamatai között kell helyes legyen a ritmus.

De nem csak általánosságban találunk ellentétet a légzési ritmus és a vérritmus között. A keringő vérben finom folyamatok zajlanak, s ha ezek a vérből kijutnak, gyulladásos folyamatokká válnak. Ezeknek a finom folyamatoknak kell a szomszédos idegekkel ritmikus kapcsolatban lenniük, ugyanúgy, amint a légzésnek is összefüggésben kell állnia a vérkeringéssel. Abban a pillanatban, mikor zavar támad a vér és az ideg ritmusa között, azt helyre kell állítani.

Láthatják, hogy itt megint a terápia egyik területére, a gyógyítási folyamatokhoz érkezünk. Megmutatkozik, hogy az emberben a legtöbb betegségnek jelen kell lennie, éppen azért, hogy a másik helyen valami egészséges legyen. Akkor okoz betegséget valami, ha a folyamat hibásan és hamis helyen jelentkezett. Az ember nem is létezhetne, ha az a folyamat nem volna. Ha az ember nem kaphatna gyulladásos bajt, nem is létezhetne, mert a gyulladáskeltő erők állandóan jelen kell legyenek a vérben. Így gondoltam ezt, mikor gyakran mondtam: a valóságos emberismeretből kell eredjen az ember által megszerezhető minden ismeret. Azt is látják már, hogy min alapszik az a kijelentésem: értelmetlenség csak úgy, levegőben lógó absztrakt módon beszélni a pedagógiáról. Valójában a pedagógiát így, a patológiás jelenségekből, s azok gyógyítási lehetőségeiből kiindulva kellene művelni.

Ha az ember ismer egy agybetegséget, és ismeri annak gyógyítási lehetőségeit is, akkor az agy kezelése durván - más értelemben ez persze megint csak „finom”, de mert fizikai folyamat, mégis csak durvának nevezhető - akkor tehát az agy kezelése durván azonos azzal, amit igenis a pedagógiai folyamatban művelünk. Ezért egy helyesen vezetett pedagógiai szemináriumon a tanárokat egyrészt patológiai-terápiai kérdésekkel kell foglalkoztatni, azaz gondolkodásukat szemléletes, anyagban gyökerező témákon gyakoroltatni annak érdekében, amit a tulajdonképpeni pedagógiában kell felfogjanak. A terápiában, nevezetesen a belgyógyászati terápiában megint csak nincsen annál hasznosabb, mintha tudjuk, hogy ez vagy az hogyan hat a pedagógiai művészeti munkában. Mert ha megtaláljuk a hidat az anyag felé, a gyógyszerre éppen abban a módban találunk rá, amit a pedagógiai kezelés mutat.

Például ha valaki megtalálja a helyes pedagógiai eszközt ahhoz, hogy ellensúlyozza a gyermeknél az emésztésből fakadó tunyaság, lustaság bizonyos jelenségeit, akkor egy érdekes belső tendenciához jut; igen, ha valaki olyan igazán benn él a pedagógiában! Persze nem úgy, hogy csak külsőleg tanulja, és iskola után szívesebben ülne a kocsmában, s azt is elfelejti, hogy mi van az iskolában. Feltárul előtte az ilyen gyermek gyarapodását célzó kezelés mivolta, a tendencia születik meg benne, hogy a fejfolyamatok hatását, a fejfolyamatoknak az altesti folyamatokkal való összefüggését szinte láthassa.

Ha az ásványtanban vizsgáljuk a rézben működő folyamatokat, amint azok a földi világban létrehozzák a rézérceket, olyannak tűnik az ember számára a rézérc, vagy egy másik érc, hogy így szólhat: a rézérc a földben azt teszi, amit te, mint pedagógus teszel a kislányokkal és kisfiúkkal. A rézfolyamatban formálisan saját tevékenységed képét látod. És az rendkívül izgalmas és vonzó, mikor a pedagógus, saját tetteinek hatását illetően intuitíve érzelmi és ösztönös világosságot teremt magának, s azután elragadtatva látja, hogy a természet is pedagogizál ott kinn, nagyban. Mert ahol valamilyen mész-folyamat rosszat tenne, ott bekapcsolódik a réz-folyamat. Igen, itt is állandó a gyógyítás a rézfolyamat által, a többi földi folyamat között zajló érc-processzusokban. Elragadó érzés, mikor egy piritércet vagy hasonlót talál az ember, s így szólhat: éppen olyan ez, mint mikor én helyesen bánok az emberekkel! Itt azonban a természeti szellemek, a hierarchiáktól le az elementáris lényekig, akikről beszéltem - itt ők kezelik gyógyítóan az életet esetleg zavaró, betegséget okozó módon fellépő folyamatokat. Ekkor már semmi másról nincsen szó, csak leolvasásról. Mert látva, hogy mi történik odakinn, egyik-másik anyagot gyógyszernek fogunk tekinteni, vagy gyógyszerré készítjük, s csak azt kell kérdeznünk: hol jelenik meg a vas? Hol jelenik meg ez vagy az a fém az erekben? Tanulmányozzuk a környezetet, s látjuk, hogy ott az egyik, vagy a másik fémszerű anyag a természet által feldolgozottan megjelenik, s tudjuk, hogy ott gyógyítás zajlik. Folytassuk csak, s vigyük be az emberi szervezetbe, s olyan terápiát teremtünk, amilyet a természet már elébünk tárt odakinn.

Igen, kinn a világban járván a valóságban tanulmányozható: mi a tápláló, mi a gyógyító és mi a szellemi. Mert a természetben állandó a betegítés és a gyógyítás, csak alkalmaznunk kell azt az emberre. Ez a makrokozmosz csodálatos együttműködése a mikrokozmosszal. Tény, hogy mélyen igaz, amit Önök közül egyeseknek több formában elmondtam:

Meg akarod ismerni magad,
Nézz a világba minden felé.
Meg akarod ismerni a világot,
Nézz önmagodba, belső mélységeidbe.

S ez mindenre alkalmazható: ha az embert gyógyítani akarod, nézz mindenfelé, hogyan gyógyít a világ. Ha a világ titkait meg akarod ismerni, akkor tekints be az emberi természet mélységébe. Alkalmazható ez minden ember-jellegűre. De a tekintetnek kifelé kell irányulnia a nagy természet felé, s az embert élő összefüggésben kell látni ezzel a nagy természettel.

Ma valami máshoz vagyunk szokva. Eltávolodunk a természettől, amennyire csak lehet. Ha valamit vizsgálni akarunk, magunk zárjuk el a kilátást, mert üveg alá tesszük a vizsgálandót egy kisasztalra; a szem nem kifelé tekint a természetre, hanem befelé, erre. A pillantás is lefűződik a természetről. Úgy hívjuk ezt, hogy mikroszkóp. Bizonyos értelemben akár úgy is nevezhetnénk, hogy nulloszkóp, mert elzárjuk magunkat a nagy természettől. Az emberek nem tudják, hogy mikor ott, a mikroszkópban fel van nagyítva amit vizsgálnak, a szellemi szemlélet előtt ez ugyanannyit jelent, mint mikor a természetben játszódik le a folyamat. Gondolják csak el, mit tesznek. Ha az emberből egy pirinyó darabkát felnagyítanának megfigyelés céljára, akkor ezzel a pirinyóval azt teszik, amit az emberrel tennének, ha szétdarabolnák és szétszaggatnák. Prokruszteszénél is ijesztőbb ez a tett, mert úgy szétszaggatnak, szétdarabolnak egy embert, hogy akkora legyen mindene, mint amekkorára azt az apró dolgot a cső alatt felnagyították. Gondolják, hogy az még ember lenne? Szó sem lehet róla, hogy még ember legyen, és éppen ilyen kevéssé látnak valóságot ott benn, a mikroszkóp alatt. A felnagyított valóság már nem valóság, hanem látszólagos képződmény. Nem szabad eltávolodni a természettől, s még a tekintetet is lezárni. Ez más dolgokban persze hasznos lehet, de a valóságos emberismerettől szörnyen messze vezet. A valóságos emberismeretet úgy kell keresni, ahogyan azt jeleztük. El kell vezessen minket a táplálkozás folyamatától a gyógyítás folyamatán át az ember- és világpedagógiához a legtágabb értelemben. Mondhatnánk: a táplálkozástól a gyógyításon át a civilizációhoz és a kultúrához. Mert mindennek mintegy alsó alapja van a fizikai folyamatokban, s ezek az embernél a táplálkozásban koncentrálódnak; a gyógyító folyamatok az állandó körökben futó világból erednek, mely az embernél a ritmikus folyamatokban koncentrálódik; ami felülről jön, az koncentrálódik az embernél az ideg-érzékszervi, rendszerben. Így teljesedik háromfokozatúvá a világ.

Ezeket egyfajta alapként akartam Önöknek adni. Erre építhetünk majd tovább. Meg fogjuk látni, hogy e kiindulási pontokból hogyan jutunk fel a dolgok kezeléséhez a gyakorlati életben, és majd hogyan vezethető ez át a hierarchiák megismeréséhez.