Ha az ember látja, milyen gyökeresen át kell alakuljon a külsődleges természeti világ az emberi organizmusban, oly radikálisan, ahogyan pl. az ásványiságnak egészen a hőéterig kell jutnia, akkor arra is rájön, hogy ami az organikus, természeti emberben él, az a szellemihez kapcsolódik. Ha a közkézen forgó anatómiai és élettani kézikönyvek ábrái alapján valaki úgy képzeli, hogy az ember szilárd képződmény, mely a külső természet alkotórészeit átalakítatlanul veszi fel magába és szinte változatlanul tartja meg, akkor fájón fogja hiányolni, hogy mért nem épül híd a természeti ember és az emberhez kötött tulajdonképpeni lelkiség között.

Először nem fog kapcsolatot találni a szilárd testnek képzelt csont- és izom-rendszer és pl. a morális világrend között. Azt fogja mondani: az egyik, hát igen, az természeti képződmény, a másik viszont gyökeresen különbözik a természettől. Azonban, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyen sokféle szubsztancialitás van az emberben, és azoknak mind át kell menniük a csontnál és izomnál sokkal illékonyabb szubsztanciális állapotokon, akkor igenis úgy találjuk, hogy ez az illékony éteriség már kapcsolatba léphet a morális világrend impulzusával.

E gondolatokhoz kapcsolódva folytathatjuk elkezdett szemlélődésünket, s annak során eljuthatunk az embert a kozmosz szellemiségéhez fűző kapcsolathoz, a lényekhez, akiket a hierarchiák magasabb világának nevezünk. Míg az eddigi előadásokban inkább a természeti adottságokból indultam ki, most - mondjuk így: az emberek között működő szellemi erkölcsi világból akarok kiindulni.

Szellemi, erkölcsi - a modem civilizációban ezek a fogalmak többé-kevésbé a hagyományosságot jelentik. Az emberi lényben egyre jobban visszahúzódik az ősi, elemi érzés, mely a morális-szellemihez kötötte. A modem civilizációban pl. már az egész nevelés arra készíti fel az embert, hogy a konvencionálisra kérdezzen: mi tilos? mi a törvény? stb. Kevésbé foglalkozik az emberből feltörő olyan impulzusokkal, melyek ott gyökereznek, ahol a gyakran oly bizonytalanul említett lelkiismeret helyét is keresik. A belső, saját irány, a „magamnak- szabok- célt- és - irány t ’ ’ megadása, ez olyasmi, ami a modem civilizációban egyre jobban hátérbe szorul. Így lesz végül a szellemi-morális világból valami, ami csak a tradícióban, a hagyományos-szokásosban él.

Régebbi világnézetek, mármint a még ösztönös szellemi látástól hordozottak, a morális impulzusokat az ember bensejéből hozták fel; mindig az időszerű morális impulzusokat. Ezek ma is megvannak, de már tradícióvá váltak. Tisztában kell lennünk azzal, hogy pl. a moralitás mennyire csakis a hagyományban él. Ezzel persze nem akarunk bármit is a tradicionális erkölcs ellen mondani, de gondoljuk csak meg, milyen régi a tízparancsolat! Úgy tanítják, mint régi korból származó előírást. Es vajon elmondhatjuk-e, hogy a mai korban az eredeti, elemi emberi természetből valami a dekalógushoz, a tízparancsolathoz hasonló dolog fakadhat? És akkor vajon miből fakad az a szellemiség, az a moralitás, ami szociális kapcsolatba hozza az embereket egymással, a szociális szálakat szövi személytől személyig?

Az emberiség életében csakis az embermegértés, az emberszeretet nevezhető a morális szellemiség igazi forrásának, Kölcsönös megértés és a megértésből fakadó szellemiség: bármerre is keressük a moralitás és szellemiség forrását, már amennyire ezek szerepet játszanak a szociális életben, azt csakis itt találhatjuk meg. Mindenütt, ahol az emberiségben elemi morális impulzus tör fel, az az embermegértésből és emberszeretetből ered, ezek a tulajdonképpen hajtóerők. Alapjában véve abból él az ember, mint szellemi lény a többi ember között, hogy ezt az emberszeretet és embermegértést fejleszti.

Itt felmerül azonban a kérdés, bár ezt a kérdést nem mindig vetik fel, de a mondottakhoz kapcsolódva a nyelvünkön kellene legyen: ha az emberi együttélés valódi alapja a szeretet és a megértés, honnan kerül hát szociális rendünkbe ennek ellentéte, a meg nem értés és az embergyűlölet? Ez a kérdés az emberek közül leginkább a beavatottakat foglalkoztatta. Minden olyan korszakban, mikor a beavatási tudomány őseredeti formában élt, éppen azt tekintették az egyik legfontosabb kérdésnek, hogy honnan is származik az embergyűlölet és a meg nem értés. A kérdés megoldására eredetileg volt is bizonyos eszközük a beavatottaknak.

Ha a mai, szokványos tudományt nézzük, megkérdezhetjük, hogy mért nem működik a szociális életben az embermegértés és emberszeretet, ha az Isten teremtette léleknek ez a tulajdonsága. Mért nem működik ez magától értetődően a szociális rendben? Honnan jön a gyűlölet és meg nem értés az emberek iránt? Ha ez nem kereshető a szellemben, a lelkiségben, akkor természetesen a fizikaiban, a testiségben kell keresnünk. A mai szokványos tudomány az ember testiségére vonatkozóan így felel: a test az vér, izom, ideg és csont. A mai tudomány szemével bármeddig is nézünk egy csontot, nem mondhatjuk, hogy ez a csont viszi a gyűlölet kisértésébe az embert. Ugyanígy: akármilyen sokáig is vizsgáljuk a vért a mai vizsgálati elvek alapján, nem mondhatjuk, hogy az csábít arra, hogy az embereket ne értsük meg.

Mindez nagyon más volt, mikor még működött az eredeti beavatási tudomány. Rátekintettek az ember fizikai, testi mivoltára, s abban annak mását látták, ami látásuknak szellemileg mutatkozott. Ha ma valaki szellemről beszél, azon legfeljebb absztrakt gondolatokat ért, ez számára a szellemi. Ha ezt túl „hígnak” érzi, hát nem marad más, mint a szavak, s meg lehet írni „A nyelv kritikájá”-t, ahogyan azt Fritz Mauthner tette. Egy ilyen kritikában a már amúgy is túl felhígított szellemet az ember puszta, absztrakt gondolatokba hagyja szétpárologni. - Az ösztönös szellemi látással áthatott beavatási tudomány a szellemi alakokat képekben látta, s a képek mögött azok az alakok zengeni, beszélni tudtak. Elevenségben látták a szellemet. Az elevenségben látó gondolat számára a fizikai vér, a csont is látható volt szellemileg. A csontváz gondolata nem létezett úgy, mint ma. Ma úgy nézik a csontvázat, mintha egy építész építette volna fel számítások alapján az anatómusok és fiziológusok kedvéért. De ez nincsen így. Mint láttuk, a csontváz azáltal alakul ki, hogy a szervezet a hőéterig viszi az ásványi anyagot, abba belenyúlnak a hierarchiák erői, s megformálják a csontok alakját. Ha tehát valaki helyesen néz a csontvázra, annak az elárulja szellemi eredetét. Valóban, aki a mai tudomány szemével nézi a csontvázat, hasonlatos az olyan emberhez, aki így szól: itt egy nyomtatott oldal, rajta betűformák, leírom, hogy milyen formák ezek, de nem olvasom, mert olvasni nem tudok. Tehát nem vonatkoztatja a betűk formáját arra, ami bennük kifejeződik, csak alakokat ír le. Így írja le a mai anatómus természetkutató is a csontokat, mintha mi sem fejeződne ki bennük, pedig azok a maguk eredetéről szólnak.

Így van ez minden fizikai és éteri természeti törvényszerűséggel. Mindezek mintegy írásjelei a szellemi világnak. - Ha aztán valaki így tud nézni a fizikai organizmusra, kiderül, hogy ott olyan területre tartozót észlelhet, amiről minden korok beavatottjai - amennyiben valóban azok voltak - így beszéltek: aki a szellemi világ küszöbét átlépi, olyan ijesztő dolgokat észlel, amilyeneket egyáltalán nem könnyű elviselni. Az emberek általában jó érzést várnak attól, ami törekvésükre méltónak tűnik. Csakhogy ez már úgy van, hogy az ijedelmen át kell mennie annak, aki szellemi valóságot, egyáltalában igaz valóságot akar megismerni. Már az emberi alakra vonatkozólag is, az anatómiai, fiziológiai alakot nézve is észreveszi az ember: a szellemi világból eredően két elemből épül az fel, mégpedig morális hidegből és gyűlöletből.

Lelkűnkben valóban szeretetet és a mások megértésére képes morális meleget hordunk, szervezetünk szilárd részeiben azonban morális hideget. Fizikai szervezetünket bizonyos fokig ez az erő hozza össze a szellemi világból, mintegy megsüti. A gyűlölet impulzusát hordjuk magunkban. Ez hajtja a vér keringését a szellemi világból; és miközben talán igen szerető lélekkel járjuk a világot, rá kell, jöjjünk, hogy lenn, a tudatalattiban, ott, ahol a lélek beáramlik, belüktet a testiségbe, ott ül a hidegség. Egyszerűen azért van ez így, hogy testet tudjunk hordani. Mindig hidegről fogok beszélni, és morális hidegségre gondolok, de ez a hőéter kerülő útján fizikai hidegbe is át tud menni. A morális hideg, a gyűlölet a tudatalattiban ül lenn, s az ember könnyen behozza lelkébe a testben lakozót. Ezért aztán lelke mintegy fertőződik az emberi meg nem értéssel, az eredmény pedig a morális hideg és az embergyűlölet. Mivel ez így van, az embernek tulajdonképpen fel kell nevelnie lelkében a morális meleget és az emberek megértését, s ennek le kell győznie azt, ami a testiségből fakad.

Nos, nem lehet tagadni, s ez teljes világossággal áll a szellemi szem előtt, hogy korunkban, ebben a XV. században kezdődő, egyrészt intellektuálissá, másrészt materialistává váló civilizációban, lelkünk mélyén sok emberi meg nem értés és gyűlölet lakik. Sokkal inkább így van ez, mintsem hinnénk. Mert hogy mennyi a meg nem értés és a gyűlölet, azt csak akkor észleli az ember, mikor a halál kapuján átlépett. Amikor lelki-szellemi mivoltát kivonja a fizikaiságból, testiségből s a fizikai testiséget leteszi. Ekkor a hidegséget és a gyűlöletet puszta természeti erőkként szemléli.

Nézzük csak meg a holttestet szellemi szemmel, nézzük meg az éterikus holttestet is. Amit látunk, éppen úgy nem ébreszt bennünk morális ítéletet, mint egy növény vagy egy kődarab. Ami morális volt bennük, az természeti erővé változott. De az élete során az ember sok mindent kivont belőlük, s azt most magával viszi a halál kapuján át. így hát az én és az asztráltest, a testből visszavonulva abból mintegy kihúzza az élet folyamán észre sem vett jellemzőket; nem vette ezeket észre, hiszen mindig újra belemerült az étertestbe és a fizikai testbe. Most az én és az asztráltest magával viszi a szellemi világba mindazt, ami helyet tudott szorítani magának a lélekben, mint az embergyűlölet és ember ellenes hidegség impulzusa. Mint mondtam, éppen a mi civilizációnkban - különböző dolgok miatt, amiről még beszélni fogok - az emberi meg nem értés és a gyűlölet beleplántálódik az énbe, s ezt csak akkor venni észre, mikor az ember átlép a halál kapuján. Mert a mai ember sokat átvisz a gyűlöletből és hidegségből, szörnyen sokat. Annak a maradékát viszi magával, amiből a fizikai és az étertestet kellett megcsinálnia. Az ember a meg nem értésben, a gyűlöletben átviszi a szellemi világba a fizikai világhoz tartozót, s ezt szellemi módon teszi. Soha javára nem válhatna azonban az embernek, ha mindezt az idők folyamán, a halál és az új születés között, magával hordozná; fejlődése minden lépésnél megbotolna benne, ha az emberi meg nem értést és embergyűlöletet magával kéne vonszolnia. Az érzékfeletti világban, ahová az ún. halottak belépnek, manapság csupa olyan áramlatot látni, melyek, ha első adottságuk megmaradna, az embert akadályoznák, előrehaladásában visszatartanák.

Honnan erednek ezek az áramlások? Ha tudni akarjuk, honnan is erednek, csak meg kell néznünk mai életünket. A mai világban úgy mennek el az emberek egymás mellett, szinte meg sem nézik, milyen tulajdonságai vannak a másiknak. Nem olyanok-e általában, hogy helyesnek és jónak mindegyikük csak azt tekinti, amilyen ő maga? És ha a másik másmilyen, nem tud szeretettel figyelni rá, hamar alkot ítéletet, mely szerint a másiknak meg kell változnia. E mögött leginkább az a vélemény áll: legyen a másik is olyan, amilyen én vagyok! Nem mindig tudatos ez az emberben, de a társadalmi mozgásban, a szociális érintkezésben ez bújik meg. Ami ma, mondjuk a nyelvi formákban megjelenik, abban bizony nem sok él a másik ember megértéséből; csak belekiabálják a világba, hogy milyen legyen az ember az ő elképzelésük szerint, s mögötte legtöbbször ez van: olyan legyen mindenki, amilyen én vagyok. Ha aztán jön valaki, aki egészen másféle, akkor az mindjárt ellenség, antipátiát, ellenszenvet ébreszt, még ha az emberek nincsenek is ennek egészen tudatában. Hiányzik itt az emberi megértés, a morális meleg, a szeretet. Amilyen mértékben ez hiányzik, olyan mértékben megy át a halál kapuján a morális hideg és az embergyűlölet s ott visszatartja az embert fejlődésében.

Ott azonban az ember hamarosan úgy találja, hogy fejlődése nem csak önös cél, hogy az ő fejlődése egyben az egész világrendnek is célja, a bölcsességgel teljes világrendnek. Ott először a harmadik hierarchia lényeivel, az angyalokkal, arkangyalokkal és az archékkal találkozik, ők hajolnak rá az emberre az első időben, miután átlépett a halál kapuján a halál és újabb születés közti világba. Ők leveszik róla az emberi meg nem értésből származó hideget kegyelmesen. Látjuk, amint a harmadik hierarchia lényei magukra veszik az ember terheit, a terheket, melyeket a halál kapuján át magával hozott a leírt módon.

Az embergyűlölet maradványait az embernek tovább kell hurcolnia, mert azt csak a második hierarchia lényei, az Exusiai, a Dynamis, a Kyriotetes lények kegyelme tudja levenni róla. Ok aztán mindent levesznek az emberről, ami még az embergyűlöletből megmaradt.

Eközben az ember elérkezett abba a régióba halála és új születése között, ahol az első hierarchia lényei, a szeráfok, kerubok és a trónok tartózkodnak, s melyet misztériumaimban a szellemi lét éjféli órájának hívtam. A szeráfok, kerubok és trónok régióján teljes benső megsemmisülés, kioltódás nélkül semmiképpen sem tudna az ember áthaladni, ha előzőleg az emberi meg nem értés hidege, az embergyűlölet a második és a harmadik hierarchia által le nem vétetett volna róla kegyelmesen. Láthatjuk, hogy ahhoz, hogy az ember továbbfejlődését segítő impulzusokhoz jusson, meg kell terhelje a magasabb hierarchiákat mindazzal, amit fizikai és éteri természetéből, ahova az tartozik, áthozott a szellemi világokba.

Mindenesetre, átlátva ezeket a dolgokat, s látva, mit művel a szellemi világban a morális hideg, meg tudjuk ítélni a szellemi hideg rokonságát az itt lenn lévő fizikai hideggel. Ez a hóban, jégben mutatkozó fizikai hideg csak fizikai mása a fenn lévő szellemi-erkölcsi hidegnek. Mikor mindkettő előttünk van, össze lehet őket hasonlítani. - Miután a emberről ily módon leveszik az gyűlöletet és az emberi meg nem értést, szellemi szemmel követni lehet, amint a ember mintegy elveszíti lassacskán emberi formáját, mondhatnánk: leolvad róla ez az alak.

Az imagináció szellemi tekintetével látható, hogy mikor valaki átlép a halál kapuján, még hasonlít földi alakjához. Mert azok a szubsztanciák, miket itt a Földön magában hord, többé-kevésbé szemcsés, mondjuk így: atomos alakúak, de maga a forma szellemi. Tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen értelmetlenség fizikainak képzelni az emberi alakot; szelleminek kell azt elgondolnunk, melyben kis fizikai részecskék vannak. Az alak maga erőkből lévő testiség, ez fogja össze formába azt, ami különben halomba hullana. Ha Önöket valaki itt egyenként üstökön ragadná, s kivonná testükből alakjukat, a fizikai, de az éteri rész is úgy omlana össze, mint egy homokkupac. És hogy a test mégsem csak egy homokkupac, az nem a fizikaiságból adódik. Az ember szellemi lényként járkál a fizikai világban. Értelmetlenség hát azt hinni, hogy az ember csak fizikai lény; alakja tisztán szellemi. A fizikai, megközelítően, csak egy kis morzsácska benne.

Ez az alak tehát, mellyel az ember átlép a halál kapuján, eleinte még látható; csillámló, tündöklő színekben ragyogónak látszik. Ámde elveszti ezt az alakot, először azt, ami fejének formája volt, azután lassan leolvad a többi is. És az ember a halál és az újabb születés közötti időben a szeráfok, kerubok és trónok régiójában teljesen metamorfozálódva, egyfajta képmásává válik a kozmosznak. - Ha tehát követjük az embert a halál és az új születés között látjuk, amint mintegy továbbszövődik a kozmoszban, miközben felülről lefelé elveszti alakját. De míg lenn a legalsó is elvész, fenn már képződik valami, egy csodálatos szellemi alak, az egész világszféra mása, ugyanakkor előképe a jövőbeli fejnek, amit az ember majd hordani fog. Egy olyan tevékenységbe van itt belevonva az ember, melyben már nem csak az alsó hierarchiák lényei működnek, hanem a legmagasabbak, a szeráfok, kerubok és trónok is részt vesznek benne.

Mi történik itt? Itt a legcsodálatosabb dolog történik, amit az ember egyáltalán el tud képzelni. Mert itt megy át a fej-alakulatba az, ami élete során az alsó ember volt. Mikor a földön járkálunk, szegény fejünket csak mint a képzetalkotás, mint a gondolkodás szervét hordozzuk. Pedig mellkasunkat is kísérik gondolatok, végtagjainkat is. Abban a pillanatban, mikor nem csak fejjel gondolkozunk, hanem pl. végtagjaink is gondolkozni kezdenek, abban a pillanatban teljes realitásában megnyílik számunkra a karma. Karmánkról azért nem tudunk semmit, mert mindig csak a legfelületesebb szervvel, a fejjel gondolkozunk. Abban a pillanatban, mikor ujjainkkal kezdünk gondolkozni, - és az ujjakkal sokkal világosabban lehet gondolkozni, ha valaki odáig fel tud lendülni, világosabban, mint az agy idegeivel, - ha tehát elkezdünk a nem teljesen anyaggá vált alsó emberrel gondolkozni, akkor gondolataink a karmánk gondolatai lesznek. Ha kezünkkel nem csak fogunk, de gondolkozunk is, akkor gondolkodva karmánkat követjük kezünkkel. Különösen így van ez a lábunkkal; ha nem csak megyünk, de gondolkozunk is vele, különösen tiszta világossággal követhetjük karmánkat. Az ember azért oly bornírt a földön - már megbocsássanak, más kifejezés nem jut eszembe -, mert minden gondolata a fej régiójába van zárva. De az egész emberrel is lehet gondolkozni, s ha ezt tesszük, itt, a középső részben egy egész kozmológiánk van, csodálatos kozmikus bölcsességünk. A többi alsó részekben pedig, általában a végtagokban, miénk a karma.

Már azzal is sokat teszünk, ha itt, a földön szemügyre veszünk egy járókelő embert. Nem csak úgy tompán, hanem követve a lépések karakterét, ritmusát, ha hagyjuk, hogy hasson ránk egy ember keze, ha értelmezve nézzük ezeket a kezeket: minden mozdulattal csodás tanúságot tesznek az ember belső mivoltáról. Pedig ez csak a legkisebb része a járó, kezével fogni tudó, ujjait mozgató emberrel együtt mozgó világnak. Együtt mozdul itt az egész morális ember, az egész sors, mindaz, ami szellemi. S ha a halál kapuján átlépő embert követjük, amint alakja lassan leolvad, - először csak az, ami a fizikai alakra emlékeztet, aztán meglátszik a fizikai alakhoz még hasonló, de már belső mivoltáról, természetéről hírt adó rész, a tulajdonképpeni morális alak. Így látjuk, miközben az ember a lét éjféli órájához közeledik, mikor a szeráfok, kerubok és trónok szférájának közelébe jut, látjuk, amint a csodálatos metamorfózis előrehalad, miközben itt, mondhatnám: leolvad az alak. - De nem ez a fontos valójában. Az csak úgy tűnik, hogy az alak leolvad; igazából a szellemi hierarchiák a magasabb világokból együtt dolgozva az önmagán dolgozó emberrel, de azokkal is, akik ezzel az emberrel karmikusan össze vannak kötve - az egyik ember dolgozik a másikon - az ember előző inkarnációjának alakjából, a korábbi, az előző élet formájából itt most létrehozzák, először szellemileg, a következő inkarnáció formáját.

Ez a szellemi alak kapcsolódik aztán a fizikai életben adva lévő embrióval. Igen, de ott fenn a szellemi világban a lábból és a lábfejből állkapocs lett a következő fejben, a kar és a kéz a következő fej járomcsontjává alakult. Átalakul az egész alsó ember, a későbbi fej szellemi alapjává válik. Elmondhatom, hogy itt az a legcsodálatosabb, hogy a világból kiindulva megismerőn lehet átélni a metamorfózis történését: először mintegy a világ képmása teremtődik meg, ez differenciálódik a minden moralitást hordozó alakba. Miközben mindent levetkőzött, amiről beszéltem, ami volt, azzá alakul, ami lesz.

Aztán látható az ember, amint szellemi alakként tovább vándorol, vissza a második hierarchia régiójába, vissza a harmadik hierarchia régiójába. Itt erre az átalakult szellemi alakra, mely majd a jövendő fej alapja lesz, bizonyos értelemben rá kell helyeződjön az, amiből a mellkasi, a végtagi és az anyagcsere szervezete lesz. Ezt most hozzá kell tehát illeszteni, de honnan adódik ehhez szellemi impulzus?

Igen, ami ehhez kell, a második és harmadik hierarchia lényei kegyelmesen összegyűjtötték az ember útjának első felében. Levették moralitását, most azonban újra előhozzák, s ebből formálják meg a ritmikus és az anyagcsere-végtag ember adottságát. Végül, a halál és az új születés közti létnek ebben a végső szakaszában megkapja az ember a fizikai organizmus összetevőit is. A szellemi alak befut az embrionális szakaszba, és beleviszi a jövendő fizikai és éteri erőket. Ezek az erők csupán képmásai az előző életből hozott emberi meg nem értésnek és embergyűlöletnek, melyből végtagjaink szellemileg kialakíttattak.

Aki ilyen látványokhoz akar jutni, az érzületnek egészen más módját kell elsajátítsa, mint amire a fizikai világban szüksége van. Mert arra kell tekintsen, ami a szellemiekből a jelzett módon válik fizikaivá, s így el kell tudja viselni, hogy a csontokban morális hideg, a vérben pedig a gyűlölet fizikai képmása él. Megint meg kell tanulnia, hogy ezeket a dolgokat egészen objektíven nézze. Mindenesetre, ha belelátunk az ilyen dolgokba, észrevesszük, hogy mi is a különbség az emberi belső és a külső természet között.

Gondolják csak meg azt a tényt, hogy amint említettem, a növényvilág virágaiban valami szétterített emberi lelkiismeret látható. Ott kinn, bizonyos fokig a mi lelkiségünk képe van. Először ugyan nem látszik a rokonság a bensőnkben lévő erők és a külső természet között; a csont csak úgy lehet csont, ha gyűlöli a kalcium karbonát és foszforsavas mész ásványi megjelenését, ha visszahúzódik attól, és magába vonulva mássá lesz, mint ami a külső természetben mész, foszforsavas mész. Fel kell lendülnünk ahhoz a szemlélethez, hogy az embernek a maga fizikai formájához gyűlöletre és hidegre van szüksége.

Ezáltal szavaink, így mondhatnám: belső jelentőséget kapnak. Csontunknak jó, ha bizonyos keménységig jut, keménysége a szellemi hideg képmása. Ha lelkünkben jelenik meg egyfajta keménység, ez a szociális életben nem jó. Az ember fizikai mivolta éppenséggel más kell legyen, mint lelkisége. Éppen azáltal válik lehetővé, hogy az ember ember legyen, hogy fizikai léte más, mint szellemi-lelki mivolta; és ez a fizikai léte a környező természettől is különbözik. Ebből adódik az átváltozás szükségszerűsége.

Látják, kérem, egyszer meg kellett adnunk ezt a fontos kiegészítést, annak kiegészítését, amiről a „Kozmológia, filozófia és vallás” kurzusban beszéltem; szükség volt rá, hogy az ember kapcsolatát a hierarchiákkal kimondjuk. De csak ilyen kiindulópontok alapján lehetett ezt a kiegészítést megtenni, amilyenekről ezek az utóbbi előadások szóltak.

Ahogyan a szellemi tekintet átlátja, hogy mi is az ásványok, növények és állatok világa itt a Földön, ugyanúgy tud beletekinteni a hierarchiák világába is. Az ő munkájuk úgy folyik időről időre, ahogyan a természet fizikai történései és az emberi munka folyik itt lenn. Ha így látja az ember a halál és újabb születés közti, azaz a szellemi világbeli életet, akkor részleteiben éppen úgy le tudja írni, hogy mit tesz az ember a halál és új születés között, ahogyan biográfikusan le lehet írni, amit születés és halál közt itt a Földön véghezvitt.

Tulajdonképpen tehát azt mondhatnám: remélni kellene, hogy az emberek mindazt az emberi meg nem értést és embergyűlöletet, amit átvisznek a halál kapuján a szellemi világba, megint csak megkapják, azaz hogy abból, átnemesítetten, megint emberi alak teremtetik.

No már most, adódott a mai emberiség számára valami különleges dolog a jelen fejlődés hosszú évszázadai során. Nem lehetett az összes, a szellemi világban meglévő emberi meg nem értési és gyűlöleti erőt új emberi alakokhoz felhasználni; annak egy része megmaradt. Ez a maradék az utóbbi évszázadokban lezúdult a Földre. A Föld szellemi atmoszférájában, amit így mondhatnánk: a Föld asztrális fényében megtalálható az emberen kívül maradt emberi meg nem értésnek és embergyűlöletnek egy bizonyos mennyisége mint burok. Ebből tehát nem lett ember-alak, hanem a Föld körül kering az asztrálfényben. Hatással van az emberre, de nem az egyes ember életére, hanem arra, ami az emberek egymás közti életét formálja a Földön. Belehat a civilizációba, s ott azt teremti meg, ami szükségessé tette, hogy 1914 tavaszán Bécsben a civilizációnkat átható szellemi karcinómáról, szellemi rákos daganatról, kelésről beszéljek.

Annak idején nem hallgatták szívesen, amit a halálról és az újabb születésről szóló ciklusban mondtam. Azóta megtapasztalhattak egyet s mást az emberek akkori kijelentéseim igazságából. A civilizáción átáramló dolgokat illetően gondolatnélküliségben éltek az emberek, a civilizáció valódi rákos daganatát nem látták, de ezek 1914-ben kifakadtak. Ma mint egészen romlott szellemi szubsztancia mutatkoznak meg. - Ami a civilizációban él, az nézhető egységes képződményként, s akkor, éppen a modern civilizációban meglátszanak a hidegség és gyűlölet áramai, melyek bele- folytak, de emberi képződményekké nem váltak. Ami itt, most beáramlik, az adja ennek a modern civilizációnak parazita jellegét.

A modern civilizációnak van valami mélységesen élősködő, parazita jellege. Olyan ez, mint egy szervezet parazitákkal, bacilusokkal átjárt része. Úgy van benne a sok felhalmozott gondolat, hogy az emberekkel nincsen eleven összeköttetésben. Gondoljanak csak bele, ahogyan ez a leghétköznapibb jelenségekben is meglátszik: ha egy embernek valamit tanulnia kell, mert a tananyag már egyszer itt van, és azt az ember nem tudja lelkesedéssel tanulni, de mégis oda kell üljön, s meg kell tanulja, hogy átmenjen a vizsgán, vagy bejusson a hivatalba, vagy más, hasonló okból: semmilyen kapcsolat sincs a felvett tananyag és aközött, ami lelkében valóban a szellemiek felvételére késztető kívánságként él.

Olyan ez, mint mikor valakinek nincsen éhségérzete, mégis állandóan étellel tömi magát. Az anyag nem megy át azokon a változásokon, amiről beszéltem, ballaszttá válik és parazitákat hív a szervezetbe. Sok minden marad modern civilizációnkban az emberektől mintegy elkülönülve, mintha - szellemileg tekintve - csupa fagyöngy növény nőne. Azon élősködik, ami az emberi szívből-lélekből fakad. Sok minden folytat élősködő létet civilizációnkban, s aki ezt szellemi tekintettel nézi, aki civilizációnkat az asztrálfényben látja, az már 1914-ben is rákos képződményeket, magas fokú karcinómát látott. De van itt még valami más is a parazita jelleg mellett.

Önöknek szellemi-fiziológiai ábrázolást adtam arról, ahogyan a törpék és a sellők természetéből, alulról felfelé hatva az emberi szervezetben létrejön a parazita impulzus fogadásának lehetősége. Azt is elmondtam aztán, ahogy ennek ellenképe megjelenik, ahogy a tündérek és a hőelem lényei felülről lefelé mérgező hatásokat hoznak. Az ilyen élősködő jellegű civilizációban, mint a miénk, a felülről lefelé áramló, azaz spirituális igazság, bár önmagában nem mérgező, de az emberekben méreggé válik, annyira, hogy félve utasítják vissza, ahogyan a Goetheanumban azt megírtam. Mindenféle okot találnak a visszautasításra. Ez a két dolog összetartozik: lenn a parazita kultúra, mely nem fakad eleven törvényekből, és a leszálló méreg, a spiritualitás, amint behatol a civilizációba, az emberek felveszik, s bennük méreggé válik. Ha mindezt átgondoljuk, megkapjuk civilizációnk legfontosabb szimptómáit.

Miután mindezt végiggondoltuk, egyszerűen önmagától adódik az a kultúrpedagógia, mely gyógyszer kell legyen. Ahogyan a helyes diagnózis, a helyes patológiai tudás értelmes terápiához vezet, úgy adódik kultúránk helyes diagnózisából is vonzatként a helyes terápia; egyik vonzza a másikat.

Egészen világos: az emberiségnek ma megint olyan civilizációra van szüksége, mely az emberi szívhez, lélekhez egészen közel kerül, mely közvetlenül az emberi szívből és lélekből fakad. Ha a gyermeknek, rögtön, mikor eljut az elemi iskolába, az ábécé magas civilizációhoz tartozó betűformáit kell megtanulnia, azzal az ő szíve-lelke semmit sem tud kezdeni. Nincsen az ilyesmivel semmiféle kapcsolata. Amit fejében, lelkében kifejleszt, miközben az ábécét tanulja, az szellemileg-lelkileg gondolva, emberi természetének parazitája lesz. Az egész képzési idő folyamán az emberre igen sok minden tör rá az élősködő civilizációból. Ezért nekünk olyan pedagógiát kell kifejlesztenünk, mely, mikor a gyermek iskolába kerül, a gyermeki lélekből, kedélyből tud teremteni. A gyermek színeket kell formáljon, s mi engedjük, hogy ezeket az örömből, csalódásból, minden lehető érzésből előálló színeket papírra vesse. Öröm és fájdalom! Amit így a gyermek, egészen érzéseinek kibontakoztatásával visz papírra, az kapcsolatban van az emberrel, nincsen benne semmi parazita jelleg. Olyan ez neki, mint az ujja, úgy női ki belőle, mint az orra. Ezzel szemben, ha a magas civilizáció betűformáit kell felvegye, az parazita jelenségekhez vezet.

Abban a pillanatban, mikor a pedagógiai művészetben az emberi lélekhez, az emberi szívhez közel álló dolgokhoz kapcsolódunk, az ember egyben spirituálisát is kap, anélkül, hogy az méreggé válna benne.

Önök itt először is diagnózist kaptak: civilizációnkat rákos daganatok szövik át; megkapták hozzá a terápiát is, nos - ez a Waldorf-pedagógia. Ez a Waldorf-pedagógia, kedves barátaim, nem másképpen, hanem éppen az orvosi gondolkodás alapján épül fel, azon, ahogyan itt a kultúráról gondolkozunk. Egy speciális alkalmazását láthatjuk benne annak, amit itt néhány napja mondtam, hogy az ember alulról halad tulajdonképpen felfelé, a táplálkozásból a gyógyításon át a szellemi fejlődés felé; a pedagógiát pedig szellemire átfordított orvoslásnak tekinthetjük. Különösen éles ez a kép, ha a kultúra gyógyítását, a kultúrterápiát akarjuk megtalálni. A kultúrterápia éppenséggel a Waldorf-iskolai pedagógia formájában gondolható el.

Persze, képzelhető, hogy mit érez az, aki ezt az összefüggést nem csak átlátja, de megpróbálja a gyakorlatban fel is építeni a Waldorf-pedagógiát. Közben a közép-európai civilizációs rákosodás következményei, ahogyan azt Önök is látják, a gyakorlati Waldorf-pedagógiát igencsak veszélyeztetik, sőt, talán lehetetlenné is fogják tenni. Ne utasítsuk el magunktól az ilyen gondolatokat. Tegyük őket egyenesen impulzálóvá, hogy mindenütt, ahol ezt megtehetjük, együttműködhessünk kultúránk gyógyításán. Bár igaz, ma valóban sokszorosan így van ez: 1913-ban, a helsingforsi ciklusban, egy bizonyos szellemi felismerés alapján Woodrow Wilson alvilági, infernális jellegéről beszéltem, s közben ő a civilizációnak egyfajta e világi istenségévé vált. Ma az emberek, mert másképp már nem tehetnek, a dolgok továbbhaladása alapján kezdnek világosan látni. Ugyanígy történt a civilizáció rákos betegségéről annak idején mondottakkal is. Igen, így folytak ezek a dolgok annak idején, s ma sincsen ez másképpen a mi időnkre érvényes dolgokkal. Az emberek alszanak. Nekünk azonban illik felébrednünk. Az antropozófia magában hordja a kulturális ébredés minden impulzusát, igaz kulturális ébredését az embernek.

Ezt akartam elmondani Önöknek az előadások befejezéseként.