"...ha az ember igazán ért egy tudományhoz, egészen a legmélyebb alapokig, akkor azt az egyszerű embereknek is el tudja magyarázni."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A világtörténelem szellemtudományos nézőpontból (3)

3. Gilgames és Enkidu. Az efezusi misztériumok

Dornach, 1923. december 26.

Tizenhárom évvel ezelőtt Stuttgartban majdnem ugyanezen a napon tartottam egy előadássorozatot karácsony és újév között, amelyen ugyanerről a témáról beszéltem, mint ebben a ciklusban. Csak a szempontot változtattam meg.

A két bevezető előadásban azzal foglalkoztunk, hogy lelkünk elé állítsuk és megpróbáljuk megérteni, milyen alaposan megváltozott az emberiség lelki- és kedélyvilága a történelmi fejlődés folyamán, és különösen a történelem előtti időkben. Ehhez mindössze arra volt szükségünk, hogy legalább néhány ezer évvel visszamenjünk. Tudjuk, hogy ami az atlantiszi katasztrófa után végbement, abban szellemtudományos szempontból a legfontosabbnak a történelmi és a történelem előtti kor közötti összefüggést tartjuk, azt az időszakot, amelyet szokás szerint a Föld eljegesedésének, az újabb jégkorszaknak neveznek. Akkoriban zajlott le az atlantiszi kontinens hanyatlásának utolsó időszaka, amely ma az Atlanti óceán fenekén helyezkedik el. És az atlantiszi katasztrófa után - ahogy ezt már többször elmondtuk - egészen korunkig, öt nagy kultúrkör szak következett egymásra, amelyek közül az első a történelmi hagyomány számára teljesen kiesik. Mert amit odaát Keleten az írásbeliség megőrzött - ez vonatkozik a nagyszerű védákra és a mélyenszántó védanta filozófiára is - az csak utóhangja annak, amit akkor írunk le, amikor azokat a kultúrkorszakokat akarjuk ábrázolni, amelyeket ó-indiainak, illetve ős-perzsának neveztem.

Nos, ma nem akarunk eddig visszamenni, hanem azt az időszakot akarjuk szemügyre venni, amit úgy szoktam megjelölni, mint egyiptomi-káldeai kultúrkorszakot, és ami a görög-latin kort megelőzte. Azt kell figyelembe vennünk, hogy az atlantiszi katasztrófa és a görög korszak közötti időszakban az emlékezőképesség, az emberi emlékezeti erő vonatkozásában, és az emberi együttélés tekintetében nagy változások mentek végbe. Olyan emlékezet, amellyel ma rendelkezünk, hogy valamit az időben visszafelé meg tudunk jeleníteni, ilyen időbeli emlékezés nem volt ebben az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban, hanem olyan emlékezet volt, amely a ritmikus átéléssel volt kapcsolatban, ahogy ezt elmondtam. És ez abból származott, ami az atlantiszi korszak folyamán különösen erős volt, a helyhez kötött gondolkodásból, amikor az ember csak a jelen tudatát hordozta magában, amikor minden lehetséges dologról, amit a külvilágban talált, vagy ott maga helyezett el, emlékeztető jelei voltak, amelyek révén nemcsak saját személyének, hanem az egész emberiségnek a múltjával kapcsolatba került.

Nemcsak azok voltak azonban emlékeztető jelek, amelyeket közvetlenül a Földön helyeztek el, hanem a régi korokban ezek voltak az égi konstellációk is, különösen a bolygóállások, amelyekből az emberek ismétlésekkel vagy váltakozó ismétlésekkel felismerték, hogyan álltak a dolgok a korábbi időkben. Úgy hogy a régi emberiség külső helyhez kötött emlékezetének kialakításában ég és Föld együttműködött.

Ez a régebbi emberiség azonban a maga egész emberi mivoltában más jellegű volt, mint a későbbi, vagy akár a mai ember. Korunk emberisége annyira észrevétlenül hordozza fizikai testében, éber állapotában az ént és az asztráltestet, hogy a legtöbb ember tulajdonképpen észre sem veszi, hogy ez a fizikai test, mint önmagánál sokkal jelentőségteljesebb szervezet, az étertest mellett az asztráltestet és az ént is magában hordja. Ismerjük ezeket az összefüggéseket. A régebbi emberiség azonban saját énjének helyzetét egészen máshogyan érezte. Ilyen emberiséghez jutunk, ha az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakba, az egyiptomi-káldeai korszakba tekintünk vissza. Az ember akkor a legnagyobb mértékben szellemként és lélekként élte át önmagát fizikai és étertestén kívül, akkor is, amikor éber volt. Tudott különbséget tenni: ez szellemként és lélekként van bennem, amit énnek és asztráltestnek nevezünk, és ez össze van kapcsolva fizikai és étertestemmel. - Az ember ezzel a kettősséggel élt a világban. Fizikai testét és étertestét nem nevezte énnek, énnek elsősorban szellemét és lelkét nevezte, azt, ami szellemi volt, és ami lefelé bizonyos módon összefüggésben állt, de számára észrevehető összefüggésben állt fizikai és étertestével. És ebben a szellemi-lelkiben, ebben az énben és asztráltestben érezte az isteni-szellemi lények működését, úgy ahogy a mai ember érzi, hogy fizikai testében a természeti szubsztanciák működnek.

Ebben a fizikai testben úgy érzett az ember, hogy tudta, a táplálékkal és a légzéssel a külső természeti birodalmak szubsztanciáit veszi magához. Ezek korábban kívül voltak, most benne vannak. Úgy hatnak, hogy keresztülmennek rajta, és alkotórészeivé válnak. Akkoriban az ember, aki érezte, hogy szellemi-lelkisége bizonyos módon elválik fizikai-éteriségétől, tudta, hogy angyalok és arkangyalok egészen a legmagasabb hierarchiákig mint szellemi szubsztanciák áthatják saját szellemi-lelkiségét, és - ha szabad így kifejeznem magam - alkotó részeivé válnak. Úgy hogy az ember életének minden pillanatában mondhatta: az istenek bennem élnek. - És énjét nem úgy fogta fel, mint ami alulról, fizikai és éteri szubsztanciákból épült fel, hanem mint amit felülről, a hierarchiák jóindulatából kapott. És fizikai-éteriségét úgy fogta fel, mint valami terhet, mint egy járművet, mint olyasmit, ami élete folyamán kocsiként szolgálja, hogy a fizikai világban közlekedni tudjon. Ha ezt a megfelelő módon nem állítjuk lelki szemeink elé, az emberiségfejlődés történelmi menetét nem tudjuk megérteni.

Ezt a történelmi menetet különböző jellegzetes példák útján figyelemmel kísértük. Ma bizonyos módon egy fonalat akarunk követni, egy olyan fonalat, amelyet tizenhárom évvel ezelőtt már érintettem, amikor összekapcsoltam azzal a történelmi-mondái dokumentummal, amely annak a fejlődésnek a legrégebbi szakaszát ábrázolja, amelyről beszélni akarok, nevezetesen a Gilgames-eposszal. A Gilgames-eposz azonban részben mondaszerű, és azt a folyamatot, amelyet tizenhárom évvel ezelőtt elmondtam, ma úgy szeretném ábrázolni, ahogy a szellemi szemléletből közvetlenül következik.

Egy elő-ázsiai városról van szó - a Gilgames-eposz Uruk-nak nevezi - és a hódítók egyikéről, akikről tegnap beszéltem, akik abból a lelki és szociális emberiség-felfogásból jöttek létre, amit tegnap jellemeztem. Az eposz szerint Gilgamesnek hívják. Egy olyan személyiséggel van tehát dolgunk, aki abban a korban, amelyről beszélünk, úgy volt megalkotva, ahogy jellemeztem, és a korábbi időkből még számos régi sajátosságot megőrzött. De amilyen világos volt a személyiség számára abban a korban, hogy ő bizonyos módon olyan, aki az istenek által befolyásolt szellemi-lelki és földi-kozmikus szubsztanciákból álló fizikai éteri között él, amelyben fizikai és éteri szubsztanciák működnek, annyira tény volt az is, hogy abban a korban, amelyben ez a személyiség élt, akikről a Gilgames-eposz beszél, éppen a jellegzetes, a reprezentatív alakok az emberiségfejlődésnek már egy későbbi korszakában való átmeneti időszakában álltak. Ez az átmenet abban állt, hogy az én-tudat, amely viszonylag röviddel ezelőtt a szellemi-lelkinél felül volt, ha szabad így kifejeznem magam, leereszkedett a testi-éteribe. Így tehát Gilgames éppen azok között volt, akiknél elkezdődött, hogy ne arra a szellemi-lelkire mondjanak ént, amelyben az isteneket érezték, hanem arra, ami bennük földi-éteri volt. Ez volt az új lelkiállapot.

Abban a személyiségben azonban, akinek ilyen lett a lelkiállapota, és akiről elmondhatjuk, hogy énje, mint tudatos én, lehúzódott a szellemi-lelkiből a testi-éteribe, ebben a személyiségben még voltak régi szokások. Ilyen régi szokás volt, hogy csak emlékezetszerűen élje át azt, amit a ritmusban átélt, és volt benne egy belső megérzés, hogy meg kell ismerkednie a halál erőivel, mert tulajdonképpen csak a halál erői adják meg azt, ami az embernek megfontoltságot hoz. Nos, éppen azáltal, hogy ebben a Gilgames- személyiségben olyan lélekkel van dolgunk, amely annak idején már számos földi inkarnáción volt túl, de az emberi létnek-ahogy mondtam - egy új formájába lépett be, ezáltal volt ez a személyiség, mondhatnám, egy olyan fizikai létben, amely egyfajta bizonytalanságot hordozott magában. Megkezdődött, hogy a hódítások és a ritmikus emlékezés jogosultsága már ne csak legyen érvényes a Földön. Így ennek a személyiségnek az élményei egy átmeneti korszak élményei voltak.

Ezért történt, hogy amikor ez a személyiség a régi szokások szerint azt a várost, amelyet a Gilgames-eposz Uruk-nak nevez, hódítás útján elfoglalta, ellentétbe került ezzel a várossal. Nem látták ott szívesen, idegennek érezték, s minthogy egyedül maradt azokkal a nehézségekkel, amelyek a városban adódtak, nem tudott eligazodni. Ekkor, mivel sorsa ehhez vezette, talált egy másik személyiséget - a Gilgames-eposz Enkidii-nak nevezi - aki viszonylag későn szállt alá a Földre abból a planetáris létből, ahol a földi emberiség egy bizonyos ideig tartózkodott, abban az értelemben, ahogy ezt „A szellemtudomány körvonalai44 című könyvemben leírtam. Tudjuk, hogy az atlantiszi idők folyamán fokozatosan szálltak le a lelkek - egyesek korábban, mások későbben - miután a földfejlődés egy igen korai időszakában a Földről a kozmoszba, különböző bolygókra vezették őket.

Gilgamesben olyan személyiséggel, olyan individualitással van dolgunk, aki viszonylag korán jött újra vissza a Földre, tehát abban a korban, amelyről beszélek, már számos földi inkarnációt élt át. A másik személyiségnél, aki szintén ebbe a városba vonult be, olyasvalakivel állunk szemben, aki viszonylag hosszú időt töltött a planetáris létben, és csak később szállt le a Földre. Ez egy másik szempont, mint ami szerint tizenhárom évvel ezelőtt a stuttgarti előadásokat tartottam a történelemről.

Ez a másik személyiség bensőséges barátságba került Gilgamessel, és együtt valóban tartós szociális állapotokat tudtak teremteni az elő-ázsiai Uruk városában. Ez azáltal volt lehetséges, hogy ez a két személyiség viszonylag sokat megőrzött abból a tudásból, ami a kevés földi inkarnáció útján még megmaradt a Földön kívüli kozmikus tartózkodásból. Ahogy akkoriban Stuttgartban elmondtam, ezeknél a személyiségeknél még jelen volt egyfajta tisztánlátás és szellemi megismerés. És annak egy- beáramlásából, ami az egyik személyiségnél a régi hódítási szokásokból és a ritmikus emlékezésből jelen volt, a másik személyiségnél pedig a világ titkaiba való belelátásból származott, ahogy ez a régi időkben általában megvolt, létrejött ebben az elő-ázsiai városban a szociális rend felépítése. Szabadság költözött a városba, a lakosok boldogok voltak, és minden rendben zajlott volna le, ha egy bizonyos esemény nem lép közbe, ami a tények lefolyásának egy egészen más irányt adott.

Ebben a városban volt egy misztériumhely, egy istennő misztériuma, és ez a világ rendkívül sok titkát őrizte. Az akkori kor értelmében azonban egyfajta, hogy úgy mondjam, szintetikus misztérium volt, azaz Ázsia különböző misztérium-kinyilatkoztatásait gyűjtötte egybe. És a különböző misztériumi tartalmakat a különböző korokban váltogatva, átalakított formában ápolták és tanították. Ezt az a személyiség, akit az eposz Gilgames néven említ, nem értette meg, megvádolta a misztériumhelyet, hogy ellentmondásos tanításokat közöl. És azáltal, hogy a misztériumot mértékadó helyről - mert mindkét személyiség, akiről beszélek, tulajdonképpen az egész város számára biztosította a rendet és a közigazgatást - azáltal, hogy ilyen jelentős helyről megvádolták, nehézségek keletkeztek, amelyek végül oda vezettek, hogy a misztérium papjai azokhoz a hatalmakhoz fordultak, akikhez a régi misztériumokban fordulni lehetett. Ma nem lehet csodálkozni azon, hogy a régi misztériumokban a magasabb hierarchiák szellemi lényeihez lehetett fordulni, mivel tegnap ezt mondtam: Ázsia a régi keleti időkben tulajdonképpen az ég legalsó része volt, és ebben a legalsó égben tudtak a jelen lévő isteni-szellemi lényekről, és érintkeztek velük. Ezt az érintkezést elsősorban a misztériumokban ápolták. Az Istár-misztériumok papsága így fordult azokhoz a szellemi hatalmakhoz, akikhez mindig is fordultak, amikor felvilágosítást akartak, és így történt meg, hogy ezek a szellemi hatalmak egy bizonyos büntetést szabtak ki a városra.

Ezt úgy fejezték ki, hogy ezt mondták: ami tulajdonképpen magasabb szellemi erő, az Urukban állati hatalomként, kísértet- szerű állati hatalomként működik. A lakosokat mindenféle fizikai betegségek támadták meg, de lelki zavarok is. És ennek az lett a következménye, hogy Enkidu, aki Gilgames pártjára állt, e nehézségek következtében meghalt, de tulajdonképpen a másik személyiség földi missziójának folytatása érdekében halála után is szellemileg vele maradt. Úgyhogy ennek a személyiségnek a későbbi életszakaszát, későbbi fejlődését úgy kell felfognunk, hogy továbbra is együttműködés volt a két személyiség között, de úgy, hogy a következő időkben Enkidu sugalmazó, megvilágosító jelleggel állt Gilgames mellett. Gilgames tehát a továbbiakban nem a saját akaratából cselekedett, hanem mindkettőjük akaratából, a két akarat mintegy egymásba áramlott.

Ezzel megint valami olyasmit mondtam el, ami ebben a régi korban egy lehetőség volt. Az emberi kedélyvilág nem volt annyira egyértelmű ebben a korban, mint ma, ezért a szabadság élménye sem volt annyira egyértelmű. Így vagy az történt, hogy egy szellemi lény, aki még sohasem testesült meg a Földön, hatni tudott egy földi személyiség akarata útján, vagy - ahogy ez Gilgames esetében volt - egy olyan személyiség, aki már átment a halálon, és halál utáni életét élte, egy földi személyiség akarata útján cselekedett. Így történt ez Gilgamesnél. És abból, ami ezen a módon a két akarat összefolyásából történt, Gilgamesben mindenekelőtt egy viszonylag tiszta ismeret alakult ki arról, hogy tulajdonképpen milyen történelmi helyzetben van. Éppen az őt inspiráló szellem hatására lassanként megtudta, hogy az én leereszkedett a halandó fizikai testbe és az étertestbe, és a halhatatlanság problémája erőteljesen szerepet kezdett játszani az életében. Minden vágyódása arra irányult, hogy a halhatatlanság problémája mögé lásson. A misztériumok, amelyek azt őrizték, amit a halhatatlanságról abban a korban mondani lehetett, Gilgames számára zárva voltak. A misztériumok még a hagyományokat őrizték, és a hagyományokból még a meglévő eleven ismeretek nagy részére vonatkozóan is az hatott, ami az atlantiszi korban volt az ősi bölcsesség a Földön.

Ennek az ősi bölcsességnek a hordozói azonban, akik valamikor szellemi lényekként a Földön vándoroltak, régen visszahúzódtak, és a Holdon kozmikus telepet hoztak létre. Mert teljesen gyerekes dolog azt gondolni, hogy a Hold olyan merev, kiszáradt test, ahogy a mai fizika leírja. A Hold mindenekelőtt azoknak a szellemi lényeknek a tartózkodási helye, akik a földi emberiség első nagy tanítói voltak, számunkra valamikor az ősi bölcsességet nyújtották, és akik nem sokkal azután, hogy a Hold, mint fizikai égitest a Földet elhagyta, és elfoglalta saját helyét a bolygórendszerben, visszavonultak erre a Holdra. Akinek ma imaginatív megismerés útján lehetősége van arra, hogy a Holdat valóban megismerje, az megismeri ebben a kozmikus telepben azokat a szellemi lényeket is, akik valamikor a Földön az emberiségnek az ősi bölcsességet tanították. Amit egykor tanítottak, de azt az impulzust is, amelynek révén az ember kapcsolatba kerülhet ezzel az ősi bölcsességgel, a misztériumok őrizték. Igazi kapcsolat ezek között az elő-ázsiai misztériumok és a között a személyiség között, akit az eposz Gilgamesnek nevez, nem volt. De barátjának érzékfeletti látása útján, aki halála utáni állapotában Gilgamessel kapcsolatban maradt, Gilgamesben létrejött az a törekvés, hogy a világban megtalálja annak a módját, hogy képes legyen megtudni valamit a lélek halhatatlanságáról.

A középkorban szokásos volt, hogy ha valaki meg akart tudni valamit a szellemi világról, alámerült az ember belső világába. Az újkorban azt lehet mondani, hogy egy még bensőségesebb folyamatot szokás követni. Abban a régi korban azonban, amelyről beszélek, pontosan tudták: a Föld nem az a kőtömeg, amilyennek a mai geológia leírja, hanem egy eleven, átlelkesített szellemi lény. Ahogy egy kis állat, ha az embert körül röpködi, ismereteket tud szerezni róla, így volt az ember is az akkori időkben, amikor körüljárta a Földet, megismerkedett annak különböző helyeivel, és így benyomást szerzett a szellemi világról. Ezt megszerezte, akár be volt avatva a misztériumokba, akár nem. És valóban nem külsődleges dolog, amikor Püthagorasz és a hozzá hasonlók elmondják, hogy ismereteik megszerzése céljából nagy utazásokat tettek. Bejárták a Földet, hogy a sokféle tapasztalat révén felvegyék azt, ami a szellemi-lelki-fizikai Föld különböző alakzataiból a különböző helyeken megfigyelhető volt. A emberek ma elutazhatnak Olaszországba, Afrikába, de a külsőségek kivételével, amiket megbámulnak, nem sok egyebet élnek át, mint amit otthon is átélhetnek. Mert a radikális különbségek észrevételéhez, amelyek a különböző földterületek között fennállnak, az emberi fogékonyság elhalt. Abban a korban, amelyről most beszélek, ez még nem halt el. Ezért volt Gilgames számára nagyon jelentős az a törekvés, hogy egy földi vándorlás során kapjon valamit a halhatatlanság problémájának megoldásához.

Így kezdett hozzá ehhez a vándorláshoz, amely számára rendkívül sikeresnek bizonyult. Olyan vidékre jutott, amely a mellett a terület mellett feküdt, amelyről az újkorban sokat beszéltek, de amely azóta szociális állapotát tekintve jelentősen megváltozott, az úgynevezett Burgenland vidékére ért, egy régi misztérium területére. Ennek a misztériumnak a főpapját a Gilgames-eposz Utnapistim-nek nevezi. Ez a régi atlantiszi misztériumok valódi utód-misztériuma volt, természetesen átalakult formában, ahogy ez egy ilyen késői időben lehetett.

És lényegében ezen a misztériumhelyen meg tudták ítélni és méltányolni tudták Gilgames megismerő-képességét. Egy próbának vetették alá, mint ahogyan akkoriban sok misztériumtanítványt is. A próba abból állt, hogy bizonyos feladatokat kellett elvégeznie teljesen éber állapotban hét nap és hét éjszaka alatt. Ez nem ment neki. Így egy pót-próbának vetették alá, és lényegében bizonyos megvilágosodáshoz jutott, akkor is, ha ezen a vidéken mindig az történt, hogy ha egyes kivételes feltételek nem voltak biztosítva, ez bizonyos értelemben kétséges volt. De Gilgamesnél létrejött egy bizonyos megvilágosodás, a világ szellemi felépítésének, a világ összefüggéseinek bizonyos belátása. Úgyhogy amikor Gilgames vándorlását befejezte, és visszafordult, lényegében magas szellemi látással rendelkezett.

A Duna mentén vándorolt észak felé, hogy visszatérjen választott hazájába. Mielőtt azonban odaért volna - minthogy nem azon a módon, ahogy leírtam, hanem a kissé nehezebb úton kapta meg az Atlantisz utáni misztériumi beavatást - elbukott az első kísértésnél. Szörnyen felindult egy eseményen, azon ugyanis, hogy meghallotta, mi történt a városban. Meghallotta, mielőtt még odaért volna, és rettentő harag öntötte el, amelynek következtében majdnem teljesen elhomályosult a megvilágosodása, úgyhogy enélkül érkezett meg.

Mégis azonban - és ez a sajátossága ennek a személyiségnek - fennmaradt a lehetőség, hogy az elhunyt baráttal való kapcsolata révén, annak a szelleme révén betekintsen a szellemi világba, vagy legalábbis közléseket kapjon onnan. Más dolog azonban beavatás útján közvetlenül betekinteni a szellemi világba, vagy egy személyiség útján közléseket kapni, aki már a halál utáni állapotában van. Mégis azt lehet mondani: Gilgamesnél maradt valami a halhatatlanság lényegének belátásából. - Most eltekintek attól, hogy mi történik velünk a halál után, ezek az események a következő inkarnációk tudatában játszanak szerepet, ma és akkoriban még nem voltak nagyon erősek a tudatban. Az életben, belső felépítésünkben bizonyára igen erősek, de nem a tudatban.

Két személyiséget ábrázoltam, akik együtt juttatják kifejezésre az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszak szellemi felfogását, nagyjából annak a közepén, és akik úgy éltek, hogy életük jellegéből jól megfigyelhető az emberi lény kettőssége. Az egyik, Gilgames, tudatában volt ennek a kettősségnek, amikor az elsők egyike volt, akiknél lezajlott, hogy az én behúzódott a fizikai-éteribe. A másiknak, mivel még csak kevés inkarnációt élt le a Földön, egyfajta tisztánlátó megismerése volt, amelynek révén belátta, hogy az anyag, a matéria lényegében nem létezik, hogy minden szellemi, és az úgynevezett anyagiság csak egy másik formája a szellemiségnek.

El lehet képzelni, hogy mindazt, amit az ember ma gondol és érez, lényének egy ilyenfajta felépítésénél magától értetődően nem tudta így gondolni és érezni. Egész gondolkodási és érzésvilága teljesen más volt. És ami az ilyen személyiségeknél megjelenhetett, természetesen nem hasonlított semmiféle mai iskolás dologhoz, sem elemi, sem középiskolás szinten, hanem ami szellemileg, kulturálisan civilizáció-szerűen az embereknél megjelent, az a misztériumokból származott, valamilyen módon, különböző csatornákon közölték az emberek legszélesebb tömegeivel. De ennek tulajdonképpeni gondozója a misztériumi papság volt.

Ennél a két személyiségnél, akikről beszélek, az volt a sajátságos, hogy abban az inkarnációban, amelyet leírtam, sajátos lelkiségük folytán nem tudtak közel kerülni a misztériumokhoz, éppen azokhoz, amelyek környezetükben voltak. Akit a Gilgames-eposz Enkidunak nevez, az földön kívüli tartózkodása során közel állt a misztériumokhoz, akit Gilgamesnek nevez, az viszont átélt egyfajta beavatást egy Atlantisz utáni misztériumban, de ez csak félig volt gyümölcsöző számára. Mindez azonban úgy hatott, hogy amint ez a személyiség saját létében megérzett valamit, azt hasonlóan vitte véghez, mint a földi előidőkben. Mindketten feltehették a kérdést: hogyan jöttünk létre? Mit tettünk a fejlődés érdekében? Olyanok vagyunk, amilyenek a földfejlődés folyamán lettünk? Miben vettünk részt?

A halhatatlanság kérdése, amellyel Gilgames küszködött, és amelytől szenvedett, akkoriban éppen azzal függött össze, ami az emberi lélekben volt, hogy megfelelő belátáshoz jusson a hajdani földfejlődésről. És a lélek halhatatlanságáról tulajdonképpen az akkori értelemben nem lehetett gondolkodni vagy érezni, ha az embernek ugyanakkor nem volt bizonyos belátása arról, hogyan volt jelen az ember a Föld ősi fejlődési korszakaiban, a Hold- és Nap-fejlődés folyamán, és így tovább, abban, ami aztán földivé vált. Az ember úgy érezte, hogy a Földhöz tartozik, és ahhoz, hogy megismerje saját magát, át kellett látnia a Földdel való összefüggését.

Nos, az összes ázsiai misztériumban őrzött titkok elsősorban kozmikus misztériumok voltak, amelyeknek tanítási és bölcsesség-tartalma éppen azzal függött össze, hogy a kozmoszban hogyan jött létre a Föld fejlődése. Ez élt ezekben a misztériumokban igen eleven módon, úgy, hogy az emberekben eszmévé válhatott, és áttekintést kaphattak róla, hogyan fejlődött a Föld a maga erőinek és szubsztanciáinak hullámzásában és szövődésében a Nap-, Hold- és Föld-korszak folyamán, és hogyan fejlődött ki az ember mindezekkel a szubsztanciákkal. Ezt mutatták be teljes elevenséggel.

Az egyik ilyen misztérium, ahol ezekről a dolgokról volt szó, a késő időkig fennmaradt. Ez volt az efezusi misztériumhely, az Artemisz-misztérium. Ennek az efezusi misztériumnak a középpontjában Artemisz istennő képe állt. Ha ma valaki az efezusi Artemisz-istennő képmását megnézi, furcsa érzései támadnak evvel a csupa-kebel nőalakkal kapcsolatban, mert sejtelme sincs, hogy a régi időkben hogyan élték át ezeket a dolgokat. Az ilyen dolgok átélése a régi időkben fontos volt. A misztérium-tanítványok előkészületeket tettek, amelyek révén aztán a misztérium tulajdonképpeni központjába vezették őket. Ennek az efezusi misztériumnak a középpontja ez az Artemisz-kép volt. Amikor a központba vezették őket, akkor eggyé váltak ezzel a képpel. Amikor valaki a kép előtt állt, saját tudata megszűnt, bőrén belül valami más volt jelen. A tudatában az jött létre, hogy ő a kép. Azonosult a képpel. És ennek az efezusi istenképpel való tudati azonosulásnak az volt a hatása, hogy az ember már nemcsak a Föld birodalmaira tekintett, amelyek körülvették, nemcsak a kövekre, fákra, folyókra, felhőkre, és így tovább, hanem amikor Artemisz képébe beleélte magát, belsőleg eljutott annak szemléletéhez, hogy összefügg az éteri világgal. Egynek érezte magát a csillagvilággal, a csillagvilág folyamataival. A földi szubsztanciát nem az emberi bőrön belül érezte, hanem megérezte kozmikus létét. Benne érezte magát az éteriségben.

Azáltal, hogy az ember benne érezte magát az éteriségben, felmerült benne, hogy az ember földi életének milyen korábbi állapotai voltak, és milyen volt maga a földi élet. Ma úgy látjuk a Földet - ahogy mondtuk hogy az egy kőtömb, melynek felszínét nagy részben víz borítja, környezete az oxigénből, nitrogénből és más anyagokból álló légkör, amely mindenekelőtt arra szolgál, hogy az ember lélegezni tudjon. És ha az emberek ma a szokásos természetismeret területén elkezdenek töprengeni, megfigyeléseket tesznek, gondolkodnak, akkor ez már helyes eredményre vezet. Mert ami ezeket a mai állapotokat a régi időkben megelőzte, azt csak szellemi látással lehetett megtudni. Ilyen szellemi látás azonban az emberiség és a Föld ősi állapotairól akkor jött létre az efezusi tanítványokban, ha azonosultak az istenképpel, és megtanulták, hogy felismerjék, hogy ami ma a Föld atmoszférája, az valamikor nem ilyen volt, hanem ami az atmoszféra helyén volt a Föld környezetében, az rendkívül finom, folyékony, illanó fehérje-szubsztancia volt. Úgyhogy mindannak, ami a Földön élt, annak létéhez szüksége volt ennek a Földet körülvevő illanó, folyékony fehérje-szubsztancia erőire, és abban is élt. És látták, hogy ami ebben a fehérje-szubsztanciában bizonyos értelemben jelen volt, az finoman tagolódott, de mindenütt azzal a törekvéssel, hogy kristályosodjon (az ábrán piros). Ami itt ebben a finoman tagolódott állapotban kovasav volt, az egyfajta földi érzékszervként jelent meg, amely mindenütt felvette magába a kozmoszból érkező hatásokat, imaginációkat. Úgyhogy az emberek a földi fehérje atmoszférának a kovasav-tartalmában mindenütt reális, külsőleg megjelenő imaginációkkal találkozott.

Ezeknek az imaginációknak olyan formájuk volt, mint egy óriási növényi organizmusnak, és ami imaginációkként beleilleszkedett a Földbe, abból fejlődött ki később az atmoszférikus szubsztancia felvétele útján a növényiség, eleinte illanó, folyékony formában a Föld környezetében, később leereszkedett a talajra. Így jött létre a növényvilág. A kovasav tartalmon kijjebb helyezkedett el az albumin-atmoszférába beágyazódott mészkőelem finom eloszlásban. Ebből jött létre aztán a fehérje megalvadásának hatására az állatiság. Az ember mindebben benne érezte magát. Erezte, hogy az ősidőkben egy volt a Földdel. Imagináció útján benne élt abban, ami a Földön, mint növény kialakult, és abban is, ami a földiségben állatiságként alakult ki, ahogy az előbb ezt elmondtam. Minden ember úgy érezte, hogy alapjában véve az egész Földre kiterjed, hogy egy a Földdel. Úgyhogy az emberek, ahogy ezt „A kereszténység, mint misztikus tény“ című könyvemben ábrázoltam a platóni tanítással kapcsolatban, egymást hatották át.

Mindkét személyiség, akikről beszéltem, a sors működése folytán ismét megtestesült, mint az efezusi misztérium tanítványa, és mindezt, amit most felvázoltam, belsőleg felvették a lelkükbe. Ezáltal bizonyos módon lelkiségük belsőleg egyensúlyba került. A misztérium útján most felvették magukba a földi bölcsességet, ami korábban számukra csupán élmény, de legnagyobb részben öntudatlan élmény volt. Ezáltal ez a két személyiség két egymástól eltérő inkarnációban részesült az emberi mivolt átélésében, de tudatukban erőteljesen hordozták azt, hogy az ember hozzátartozik a felső, a szellemi világhoz, ugyanakkor azonban intenzív érzésekkel viszonyultak ahhoz is, ami földi.

Mert ha az embernél két dolog mindig egymásba áramlik, ha nem tudja őket egymástól elkülöníteni, akkor egymásba folynak, ha azonban világosan megkülönbözteti őket, akkor az egyiket a másikon keresztül meg tudja ítélni. Így tudta aztán ez a két személyiség az életből származó szellemiséget, a felső világ szellemiségét, ami a korábbi inkarnációk utóhangjaként élt bennük, megítélni. És most, hogy ezt az efezusi misztériumban Artemisz istennő hatása következtében megkapták, most meg tudták ítélni, hogy jöttek létre az emberen kívüli világok a Földön, hogyan alakultak ki egy ősi szubsztanciából, ami az embert körülvette. Ezáltal ezeknek a személyiségeknek az élete, amely részben még ennek a kornak a végére esett, amikor Hérakleitosz élt Efezusban, aztán inkább a későbbi időre, belsőleg különösen gazdaggá, a világ titkaitól áthatottá vált. És arról is határozott tudatuk alakult ki, hogy az ember a maga lelki életében nemcsak azzal függ össze, ami vízszintesen kiterjed a Földön, hanem azzal is, ami felfelé terjed ki, amikor az ember lényét felfelé fordítja. És ennek a két lénynek az együttműködése, akik közösen működtek a régi egyiptomi-káldeai korszakban, aztán ugyancsak együtt éltek Hérakleitosz korában is, majd még később az efezusi misztériumban, ez az együttműködés folytatódott. És az a lelki összetétel, amit ketten kialakítottak, és ami tartott a halál után is a szellemi világban, előkészített egy olyan földi életet, amelyből aztán alapjában véve sok mindennek problémává kellett válnia, természetesen különböző módon. És éppen abból a módból, ahogy ez a két személyiség a földfejlődés történelmi menetébe bele kellett, hogy álljon, láthatjuk, hogy a korábbi idők lelkeinek élményei alapján, akik aztán karmikusan a későbbi földi életek folyamán ezt folytatják, hogyan készülnek elő azok a dolgok, amelyek a későbbi élet során az emberi fejlődésben teljesen átalakulva jelennek meg.

Ezt a példát azért mondtam el, mert ez a két személyiség aztán a történelmi fejlődésnek egy rendkívül jelentős korszakában lépett fel újra, amire annak idején Stuttgartban is utaltam. Mert tulajdonképpen ezekről a dolgokról már egy bizonyos szempontból tizenhárom évvel ezelőtt beszéltem. Ezek a személyiségek, akik tehát az egyiptomi-káldeai korban egy világméretű életfolyamaton mentek keresztül, aztán ezt elmélyítették, úgyhogy lelkük bizonyos módon egyensúlyba került, ezek a személyiségek későbbi inkarnációjukban mint Arisztotelész és Nagy Sándor jelentek meg. És csak ha Arisztotelész és Nagy Sándor lelkében szemügyre vesszük ezeket az alapokat, akkor tudjuk megérteni - ahogy ezt Stuttgartban a történelmi fejezetben ábrázoltam -, hogy tulajdonképpen miben áll az, ami akkoriban olyan problematikus módon működött ezekben a személyiségekben, a görögség hanyatlásának idején, a római uralom kiindulópontjánál. Erről holnap, a következő előadásban fogunk beszélni.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként