Az ókori misztériumok között az efezusi különleges helyet foglal el. A nyugat történelmében emlékeznem kellett ennek a misztériumnak arra a fejlődési elemére, amely Nagy Sándor nevéhez kapcsolódik. Az újabb és a régebbi történelmet csak úgy lehet megérteni, ha az ember figyelembe veszi azt a fordulatot, amelyet a misztériumok - ahonnét minden régebbi civilizáció kiindult - átéltek kelettől nyugatig, elsősorban Görögországig. Ez a fordulat a következőkből állt.

Ha az ember betekint a kelet valamennyi misztériumába, mindenütt az a benyomása támad, hogy ezekben a misztériumok papjai olyan helyzetben voltak, hogy látásuk következtében a jelentős nagy igazságokat tanítványaiknak kinyilatkoztathatták. Minél régebbi időkbe megyünk vissza, annál inkább képesek voltak a papi bölcsek, hogy a misztériumokban az istenek közvetlen jelenlétét biztosítsák, azokét a szellemi lényekét, akik a földi eseményeket irányítják, úgy, hogy az istenek valóban ott voltak.

Az embernek a kozmosszal való összefüggését tanították a különböző misztériumokban, hasonlóan nagyszerű módon, ahogy azt a hüberniai misztériumoknál láttuk, és ahogy azt Arisztotelész Nagy Sándornak elmondta. Mindenesetre mindegyik régi keleti misztériumban úgy volt, hogy a moralitás, a morális impulzus nem volt határozottan elkülönítve a természetes impulzusoktól. Amikor Arisztotelész Nagy Sándornak északnyugat felé mutatott, ahol a víz elemi szellemei uralkodtak, onnan nemcsak fizikai impulzus jött, mint ma északnyugatról a szél, vagy más fizikai dolgok jönnek, hanem morális impulzusok is jöttek a fizikai impulzusokkal. A fizikai és a morális egy volt. Az lehetett, mert egyáltalán azoknak az ismereteknek az alapján, amelyeket ebben a misztériumban szerezni lehetett, az ember az egész természettel - érzékelte a természet szellemét - egységben érezte magát. Így volt például, az embernek a természethez való viszonyában, abban a korban, ami Gilgamesnek és annak az individualitásnak az életútja között telt el, aki következő inkarnációjában volt, amikor közel került az efezusi misztériumokhoz. Éppen ebben a korszakban találunk még eleven szemléletet az embernek a természet szellemével való összefüggéséről. Ez az összefüggés a következő.

Mindannak útján, amit az ember megtudott a természet elemi szellemeinek hatásáról, a planetáris folyamatban működő intelligens lényekről, eljutott ehhez a meggyőződéshez: látom, hogy kint mindenütt szétterül a növényvilág, a zöldellő, sarjadó, gyümölcsöt hozó növényvilág. Látom a növényeket a mezőkön, a földeken, amelyek tavasszal felnőnek, ősszel elhervadnak, látom az évszázadokon át növekvő fákat, amelyek kívül megkérgesednek és gyökerüket mélyen a földbe eresztik. Mindazt, ami kint gyökeret ereszt a füvekben és a fákban, ami erős hatásuk alapján növekszik a földben, azt valamikor önmagamban hordoztam.

Ma az ember megérzi, ha valahol szénsav van, ami légzése útján jött létre: ezt a szénsavat kilélegeztem. - Megérzi, hogy egy terembe szénsavat lélegzett ki. Az ember ma, mondhatnánk, csak csekély mértékben függ össze a kozmosszal. Lényének légnemű részében, a levegőben, amely légzésének és az organizmusban végbemenő egyéb levegő-folyamatoknak az alapja, itt az ember teljesen eleven kapcsolatban áll a nagyvilággal, a makrokozmosszal. Képes észrevenni a kilélegzett levegőt, a szénsavat, ami benne volt, és most kívül van. Ahogy az ember ma - nem teszi ezt, de megtehetné - odanéz a kilélegzett szénsavra, úgy nézett az, aki a keleti misztériumokban vagy beavatott volt, vagy felvette magába azt a bölcsességet, ami kiáradt ezekből a misztériumokból, úgy tekintett az egész növényvilágra. Azt mondta: visszatekintek a világfejlődés régi Nap-korszakára. Itt a növényt még magamban hordtam. Aztán kiáradt belőlem a földi lét területeire. Amikor azonban a növényt még magamban hordtam, amikor még az az Adam Kadmon voltam, aki az egész Földet átfogta, és így a növényvilágot is, akkor az egész növényvilág még v ízszerű- légnemű volt.

Az ember elkülönült ettől a növényvilágtól. Ha elképzeljük, hogy felvesszük az egész Föld nagyságát, aztán belülről elkülönítjük a növényit, amely a vizes elemben átalakul, létrejön, elhal, felnő, más lesz, különböző alakzatokat vesz fel, akkor kedélyvilágunkban megjelenítjük azt, milyen volt ez egykor. És hogy ez tényleg így volt, azt azok mondták, akik nagyjából Gilgames korában keleten szerezték meg a tudásukat. Aztán a mezőkön növekvő növényekre néztek, és így szóltak: a növényeket a földfejlődés egy korábbi szakaszában elkülönítettük magunktól, de a Föld felvette őket magába. A gyökérszerűt a Föld adta nekik, és mindazt, ami fás jellegű, ami a növényekben a fa-természetet adja. Ami általában növényszerű, azt azonban az ember elkülönítette magától, és azt a Föld felvette magába. Az ember bensőséges rokonságban érezte magát a növényvilággal.

Nem érzett viszont ugyanilyen rokonságot az állatvilággal, mert tudta, hogy csak akkor tud a Földön tevékenykedni, ha legyőzi az állati jelleget, ha fejlődésének útján visszahagyja az állatiságot. A növényt magával vitte a Föld kialakulásáig, aztán átadta a Földnek, amely azt felvette a maga ölébe. A növény számára a Földön ő lett az istenek közvetítője, közvetítő az istenek és a Föld között.

Ezért azok az emberek, akiknek ilyenfajta élményük volt, amit vázlatszerűen, egészen egyszerűen lehet ábrázolni, a következőképpen éreztek (ld. a túloldali ábrát).

Az ember a világmindenségből jött le a Földre (sárga). A számukat nem vesszük tekintetbe, mert ahogy tegnap mondtam, az emberek összetartoztak. Az ember minden növényszerűt elkülönített magától, a Föld felvette magába a növényt és gyökérzetet adott neki. - Az ember úgy érezte, mintha a növény növekedésével bizonyos módon átfogta volna a Földet (zöld), és mintha a Föld hálás lenne ezért, és felveszi azt, amit az ember a nedves- levegőszerű növényi elemhez oda tud lehelni. Akik ilyesmit éreztek, azok úgy érezték, hogy ezzel a növényt a Földnek adták, belsőleg rokonságba kerültek az istenséggel, a Merkúr főistené- vei. Ennek az érzésnek a következtében, hogy az ember a Földnek adta a növényt, sajátos kapcsolatba került a Merkúr-istenséggel.

Ezzel ellenkezőleg érzett az ember az állatokkal szemben: nem volt képes azokat a Földre hozni, el kellett különítenie őket, meg kellett szabadulnia tőlük, különben az emberi alak nem fejlődött volna a megfelelő módon. Kihelyezte magából az állatokat, úgy, hogy azok kiváltak az emberből (piros), és aztán olyan fejlődésen kellett keresztülmenniük, ami alacsonyabb fokra helyezte őket az embernél. Így aztán a régi ember Gilgames korában és az azt követő időkben úgy érezte, hogy a növényvilág és az állatvilág között áll. A növényvilággal szemben úgy érezte magát, mint közvetítő a Föld és az istenek között. Az állatokkal szemben pedig úgy, mintha azokat ellökte volna magától, hogy emberré válhasson, hogy ne terheljék őt az állatok, amelyek ezáltal elcsökevényesedtek. Az egész egyiptomi állatkultusz egyébként ezzel a szemlélettel függ össze. Ázsiában az a mély együttérzés az állatokkal szemben, amivel találkozunk, sok tekintetben ezzel hozható kapcsolatba. Ez egy nagyszerű természetszemlélet volt, amely így érezte az ember rokonságát egyrészt a növényvilággal, másrészt az állatvilággal szemben. Az állatvilággal szemben az ember a megszabadulást érezte, a növényvilággal szemben a vele való mély rokonságot. Emberként úgy érezte, hogy a növényvilág egy darab saját magából, és a Föld iránt belső szeretetet érzett, mert az felvette magába a növényvilágot, és a fákat saját anyagából kéreggel látta el. A fizikai környezet megítélésében mindenütt moralitás volt jelen. Amikor az ember a mezők növényeihez közeledett, nemcsak a természetes növekedést érezte, hanem morális kapcsolatot érzett a növekedéssel. Az állatokkal szemben ugyancsak morális kapcsolatot érzett: föléjük emelkedett.

Ezekből a keleti misztériumokból tehát egy nagyszerű szellemi természetszemlélet áradt ki. Voltak misztériumok Görögországban is, de kevésbé reális természetszemlélettel. A görög misztériumok kétségkívül nagyszerűek voltak, de lényegesen különböztek a keleti misztériumoktól. A keleti misztériumokban minden úgy volt, hogy az ember tulajdonképpen nem a Földön érezte magát általuk, hanem a kozmoszba, a világmindenségbe tagolódva. Görögországban a misztériumok is olyan fokra jutottak el, hogy az ember úgy érezte: a Földdel van kapcsolatban. Ezért ami a keleti misztériumokban megjelent, vagy amit ott átéreztek, az lényegében a szellemi világ volt. A teljes igazságot ábrázolták, amikor ezt mondták: a régi keleti misztériumokban maguk az istenek jelentek meg a papok között, akik ott áldoztak, és az imákat elmondták.

A misztériumtemplomok egyidejűleg az istenek földi vendéglátóhelyei voltak, ahol az istenek a papság útján azt küldték az embereknek, amit égi javaikból ajándékozhattak nekik. A görög misztériumokban már csak az istenek képei jelentek meg, képmások, olyasfélék, mint az árnyképek. Valóságos, igazi képek voltak, de árnyképek, nem maguk az isteni lények, nem realitások, hanem árnyképek. Így tehát a görögnek egészen más érzései voltak, mint annak, aki a régi keleti kultúrához tartozott. A görögnek ez volt az érzése: vannak istenek, de az embernek csak képei lehetnek ezekről az istenekről, úgy, ahogy az emlékezésben az élmény képe jelenik meg, nem maga az élmény.

Ez volt az a mély alapérzés, ami a görög misztériumokból kiáradt. A görögöknek az volt az érzésük, hogy mintegy emlékeznek a kozmoszra, nem a kozmosz eseményei jelennek meg előttük, hanem a kozmosz képei, az istenek képei, nem maguk az istenek, képek a Szaturnusz, a Nap a Hold folyamatairól. Nem az eleven kapcsolat azzal, ami reális volt a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon, ahogy az embernek mintegy reális kapcsolata van a gyermekkorával. Ez a reális kapcsolat a Szaturnusszal, a Nappal és a Holddal a keleti civilizáció embere számára a misztériumok útján megvolt. A görög misztériumoknak képszerű jellege volt. Az isteni-szellemi valóság árny-szellemei jelentek meg. Ez azonban valami más jelentős dolgot hozott magával. Mert volt még egy különbség a keleti és a görög misztériumok között.

A keleti misztériumoknál mindig úgy volt, hogy ha az ember valami nagyszerűt, valami hatalmasat akart tudni az ottani dolgokról, akkor először meg kellett várnia a megfelelő időt. Csak úgy lehetett valamit megtapasztalni, ha az ehhez tartozó áldozatbemutatást, tehát bizonyos módon az érzékfeletti kísérletet az ember ősszel végezte el, máskor tavasszal, vagy a nyár közepén, illetve a tél derekán. Másrészt bizonyos isteneknek úgy volt lehetséges áldozatot bemutatni, ha a Hold állása a megfelelő volt, tehát egy olyan időpontban, amelyet a megfelelőnek tartottak. Akkor megjelentek a misztériumokban, megnyilatkoztak az embereknek.

Máskor esetleg harminc évig kellett várni, amíg újra alkalom adódott, hogy valamilyen istenség megjelenjen a misztériumokban. Például, ami a Szaturnuszhoz tartozott, azt csak minden harmincadik évben lehetett valahogy a misztériumok területére hozni, mindazt, ami a Holdhoz tartozott, nagyjából minden tizennyolcadik évben, és így tovább. Így tehát a keleti misztériumok papsága, azokat a nagyszerű, hatalmas ismereteket és meglátásokat, amelyekhez hozzájutottak, csak az időtől és tértől és más egyebektől függően kapták meg. Egészen más kinyilatkoztatásokat kaptak például, a hegyek mélyén lévő barlangokban, mint a hegycsúcsokon. Más kinyilatkoztatásokat kaptak azok, akik Ázsia közepén éltek, és mást a tengerparton, és így tovább. A keleti misztériumoknak tehát éppen az volt a jellegzetessége, hogy bizonyos függőségben voltak a földi területektől és az időtől.

Görögországban a nagy, hatalmas realitások elvesztek. De még voltak képek. A képek azonban nem függtek évszakoktól vagy többéves időszakoktól, sem a helytől, hanem akkor jelentek meg, amikor ezt vagy azt a gyakorlatot elvégezték, ilyen vagy olyan személyes áldozatot bemutattak. Ha az ember az áldozatot valamilyen fokon bemutatta, és eljutott a személyes érettséghez, akkor érzékelhette a nagy világesemények és személyiségek árnyékát.

Ez a nagy fordulat történt a misztériumokban, ha keletről átmegyünk Görögországba. A régi keleti misztériumok alá voltak rendelve a földi, helyi, területi feltételeknek, míg a görög misztériumokban az jött tekintetbe, amit az istenek az ember elé hoztak. Az isten úgyszólván a maga árnyképében, a maga színképében jelent meg, ha az ember az előkészületek útján, amiket ennek érdekében megtett, méltónak mutatkozott, hogy az isten ebben a formában eljöjjön hozzá. Ezáltal a görög misztériumok valóban az újabb emberiség előkészítői lettek.

A régi keleti és a görög misztériumok között középen állt az efezusi. Sajátságos helyzete volt. Mert Efezusban azok, akik ott beavatáshoz jutottak, még tapasztalhattak valamit a régi Kelet hatalmas, fenséges igazságaiból. Még megérintette őket az embernek a makrokozmosszal és a makrokozmosz isteni-szellemi lényeivel való összefüggésének belső megérzése. Efezusban még sok minden érzékelhető volt abból, ami földöntúli. És az Artemisszel, az efezusi misztérium istennőjével való azonosulás még meghozta ennek az eleven összefüggésnek a felismerését: az állatvilágot le kellett győznöd, hátra kellett hagynod. A lehető legnagyobb együttérzéssel kell az állatokra tekintened, amelyeknek az úton vissza kellett maradniuk, hogy te emberré válhass. - Ez a makrokozmosszal való azonosulás érzése még közvetlen élmény volt, még realitás volt az efezusi beavatottak számára.

Az efezusi volt azonban az első misztérium, amely nyugat felé fordult, és független volt az évszakoktól és az évszázadok menetétől, röviden: a Föld helyzetétől és az időtől. Efezusban már az emberek által elvégzett gyakorlatoktól függött, és attól a módtól, ahogy az áldozatokat bemutatták, hogy az istenek a beavatandót érettnek találták-e. Úgyhogy lényegében az efezusi misztérium a misztériumi igazságok tartalma útján még a régi keletre utalt, de azáltal, hogy figyelembe vette az emberi fejlődést, már a görögség felé hajlott. Úgyszólván ez volt a görögök utolsó misztériuma keleten, ahol még a régi hatalmas igazságok szóltak, szólhattak az emberhez. Mert egyébként keleten a misztériumok már hanyatlóban voltak.

Ahol a régi igazságok a legtovább fennmaradtak, ezek a nyugati misztériumok voltak. Hüberniáról még évszázadokkal a kereszténység létrejötte után is beszéltek. Azt lehet mondani azonban, hogy Hübernia titkai alapjában véve kétszeresen is titokzatosak voltak. - Mert amit tegnap elmondtam arról a két szoborról, amelyek közül az egyik Nap-, a másik Hold-szobor volt, egy férfi és egy női szobor, ezek olyan titkok, amiket ma az úgynevezett Akasha Krónikából csak nehezen lehet kikutatni. Azok számára, akik ezekben a dolgokban járatosak, viszonylag nem nehéz közel jutni a keleti misztériumok képeihez, és az asztrális fényből előhívni ezeket a képeket. De ha az ember a hüberniai misztériumokhoz akar közel kerülni, és közeledni akar az asztrális fényhez, akkor egyfajta kábulat vesz erőt rajta. Visszahőköl. Az Akasha-képekben ma már nem akar megjelenni ez a hüberniai misztérium, ez az ír misztérium, holott eredeti valóságát a legtovább megtartotta.

Gondoljuk meg: azt az individualitást, aki Nagy Sándorban működött, megérintették a hüberniai misztériumok, amelyekhez Gilgames utazást tett nyugatra, a mai Burgenland területére. Ez élt ebben az individualitásban, és nagyon ősi módon élt benne abban a korban, amelyben még nagyon erős visszhangja volt itt nyugaton az atlantiszi korszaknak. Ezt átvitte a halál és a újabb születés közötti lelkiállapoton. Ekkor a két barát, Gilgames és Enkidu éppen Efezusban voltak, hogy ott tudatosan éljék át, amit még többé-kevésbé öntudatlanul, tudat alatt éltek át korábban a gilgamesi korban az isteni-szellemi világgal való összefüggésükről. Az efezusi korban ez egy viszonylag nyugalmas élet volt, egyfajta megemésztése, feldolgozása annak, ami a korábbi mozgalmas időkben lelkükben felhalmozódott.

Gondoljuk végig: mielőtt ez az individualitás újra megjelent a hanyatló görög időkben, a makedón kor felvirágzása idején, min ment keresztül Görögország! A régi időknek ebben a Görögországában, amely alapjában véve a tengerig terjedt és Efezust is magában foglalta, mélyen Kis-Azsiáig terjedően, ebben a Görögországban árnyképekben még megvolt a régi isteni idők utóhangja. Az árnyakban jól át lehetett élni az embernek a szellemi világgal való összefüggését. Az árnyékokból azonban a görögség fokozatosan kikerült, és látjuk, hogy a görög civilizáció, egy úgyszólván isteni civilizációból hogyan dolgozza bele magát fokozatosan egy tisztán földibe.

A mai külső materialista történetírás egyáltalán nem érinti a történelmi lét legfontosabb dolgait. A görögség teljes megértéséhez ez nagyon fontos, mert a régi görög isteni civilizációnak, amelyben az ember összefüggött az isteni világgal, már csak az árnyképe volt jelen, fokozatosan kikerült az isteni világból, és eljutott oda, hogy saját teljesen individuális, személyes szellemi képességeit használja. Ez fokozatosan történt meg. Ezt láthatjuk Aiszkhülosz drámáinál, hogy amit még éreztek a régi isteni időkből, az hogyan jelenik meg művészi képekben. De nemsokára megjelenik Szophoklész, és az ember úgyszólván máris elszakad attól, hogy az isteni-szellemi léttel együtt érezzen. És aztán megjelenik valami, ami egy névhez kapcsolódik, amit egy bizonyos szempontból kétségkívül nem becsülnek meg eléggé, de a világban különböző nézőpontok lehetnek.

A régebbi görög időkben valóban nem volt szükség arra, hogy történeteket feljegyezzenek. Miért nem? A fontos árnyképek elevenen éltek az emberekben. A történések leolvashatók voltak abból, amit a misztériumok mutattak. Itt voltak az árnyképek, az eleven árnyképek. Milyen történeteket kellett volna felírni? Aztán eljött az az idő, amikor ezek az árnyképek lemerültek az alsó világba, ahonnét az emberi tudat már nem tudta őket felvenni. Így jött létre az az igyekezet, hogy a történeteket feljegyezzék. Megjelent az első történetíró, Hérodotosz. Innen kezdve sokféle néven lehetne nevezni azt, ami mindig azt szolgálta, hogy az emberiséget kiszakítsa az isteni-szellemiségből, és belehelyezze a tisztán földibe. Mindig volt azonban a görög korszak folyamán e fölött a földivé válás fölött egy bizonyos fényesség, egy fényesség, amelyről holnap majd hallani fogunk, ami nem ment át a római- ságba és a középkorba. Jelen volt egy fényesség. Az árnyképeket, amelyek a görög civilizáció hanyatlásának időszakában is felvillantak, még megérezték, érezték, hogy isteni az eredetük.

És mindennek a közepén, mint menedékhely, ahol az ember felvilágosítást kaphatott mindarról, ami Görögországban, mondhatnám, a kultúra töredékeiben jelen volt, mindennek a közepén ott állt Efezus, ahol Hérakleitosz és sok nagy görög filozófus, olyanok, mint Platón és Püthagorasz is, még tanult. Efezus valóban az a hely volt, amely egy bizonyos pontig megőrizte a régi keleti bölcsességet. És azok az individualitások is, akik Arisztotelészben és Nagy Sándorban megjelentek, Efezusban tapasztalhatták meg, valamivel később, mint Hérakleitosz, mi volt még akkor meg a régi keleti misztériumok bölcsességéből, ami részben megmaradt Efezusban. Különösen Nagy Sándor lelkével volt bensőségesen kapcsolatban az, ami az efezusi misztériumokban élt. És történt egy esemény, azokból a történelmi eseményekből, amelyeket a triviális elbeszélések külső véletlennek tartanak, holott igen mélyen gyökereznek az emberiségfejlődés belső összefüggéseiben.

Hogy ezeknek a történelmi eseményeknek a jelentőségét beláthassuk, a következőket kell a lelkünk elé állítanunk. Gondoljunk arra, hogy mindkét lélekben, abban is, amelyeik Arisztotelész lett és abban is, amelyik Nagy Sándor lett, mindenekelőtt az élt, amit belsőleg a régi korokból dolgoztak fel, aztán az, ami Efezusban rendkívül értékessé vált számukra. Azt lehet mondani, hogy egész Ázsia benne élt ebben a két lélekben, különösen abban, aki később Nagy Sándor lett, de abban a formában, amely a göröggé vált Efezusban volt meg. Ha az ember elképzeli ezt a jellemet - akit a Gilgames-korban ábrázoltam -, akkor elgondolhatja, hogy Nagy Sándor és Arisztotelész között eleven kapcsolat formájában ismétlődött meg az a tudás, amely a régi keletet és Efezust összekötötte, de új formában ismétlődött meg. Csak el kell képzelnünk. Képzeljük el, minek kellett volna történnie, ha az a hatalmas tapasztalat, ami tulajdonképpen ebben a lélekben óriási intenzitással élt, az a hatalmas tapasztalat, tehát maga az efezusi misztérium jelen lett volna, ha tehát a Nagy Sánd01-inkarnációban Nagy Sándor az efezusi misztériummal még találkozhatott volna! Ezt elképzelhetjük, aztán méltányolhatjuk azt a tényt, hogy azon a napon, amikor Nagy Sándor született, fáklyát dobtak az efezusi szentélyre, úgyhogy az efezusi Diana-templom Sándor születésének napján egy bűntény következtében leégett. Már nem volt megtalálható a Földön az, ami a dokumentumaihoz kapcsolódott. Már nem volt meg, alapjában véve már csak egyedül Sándornak és tanítójának, Arisztotelésznek a lelkében volt meg történelmi misszióként.

Most kössék össze azt, ami lelkükben él, azzal, amit tegnap a földi konfiguráció következményeként Nagy Sándor missziójában megmutattam. És így megérthetik, hogy Efezussal kialudt az, ami keleten reális volt, az isteni-szellemi világ reális megnyilatkozása. A többi misztérium alapjában véve hanyatlóban volt, hagyományokat őriztek meg bennük, olykor igen eleven hagyományokat, amelyek azokban, akiknek a természete hajlott erre, mindazonáltal tisztánlátó erőket hívtak életre. De a régi idők nagyszerűsége, nagysága már nem volt meg. Efezussal eltűnt az, ami Ázsiából elevenen áramlott át. Ezért értékelhetjük, Nagy Sándor lelkében a döntést: ennek a keletnek, amely elvesztette azt, amit egykor még birtokolt, el kell vinnie ezt, legalábbis abban a formában, amelyben Görögországban árnyképekben megőrződött, így alakult ki Nagy Sándorban az a gondolat, hogy Ázsia felé vonul, olyan messzire, amennyire csak tud, hogy azt, amit a kelet elvesztett, árnyképekben a görög kultúrában újra elvigye neki.

És látjuk, hogy Nagy Sándornak ezzel a hadjáratával ténylegesen és egészen csodálatos módon nem egy kulturális hódítás zajlott le, nem egy kísérlet, hogy valamiféle hellénizmust vigyen külső módon keletre, hanem Nagy Sándor nemcsak az egyes országok szokásait vette át, hanem képes volt arra is, hogy mindenütt az emberek szíve és kedélyvilága szerint gondolkodjon. Ahogy Egyiptomba, Memphiszbe érkezett, úgy tekintették, mint az ott addig érvényben lévő mindenfajta szellemi rabszolgaság megszüntetőjét. A perzsa birodalmat olyan kultúrával, olyan civilizációval hatotta át, amelyre a perzsák sose lettek volna képesek. Egészen Indiáig nyomult előre. Azt tervezte, hogy kiegyenlítést, harmóniát hoz létre a hellén és a keleti civilizáció között. Mindenütt akadémiákat alapított. A későbbiekben azok az akadémiák lettek a legjelentősebbek, amelyeket Alexandriában, Észak-Egyiptomban alapított. De a legfontosabb dolog az volt, hogy Ázsiában mindenütt nagy és kis akadémiákat alapított, amelyekben aztán a következő időkben Arisztotelész műveit és az arisztotelészi hagyományokat ápolták.

Ez Elő-Ázsiában évszázadokon keresztül tovább hatott, és úgy hatott tovább, hogy azt lehet mondani, hogy mindenkor, még ha gyenge utánzatokban is, de azt ismételték meg, amit Nagy Sándor bevezetett. Mindenekelőtt a természettudományoknak adott hatalmas lökést Ázsiában egészen Indiáig - korai halála megakadályozta, hogy Arábiáig jusson - ez volt a fő célja. Egészen Indiáig, egészen Egyiptomig mindenütt elültette azt a tudást, amit a természet szelleméről Arisztotelésztől felvett. És ezt mindenütt úgy szervezte meg, hogy gyümölcsöző lehetett azáltal, hogy az emberek, akik felvették magukba, sajátjuknak érezték, nem idegen hellén tannak, amit fel kell venniük. Ezt ténylegesen csak egy olyan tűzben égő természet tudta megvalósítani, mint amilyennel Nagy Sándor rendelkezett. Mert mindenütt voltak pólások. A későbbi korok sok tudósa ment el Görögországba, és különösen egy akadémia volt - Edessán kívül a gondisapuri akadémia volt ez -, amely évszázadokon keresztül újra meg újra Görögországból kapott utánpótlást.

Így ment végbe az a hatalmas dolog, hogy ami keletről átjött (világos és piros lángok), azt Efezusban megállította Herosztratosz fáklyája (piros), hogy a görögországi árnyképek még világítottak egészen az utolsó felvonásig, amikor a keletrómai zsarnokság bezáratta a görög filozófiai iskolákat a Kr. u. 6. században, és az utolsó görög filozófusok átmenekültek a gondisapuri akadémiára. Ez volt az egymásra hatása annak, ami már elmúlt, és annak, ami megmaradt (zöldes és piros). Lényegében ezáltal volt ebben a misszióban az - még ha kicsit öntudatlanul is -, hogy egy bizonyos módon Görögországban a civilizációs élet hulláma luciferi módon jelent meg, Ázsiában pedig ahrimáni módon maradt vissza, és Efezus volt a kiegyenlítés. És Sándor, miután születése napján Efezus fizikailag megsemmisült, egy szellemi Efezust akart megalapítani, amely a maga napsugarait keletre is és nyugatra is kisugározza. Mélyebb értelemben Sándor akaratának az volt az alapja, hogy egy szellemi Efezus jöjjön létre Elő-Ázsiától Indiáig, az egyiptomi Afrikában és Kelet-Európában.

A nyugati emberiség történelmi fejlődését nem tudjuk megérteni, ha nem ismerjük ezt a hátteret. Mert nemsokára azután, hogy ez megtörtént, azután, hogy itt kísérlet történt arra, hogy az ősi tiszteletreméltó Efezus nagyobb területre kiterjedjen, alapjában véve Alexandriában, Egyiptomban, ha csak halvány jelekben is, de megőrizték azt, ami Efezusban nagy, világító betűkkel volt feljegyezve. És miután ez az efezusi másodvirágzás felvirágzott, távolabbra nyugaton kezdett érvényre jutni a rómaiság, egy egészen más világ, aminek már semmi köze sem volt a görög árnyképekhez, hanem csak az emberek emlékezetében maradt meg ez a régi világ. Ezért ez egy fontos fordulópont, amit a történelemben tanulmányozni lehet. Miután Efezus leégett, Sándor megalapított egy szellemi Efezust, amit aztán visszaszorított az, ami nyugaton érvényesült, elsősorban, mint rómaiság, aztán, mint kereszténység, és így tovább. Csak akkor értjük meg az emberiség fejlődését, ha ezt mondjuk: ahogy itt vagyunk értelmi felfogásunkkal, ahogy a magunk módján akaratunkból kiindulva cselekszünk, ahogy itt vagyunk egész kedélyvilágunkkal, így visszatekinthetünk a régi Rómára. Itt mindent megértünk. De nem tekinthetünk vissza Görögországra és Keletre. Ehhez imaginációkba kell betekintenünk, ehhez szellemi látás szükséges.

Dél felé tekintve ugyancsak beleláthatunk a történelmi létesülésbe szokásos megfontolt prózai értelmünkkel, de kelet felé nem. Mert ha kelet felé nézünk, imaginációkba kell tekintenünk: a háttérben, az ősi Ázsiában az Atlantisz utáni idők hatalmas misztériumtemplomai állnak, ahol a papság a tanítványoknak az isteni-szellemi kozmosszal való összefüggésekre világított rá, ahol olyan civilizáció volt, amilyet Gilgames korában lehetett átélni, ahogy ezt elmondtam. Aztán látnunk kell, miközben Ázsiában elszórtan mindenütt ezeket a templomokat látjuk, hogyan áll előtérben Efezus, amely még sok mindent megőrzött abból, ami az Ázsiában szétszórt templomokban már megfakult, sok mindent megőrzött, de már átnyúlt a görög korba. Az embereknek már nem volt szükségük arra, hogy a csillagállásokra és az évszakokra várjanak, és saját megfelelő életkorukra, hogy Efezusban megkapják az istenek kinyilatkoztatását, hanem ezt azáltal érhették el, hogy ha erre érettek voltak, áldozatokat mutattak be, és gyakorlatokat végeztek, hogy az istenek méltó módon jöjjenek el hozzá. Egy olyan világba tekintünk, amelyet ezek a képek visszaadnak, Hérakleitosz korába, amelyben felkészítették azokat a személyiségeket, akikről beszéltem, aztán 356-ra tekintünk, Nagy Sándor születésnapjára, amikor fellobbantak a lángok az efezusi templomban. Nagy Sándor megszületik, megtalálja tanítóját, Arisztotelészt. És mintha Efezus égre felcsapó lángjaiból felhangzana valami azok számára, akik meg tudják érteni: alapíts egy szellemi Efezust, ahol a régi fizikai Efezus, mint középpont, mint centrum az emlékezetben a legszélesebb körben fennállhat.

És így látjuk ezt a képet a régi Ázsiáról a maga misztériumhelyeivel, előtérben Efezussal, ami leég, tanítványait, aztán később Nagy Sándor hadjáratait, amelyek azt, amit Görögország az emberiség haladása érdekében adni tudott, továbbvitték, úgy hogy képi formában Ázsiába jutott az, ami ott realitásként veszendőbe ment.

Amikor ezt áttekintjük, és imaginációnk szárnyakat kap attól, ami itt nagyságként megjelenik, a történelemnek egy igazán régi időszakára tekintünk vissza, amit imaginatív módon kell megragadnunk. Aztán látjuk, hogy előtérbe kerül a római világ, a középkor világa, az a világ, amely már átnyúlik hozzánk. Minden egyéb felosztás - ókor, középkor és újkor, vagy ahogy egyébként tagolják - alapjában véve hamis képzeteket hív életre. Egyedül a most ábrázolt kép tud adni igazi betekintést - annak számára, aki egyre inkább elmélyed benne - azokba a titkokba, amelyek az európai történelmi létet a mai módon létrehozták. Holnap tovább beszélünk erről.