Tegnap a szellemtudományos eredmények közlésének különleges középkori formájáról beszéltem Önöknek. Ez a forma volt alapjában véve a legutolsó, mielőtt bezárult az ember szellemi fejlődésének az a kapuja, amely évszázadokon át nyitva volt: hogy a szellemi világba bizonyos természetes képesség révén léphessen be. Hiszen ez a kapu abban a korban zárult be, amikor az automatikus képességekkel rendelkező embereket mintegy el kellett távolítani a rajtuk uralkodó isteni-szellemi akarat birodalmából, hogy legbenső lényükben, saját akaratukban találják meg annak lehetőségét, hogy lelkükben szabadságot, tudatos szabadságot bontakoztassanak ki. Azonban a fejlődés minden mozzanata lassan, fokozatosan, apránként megy végbe. Ezért is történt azután, hogy amit már nem érhettek el a régi misztériumok útján, az a következő időkben öntudatlanabb formában közeledett az emberhez, közvetlenül a természet emberi átélése révén, az éteri magasságokba való felemelkedéssel és a földi szakadékokba való leereszkedéssel, még ha nem is magán a föld felszínén. Gondolják csak el, hogy hogyan érintette ez a megismerésre törekvőket 1200 után, a XIII. században az, amikor valójában arra voltak utalva, hogy a megismerést már csak az emberi gondolkodás révén találják meg, holott természetesen értesültek arról, hogy röviddel azelőtt a tanítványok még olyan mestereket találtak, mint amilyenekről tegnap beszéltem.

A középkor további szakaszában azután ennek az emberi gondolkodásnak, szélesebb körben való igazán tiszteletreméltó kifejlesztését látjuk. Látjuk, amint ez a gondolkodás olyan utakra tér, amelyeket a legbensőségesebb buzgalommal, az egész emberi lélek igazi odaadásával követtek. Ezek inkább a megismerést kereső emberek szélesebb köreinek az útjai voltak. De azért folytatódott a tulajdonképpeni szellemtudomány is. Ha aztán néhány századdal tovább haladunk abba a korba jutunk, amelyben az igazi rózsakeresztességet megalapították. Ez a rózsakeresztesség azonban az emberre vonatkozóan az egész szellemi világ átalakulásával függ össze. Ezt az átalakulást a legjobban megint egy kép segítségével ábrázolhatom.

A régi értelemben vett misztériumok már nem voltak lehetségesek az említett időpont óta; de az ilyen megismerésre vágyó emberek súlyos lelki válságot éltek át, amikor a hegyre és a földi szakadékokba való vezetésről hallottak. Különféle belső módszereket fejlesztettek ki, és azon fáradoztak, hogy lelkükben mégis megtalálják az utat. Aki képes ennek meglátására, az mint mondtuk, nem a misztériumhelyekbe tekint be, hanem a megismerést kereső emberek vallásos atmoszférájától áthevített gyülekezési helyekbe. Voltaképpen a későbbi helyes rózsakeresztesség, valamint az elfajult és sarlatánszerű is, olyan emberektől indult ki, akik igénytelen együttlétüknél próbálták lelküket úgy alakítani, hogy még valóban létrejöhessen a szellem megismerése. Néhány ember ilyen, valóban igen igénytelen környezetben, egy kastélyszerű ház egyszerű lakószobájában lefolytatott gyűlésén történt egyszer, hogy ezek az emberek közös, félig gondolati-meditatív, félig imaszerű gyakorlatok révén közösen kibontakoztattak valamiféle misztikus hangulatot. Ilyen misztikus hangulatot sokszor előidéztek azután az úgynevezett „Közös élet testvérei”. Később Comenius hívei, és sok más testvéri közösség is művelte ezt, de egyszer egész különösen intenzív módon éppen egy ilyen kisebb körben domborodott ki. Miközben ez a néhány ember az átlagos tudat igazi odaadásával, az egész értelem odaadásával intenzív misztikus hangulatban volt együtt, az történt, hogy olyan lény lépett hozzájuk, aki nem húsban és vérben jelent meg, mint a mesterével találkozó tanítványnak, aki evezette a hegyre és a földi szakadékokba, hanem voltaképpen csak étertestben jelenhetett meg ebben a kis közösségben. Ez a lény feltárta, hogy azonos azzal, aki tanítványát 1200 körül vezette. De a halál utáni állapotban volt. A szellemi világból szállt le ezekhez az emberekhez, akik vallásos-misztikus, meditatív-gondolati hangulatukkal vonzották oda.

Félreértések elkerülése végett nyomatékosan hangsúlyozom, hogy itt nem játszottak szerepet valamiféle mediális erők, mert éppen az itt összegyűlt kis közösség, bizonyos régi tiszteletreméltó hagyományokhoz tartozó feltételek alapján, mélységesen bűnös dolognak tekintette volna a mediális erők alkalmazását, sőt még az ezekre az erőkre emlékeztető dolgokat is. Éppen az említett társaságban nemcsak károsnak tekintették a médiumitást és minden hasonló jelenséget, hanem mélységesen bűnösnek is, mégpedig azért, mivel tudták, hogy az ember médiumitása a fizikai test speciális alkatával is összefügg, a fizikai test erőket, szellemi erőket ad át a médiumnak. Ezek az emberek azonban a bűn martalékának tekintették a fizikai testet és a mediális erők segítségével kapott értesüléseket mindenesetre ahrimáni, vagy luciferi erőknek tekintették volna. Abban a korban még pontosan tudtak ezekről a dolgokról, és így nem alkalmaztak semmiféle médiumitást. Viszont tisztán a misztikus-meditatív hangulat, a lelki közösség révén megerősített misztikus-meditatív hangulat varázsolta ebbe a körbe önként azt a testetlen embert, aki tisztán szellemi, de emberi lény volt.

Ez a lény igen ünnepélyesen mondta: nem készültetek fel éppen az én megjelenésemre, de test nélkül vagyok köztetek, mert elérkezett annak az ideje mikor a régifajta beavatottak a földi lét egy rövid időszakában nem jelenhetnek meg fizikai testben. Ennek újra elérkezik az ideje, mikor elkezdődik Mihály korszaka. Azért jöttem el hozzátok, hogy kinyilatkoztassam, hogy az ember belső világa változatlan maradt és megtalálhatja az isteni-szellemi léthez vezető utat, ha helyesen viselkedik. Az emberi értelem jellege azonban egy ideig olyan lesz, hogy vissza kell szorítani ahhoz, hogy a szellemiség beszélni tudjon az emberi lélekhez. Maradjatok meg ezért misztikusvallásos hangulatotokban. Csak utalni tudtam arra, ami veletek történni fog, átadva nektek ezt a közös képet, közös imaginációt, de meg fogjátok még tudni ennek az élménynek a folytatását is.

Az egybegyűltek köréből hárman valóban arra voltak hát kiszemelve, hogy különleges kapcsolatot létesítsenek a szellemi világgal, megint csak nem valamilyen mediális erő révén, hanem az említett misztikus-meditatív vallásos hangulatnak a folytatásával. Erről a háromról kiderült, hogy időnként valamilyen szellemi eltávozást éltek át; a kör többi tagja különösképpen őrizte, valóban bensőségesen ápolta őket. Csodálatosan szépek voltak külsejükben ezekben az időszakokban, arcuk ragyogó lett, szemük napszemen fénylett és szimbolikus kinyilatkoztatásokat írtak le, amelyeket a szellemi világból kaptak. Ezek a szimbolikus kinyilatkoztatások voltak az első képek, amelyekben kinyilatkoztatták a rózsakereszteseknek azt, amit tudniuk kellett a szellemi világról. Ezek a szimbolikus kinyilatkoztatások bizonyos filozófiát, teológiát és orvostudományt tartalmaztak.

Az a sajátságos dolog derült ki, hogy a többiek azáltal, amit három testvérük napfényesen ragyogó szemén és sugárzó arcán átéltek, mindennapi nyelven tudták visszaadni azt, ami a szimbólumokban rejtett. Úgy tűnik, hogy a többiek négyen voltak, tehát az egész közösség hét főből állt. Azok a testvérek, akik a szimbólumokban a szellemi világból való kihozására voltak rendelve, csak leírták ezeket a szimbólumokat és megszokott tudatállapotukba visszatérve csak azt tudták elmondani: a csillagok és a csillagok szellemei között vándoroltunk és itt találtunk rá a rejtett tudás régi tanítóira - ők maguk nem tudták ezeket a lerajzolt szimbolikus képeket a mindennapi emberi nyelvre átültetni. A többiek képesek voltak rá és meg is tették. Éppen ebből a jellemzett forrásból származott eredetileg sok minden, ami azután átment részben a filozófiai-teológiai - nem az egyházi-teológiai, hanem a világi-teológiai - és az orvosi irodalomba. Az első rózsakeresztesek által szervezett kisebb körökben terjesztették el azután ezeket a szellemi világból kapott szimbólumokat.

A XIII. és XV század között mindegyre lehetőség nyílt ezeknek egy egészen kis körben való átélésére. Ilyen vagy hasonló módon sok minden megnyilatkozott a szellemi világból az emberek számára a XIII. és XV század között. Ezeknek a képekben kinyilatkoztatott dolgoknak hű átültetésére nem mindig voltak képesek. A kor ránk hagyott filozófiájának ezért nincsen olykor egészen világos jellege, tulajdonképpeni jelentését így nekünk kell újra megkeresni a szellemi világban. Akik azonban ismerték a szellemi világ megnyilatkozásának ezt a módját azok képesek voltak az ilyen kinyilatkoztatásokhoz kapcsolódni.

Elgondolhatják azonban, hogy lassanként milyen különös hangulatnak kellett erőt vennie ezeken az embereken, akik felismerték ezeknek a megismeréseknek a magasztosságát, de az eredetük egyre aggasztóbbá vált, hiszen nem láttak bele abba a világba, ahonnan ezek a titkok érkeztek, mivel mindennapi tudatuk nem ért el oda. Ezért kézenfekvő volt, hogy ezek a dolgok szükségképpen igen könnyen sarlatánsághoz, sőt szélhámossághoz vezettek. Nem is volt még egy olyan kor az emberi fejlődésben, ahol a sarlatánság és a legmagasztosabb kinyilatkoztatás olyan közel lett volna egymáshoz, mint ebben a korban. Ebben a korban nehezen volt megkülönböztethető a valóságos a hamistól, ezért sokan az egész rózsakeresztességet sarlatánságnak tekintik. Ezt meg lehet érteni, mivel az igazi rózsakereszteseket rendkívül nehéz volt megtalálni a sarlatánok között és az egész azáltal válik különösen kérdésessé, hogy mindig azt a feltételt kellett szabni, hogy a szellemi kinyilatkoztatás olyan forrásból eredjen, amelynek tulajdonképpeni természete először rejtve marad.

Az első rózsakeresztesek olyan embereket gyűjtöttek lassanként nagyobb testvéri közösségekbe, akik voltaképpen mindig ismeretlenül jelentek meg itt-ott a világban. Abban az időben többnyire orvosi hivatást folytattak, betegeket gyógyítottak, és ilyen alkalmakkor az orvosi gyakorlat folyamán egyúttal ismereteket is terjesztettek. Az volt a helyzet, hogy igen sok ismeretet terjesztettek akkoriban, amelyről azt kell mondanunk, hogy ennek a terjesztésnek némileg kínos jellege volt, hiszen akik ezeket terjesztették, nem is tudták megmondani, hogy milyen a kapcsolatuk a szellemi világgal, ahol tartózkodtak.

De kialakult valami más is a szellemi kutatás, a szellemi megismerés művelésében. Hiszen igazán szép, mikor azt látjuk, hogy itt van három testvér és négy másik ember és ez a három testvér voltaképpen csak akkor érheti el a célját abban, amit a világnak nyújthatnak, ha a négy másik együttműködik velük. Feltétlenül egymásra vannak utalva. Ok hárman kinyilatkoztatásokat kapnak a szellemi világból, ezt a másik négy át tudja ültetni a mindennapi emberi nyelvre. Ok hárman teljesen érthetetlen képeket nyújtanának, ha a másik négy nem tudná átültetni ezeket. Nekik viszont nem volna átültetni valójuk, ha ők hárman nem kapnának képszerű kinyilatkoztatásokat a szellemi világból.

Ezáltal az alakult ki az ilyen közösségekben, amit éppen ezekben a századokban a legemberibbnek tekintettek bizonyos körökben: belső lelki testvériség, a megismerés testvérisége, a szellemi élet testvérisége. Az ilyen kis körök éppen törekvésük révén ismerték meg a testvériség reális értékét. Lassanként egyre jobban átérezték, hogy az emberiség szabadságra irányuló törekvése következtében teljesen elszakadna az emberek és istenek közti kötelék, ha nem tartanák fenn az ilyen testvériségek, ahol az egyik valóban rá van utalva a másikra.

Itt egészen rendkívüli lelki szépséget kell leírnunk. Sok mindent írtak akkor, aminek a varázsát csak akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy ezekbe az írásokba csodálatosan beleragyogott az emberek testvéri légköre, amely abban a korban Európa sok körének áthatotta a szellemi életét. De egyre jobban megmutatkozott, a megismerésre törekvők körében egyre inkább olyan hangulat alakult ki, amely aggodalmat keltett az emberekben. A szellemi kinyilatkoztatás forrásait nem tudták megközelíteni és ezért végül nem is tudhatták már, hogy ezek jó vagy rossz kinyilatkoztatások. Minden jó mellett érvényre jutott bizonyos befolyásoktól való félelem is ezekben az áramlatokban, különösen ebben a korban. Ez a félelem azonban a nép széles köreire is kiterjedt, minden megismerés nagy ijedtséggel töltötte el az embereket.

Két embernél különösen jól tanulmányozható ez a hangulat. Az egyik Raimund von Sabunda, aki 1430 körül született és a XV században élt. Különös ember volt. Ha elmélyedünk ránk hagyott gondolataiban, az az érzésünk támad, hogy ez szinte ugyanaz a kinyilatkoztatás, mint amelyet 1200 körül adott át tanítványának teljesen tudatos módon a hegy és földi szakadék mestere. Raimund von Sabundánál a XV században azonban az egész általánosabbá és személytelenebbé vált, filozófia, teológiai, orvosi alakban jelenik meg és ez onnan ered, hogy Raimund von Sabunda is az igazi rózsakeresztesség kerülőútján kapta kinyilatkoztatásait, tehát azon az úton, amelyet az tárt fel, hogy az a nagy beavatott, akinek a működését leírtam, továbbra is inspirálta a szellemi világból mindazt, amit ma jellemeztem. Mert alapjában véve tőle és a szellemi világban vele együtt lévőktől indultak ki mindazok a kinyilatkoztatások, amelyek úgy hatották át a rózsakeresztességet, ahogyan leírtam. A hangulat tőle származott. Mégis félelem vett erőt az ilyen szellemeken. Raimund von Sabunda bátor, merész szellem volt, egyike azoknak, akik értékelni tudták az ideákat, élni tudtak az ideákban. Észrevehető ugyan nála valami abból eredő bizonytalanság, hogy ezek a kinyilatkoztatások a szellemi világból erednek, de nem vehető észre nála semmilyen félelem, a megismeréstől való rettegés. A XV század egy másik szelleménél, Pico de Mirandolanál, viszont annál jellegzetesebben jelenik meg az, ami ilyen módon származott ebből a szellemi áramlatból.

A korán elhalt Pico de Mirandola igen sajátságos szellem volt. Ha elmélyedünk abban amit elgondolt és megfontolt, akkor gondolkodásában, elmélkedésében mindenütt ugyanannak az említett iniciatívának a működését látjuk: a régi beavatottnak a rózsakeresztes áramlat kerülőútján folytatódó bölcsességét. De Pico de Mirandolánál azt látjuk, hogy valamiképpen visszahúzódik ez elől a megismerés elől. Például arról biztosít, hogy mindaz, ami a Földön történik, a kövek létrejötte, a növények élete növekedése, termőre fordulása, az állati élet, nem a Föld erőiből származik. Ha valaki úgy vélné, hogy a Föld erői hozzák létre azt, ami a Földön van, akkor szemlélete téves volna. Pico de Mirandola szerint az a helyes szemlélet, hogy minden földi történés a csillagoktól függ. Szerinte a Földön történő legapróbb dolog is a csillagoktól függ. Az égre kell feltekintenünk, ha érteni akarjuk azt, ami a Földön történik. Pico de Mirandola értelmében szólunk, ha azt mondjuk: Kezet adsz nekem embertársam, de ennek oka nemcsak az érzelmed, hanem a feletted álló csillag is, amely impulzust ad, hogy a kezedet nyújtsd. - Végül is minden hatás az égiben, a kozmikusban gyökerezik és csak ennek a vetülete jelenik meg a Földön.

Ezt Pico de Mirandola meggyőződéseként mondta ki, és ugyanakkor azt is mondja: az emberek kötelessége azonban, hogy ne tekintsenek a csillagokból származó okokra, hanem csak a közeli földi okot vegyék tekintetbe. - Rendkívül jellemző, hogy Pico de Mirandola ilyen szempontból harcol a hagyományos asztrológia ellen. Tudja, hogy az igazi, régi, valódi asztrológia az emberek sorsában fejeződik ki. Ezt tudja, ezt igazságnak tartja. Mégis azt mondja, hogy ne foglalkozzanak asztrológiával, csak a legközelebbi okokat keressék.

Észreveszik, hogy miről is van itt szó voltaképpen? Itt a megismerés határainak az eszménye először fordul elő, egészen sajátságos módon, de mondhatnám, egészen emberi formában. Ha később utánanéznek Kantnál vagy Du Bois Reymondnál, ott azt mondják: az ember nem képes túllépni a megismerés határain, ez belső szükségszerűségen alapul. Ez nem így van a XV században Pico de Mirandolánál, ő azt mondja: igen, ami itt van a Földön, azt kozmikus okok hozzák létre, de az ember mondjon le ezeknek a megismeréséről. Az ember szorítkozzék a Földre. - így a XV században a legmagasabb megismerésről való önkéntes lemondás jelenik meg egy olyan jellegzetes személyiségnél, mint Pico de Mirandola. Ez egy elképzelhető legnagyobb horderejű jelentőséggel bíró kultúrtörténeti tény. Akkor történt, hogy az emberek azt mondták magukban: lemondunk a megismerésről. - Ami olyan személyiségben játszódik le külsőleg, mint Pico de Mirandola, annak valóban megvan a megfelelője spirituális téren.

Megint csak a rózsakeresztesek egyik igénytelen gyülekezőhelyén történt, hogy a XV század második felében igen ünnepélyes formában mutattak be áldozatot a csillagok megismerésének, olyan kultikus cselekvésnél, amelyet külön ebből a célból végeztek el. Azt mondhatnánk, hogy ennél az egyszer végrehajtott, különösen ünnepélyesen végrehajtott kultikus cselekménynél a következő történt. Az emberek valamilyen oltár előtt álltak és azt mondták: most nem csak önmagunkért és közösségünkért, vagy népünkért és a jelenkor embereiért akarunk felelősséget érezni, hanem valamennyi emberért, aki valaha is itt élt a Földön. Az egész emberiséghez tartozónak akarjuk magunkat érezni. Erezzük, hogy az emberiség átélte a negyedik hierarchia rangjának elhagyását, túlságosan belemerült az anyagba - így fogták fel a bűnbeesést. Feláldozzuk bizonyos időre a magasabb megismerést azért, hogy az emberiség ismét visszatérhessen a negyedik hierarchia rangjához és szabad akaratból találhasson rá arra, amit az istenek régebben érte és vele megkíséreltek. - A szellemi világ bizonyos nem emberi természetű lényei, akik nem szállnak le a Földre emberi megtestesülésben, elfogadták az áldozatot, hogy elérjenek a szellemi világban bizonyos célokat; ezekről más alkalommal beszélünk, itt most túlságosan messzire vezetne. Az emberek számára azonban ennek fejében lehetségessé vált a szellemi világból a szabadság impulzusa.

Ezt a kultikus jelenetet azért idézem fel, mert azt szeretném általa kifejezni, hogy a külső fizikai-érzékletes élet minden történésének megvan valójában a szellemi megfelelője, csak meg kell keresnünk őket a maguk helyén. Olykor ugyanis egyetlen kultikus cselekvés olyasmit jelent, ami impulzusokat sugároz egy egész kultúra vagy civilizációs áramlat számára. Ebben az összefüggésben nem a végrehajtó személyiségek tudásáról van szó, hanem a szellemi világgal való kapcsolatukról. Aki meg akarja ismerni egy korszak alapszínezetét, annak a korszakot átható erőknek megfelelő szellemi kisugárzások alapját kell megkeresnie.

Amit azután a következőkben hoztak létre mint szellemiséget, mint valóban szellemi spiritualitást, az az ismeretlen szellemi világokból kiinduló alkotás utóhangja volt. Egészen a XVIII. századba terjedően megismerhettünk egyes szellemeket, akik a külső materializmus fejlődése mellett is a magasabb megismerésről való lemondás utóhatása alatt éltek.

Legalább néhány vonással szeretnék egy olyan embertípust jellemezni, amely a XV századtól kezdve a XVI-XVII-XVIII. századon át élt. Ez a valahol falun található embertípus füveket gyűjtött a gyógyszertáraknak, vagy valamilyen más igénytelen foglalkozást űzött. Ilyesféle személyiséget kell elképzelnünk. Akkor találunk rá, ha érdekel bennünket az ember lényének különleges alakulása az egyik vagy másik individualitásban. Először rendkívül zárkózott, szűkszavú, vagy azzal tereli el figyelmünket arról, amit keresni szeretnénk benne, hogy jelentéktelen szándékosan egészen triviális beszédmódot használ, hogy azt higgyük, hogy nem is érdemes vele beszélgetni. Ha azonban képesek vagyunk rá, hogy ne mindig az ember szavainak a tartalmát nézzük, hanem a szavak csengését, kifejezésmódját, akkor mégis továbbhallgatjuk ezt az embert. Ha pedig valamilyen karmikus összefüggésből olyan benyomása támadt, hogy beszélnie kell, akkor óvatosan beszélni kezdett és felfedeztük, hogy valamilyen bölcs rejlik benne. De nem a csillagok bölcsességét mondta el. Nem is földi bölcsességről beszélt. Amit mondott, az a mostani úgynevezett szellemtudományból sem sokat tartalmazott, de a szív szava volt, nagy horderejű erkölcsi tanítás, nem szentimentálisán előadva, inkább közmondásszerű jelleggel.

Ilyesmit hallhattunk: menjünk oda ahhoz a fenyőfához. Lelkem belebújhat a tűibe, a tobozaiba, mert a lelkem mindenütt ott van. Ha belebújik a tobozokba és a tűkbe, akkor kitekint belőlük a világ mélységeibe és távlataiba, eggyé válik az egész világgal. Ez az igazi vallásosság, amikor az egész világgal egyesülünk. Hol van az Isten? Minden tobozban benne van. Aki nem ismeri fel minden tobozban, hanem valahol másutt keresi, az nem ismeri az igazi Istent. - Csak jellemezni akarom, hogy hogyan beszéltek azok az emberek, akiket a leírt módon találhattunk meg. Így beszéltek. Azt is mondták: amikor pedig belebújunk a tobozokba és a tűkbe, akkor azt találjuk, hogy Isten örül az embereknek. Ha azonban saját szívünkbe merülünk egészen mélyen, az emberi természet belső világának mélységeibe, akkor is rátalálunk Istenre, de ekkor felismerjük, hogy milyen szomorú az emberek bűnei miatt.

Így beszéltek ezek az igénytelen bölcsek. Nagy részük rendelkezett a régi rózsakeresztes ábrázolások kinyomtatott képivel -, hogy a mai nyelven fejezzem ki magam. Meg is mutatták ezeket azoknak, akikkel úgy találkoztak, hogy beszéltek is egymással. Ezek az ábrázolások azonban igénytelen, nagyon gyenge nyomtatásban voltak meg ezeknél az embereknél, és amikor éppen ezekről beszéltek, akkor a beszélgetések különös módon bontakoztak ki. Némelyekben ekkor bizonyos kíváncsiság ébredt, hogy voltaképpen mit is jelentenek ezek a különös rózsakeresztes képek és bár érdeklődtek az igénytelen bölcsnél és megkérdezték tőle, de nem kaptak megfelelő, pontos választ. Ezek a különcöknek tekintett egyes bölcsek csak arra utaltak, hogy aki igazán belemerül ezekbe az ábrázolásokba, akkor ezeken, mint ablakon át bepillanthat a szellemi világba. - Az ábrázolások valamilyen értelmezése és magyarázata helyett inkább azt írták le, amit érzelmileg éltek át velük kapcsolatban. Aki megismerte ezeknek az embereknek az érzelmeit ezekkel az ábrázolásokkal kapcsolatban, néha nem is tudott velük gondolatilag dűlőre jutni, mert nem gondolataikat adták át. De a hatásuk roppant jelentős volt. Nemcsak a lélek melegségével távoztak tőlük, hanem azzal az érzéssel: olyan megismerést kaptál, amely benned él és nem is tudod fogalmakba öltöztetni.

Ez volt az egyik út a már leírt többi mellett, így hirdették és terjeszthették széles körben érzelmi módon a XIV-XV század korában a XVIII. század végéig azt, amit az emberről és az Istenről tudtak. Nem egészen mondhatjuk, hogy szavak nélkül, de azt igen, hogy eszmék nélkül, viszont nem tartalom nélkül. Ebben a korban sok mindent megbeszéltek az emberek egymás között a gondolat némasága révén. A korszak jellegéről valójában senki sem alkothat megfelelő fogalmat, aki nem tudja, hogy ebben a korban milyen sok minden ment végbe a gondolat némasága révén, mikor az emberek lelket cseréltek, nem csak szavakat.

Ezzel le akartam írni önöknek annak az átmeneti kornak egyik vonását, amikor az emberek között létrejött a szabadság. A következőkben többféle dolgot kell majd különféleképpen leírnom erről a területről. Itt csak az összejövetelek történéseihez akartam egyes dolgokat kiegészítésképpen hozzáfűzni és egyes további részleteket is elmondani.