Láttuk tehát, hogy az emberiség régi ösztönös szellemi látással szerzett tudásának lassanként lealkonyult. Az újabb korban különösen a XVIII. század után rendkívül nehéz ennek a régi tudásnak a nyomaira valahogy rátalálni, hiszen valóban úgy volt, ahogy mondtam: ami fennmaradt, vagy voltaképpen újonnan keletkezett, az a természet külső megfigyelése volt és a logika, az, hogy a gondolatok elvont módon követik egymást. - Az ember és az igazi valóság között nem lehet hidat verni a természet megfigyelésével, az érzéki észleléssel, sem pedig a gondolatok pusztán elvont logikus egymásutánjával. Bizonyos értelemben mégis fennmaradt valami a legújabb időkig terjedően a régi tudásból, mondhatjuk hagyományosan, egészen a XIX. század közepéig. Ma elmondanék még néhány dolgot bizonyos elképzelésekről, amelyek a régi tudás maradványaként még a XIX. század első felében is megvoltak, azért, hogy lelkünk helyesen viszonyulhasson az előttünk álló fontos fejtegetésekhez.

Azért mondom el ma önöknek ezeket a dolgokat, hogy lássák, hogy még nem is olyan régen mennyire más volt az emberek gondolkodásmódja, mint ma. De mint mondtam, nehéz ezekre rátérni, mert ahogyan említettem: egyes magányosan élő emberek maradtak még itt-ott, legfeljebb tanítványaiknak egy kis körével és valóban teljesen titokban adtak tovább egyet és mást a régi tudásból, anélkül, hogy ők maguk értették volna annak egészen mély alapjait. A régebbi koroknál is fel kell tételeznünk ilyesmit és egészen bizonyos, hogy a Faust néven ismert személyiség, vagy a másik, a Paracelsus néven ismert személyiség is rábukkant vándorútjain ilyen magányos, mondhatnánk, lelki barlanglakokra. Amit megtudtak tőlük azt azután tovább fejlesztették belső képességükkel, amely éppen ezeknél a személyiségeknél inkább ösztönös volt.

Amit azonban most el akarok mondani, az még a XIX. század első évtizedeiben is létezett, ugyancsak Közép-Európának egy ilyen magányos iskolájában, ha így akarjuk nevezni. Ott egészen kis körben egy nagyon mélyreható tanítást ápoltak az emberről. Szellemi úton régóta tudatában voltam annak, hogy Közép-Európában, bizonyos helyen volt egy ilyen kis tudással rendelkező közösség. Mint mondtam, ez szellemi úton jutott tudomásomra. Hiszen akkoriban nem végezhettem megfigyeléseket a fizikai világban, mivel nem tartózkodtam ott, de szellemi úton, megtudtam, hogy létezett egy ilyen kis közösség. Nem beszélnék azonban arról, amit ebben a kis közösségben tanítottak, ha utólag nem tárultak volna fel saját szellemtudományos kutatásaim révén nagyon lényeges jelenségek arról, ami ott rejtőzött, ha mintegy magamtól nem találtam volna rá ismét ezekre a dolgokra. Mert helyes elképzelésünk azáltal lehet a régi időkből fennmaradt valóban lenyűgözően hatalmas bölcsességről, ha újra rátalálunk. Attól a kis közösségtől, amelyről beszélni szeretnék, származott egy hagyomány a történelmen keresztül az egész középkoron át egészen az ókortól azokig a korokig, amelyeket a karácsonyi gyűlésen írtam le Önöknek, egészen Arisztotelész koráig, és ez a hagyomány nem is közvetlenül Görögországon át érkezett, hanem Ázsián át, annak révén, amit Nagy Sándor Makedóniából hozott át Ázsiába.

Azt találjuk, hogy éppen ebben a kis közösségben két emberi képességgel kapcsolatban még igen pontosan megvan az emberre vonatkozó mélyreható tanítás. Így megtudhatjuk, hogy egy valóban mesterien képzett szellemi kutató arra tanítja a tanítványát, hogy a bizonyos geometriai formákból (lásd például a rajzon) álló régi szimbólumokkal - a széleiken általában valamilyen héber szó állt - közvetlenül nem tudunk mit kezdeni. A mester tanításából tanítványai megtudták, hogy például Eliphas Lévi voltaképpen csak össze-vissza beszél a dologról. Mert azt is megtanulhatták, hogy az ilyen szimbólumok valóságos jelentésére csak akkor jöhetnek rá, ha azokat saját emberi organizmusuk lényegében találják meg újra.

Különösen egy szimbólum játszott nagy szerepet ebben a közösségben. Ezt úgy kapják meg, hogy ezt a salamoni kulcsot - általában így mutatják be - széthúzzák, átalakítják, eltolják, így egyik része lekerül, a másik feltolódik (rajz). Éppen ez a szimbólum játszott fontos szerepet még a XIX. században is, mint mondtuk, ebben a kis közösségben. A mester ezután a tanítványok kis körének tagjaitól bizonyos testtartás felvételét kérte. Olyan testtartást, amely által testük mintegy maga írta le ezt a szimbólumot. Arra kérte őket, hogy lábukat kissé szétterpesztve álljanak, karjukat pedig ilyen módon felfelé nyújtva. Ezáltal magán az emberi organizmuson jelent meg ez a négy vonal (vastagabban meghúzva), ha a karokat lefelé, a lábakat felfelé hosszabbították meg.

Ez a vonal köti össze a lábfejeket, ez pedig fent a kezeket. A másik kettő valóban létező erővonalként tudatosodott, így a tanítvány számára világossá vált, hogy elektromágneses áramlásokhoz hasonló áramlások haladnak a bal ujjhegytől a jobb ujjhegyhez és ugyancsak a bal lábfejtől a jobb lábfejhez. Így valóban az emberi organizmus írta bele a térbe ezeket az egymásra fonódó háromszögeket. Azután arról volt szó, hogy a tanítvány annak átérzését tanulja meg, ami ezekben a szavakban rejlik: a fény felfelé árad, a súly lefelé nehezedik, (lásd a rajzot). Ezt a tanítványoknak azután mély meditációban kellett átélniük, abban a testtartásban, amit az előbb leírtam. Ezáltal lassanként eljutottak oda, hogy tanítójuk elmondhatta: most olyasmit fogtok átélni, amit a régi misztériumokban valóban mindig újra meg újra gyakoroltak. Valóban átélték kar- és lábszárcsontjaikban (lásd a rajzon erősen kijelölve) a velőt, a csontvelőt, a csont belsejét.

Látják, ezeket a dolgokat azáltal élhetjük át, hogy kapcsolatba hozzuk őket a tegnap és a most elmondott dolgokkal. Azt mondtam bizonyos összefüggésben, hogyha az ember valóban csak úgy viselkedik, ahogy ez az idők folyamán szokásossá vált, csak elvontan gondolkodva akkor ez külsőséges marad, bizonyos mértékben külsőségessé válik. Ennek éppen az ellenkezője történik, ha ilyen módon tudatára ébred a csont belsejének.

Van azonban még valami, ami elvezethet a dolog megértéséhez. Bármilyen paradox módon hangzik is, mégis azt kel mondanom, hogy egy olyan könyv, mint „A szabadság filozófiája*' puszta logikával nem fogható fel, az egész ember révén kell megértenünk. Amit „A szabadság filozófiája” mond a gondolkodásról, az valóban nem érthető, ha nem tudjuk, hogy az ember a gondolkodást voltaképpen a csontok felépítésének belső megismerésével, belső átérzésével éli át. Amikor határozott körvonalakban gondolkodunk, akkor nem az agyvelőnkkel gondolkodunk, hanem valójában csontjaink felépítésével. Amikor viszont a gondolkodás olyan konkréttá válik, mint „A szabadság filozófiájában, akkor átterjed az egész emberre.

De ennek a mesternek a tanítványai még ezen is túlhaladtak és megtanulták a csontok belsejének az átérzését. Ezzel annak legutolsó példáját élték át, ami gyakori szokás volt a régi misztériumokban: azáltal élték át a szimbólumokat, hogy saját organizmusukat alakították szimbólummá, mert a szimbólumok valójában csak így élhetők át. A szimbólumok értelmezése, a szimbólumokon való minden tépelődés voltaképpen értelmetlenség. A helyes magatartás ezek létrehozása és átélése, mint ahogy a regéket, legendákat, meséket sem csak elvontan kell értelmezni, hanem azonosulni kell velük. Mindig van valami az emberben, ami által be tud húzódni minden mesealakba, egyesülni tud a mesével. Így van ez a régi kor valóságos, szellemi megismerésből származó szimbólumaival is. Ide írtam önöknek ilyen szavakat (az ábrán).

Az újabb kor számára természetesen többé-kevésbé visszaélés, ha a már nem is teljesen értett héber szavakat írják oda, mert ez voltaképpen már nem élteti az embert bensőleg, nem éli át a szimbólumokat, csak eltorzul. Mintha eltörnék a csontjait. Voltaképpen ez is történik, persze szellemileg, amikor komolyan olvasunk az Eliphas Léviéhez hasonló írásokat.

Ezek a tanítványok megtanulták tehát a csontok belsejének az átélését. Amikor azonban elkezdjük a csont belsejének az átélését, nem vagyunk már az emberben. Amit csontjainkban átélünk, az éppoly kevéssé van bennünk, mint az a tárgy, amelyet ujjunkkal 40 centiméterrel az orrunk előtt tartunk. Befelé haladnak, de kihúzódnak önmagukból. Valóban eltávozunk magunkból. Ennek a magányos kis iskolának a tanítványai ezzel az önmaguktól való távozással, az istenekhez, a szellemi világba való bejutást tanulták felfogni. Mert ezzel azokat a vonalakat ismerték meg, amelyeket az istenek rajzoltak bele a világba, hogy megszerkesszék ezt a világot. Így találták meg egyfelől, az emberen át, az istenekhez vezető utat.

Ezután a mester paradox mondatokban foglalta össze a tanítványok élményét. Ezt ma természetesen sok ember nevetségesnek találja, pedig mint az utalásból felismerik, mély igazságot tartalmaz.

Nézd a csontembert,
A halált látod.
Nézz a csontok belsejébe,
A felébresztőt látod.

- az ember szellemi felébresztőjét, azt a lényt, aki az embert összekapcsolja az isteni világgal.

Abban a korban nem lehetett ilyen úton rendkívül sokat elérni, valamit azonban mégis. A Föld különböző metamorfózisokon át való fejlődésének egyes tanításait a tanítványok mégis megértették. Éppen azáltal tanultak meg az atlantiszi kor távolába és még régebbi időbe visszatekinteni, hogy bele tudtak helyezkedni az ember szellemi létébe. Valóban az ilyen módon létrejött megértésekből származott voltaképpen sok minden, amit akkoriban nem írtak le vagy nyomtattak ki a Föld fejlődéséről, de az emberek elbeszélték egymásnak. Ez volt az egyik tanítás, amelyet ebben az iskolában nyújtottak.

A másik éppen ilyen érdekes. Ez az volt, hogy az embernek az állathoz képest magasabb rendű mivoltát gyakorlatilag világították meg. Azt mondhatjuk, hogy akik a régi megértés hagyományait ápolták azok még a XIX. századba nyúlóan is ismerték azt, amit ma sokszor alkalmaznak különféle szolgálatoknál és igen nagyra is értékelnek. Hiszen az emberek ma nagyon büszkék arra, hogy rendőrkutyáik vannak, amelyek követni tudják a különféle törvénytelenségek nyomát az emberi életben. A régebbi korokban ezt a gyakorlatot nem alkalmazták. De akkor még jobban ismerték például a kutyák ilyen irányú képességeit, mint ma, és érzékelték, hogy az ember körül finomabb szubsztancia rejlik, mint amelyet az ember látni és szagolni tud, és megértették, hogy a világhoz is hozzátartozik valamiféle finom fluidum. Ezt a hőáramlások különös differenciálódásaként ismerték fel, amely hozzákapcsolódik mindenféle áramláshoz, amelyet elektromágneses áramlásnak tekintettek és a kutya szaglását ezekkel a hő-elektromágneses áramlásokkal hozták kapcsolatba. Éppen ilyesmire hívták fel a tanítványok figyelmét, az említett kis iskolában, más állatok esetében is. Felhívták a figyelmüket arra, hogy ez a világon átáramló finom fluidum iránti érzék az állatvilágban nagyon elterjedt. Arra is utaltak, hogy ami az állatnál lefelé, a durván anyagiban bontakozik ki, az az embernél felfelé, a lelkiség felé halad.

Látják, roppant érdekes, amit ebben a kis iskolában tanítottak. Külső anatómiai tények révén tanították, de mélységesen szellemit értettek alatta. Azt mondták a tanítványnak: látod, az ember mikrokozmosz. - Szervezetében azt utánozza, ami a világ épületében megy végbe. - Az embert nemcsak a benne végbe menő folyamatokra vonatkozóan tekintették mikrokozmosznak kis világnak. Számos plasztikusan benne levő dolgot a külvilág folyamataira vezettek vissza. Így nagy figyelmet fordítottak arra, ahogyan a Hold áthalad az első negyeden és félhold lesz, utolsó negyed, újhold és ilyen módon 28-30 fázison megy keresztül. 

Látták a Hold fázisokon való áthaladását a kozmoszban és a pályáján való mozgását figyelték. Látták amint örvényeket ír le mozgásával 28-30 kört és megértették, hogy az ember gerincében 28-30 csigolya van és az ember gerincoszlopa embrionálisán a Hold mozgásaival és erőivel összefüggésben alakul ki.

Az ember gerincoszlopának kialakításában a Hold havi mozgásának megformálását látták. Látták, hogy az emberi gerincoszlopnak 28-30 idegszála van, amelyek az egész organizmuson áthaladnak és bennük azoknak az áramlásoknak a képmásait látták, amelyeket a Hold mindig pályáinak különböző fokain küld le a Földre. Látták, hogy a csigolyacsontok folytatásában valójában a holdáramlatok hatnak. Röviden, úgy látták, hogy amit az ember a gerincvelőben és annak idegszálaiban hordoz magában, az hozzáköti őt a kozmoszhoz és eleven összefüggésbe hozza a kozmosszal. Mindarra megtanították a tanítványt, amire most utaltam.

Azután valami másra is felhívták a figyelmét. Azt mondták neki: amikor megnézed az agyvelőből a szembe átmenő látóideget, a szembe való átmenetkor igen finom rostokra oszlik szét. Hány ilyen rost létezik? A látóidegből a szem belsejébe haladó rostok száma ugyanannyi, mint a gerincvelőből kiinduló idegek száma, 28-30. Így tehát az agyvelőből a látóidegen át egy kis gerincvelő organizáció megy át a szembe (lásd a rajzot).

Ez úgy van - mondta a mester a tanítványoknak -, hogy az ember a gerincvelő-idegrendszernek ezt a harminctagúságát kapta az istenektől, akik az ősrégi korban kialakították a létét. Azonban az érzéki világot észlelő szemében ő maga teremtette meg ennek képmását; fejorganizációjában elől teremtette meg annak képmását, amit az istenek alkottak belőle.

Azután felhívták a tanítvány figyelmét arra, hogy a hátgerinc organizációja így viszonyul a Holdhoz. Viszont a Holdnak a Naphoz fűződő sajátos viszonya révén az évnek tizenkét hónapja van és az emberi agyvelőből tizenkét ideg indul ki az organizmus különböző részeihez, a tizenkét legfontosabb agyideg. Az ember, fej organizációja révén, ilyen tekintetben mikrokozmosz a Nap és a Hold viszonyára vonatkozóan. Az ember megformálásában a kozmosz külső folyamatainak másolata fejeződik ki.

Megint csak felhívták a tanítvány figyelmét arra, hogy a fejében levő látóidegben, vagyis a szembe belépő látóideg harmincas tagoltságával a gerincoszlop holdorganizációját másolja le. Az agyvelőből tizenkét ideg indul ki. De ha az agyvelőnek különösen azt a részét vizsgáljuk, amely a szaglóideget küldi az orrba, akkor kiderül, hogy az agyvelőnek ez a kis részlete lemásolja az egész nagy agyvelőt. Ahogy a szem leképezi a gerincvelő idegrendszerét, úgy a szaglószerv az egész agyvelőt másolja le, amennyiben a szaglóideg tizenkét részben, tizenkét rostban halad az orrhoz. Ha tehát a gerincvelő és a fej itt helyezkedik el (lásd a következő rajzon), akkor egy valóságos kis ember van itt elől.

Azután arra hívták fel a tanítvány figyelmét, hogy ez a kis ember anatómiailag csak jelzésszerűen van meg. A dolgok összenőttek; csak részletes anatómiai vizsgálat tisztázhatja. A dolgok összenőnek, de ilyenek. Ezzel szemben elsősorban az asztráltestben alakulnak ki. Mivel egyébként csak jelzésszernek, ezért az ember mindennapi életében nem tud velük bánni. De ezt megtanulhatja az ezzel való bánásmódot. - A tanítványt ugyanúgy rávezették ennek a különálló résznek az eleven átélésére, mint arra, hogy csontjainak belsejét átélje.

Látják, itt valami más jelenik meg, ez valóban hasonlóbb az egész nyugati szemlélethez, mint az, amit gyakran keletről vesznek át. Keleten is létezik ez az orr tövére a két szemöldök közti pontra való koncentrálás. Ezzel adják meg ezt a helyet. Valójában, azonban arra a kis emberre koncentrálnak, aki bent helyezkedik el és asztrálisan ragadják meg. Ha asztrálisan ragadják meg, ha a meditációt valóban úgy alakítják ki, hogy a jellemzett területen ragadnak meg valamit, akkor ez olyan, mintha ott egy kis embert akarnának bensőleg embrionálisán megformálni. Ezt az útmutatást kapta a tanítvány abban a kis iskolában, valóban egy kis ember valamilyen embrionális kialakítását egy erősen koncentrált gondolatban.

Ezáltal a kétlevelű lótuszvirágot alakították ki azok a tanítványok, akiknek képességük volt hozzá. Azután azt mondták neki: az állat lefelé, egy hő-elektromágneses fluidumhoz alakítja a dolgokat. Az ember az asztralitásban alakítja ki azt, ami itt helyezkedik el és durván csak mint szaglóérzék jelenik meg, de belejátszik a szem képessége, tevékenysége is. Ezáltal nyeri az ember azt a képességet, hogy ne csak ezt a fluidumot kövesse, hanem állandó kölcsönhatást hozzon létre az asztrális fénnyel, és a kétlevelű lótuszvirággal észlelje azt, amit egész élete során állandóan beleír az asztrális fénybe. A kutya csak azt szagolja, ami megmaradt és itt van. Az ember másképpen jár el. Miközben kétlevelű lótuszvirágával mozog, még ha észlelni nem is tud vele, állandóan beleírja az asztrális fénybe mindazt, ami a gondolataiban van. Ez azután csak arra teszi képessé, hogy kövesse azt, amit beleír és mást is észleljen vele, főként a jó és rossz közötti igazi különbséget.

Ilyen módon valóban megvoltak még az ősrégi bölcsesség kincseinek az utóhangjai, ezeknek a csökevényeit gyakorlatilag is tanították még. Ez megmutatja, hogy voltaképpen mi minden veszett el azoknak a materialista áramlatoknak a hatására, amelyek a XIX. század közepe táján kezdődtek el azután intenzív módon. Mert bizonyos, bár nagyon magányos és remeteszerűen élő körökben valóban érezték és tudták, legalább bizonyos mértékben, az olyan dolgokat, amelyekre utaltam. Ilyen alapokból a legkülönfélébb területeken adódtak olyan megismerések, amelyeket később már egyáltalán nem vettek tekintetbe, ma pedig ismét sokan vágyódnak utánuk. De a ma uralkodó durva módszerek miatt a külső tudomány egyelőre nem tudja ezeket az ismereteket újra megszerezni.

Mármost egy egészen meghatározott tanítás kötődött ahhoz, amit abban a kis körben a mester ilyen módon hozott közelebb a tanítványokhoz. A tanítványt felvilágosították arról, hogyha azt a szervét használja, amely az asztrális fénybe felemelt szaglószerv, akkor minden tárgy valódi anyagi, materiális mivoltát ismeri meg. Ha pedig csontrendszerének belsejét ismeri meg és ezáltal a világ igazi geometriájának a valóságát, azt ahogyan az istenek belerajzolják az erőket a világba, akkor azt ismeri meg, ami formaként működik a dolgokban.

Ha tehát a kvarcot anyagában akarod megismerni - mondták a tanítványnak - akkor nézd meg a kétlevelű lótuszvirággal. Ha kristály alakját, anyagának formáját akarod megismerni, akkor ezt a formát a kozmoszból kiindulva kell felfognod azzal, amit fel tudsz fogni, ha élő módon jutsz be csontrendszered belsejébe. - Vagy felvilágosították a tanítványt, hogy fejének szervét használva megismeri egy növény anyagi természetét. Ha viszont megtanulja átélni csontrendszerének belsejét, akkor megismeri azt, hogy valamilyen növény hogyan növekszik, miért van leveleinek ilyen vagy olyan alakja, elrendeződése, miért bontakoztatja ki virágait éppen ilyen módon.

Tehát minden formát az egyik módon, minden anyagot a másik módon kell megragadnunk. Valóban érdekes, hogy Arisztotelészhez visszatérve azt találjuk, hogy minden létezőre vonatkozóan megkülönböztette a formát és az anyagot, de a későbbi korban ezt teljesen elvontan tanították. Már a Görögországból Európába érkező áramlatban is és az egész középkor folyamán is kétségbeejtően elvont módon írják le a könyvekben ezeket a dolgokat. Az újkorban már több mint kétségbeejtő, hogy milyen leírásokat találunk. Ha azonban Arisztotelészhez térünk vissza, azt találjuk, hogy nála a formák valóban elvezetnek ehhez az átéléshez, a dolgokba történő valódi belső betekintéshez - ezt viszont Ázsiába vitték át amely a fej szervével látja azt, amit a dolgokban levő matériának nevez.

Amit Görögországban mint filozófiát tanítottak, annak belső megismerése, az Akasha Krónikának megfelelő megismerése rámutat valamire, amire „A filozófia rejtélyei”-ben természetesen csak egészen külsőségesen utalhattam. Ott megmutattam, hogy Arisztotelész nézete szerint az embernél egymásba áramlik a forma és az anyag, az anyag forma, a forma anyag. - Ezt megtalálhatják Arisztotelész leírásánál „A filozófia rejtélyeidben.

De Arisztotelész ezt még egészen másképpen tanította. Arisztotelész azt tanította, hogy ha az ásványokhoz közeledünk, akkor a formát először a lábszárcsont belsejének az átélésével éljük át, az anyagot pedig a fej szervével. Ezek messze vannak egymástól. A formát és az anyagot az ember különíti el az ásványvilágban a kristályosodásnál. A növény felfogásánál az ember a formát a comb belsejének átélésével éli át, az anyagát ismét fejének szervével, a kétlevelű lótuszvirággal. Itt már látszik a közeledés. Az állat átélésénél az ember a formát az alsó karcsont belsejének átélésével éli át, az anyagot megint a fej szervével - igen közel egymáshoz. Ha pedig az ember magát az embert éli át, akkor a formát a felsőkar belseje révén éli át, amely a beszédképzés kerülőútján magával az agyvelővel függ össze. Beszéltem erről az „Euritmia” bevezetőjében. Itt a kétlevelű lótuszvirág egyesül azzal, ami a felsőkar belsejéből halad az agyvelő felé. Az ember, főként a másik ember beszédében, már nem elkülönítve éli át a formát és a tartalmat, hanem a forma és a tartalom egységét.

Látják Arisztotelész idejében ez a tanítás még ilyen konkrét volt. Mint mondtam ennek a nyoma még a XIX. századig létezett. Itt valóban szakadék van. Ezek a dolgok alapjában véve a XIX. század negyvenes éveiben vesztek el teljesen. A szakadék a XIX. század végéig tart, amikor ezeket a dolgokat a Mihály-kor útján újra meg lehetett találni. Míg azonban az emberek átlépték ezt a szakadékot, voltaképpen egy küszöbön léptek át. Ennél a küszöbnél őr áll. Az emberiség azonban nem tudta megfigyelni, miközben 1842 és 1879 között elhaladt mellette. Azonban saját üdve érdekében vissza kell most már tekintenie, és figyelnie kell rá. Mert az emberiség legvégső szerencsétlenségéhez vezetne, ha nem törődne vele és úgy élne tovább a következő századokban, hogy figyelembe sem veszi.

Erről holnap tovább beszélünk.