"...ha az ember igazán ért egy tudományhoz, egészen a legmélyebb alapokig, akkor azt az egyszerű embereknek is el tudja magyarázni."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata I. (14)

12. --

[Hol vannak a korábbi idők beavatottjai? A mai civilizáció alkalmatlanná teszi az ember testét arra, hogy a saját szellemét teljes mértékben magába fogadja. Garibaldi az ír misztériumok beavatottja volt a IX. században. A materialista Ernst Haeckel korábbi inkarnációja VII. Gergely pápa volt. Lessing a görög beavatott és dominikánus skolasztikus. Valentin Andreae inspirált módon írta a „Christian Rosenkreutz”-ot. A Palládium és Byron korábbi élete. Valamely földi élet önmagában nem érthető meg, magyarázatát csak az egymásra következő földi életek alapján lehet megtalálnunk.]

Dornach, 1924. március 23.

Tegnap, kedves barátaim, leírtam önöknek néhány személyiséget. Az ilyen elemzéseknél azért fordulunk ismertebb emberek felé, hogy a tények legalább külsőleg ellenőrizhetőek legyenek számunkra. Felidéztem ezért bizonyos jól ismert személyiségek életét és egyúttal azokat a jellembeli tulajdonságaikat, amelyek lehetőséget nyújtanak a szellemtudományos kutató számára, hogy általuk olyan támpontokat kapjon, amelyeken keresztül feltárhatja az illető személyek karmikus összefüggéseit. A legutóbbi alkalommal olyanokat választottam ki, akik révén egy egészen meghatározott kérdésre is kitérhetünk, amelyet az Antropozófiai Társaság tagjai tettek fel nekem. Ezekről a dolgokról a legkülönbözőbb formákban fogunk mindig újra beszélni. Egészen tárgyilagosan szeretném megfogalmazni ezt a problémát, amelyet - mint mondtam - néhányan felvetettek az Antropozófiai Társaságban.

Arról van szó, hogy gyakran utalunk arra - természetesen joggal -, hogy a régi korokban voltak nagyon bölcs beavatottak, akik a fejlődés magas fokát érték el, és felmerülhet az a kérdés, hogy ha az emberi élet mindig visszatér, akkor jelenkorunkban hol vannak most ezek az egykori beavatott személyek? Megtalálhatók-e a jelenkori emberek között, akik éppen a mi korunkban élik inkarnációjukat?

Ezért választottam a múltkor olyan példákat, amelyek kapcsán egyúttal ezt a kérdést is megtárgyalhatjuk. Felvillantottam önöknek Garibaldi, az olasz szabadsághős alakját, amennyire szükségünk volt erre, és ha azt nézzük, amit tegnap elmondtam, és mindazt még hozzáfűzik, amit tudnak róla, akkor rendkívül sok rejtélyes dolgot találhatnak ennek a személyiségnek az életében, ami nagy, igazán fontos kérdéseket vethet fel bennünk.

Tekintsünk csak arra a néhány esetre, amelyeket felidéztem: távcsővel ismerte meg élete társát, nevét akkor olvasta először nyomtatásban, amikor a halálos ítéletét közlik egy újságban. De még egyéb furcsaságok is előfordultak életében. A leírt módon megtalált élettársa, aki olyan hősiesen mellette állt, ahogy tegnap leírtam, sok éven át volt a felesége, tehát élete nagy szerelmét pillantotta meg akkor a távcsövön keresztül. Amikor később az asszony meghalt, Garibaldi másodszor is megnősült, ezúttal nem távcső segítségével talált rá - ilyesmit még egy Garibaldi is csak egyszer csinál életében -, hanem egészen megszokott polgári módon, ahogyan ez normálkörülmények között szokás. De ez a házassága csak egyetlen napig tartott… Látják tehát, hogy Garibaldinak a világ szokásos polgári körülményeihez való viszonyában előfordulnak meghökkentő vonások.

Ki kell térnünk azonban itt még valami egyébre is. Az ábrázolt jellemvonások és események olyanok, hogy ha valaki már hozzászokott az ilyen okkult kutatáshoz, akkor ezek által szilárd támpontokat kaphat ahhoz, hogy szellemi látásával valóban rátaláljon az illető egy vagy több régebbi életére. Van azonban még valami további is, amit ilyenkor a legkomolyabban figyelembe kell vennünk.

Garibaldi, amint tegnap már céloztam rá, igazából republikánus érzelmű volt, teljességgel köztársaságpárti. De Itália felszabadításáért úgy szállt síkra, hogy voltaképpen egyáltalán nem is törekedett arra, hogy Itáliát köztársasággá alakítsa, hanem Viktor Emánuel királyságának megteremtésében segédkezett. Ez rendkívül meglepő, ha Garibaldi alapbeállítottságát tekintjük, és ezt a tényt észrevesszük.

Látjuk egyfelől Viktor Emánuelt, aki mint király természetesen csak a felszabadított olasz állam élén állhatott. Másfelől ott volt Mazzini, aki szintén teljesen Garibaldi szövetségese, sőt barátja volt, és aki egy ideig egy olasz köztársaságot irányított, amit ki kellett volna építenie. Mazzini tehát végig az olasz köztársaság megalapításáért küzdött.

Garibaldi karmikus viszonyai egyáltalán nem oldódnak meg számunkra, ha előbb nem jutunk el bizonyos összefüggésekhez. Ez az összefüggés mármost a következő.

Néhány év időtartama alatt - Garibaldi, mint tudjuk, 1807-ben született Nizzában - néhány négyzetmérföldes körzetben négy férfi született, akiknek az élete az európai viszonyok további alakulásában világosan összefügg. Garibaldi a XIX. század elején születik Nizzában. Mazzini [1805-1872] ettől nem messze Genuában. Torinóban, innen megint csak nem messze, Cavour [1810-1861]. A Szavojai-házból pedig, Torinóhoz közel, Viktor Emánuel [1820-1878] születik meg. Korban és a születési helyük szerint nagyon közel vannak egymáshoz. Ők négyen együtt alapítják meg a későbbi modern Itáliát, mégha nem is teljesen azonos eszmék alapján, sőt nem is mindig egymást támogató cselekvésekkel.

Itt már egyszerűen a történelem külső menete is mintegy arra utal, hogy azt kell mondanunk magunknak: ezt a négy személyt azért hozták össze, hogy nemcsak önmaguk, hanem a világ számára is valami közös sorsot járjanak végig.

Kétségtelen, hogy közülük Garibaldi a legjelentékenyebb, ő a legzseniálisabb, ha egyéniségüket tekintve összehasonlítjuk őket. Garibaldi szellemisége teljesen elementáris módon nyilvánult meg. Mazzini szellemisége inkább filozófiailag képzett, Cavour szellemisége jogilag. Viktor Emánuel pedig... Hát igen. Szóval Garibaldi a legjelentősebb közülük, ha emberi tulajdonságaikat mérlegre tesszük. Szellemisége kirobbanó erővel jelenik meg, ilyen szellemű lelkiséggel szemben nem lehet közömbösnek maradnunk. És főleg azért nem, mert igazából nem tudjuk, hogy a géniusza honnan ered, amennyiben egyetlen földi élet pszichológiája alapján akarnánk megmagyarázni.

Térjünk most vissza ahhoz a kérdéshez, hogy hol vannak a régi beavatottak? Hiszen azt fogják mondani, hogy nincsenek itt. Kedves barátaim, ha megvolna annak a lehetősége, hogy az emberek - ebben a tekintetben megint kissé paradox módon kell beszélnem - 17-18 évesen jöjjenek a világra, tehát ha 17-18 évesen szállnának le a szellemi világból, és valamiképpen 17-18 éves testeket találnának maguknak (ez természetesen csak egy példa akar lenni), azaz ha megkímélnék őket az iskolák jelenkorban meghonosodott pedagógiájától, akkor azt tapasztalnánk, hogy a mai emberek testében könnyen megjelenhetnének az egykori beavatottak. De ahogy a szokásos földi körülmények között még egy beavatott sem táplálkozhat kenyér helyett egy darab jéggel, éppoly kevéssé tudják a hajdani beavatottak a régi kor bölcsességét a maga igazi formájában megnyilatkoztatni olyan testen keresztül, amelyet 17-18 éves koráig a mai civilizációnak megfelelő módon formáltak és neveltek. Ez a világ bármely pontján lehetetlen lenne, legalábbis ott, ahová már betört a mai civilizáció. Itt ugyanis olyan szempontokat kell számításba vennünk, amelyek teljes mértékben kívül esnek a mai művelt ember látókörén.

A mai bevett szokás szerint olvasási és írási ismereteinket a hatodik, hetedik életévünktől kell elsajátítanunk. Ez azonban olyan kínszenvedés a lélek számára, amely a maga speciális sajátossága szerint akarna fejlődni, hogy csak azt mondhatom, amit már önéletrajzomban leírtam: jó néhány akadály elhárítását éppen annak a körülménynek köszönhettem, hogy 12 évesen még nem tudtam a helyesírást és általában még nem tudtam rendesen írni sem. Említettem ezt az önéletrajzomban. Az írásképesség korai elsajátítása ugyanis, amiként azt ma megkövetelik, elöli az ember bizonyos sajátosságait.

Ilyen furcsákat kell mondanom, de ez az igazság. Ebbe bele kell nyugodnunk, ez így igaz. Emiatt van az, hogy éppen a múlt nagyon fejlett egyéniségeit újjászületésük idején voltaképpen csak az ismeri fel, aki az emberi lénynek azt az oldalát is érzékelni tudja, amelyik a mai civilizációs műveltség folytán már csak az ember „mögött” képes megjelenni, semmint „benne” az emberben.

E tekintetben éppen Garibaldi rendkívül jó példa lehet számunkra. Minek tartották Garibaldit civilizált kortársai, Cavourt is beleértve, vagy legalábbis Cavour környezete? Bolondos alaknak, fura figurának, akivel nem is lehet értelmesen tárgyalni. Ezt is látnunk kell, mert Garibaldi következtetéseiben látszatra sok minden logikátlannak tűnt, amikor olyan emberek előtt beszélt, akik esküsznek a mai civilizációra. Ennél a személyiségnél tulajdonképpen már külsejében is sok minden logikátlan volt. Több vonása nem illett össze.

Egy ilyen személy valódi mivoltáról csak az alkothat magának fogalmat, aki mintegy a személyiség mögé képes nézni, vagyis arra az oldalára, ami a régebbi földi életekben még könnyen be tudott jutni a testbe, de ebben a földi életben már alig képes erre, mert a jelenlegi civilizáció ebben a vonatkozásban alkalmatlanná tette a testet. Más nem is fogja megérteni az illetőt, hiszen egy ilyen személyiségnél a legfontosabb valójában azok mögött a megnyilvánulásai mögött található, amiket pusztán külsőleges módon cselekszik. Mondjuk, egy derék nyárspolgár - a jelenlevők mindig kivételek -, aki egyszerűen mindig úgy fejezi ki magát, ahogyan megtanulta, aki tehát csak iskolai és egyéb tanulmányainak és neveltetésének lenyomata, annak morális-szellemi, vagyis belső alkata külsőleg is teljességgel megfigyelhető. Itt van, láthatjuk. De a régi korokból jelentős szellemi bölcsességgel érkező ember lelke nem tudja magát a testben egészen kifejezni, így az ilyen ember nem is ítélhető meg annak alapján, ami a mai civilizáció keretei között a testen keresztül megmutatkozik. Ez a helyzet mindenekelőtt Garibaldinál. Itt bizonyos mértékben úgy kell tekintenünk a dolgot - csak hasonlatképpen mondom -, mint bizonyos spiritiszta képeknél, ahol hátul egy fantomalak válik láthatóvá; valahogy így jelenik meg előttünk egy ilyen személyiség: először persze hétköznapi jellemzői alapján, de e mögött azután - mint valami szellemkép - ott látjuk azt az oldalát, ami a mi korunkban nem tud egészen beleereszkedni a fizikai testbe.

Ha mindezzel tisztában vagyunk, és ha figyelembe vesszük azokat a vonásokat, amelyekre különösen rámutattam, akkor Garibaldiban valóban egy igazi beavatott személyét pillanthatjuk meg, de aki külsőleg egészen különös módon nyilatkozott meg, mert a lénye nem volt képes a fizikai testbe teljesen belépni. A dolgok végül nem is tűnnek majd annyira meglepőnek, ha ezek után az általam kiemelt tulajdonságokra tekintünk. Nem mondhatjuk valakiről, hogy különösképpen foglya lenne a szokásos konvencióknak, hogy ne lenne a földtől egy kissé elrugaszkodva, például akkor, amikor távcsővel találja meg a feleségét, ami valóban kivételes eset, és ehhez hasonlók. Az effajta megnyilatkozásai azt mutatják, hogy nem állt a konvenciók hatása alatt, kívülről nézte a szokásos hétköznapi életet.

Így Garibaldinál egy régi beavatott személyéhez kerülünk vissza, kedves barátaim, általa pedig egy olyan Írországból kiinduló misztériumhoz, amit néhány hónappal ezelőtt jellemeztem önöknek. Leírtam akkor az ír misztériumokat, amelyek Írországból indultak ki, és egyik águk európai meghonosodását nem is kell nagyon távol keresnünk, tudniillik Elzászban van, a mai Elzászban. Itt találunk rá a valamilyen fokig beavatott Garibaldi személyére. Meglehetősen bizonyos, hogy a körülbelül a Krisztus utáni IX. században megtalálható inkarnáció és a XIX. századi legutóbbi inkarnáció között nem is volt egyéb megtestesülése. A két földi élet között tehát sokáig tartózkodott a szellemi világban. Ennek a személyiségnek e titkára találtunk most rá. Ez a személy igen magas fokon sajátította el a hyberniai bölcsességet, amelyet leírtam önöknek. Ott élt az ír szigeten, az ottani misztériumhelyen, ő maga vezette a kolóniát, amely azután később átjött Európába.

Természetesen, ahogyan egy tükörben a tükörformának megfelelően más lesz a benne tükröződő tárgy, úgy az a valami, ami egyszer az ír területen létezett és átfogta a fizikai világot meg a felette levő szellemi világot, és amelynek keretei között egy beavatott olyan módon tevékenykedett, ahogyan korábban már leírtam: a mi időnkben csak abban a formában juthatott kifejezésre, ahogyan a XIX. századi civilizáció konkrét körülményei ezt lehetővé tették. [Lásd: Misztériumi alakzatok - GA 232. kötet] Meg kell szoknunk, hogy egy elmúlt korszakban élő filozófust, költőt vagy művészt ne keressük a jelenkorunkban megint filozófusként, költőként vagy művészként. A külső viszonyok ugyan nem változtatják meg az ember individualitását. Ez az individualitás egyik földi életből a másikba halad. De hogy az emberek individualitása miképpen élheti ki saját magát, az függ attól, hogy egy korszakban mi az, amit meg lehet tenni, és mi az, amit nem. Hadd hozzak fel erre egy példát, amely a most mondottakat szemléletesebbé teheti.

Ernst Haeckel [1834-1919] széles körben ismert személyiség. Bizonyos materialista monizmus lelkes képviselőjeként tartják számon, azt mondhatnánk, hogy az ilyen irányú lelkesedése szinte fanatikus. Nincs szükség rá, hogy jellemvonásait felidézzem, hiszen kellőképpen ismerik. Ha azonban ettől a személyiségtől most visszamegyünk egyik előző inkarnációjába, akkor ott a Hildebrand szerzetesből pápává lett VII. Gergelyt fogjuk megtalálni [1073-tól pápa].

Ezt a példát azért mondom, hogy lássák: ugyanaz az individualitás egy bizonyos korszak kulturális viszonyaitól függően mennyire eltérően nyilvánulhat meg a világ felé. Mert ugye nem könnyen jutnánk arra a gondolatra, hogy a XIX. századi materialista monizmus képviselőjében az újratestesül VII. Gergely pápát keressük. De a szellemi világ számára sokkal kevésbé lényegesek azok a szempontok, amelyeket mi a fizikai sík külső civilizációjának fogalmai szerint általában fontosnak tartunk. Haeckel személyisége és Hildebrand személyisége mögött olyasmi húzódik meg, amiben sokkal több az azonosság, mint a különbözőség, éppen abban a tekintetben, hogy az egyik a katolicizmust a legextrémebb módon akarja hatalomra juttatni, a másik pedig a legextrémebb módon akarja azt lerombolni. Ez a szellemi világ számára azonban egyáltalán nem jelent olyan nagy különbséget! A szellemi világ nézőpontja szerint az ezek mögött meghúzódó emberi magatartás a fontos, amely teljesen más valami, mint azok a külső történések, amelyeknek különben is csak a fizikai világban van jelentőségük. Tehát ne csodálkozzanak azon sem, kedves barátaim, ha Garibaldiban egy régebbi korszak, mint mondtam a IX. század, olyan igazi beavatottját kell látnunk, aki a XIX. században most úgy nyilatkozott meg, ahogyan a XIX. században ez számára lehetséges volt. De hogy valaki milyen módon illeszkedik bele a világba, abban az is fontos, hogy milyen az egyénisége és hogy milyen jellembeli tulajdonságokat hoz magával.

Ha Garibaldi lelke közvetlenül régebbi inkarnációjának tartalmával jelent volna meg a XIX. században, Garibaldi mostani temperamentumában, akkor a XIX. századi emberek őrültnek tartották volna, bolondnak, tébolyultnak tekintették volna. A külső életben ezért olyan lett, amilyen formák között megjelenhetett benne.

Ha azonban az egyik irányban már tájékozódni tudunk, akkor mindjárt fény vetül más karmikus összefüggésekre is. Az említett másik három személy ugyanis, akik nagyjából ugyanabban az évtizedben és ugyanazon a földterületen kerültek össze vele, a régmúltban az ő három tanítványa volt. Megjegyzem, akkor még a szélrózsa minden irányából összeszedett tanítványok: egyik északról, a másik keletről, a harmadik nyugatról jött; tanítványai tehát a világ minden sarkából érkeztek hozzá.

Mármost éppen az ír misztériumokban egészen meghatározott kötelezettség lép fel, ha valaki elér egy bizonyos beavatási fokot. Ez a kötelezettség kimondta, hogy a beavatottnak minden további földi életében előbbre kell vinnie tanítványait, és nem szabad elhagynia őket. Ha tehát sajátságos karmikus viszonyaik következtében ismét egy időben jelennek meg a földi életben, úgy ez azt jelenti, hogy velük együtt kell átélnie a sorsot, és karmájuk tartalmával egyeztetnie kell a saját karmáját. Ha Garibaldi nem lett volna kapcsolatban a Viktor Emánuelben élő individualitással, mint Viktor Emánuelnek, egykori tanítványának mestere, akkor Garibaldi élete republikánus irányba fordul, és megalapította volna az olasz köztársaságot. De ezek mögött a tisztán elvont politikai elvek mögött ott hullámzik az eleven emberélet, amely egyik földi életből a másikba megy át. És abban ott találjuk a régi beavatott kötelezettségét tanítványaival szemben! Ezért lépett fel egy valóban furcsa ellentmondás. A XIX. században talált fogalmak és eszmék szerint Garibaldi természetesen republikánus lett. Mi más is lett volna? Persze sok republikánust ismertem én is, akik valamelyik fejedelem szolgálatában álltak. Belül egyértelműen republikánusok voltak, mert egyszerűen a XIX. század adott időszakában - ami már tovatűnt, de gyermekkorom idejét még ez jellemezte - voltaképpen mindenki köztársaságpárti volt, aki csak értelmesnek tartotta magát. Azt mondták: természetesen republikánusok vagyunk, csak kifelé nem mutathatjuk meg. A szívében azonban a legtöbben republikánusok voltak. Garibaldi ezt még ki is mutatta a külső világnak, de ott mégsem eszerint cselekedett. Ezt még azok sem tudták megérteni, akik lelkesedtek érte. És miért nem? Azért, mert nem hagyhatta el a vele karmikusan kapcsolatban álló Viktor Emánuelt! Segítenie kellett neki. És ez volt az egyetlen mód, hogy segíteni tudja.

A másik kettővel, Cavourral és Mazzinivel, ugyanígy karmikus kapcsolatban volt. Ezért csak addig mehetett el, amit azok véghez tudtak vinni. Tehát Garibaldi csak azt csinálhatta, ami négyükből együttesen fakadt! Nem követhette egyoldalúan a saját irányát.

Éppen az ilyen mélységesen jelentős tényekből láthatják meg, kedves barátaim, hogy az életünkben felbukkanó események tulajdonképpen csak az okkult háttér alapján magyarázhatók meg.

Nem ismertek önök olyan embert, aki életének bizonyos pontján olyasmit tett, ami voltaképpen érthetetlen volt? Amit nem vártak volna tőle, jelleméből egyáltalán nem következett. Sehogy sem volt megmagyarázható. Ha pusztán saját személyét követte volna, akkor másként cselekedett volna. És ebben igazuk is van. De az illető mellett egészen biztosan ott állt egy másik ember, akivel olyan karmikus kapcsolata volt, mint amit Garibaldinál találunk. Vajon miért cselekszik valaki úgy, ahogyan cselekszik? Az élet valójában csak okkult hátteréből válik érthetővé. Így például Garibaldinál is vissza kell nyúlnunk a hyberniai misztériumokhoz, hogy megértsük mostani tetteit. Ez nyilván furcsán hangzik, de mégis úgy van, hogy amikor a szellemire tekintünk a világban, akkor sokszorosan majának bizonyul az, amivel a külső földi életben szembetalálkozunk.

Sokan, akiket mindennapi életünkben gyakran látunk és többször együtt vagyunk velük, módfelett csodálkoznának, ha megmondanánk nekik, hogy mi minden található és rejlik bennük, ha keresztülhatolva külső személyükön az igazi individualitásukra tekintünk. Mert amit egy ember külsőleg megnyilatkoztat, különösen jelen korunkban, az az említett oknál fogva csak elenyésző része annak, ami ő valójában az előző földi életei alapján. Sok titok rejtőzik azon a területen, amire most utaltam önöknek.

Most nézzük a második személyiséget, Lessinget, akit tegnap röviden jellemeztem, és aki élete végén maga lép fel az ismétlődő földi életek eszméjével. Az ő esetében igen-igen messzire kell visszamennünk, mégpedig a görög ókorba, amikor a görög misztériumok még virágzásuk teljében voltak. Ekkor Lessing egy beavatott volt. Nála ugyancsak az történt, hogy a XVIII. században ő sem tudott a testébe teljesen belemerülni. A XIII. században - a régi görögkori földi élet megismétlődéseként - a dominikánus rend tagja volt, kiváló skolasztikus, aki világos fogalmakat dolgozott ki magában; azután lett a XVIII. században Közép-Európa első valódi „újságírója”.

De valóban A bölcs Náthán toleranciája, valamint különösképpen a Hamburgi dramaturgia (nézzenek bele bizonyos fejezeteibe) és azután Az emberi nem nevelése csak úgy érthető meg, ha feltételezzük, hogy ennek a személyiségnek mindhárom inkarnációja együttesen dolgozott benne: a régi görög beavatott (olvassák el Lessing szép tanulmányát: Ahogyan a régiek a halált átélték), azután a középkori aristotelizmusban nevelkedett skolasztikus, és az a személy, aki úgy jelent meg a XVIII. század kultúrájában, hogy mindez az előzmény a lelkében szunnyadt. Ha az elmondottakat figyelembe vesszük, akkor egy bizonyos rendkívül feltűnő vonás is értelmezhető lesz Lessing egyéniségében.

Különös, hogy Lessing egész élete úgy jelenik meg előttünk, mintha valami örökös keresés volna. Egyéniségének, szellemi lényének ezt az oldalát ő maga fejezte ki híres kijelentésével, amelyet mindig újra meg újra idéztek - mindenesetre nyárspolgári hangnemben, mert minden nyárspolgár utána mondja, aki nem is akar igazán valamiféle bizonyosságra törekedni. „Ha Isten jobb kezében tartaná a teljes igazságot és balkezében az igazságra való szüntelen törekvést, akkor leborulnék előtte és azt mondanám: Atyám, nekem azt add, amit a balkezedben tartasz.”

Ezt Lessing valóban elmondhatta, de ha egy nyárspolgár utána szajkózza, akkor az természetesen borzalmasan hangzik. Az azonban valóban alapvető nála, hogy egész élete intenzív keresés volt, és ha becsületesek vagyunk, akkor erről a kereső jellegről azt kell mondanunk: Lessing sok mondatában úgyszólván megbotlik az ember, éppen a legzseniálisabb mondataiban; de az emberek nem szeretik, ha kicsúszik a lábuk alól a talaj, és Lessing különben is a történelem- és irodalomkönyvekben mint tekintély szerepel. A mondatain valójában megütköznek az emberek, sőt felnyársalódnak rajtuk. Csak ezt nem merik beismerni. Természetesen nekünk magát Lessinget kell megismernünk. De ha Erich Schmidt kétkötetes Lessing-könyvét vesszük a kezünkbe, akkor a mondatai már nem nyársalnak fel, mégha Erich Schmidt szó szerint idézi is őket. Hiszen szóról-szóra Lessing mondatai ugyan, de ami előttük vagy utánuk áll, az letompítja élüket.

Ez a kereső ember voltaképpen csak földi életének a végén jut el oda, hogy megírja Az emberi nem nevelését, amely az ismétlődő földi életek eszméjét fejti ki. Miért csak a végén?

Látják, ilyesmit egy másik tény révén tudunk csak érthetővé tenni, amiről egyszer már szintén beszéltem. A Das Reich című folyóiratban szóltam a Christian Rosenkreutz alkímiai menyegzőjéről, és felhívtam a figyelmet arra, hogy ezt egy 17-18 éves fiú írta le. [Újra megjelent a Die Drei-ban, VII. évfolyam, 1927. - A fordító megjegyzése.] A fiú magából a szövegből egyáltalán semmit sem értett. Ennek van egy külső bizonyítéka is. Leírta az Alkímiai menyegzőt, de az utolsó oldal kivételével, amely üresen maradt. Máig csonka a befejezés, de a művet egyébként leírta, és az égvilágon semmit nem értett belőle.

Hiszen ha értett volna belőle valamit, akkor későbbi éveiben is értenie kellett volna. A fiúból azonban derék württembergi sváb pap lett, akiről azt mondhatjuk, hogy a jámbor teológiai írások színvonala alatti beszédeket írt, amelyek távol voltak attól, hogy bármi közük legyen az Alkímiai menyegző mélységeihez. Tehát a későbbi sváb pap nem a saját lelkéből jegyezte le az Alkímiai menyegzőt, erre az élete szolgáltatja a bizonyítékot. Mert az teljességgel inspirált írás volt.

Ezek szerint nem mindig az adott ember személyiségével van dolgunk, amikor egy szellem közléseket tesz rajta keresztül. Fennáll ezért egy nagy különbség Valentin Andreae [1586-1654], a derék sváb pap, ama nyárspolgári teológiai írások szerzője és Lessing között. Ha Lessing Valentin Andreae lett volna, csak a XVIII. századba helyezve, akkor talán már fiatalkorában is szép tanulmányt írt volna az emberi nem neveléséről az ismétlődő földi életek eszméjével összekötve. De nem volt Valentin Andreae, hanem Lessing, az a Lessing, akinek semmiféle víziói nem voltak, sőt - mint mondják róla - még álmai sem. Elküldte magától a szellemi inspirátort, természetesen nem tudatosan. Ha fiatalkorában el akart volna jönni hozzá, azt mondta volna neki: menj innen, hagyj engem. Inkább a XVIII. századi szokásos nevelés útját járta végig. Ezáltal csak igen magas korában vált éretté annak tudatosítására, ami mindig is ott volt benne, amikor a Lessing-életet élte. Lessing esete olyan volt, mint amilyen Valentin Andreae esete lett volna, ha elküldi az inspirátorát, de nem ír közhelyekkel teli teológiai írásokat, hanem aggastyán koráig várt volna, és akkor tudatosan nekilát megírni a Christian Rosenkreutz alkímiai menyegzőjét.

Így kapcsolódnak egymáshoz az ember különböző földi életei. El kell jutnunk egyszer oda, hogy teljesen tudatában legyünk annak, hogy ez az összefüggés valóban létezik a földi életeink között. Ha egy embernek csak egyetlen életét veszünk - akár egy Goethe, Lessing, Spencer, Shakespeare, Darwin életéről legyen is szó -, és csupán azt tekintjük, ami ebből az adott életéből előlépett, akkor ez éppen olyan lenne, mint amikor egy növényről leszakítunk egy virágot, és azt hisszük, hogy a virág magában is élve maradhat. Így valamely földi élet önmagában nem érthető meg, magyarázatát csak az egymásra következő földi életek alapján lehet megtalálnunk.

Érdekes annak a két személyiségnek az élete, akikről tegnap befejezésül beszéltem, egyfelől Byron, és bocsássák meg nekem ezt a személyességet, másfelől a geometriatanárom. Egyedül lábuk alkata volt közös bennük, de ez a hasonlóság mégis rendkívül figyelemreméltó volt számomra. Ha a lábnak ezt a deformáltságát okkult módon követjük, akkor ez elvezet - ahhoz hasonlóan, ahogy Eduard von Hartmannál kifejtettem - egy régebbi földi életben az illető személyek fejének különleges jellegéhez. Az ilyesmit persze csak „elmesélni” lehet, úgy ahogyan az a szellemi látás számára megjelenik, ezt már más alkalommal elmondtam önöknek. E tények számára külső, logikus bizonyítékok nem lehetségesek a szokásos értelemben. Ha az említett két ember életét követjük, akkor a XIX. századi földi életük egymáshoz képest mintegy eltolódva jelenik meg előttünk. Mert itt először ellentmondásba ütközünk azzal kapcsolatban, amit néhány héttel ezelőtt önöknek kifejtettem, hogy tudniillik akik egyszer kortársak voltak, azok bizonyos ciklusok szerint ismét mint kortársak testesülnek meg. [Lásd a IV. előadást.] Természetesen minden alól léteznek kivételek… Már a fizikai síkon sem lehet a dolgokat egyetlen séma szerint tárgyalnunk, hacsaknem mi magunk akarunk sematizálódni. De a szellemi világgal kapcsolatban ez végképp nem lehetséges, kedves barátaim. Vannak ugyan szabályok ott is, de nincsenek megmerevedett sémák. Ott minden individuális!

Így éppen ennél a két személynél visszakerülünk egy közös földi életükhöz, amelyet együtt éltek le. Byront nem is találtam volna meg e korábbi földi életében, ha a geometriatanáromat nem találtam volna mellette. Byron zseniális költő; a geometriatanárom persze a legkevésbé sem volt zseninek mondható. Nem volt lángelme, de a geometriában kiváló volt, a legjobb, akit csak ismertem életemben, egy igazi geométer.

Egy festőben, nemde, van valami egyoldalúság, egy zenészben úgyszintén. Mert az emberek igazából csak akkor tudnak jelentékenyek lenni, ha egyoldalúak. De korunk geometriájában nincs ilyenfajta egyoldalúság. Valamilyen mértani szerkesztésnél mindig egyenleteket is felállítanak, az egész matematikát tudni kell. A geometria szakemberének ismernie kell a geometria matematikai oldalát is. Az én geometriatanárom azonban, akiről most beszélek, kiváló volt a geometria területén, de egyáltalán nem volt jó matematikus. Például az analitikus geometriát már egyáltalán nem értette. Fogalma sem volt az analitikus geometriáról, a geometria matematikai számításairól, amely egyenletekkel dolgozik; itt a leggyermetegebb dolgokat művelte.

Egyszer nagyon mulatságos volt a dolog. Annyira csakis szerkesztő elme volt, hogy szerkesztési módszerrel rájött, hogy a kör a konstans hányadosok mértani helye. Ezt szerkesztéssel találta meg, és mivel szerkesztéssel még senki más nem találta meg, ezért a dolog felfedezőjének tartotta magát. Belénk fiúkba persze egy jó darab pajkosság is szorult, mármint azokba, akik nem voltak közülünk nyárspolgár-családból valók, és tudtuk, hogy az analitikai tankönyvünkben szerepel az az egyenlet, amellyel a kör megszerkeszthető. Természetesen rögtön kaptunk az alkalmon, hogy a kört ezentúl már ne is „körnek” hívjuk, és elneveztük a geometriatanárunkról „N. N. görbének” (a nevét nem akarom említeni). Valóban megvolt benne a szerkesztő geometria zseniális egyoldalúsága. Ez volt az ő kiemelkedő, jellemző vonása. Jelenkorunk embereit nem mindig lehet ilyen könnyen meghatározni. Nincs igazán határozott egyéniségük, nagyon sok az angolnaszerű közöttük. Ő azonban nem volt „angolnás”, hanem inkább „szögletes”, még külső kinézetében is. Arca csaknem négyszögletes volt, feje nagyon érdekes, egészen kocka alakú, minden lekerekítés nélkül. A derékszögű idomokat a maguk sajátosságaiban valóban jól lehetett tanulmányozni az arcán. Nagyon érdekes volt ez.

Ha szellemi látó tekintettel ezt a személyt most közvetlenül Byron mellé állítjuk, akkor Kelet-Európa nagyon régi korába kerülünk vissza, egy-két évszázaddal a keresztes hadjáratok előtt.

Elmondtam egyszer egy történetet - akik jelen voltak, emlékezhetnek rá -, hogy amikor Constantinus császár [274-337] megalapította Konstantinápolyt, akkor a még Trójából Rómába vitt Palládiumot [Pallasz Athéné szobrát, amely a monda szerint bevehetetlenné teszi a várost, amelyben található - a fordító megjegyzése] Rómából Konstantinápolyba helyeztette át. Ez óriási pompával történt. A Palládiumot különleges szentségnek tekintették, amely birtokosának erőt ad. Így Rómában valóban meg voltak győződve arról, hogy amíg a Palládium Róma egyik fontos terén van egy oszlop alatt, addig Róma az erejét nem veszítheti el. Hitük szerint ez az erő az egykor hatalmas, de a görögök által lerombolt Trójából került át hozzájuk.

Constantinus arra törekedett, hogy a római hatalmat áthelyezze Konstantinápolyba, ide vitette hát a Palládiumot óriási pompával. Ott teljesen titkos helyen valahol földbe süllyeszttette, fölé kőréteget rakatott és egy Egyiptomból származó oszlopot állíttatott oda, amely alatt a Palládium rejtőzött. Azután rendbe hozatta ezt az ősi oszlopot, a tetejére pedig egy régi Apolló-szobrot helyeztetett, amelyet úgy alakíttatott át, hogy a szobor arcvonásai őrá emlékeztessenek. Majd szögeket hozatott Krisztus keresztfájáról. Ezekből készíttetett sugárkoszorút a szobornak, amely ugyan egy régi Apolló-szobor volt, de Constantinusra hasonlított. Így helyezték át a Palládiumot Konstantinápolyba.

Van egy monda, amely különös módon később lett ismert, de valójában igen-igen régi. Nagy Péter végrendeletéhez kapcsolódva azonban felújították ezt a mondát és átfogalmazták, de nagyon régi korokra nyúlik vissza. Arról szól, hogy a Palládium Konstantinápolyból egyszer majd továbbkerül észak-kelet felé. Ebből keletkezett a későbbi Oroszországban az a nézet, hogy a Palládiumot Konstantinápolyból Oroszországba kell juttatni. Akkor mindaz az erő, ami benne lakozott, de ami a török uralom alatt lerombolódott, átszáll Kelet-Európa népeire.

Ez a két személyiség megismerte ezt a mondát a régi korokban. Mint mondtam, egy vagy két századdal a keresztes hadjáratok előtt, ezt nem tudtam pontosan megállapítani. Felkerekedtek, hogy a mai Oroszországból elmenjenek Konstantinápolyba, hogy ott valahogyan megszerezzék a Palládiumot, és elhozzák Kelet-Európába. De nem sikerült nekik. Nem lehetett megvalósítani. A Palládiumot jól őrizték, és akik tudták, hogy hol őrzik, nem lehetett megnyerni az ügynek. De ekkor ezen a két emberen iszonyú fájdalom vett erőt. Ez mint valami sugár behatolt mindkettőjükbe, bénulást okozott a fejükben abban az életükben. Ez egyiküknél, Byronnál, úgy jelent meg később, hogy - mint a sarkán sebezhetőnek megmaradó Achilles - bizonyos mértékig megnyomorodott a lába, de zseniális lett a feje, hogy ezzel kiegyenlítődjön régebbi földi életének fejbénulása. A másiknak is sérült, azaz dongalába lett a lebénult fej miatt.

Általában nem sokan tudják, hogy az ember nem a fejéből meríti a geometriát és a matematikát. Ha önök a lábukkal nem „járnák ki” például a szögek hajlását, akkor a fejüknek nem volna szemlélete róluk. Ha nem volna módunk „geometriailag” közlekedni és „geometriailag” kitapogatni a tárgyakat, akkor egyáltalán nem is létezne számunkra geometria. Akinek olyan lába van, mint a geometriatanáromnak, annak nagyon jó képessége alakul ki arra nézve, hogy a fejében megjelenítse a mozgásrendszerbe, a végtagrendszerbe beépült ilyen geometriát.

Aki odafigyelt a geometriatanárom szellemi alkatára, arra az valóban erős hatást gyakorolt. Valóban elragadó volt benne, hogy mint mértani szerkesztő sok mindenre úgy jött rá, mintha az egész világ nem is létezne körülötte. Kötöttségek nem korlátozták, és az juthatott róla eszünkbe - csak jól rá kellett hangolódni -, hogy egyszer talán valamiféle varázslat érte és ez okozta ezt az egyoldalú geometriai beállítottságot benne.

Byronnál nyomon követhetjük a földi életei közötti karmikus összefüggéseket is. Csak azért említettem ehhez a tanáromat is, mert Byront nem tudtam volna megtalálni, ha ő nem vezetett volna el hozzá. Byron egykor keletről jött, hogy megszerezze a Palládiumot. Amikor azonban később nyugaton születik meg, akkor elhatározza, hogy segít megvalósítani a szabadságot, amit a XIX. század szellemi Palládiumának is lehetne mondanunk. Úgy járja életútját, hogy a Földnek megint ugyanaz a pontja vonzza, legalábbis fő irányát tekintve, amelyet egykor a másik oldal felől közelített meg. Igazán megrendítő látvány, amikor ugyanaz az individualitás a Földnek ugyanarra a helyére indul, az egyik földi életében az egyik oldal felől, a másikban a másik oldal felől. Egyik földi életében az hívja, ami az akkori kor szemlélete szerint mélyen a mítoszban gyökerezett, a másikban pedig a felvilágosodás korából kisarjadt nagy eszme, a szabadság vonzza. E tenniakarásban van valami rendkívül felemelő.

Tulajdonképpen megrendítőek azok a dolgok, amelyek a karmikus összefüggésekből kiderülnek számunkra. Mindig megrendítőek. Még meg fogunk ismerni ezen a területen több hasonló, meglepő és nem kevéssé paradox eseményt és tényt. Egyelőre csak azt akartam önökkel érzékeltetni, hogy milyen különös módon jelentkezhetnek bennünk az előző és a későbbi földi életeink összefüggései.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként