Az emberi élet karmikus összefüggéseinek tanulmányozása megköveteli a világ olyan törvényszerűségeinek megértését, amelyek többé-kevésbé szokatlanok a mai ember számára. Éppen arról van szó, hogy az egyik földi életből a másikba átnyúló karmikus összefüggések szellemi típusú törvényszerűségeken alapulnak. Így félreismerjük ezeket az összefüggéseket, ha azt hisszük róluk, hogy esetükben olyan ok-okozati kapcsolatról van szó, amely hasonlít a világban egyébként megfigyelhető ok és okozat természetéhez.

Ha meg akarjuk érteni ezeket a karmikus összefüggéseket, akkor először is egészen pontosan be kell látnunk abba, hogy mi történik az ember benső szférájában a hétköznapi tudata mögött. A hétköznapi tudat mögött rejtőző dolgok megértését azonban az ember lényének csak egy olyan szemlélete nyújthatja, ahogyan az ember az érzékfeletti megismerés, a beavatási megismerés előtt tárulkozik fel.

Továbbhaladva az utóbbi előadásokon felvázolt témákban, amelyeknek teljes kifejtése majd elvezet bennünket a karma valódi megértéséhez, foglalkozzunk ma azzal, hogy amikor az ember felemelkedik az imaginatív, inspiratív és intuitív megismeréshez, akkor egyre inkább belelát abba is, ahogyan lényével az ember beleilleszkedik az egész kozmoszba.

Gyakran elmondtam, még a nyilvános előadásokon is, hogy az imaginatív megismerés révén az ember előtt megjelenik jelenlegi földi életének tablója, hatalmas képekben tekinti át az életét, mégpedig úgy, ahogyan erre a szokásos emlékezésben nem lenne képes.

Erre a képi áttekintésre törekedve, amely majd az imaginatív megismerés eredménye lesz, az ember először még teljesen a fizikai és étertestében tartózkodik. De a megfelelő gyakorlatok révén függetlenné válik a fizikai test által közvetített benyomásoktól. Az ember tehát az imaginatív megismerés révén függetlenedik érzékszervi benyomásaitól és értelmi megismerésétől. Ekkor megismerésében már az étertestében él. Ezáltal keletkezik ez az emlékezési tablója.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az ember ilyenkor az érzékfelettiben él, mégpedig oly módon, hogy bensőleg eloldódott a fizikai testétől. Az imaginatív megismerés megszerzése tulajdonképpen nem is volna annyira nehéz, mint ahogy ez a legtöbb embernél tényleg megfigyelhető, ha több hajlamuk lenne arra, hogy áttörjék magukban az egész lelki életnek a fizikai testhez való belső kötődését.

Ami a közvetlen érzékszervi észleléshez kapcsolódik, az természetesen viszonylag könnyen áttörhető. De gondolják csak el, hogy a földi életben az ember összefügg fizikai testével a lelki élet vonatkozásában is. Hiszen akkor is a fizikai testünktől függünk, amikor egyáltalán a külvilághoz viszonyulunk. A fizikai test nagyon is meghatározza életünk hangulatait. Amikor az ember képességének, tehetségének, egyéb belső lelki alkatának tulajdonít valamit, akkor mindez erősen összefügg a fizikai testét illető átéléssel is. Mindettől függetlenné kell válnunk, ha valóságos imaginatív megismerésre törekszünk. Ha csak egyetlen percre valóban függetlenné válunk a fizikai testünktől, akkor máris megtudjuk, hogy mi az imaginatív megismerés, és akkor fokozatosan feltárulhat az élet tablója is.

Meg kell értenünk e kettő különbségét: “a fizikai testhez való kötődés révén lenni a fizikai testben” és “nem kötődni a fizikai testhez, de még benne lenni abban”. Éppen ezen a különbségen múlik az imaginatív megismerés: benne maradni a fizikai testben, nem távozni belőle, de mégis függetlenedni tőle. Lelki-szellemi életünkkel benne maradunk a fizikai testünkben, tehát még mintegy kitöltjük azt, bár már nem kötődünk hozzá. A kitöltődés szempontjából vázlatosan most felrajzolok három állapotot.

A hétköznapi tudat, az imaginatív tudat és az inspiratív tudat

Tételezzük fel az ember életének szokásos mindennapi állapotát. Tegyük fel, hogy ez a fizikai test (az ábra “a” rajzán legkívül: világos), ez az étertest (lila), és ez a szellemi-lelkiség, vagyis az asztráltest és az én (a rajzon legbelül: sárga). A viszonyuk a következőképpen alakul. Étertestünk közvetítésével az izmokban, csontokban, idegekben mindenütt kapcsolódunk a fizikai testhez. Az étertest és a fizikai test közötti kapcsolódás most mindenütt fennáll. Hasonlatban kifejezve: gondoljanak arra, hogy van egy puha agyagedényük, folyadékot töltenek bele, és ezt a folyadékot mindenütt felszívják az agyagedény pórusai. A folyadék tehát szétteljed a lyukacsos agyagedényben. Ez a hétköznapi tudat állapota.

Az is lehet azonban, hogy nem ilyen agyagedényünk van, hanem egy olyan, amely semmit sem vesz fel magába a folyadékból. Ilyenkor a folyadék benne van ugyan az edényben, de nem szívódik be az edény belső falába. Hasonló történik, amikor az ember imaginatív megismerést végez: az étertest nincs benne az izmokban, csontokban, vagyis a fizikai testben. Ezt így rajzolhatom fel (lásd a “b” rajzot): ez a fizikai test; az étertest most elkülönül tőle; de az ember szellemi-lelkisége, azaz az asztráltest és az én még mindig a testen belül van. Az étertest tehát az ember bensőjében elhatárolódik a fizikai testtől. Ennek az elhatárolódásnak a következményeit természetesen észlelnünk kell, amikor újra visszatérünk az eredeti állapotba. Ezért egészen természetes, hogy ha a szellemi-lelki részünk el akar szakadni a fizikai testtől, de úgy, hogy ő maga mégis benne maradjon, ahogyan ez az imaginatív megismerés esetében történik, akkor az ember nemcsak kifárad, hanem nehéznek is érzi magát, intenzíven érzi a fizikai testét, amikor újra visszakapcsolódik hozzá.

Ez történik bennünk az imaginatív megismeréskor, de más a helyzet az inspiratív megismerés közben. Mint említettem, az inspiratív megismerés kiüresített tudat esetén jelenik meg, és hatására az ember szellemi-lelkisége (asztrálteste és énje) kívül van a fizikai testen. Az inspiratív megismerésben tehát a fizikai és az étertesten kívül található a szellemi-lelkiség, (“c” rajz)

Az inspiratív megismerés során tehát a külső elrendeződés olyan, mint alváskor. Énjével és asztráltestével az embernek teljesen az étertestén kívül kell lennie. Csak ekkor lehetséges az inspiratív megismerés.

Ha ilyenkor az ember ismét visszatér a fizikai és étertestébe, akkor az a tapasztalata, hogy ezek nem olyanok, mint egyébként. Most észrevesz bennük valamit! Ez igen lényeges. Mégpedig azért, mert a beavatás egész folyamatát tulajdonképpen az jellemzi, hogy erről a látványról tudomásunk van.

Először azonban bizonyos nehézséget jelent, hogy az inspiráció után ismét visszatérjünk a fizikai testünkbe, mert szinte úgy tűnik számunkra, hogy valami egészen másba merülünk, mint amit általában fizikai és étertestünknek éreztünk.

Emlékezzenek arra, amit tegnap mondtam: imaginatív módon visszapillantunk és létrehozzuk az emlékezet tablóját, amelyet azután az inspiratív megismeréssel kioltunk. Ha már az inspiratív megismerésben vagyunk, akkor éppen általa észrevesszük, hogy van valami a fizikai testünkben. Ha az emlékezettablóban a születésünktől a 7. évig, vagyis a fogváltásig terjedő szakaszt kioltjuk, akkor azt észleljük, hogy a fizikai testünkben egy angyal lénye van. Valóban észleljük egy lényben a harmadik hierarchiát. A helyzet tehát a következő: kijutunk a fizikai testünkből, majd visszatérünk bele mint emberi otthonunkba, és akkor az angyalunkat találjuk benne, ha a születésünktől a 7. életévig terjedő időre pillantottunk vissza.

Az ilyen tényekről a régi ösztönös szellemi látás révén még tudtak az emberiség fejlődésének hajnalán, bár a különböző korokban különbözőképpen tudtak erről, mindenesetre számoltak az ilyen tényekkel az emberi élet bizonyos alkalmaival.

A régi korokban például nagyon is tudatába voltak annak, hogy a névadást szellemi tényeknek megfelelően kell végezni. Ma általában közömbös az emberek számára, hogy gyermekeik milyen nevet kapnak. Többnyire csak az a szempont, hogy jó hangzása legyen, vagy hasonlók. Olykor még bizonyos büszkélkedés is szerepet játszik a névadásnál. Az embereknek tetszik a név. De a régi korokban a névadás annak alapján történt, amit a szülők a gyermeknek a szellemi világhoz fűződő kapcsolatáról gondoltak. Az egyik korban például tiszteltek egy Elisa nevű prófétát, és egyes leánygyermekeket Elisabethnek neveztek, vagyis Elisa házának. Ez azt fejezte ki, hogy a gyermeket úgy akarták útjára indítani az életben, hogy biztosítsák neki a szóban forgó próféta kegyelmét. Ilyen szándékkal adták a neveket.

Miért? Mert tudták, hogy amikor az ember a testén kívül tartózkodik, majd ismét visszatér a testébe, akkor szellemi lények hordozójának látja magát. Ez az alapja annak az elképzelésnek is, amely szerint különösen a gyermekeket őrzi az angyaluk, mivel a beavatásnál a születés és a 7. év közötti időre visszapillantva azt éljük át, amit tegnap úgy jellemeztem, hogy ha kioltjuk az emlékezet tablójában ezt az időt, akkor az angyali hierarchia, illetve a Hold-szférában történő események tükröződését látjuk meg benne. Már tegnap mondtam, hogy ez kissé eltolódik, de ezt még meg fogjuk beszélni. Ezt a látványt tehát ott látjuk az emberben.

Ha azután arra pillantunk vissza, ami a 7. és a 14. év közé esik, és ezután térünk vissza a testünkbe, akkor egy arkangyallényt veszünk észre magunkban. Ez az arkangyal természetesen a születéstől a 7. évig is bennünk van. Csak nem találjuk, ha csupán a születéstől a 7. életévig terjedő időtartamra tekintünk vissza. A testen kívüli állapotból a testünkbe visszatérve tehát azt tapasztaljuk, hogy a magasabb hierarchiák valamennyi lénye bennünk van! De csak úgy juthatunk ahhoz a fajta önmegismeréshez, hogy a testünk a szellemi hierarchiák lényeinek hordozója, ha először kívül vagyunk, majd ismét visszatérünk a testbe.

Ez azonban megint csak egy másik ténnyel összefüggésben érthető meg. Látjuk, hogy az égbolton sok égitest van, és elmondtam, hogy ezek az égitestek isteni csoportoknak csak a külső jelei. Ahol az égitest külső fénye ragyog, ott valójában szellemi lények csoportja található. Ne képzeljük azonban, hogy ezek az istenek a tudatukkal, mondjuk, csak a Vénuszon, a Napon, a Merkúron vagy éppen a Szinuszon stb. tartózkodnak, hanem csak “főképpen” vannak ott. A lényüknek mintegy csak “súlypontja” van ott. A kozmosz valamennyi szellemi lénye ugyanis, amelyek valamilyen kapcsolatban állnak a Földdel, nem olyan módon léteznek a világmindenségben, hogy azt mondhatnánk róluk, hogy csakis a Marson vagy csakis a Vénuszon laknak. Bármilyen furcsán hangzik is, úgy kell fogalmaznom, hogy azok az isteni lények, akik a Földhöz tartoznak, és akik a Marson, Vénuszon, Jupiteren és Napon laknak, vakok volnának, ha csakis a Napon, Marson vagy Jupiteren találhatnánk meg őket. Éppen úgy nem látnának, ahogyan mi sem látunk, ha nincs szemünk. Úgy léteznének és működnének, mint ahogyan az ember megy vakon tapogatózva előre, de nem látnák - természetesen az istenek módján értve ezt -, nem észlelnék az észlelőképességükkel, hogy mi is történik a kozmoszban.

Fel kell vetnünk tehát azt a kérdést, kedves barátaim, hogy hol van az istenek szeme, az istenek észlelőképessége? Vajon hol található? A válasz erre az, hogy az istenek észlelőképessége, észlelőszerve kozmikus szomszédunkban, a Holdban van, persze azon kívül, hogy a Hold önmagában még mi minden. A Nap, Merkúr, Mars, Jupiter, Szaturnusz valamennyi isteni lényének a Holdban van a szeme. Ők tehát éppannyira a Holdon is vannak.

Gondolják most meg, hogy ezzel tulajdonképpen mit is mondtunk ki! A Holdról már említettem, hogy valamikor a Föld egy részét alkotta és csak az idők folyamán szakadt ki a Földből. Akkor tehát az istenek szeme a Földön volt, a Földről szemlélték a világmindenséget! Ezért is adhatták akkor a nagy ősi tanítók az emberiségnek azt a bölcsességet, amit tőlük kaptunk. Mert amíg a Földön éltek, az istenek szemével tekintettek ki a kozmoszba, mivel a Hold itt volt a Földön. A Hold távozása után még megmaradt egy ideig az erre való emlékezésük, emlékezetből láttak, és amit az emberi világban megfigyeltek, azt közölték az istenekkel. Azután viszont el kellett indulniuk a Holdra, ahol megalapították saját telepüket. Most ott vannak az ősi tanítók, és ezáltal megint az istenek szemével láthatnak. Jahve a Holdról uralkodott a zsidók szívén és lelkén, és az emberiség nagy ősi tanítói, akik még részt vettek Jahve kultuszában és tanításában, éppen azért kapcsolódtak a Holdon Jahvéhez, hogy az ő szemével tekintsenek ki a kozmoszba.

A Hold a jövőben ismét egyesülni fog a Földdel. Akkor az embernek lehetősége nyílik a Földön arra, hogy az istenek szemével pillantson a kozmoszba. Akkor természetes módon fog kilátni oda. Csakis ezek az ismeretek tárhatják fel nekünk a világmindenség valódi természetét. A Holdra is csak akkor nézzünk a helyes módon, ha így tekintünk rá.

A mondottak alapján érthetjük meg azt is, hogy a Földön miért fejlődhet ki a szabadság. Amíg a Hold még együtt volt a Földdel, amíg emlékezetükből még az ősi tanítók tanították az embereket, és amíg a misztériumok ezeket az ősi tanításokat megőrizték, aminek a XIV. századdal vége szakad, addig minden bölcsesség az istenek szemével nézett bölcsesség volt. Csak 1413 óta lehetetlen a Földön, hogy az istenek szemével nézzünk a világra. De csak ekkor kezdődik el - a tudati lélek fejlődésével - annak lehetősége, hogy az emberek számára kibontakozzék a szabadság!

Az ember azonban tulajdonképpen csak érzékszervi észlelése és értelmi megismerése tekintetében tartozik a Földhöz, mert ezek összefüggnek fizikai testével. A dolog valójában úgy áll, hogy az ember csak érzékszerveire és értelmi megismerésére vonatkozóan áll kívül a szellemi hierarchiákon, akik felette “laknak”. De mindarra vonatkozóan, ami az értelme mögött rejlik, a harmadik hierarchia tölti be az embert (világoszöld). Mindabban, ami az érzése mögött rejlik, a második hierarchia tölti be (narancsszín); az akarata mögött rejlő dolgokra vonatkozóan pedig az első hierarchia (sárga). - A vörös színnel a hőérzéket és hasonlókat jelölöm (lásd az ábrát, vörös).

Mi tehát valójában benne vagyunk a hierarchiákban, és a hierarchiák világától csak érzékszerveinkkel és értelmünkkel különülünk el! Mintha az ember úszna és fejével egy kissé kiemelkedne a vízből, így emelkedünk ki érzékszerveinkkel és értelmünkkel a hierarchikus hatások tengeréből.

Mindezt megfigyeljük, amikor a testen kívüli észlelés állapotából visszatérünk a testbe. Ekkor felismerjük, hogy az emberlény az istenek lakhelye.

Ebből azonban még kiderül valami, kedves barátaim. Ha az istenek kozmikusán akarnak nézni, akkor a Hold révén néznek. Ha az istenek a Földről akarnak a kozmoszra rátekinteni - ami teljesen más nézőpont -, akkor az emberen keresztül kell kitekinteniük oda. Az emberfaj az istenek másik szeme!

Az ember az ősrégi korokban természetes módon nézhetett az istenek szemével, mert a Hold egységet alkotott a Földdel. Erre ismét képes lesz, ha a Hold újra egyesül a Földdel. Az ember a beavatás révén azonban, tehát azáltal, hogy a testébe visszatérve észreveszi, hogy istenek vannak jelen benne és hogy ilyenszerű kapcsolatban áll az istenekkel: megtanul egyúttal saját emberi szemével rátekinteni a kozmoszra! Így a beavatás az embernek ugyanazt nyújtja, amit régebben a Hold-szem használata nyújtott az isteneknek.

Tőlünk függ mindaz, amit a hétköznapi tudatunk segítségével cselekszünk, mindazok a szándékok, amelyeket a hétköznapi tudatunkkal keresztülviszünk. A karmánkat azonban a szellemi hierarchiák formálják és alakítják, akik itt vannak bennünk. Itt hordozzuk magunkban egy egészen másik világrend megalkotóit és fenntartóit, egy olyan világrendét, amely a morális-lelkiből indul ki és azt képviseli. Ez az ember lényének a másik oldala, az ember hierarchikus oldala.

Amíg még megmaradunk az imaginatív megismerés szintjén, és abban visszatekintünk a saját földi életünkre, addig teljesen meg vagyunk győződve arról, hogy az ember egy magában álló egység, és arról is, hogy életünk bizonyos cselekedetei teljesen szabadok, mert emberi lényünk önállóságából fakadóan hajtjuk végre azokat.

A pusztán imaginatív megismeréskor még nem sokat veszünk észre a karmánkból sem. Ha viszont megjelenik az inspiratív megismerés, és ennek folytán újra visszatérünk a testünkbe, akkor úgy érezzük, hogy a szellemi hierarchiák világába vagyunk szétosztva. Visszatérünk a testünkbe, és először nem is tudjuk, hogy kik vagyunk. Angyallény vagy a dünamiszok, exuziák stb. hierarchiájának lénye? Mert szellemi lények sokaságába osztódtunk szét. Elkábít bennünket lényünk sokfélesége, mert mindezen szellemi lényekkel egynek érezzük magunkat.

Ezért kell az embernek úgy megerősödnie magában bizonyos gyakorlatok révén, hogy érvényre tudja juttatni a saját egységét mindezzel szemben. De éppannyira megértjük azt is - a halál és újabb születés közötti élet utóhatásaként -, hogy a karmát a bennünk levő sok lény együttműködése alakítja ki. Hiszen számtalan lény működik közre a karma kialakításában, számtalan isteni lény. Így valóban azt mondhatjuk, hogy az ember csak értelmi és érzékszervi tevékenységére vonatkozóan folytat földi életet. Érzelmi és akarati tevékenysége tekintetében az istenek életével él együtt. Sőt, egy mélyen rejlő, rejtett gondolati tevékenység művelésében is együtt él az ember az istenek életével.

Mélyebb gondolati tevékenységére vonatkozóan az angyalok, arkangyalok, archék életével él együtt az ember; az érzelmi életében megtalálható mélyebb sík tekintetében az exuziák, dünamiszok, küriotészek életével él együtt; és akaratát illetően a trónok, kerubok, szeráfok életével él együtt. Amit emberi sorsnak nevezünk, abban az istenek nyilvánulnak meg, ezért így is kell tekintenünk rá.

Mit jelent azonban ez a földi élet számára? Ha az ember nem hajlandó arra, hogy éppen sorsa tekintetében bizonyos higgadtságot tanúsítson, ha mindig lázong sorsa ellen, ha örökösen elégedetlen vele, ha a saját fejét követve belekontárkodik a sorsba, akkor tulajdonképpen úgy cselekszik, hogy állandóan megzavarja az isteneket sorsa alakításában. Sorsunkban csak úgy élhetünk, ha az életet higgadtan tudjuk fogadni. Együtt haladni a sorssal, ez éppen azokhoz a dolgokhoz tartozik, amelyek a leginkább próbára teszik az emberi természetet. De ha az ember valóban eljut oda, hogy a sorsát komolyan vegye, akkor éppen sorsa átéléséből kaphatja a legnagyobb ösztönzéseket, merítheti a legintenzívebb impulzusokat ahhoz, hogy együtt éljen a szellemi világgal. Akkor az ember az életből fogja megérezni, kiolvasni a sorsösszefüggéseket.

Az újkori modern ember sok tekintetben elveszítette az érzelmeknek ezt a finomságát, árnyalatát. Érzelmei durvák lettek. De tételezzük fel, hogy az ember finomabb érzelmeiben egyszer rászánja magát arra, hogy bensőleg felidézze egy emberhez fűződő kapcsolatát, aki ifjúkorában, mondjuk, példaképe, tanára vagy ilyesmi volt. Hiszen az embernek nemcsak utálattal lehet visszapillantania volt tanáraira, hanem az is előfordulhat, hogy bizonyos belső elégedettséggel gondol vissza volt nevelőjére, aki példaképe volt. Akkor ez a visszapillantás egy intim belső átélésben mélyülhet el. Úgy érezhetjük, hogy ahogyan például a 7. és 14. évünk között ez a nagyszerű tanáregyéniség cselekedett, nekünk is úgy kell mindig cselekednünk, nem is lehetne másképp. Vagy úgy találjuk, mintha ennek az általunk tisztelt tanárnak az elveit, a szavait valamikor már hallottuk volna, mintha csak ismétlődés lenne. Sőt, életünk legszebb élményei közé tartozik, ha úgy tekinthetünk valakire, mint aki ismerős nekünk. És ekkor felmerül bennünk, hogy ez bizonyára nem véletlen. Már egészséges emberi értelmünk is ilyenkor azt mondja: jelenlegi életünkben ennek természetesen nem lehet semmi alapja. Itt már az értelem is utal valamilyen régebbi földi életre. Sok ember már az egészséges emberi értelmével is eljut a régebbi földi életek gondolatához.

Mi a helyzet, amikor ilyen módon pillantunk vissza egy tanárra vagy nevelőre? Kedves barátaim, az a helyzet, hogy az ember ezt a nevelőt a sorstól kapta ebben az életében. A karmát láthatjuk abban, hogy a sorstól egy ilyen tanítót kapunk. Ez régebbi földi életre utal. Rendszerint - az okkult megfigyelés ezt mutatja - ez a tanár az illetőnek nem volt a tanára a régebbi földi életében is, hanem egészen más viszonyban álltak egymással. Egy tanártól vagy nevelőtől gondolatokat kap az ember, a helyes pedagógia éppen hogy gondolatokkal, nézetekkel ismertet meg. Ez az előző élet tekintetében általában olyan kapcsolatra megy vissza, amikor nem gondolatokat, hanem érzéseket kaptunk ettől a személytől; nem a gondolatok játszottak szerepet a kapcsolatban, hanem az érzések. Az ilyen személyt a legkülönfélébb módon vezeti hozzánk az élet. Ezt ábrázolhatjuk a mostani és a következő földi élet viszonylatában is.

Tegyük fel, hogy valakinek mostani földi életében alkalma nyílik arra, hogy valaki iránt igen erős belső szimpátiát érezzen, bár az életben nem kerül vele különösebb kapcsolatba, csak találkozik vele, de rendkívül rokonszenves számára. Lehetséges azonban, hogy a mostani földi életben kibontakozó szimpátia odavezet egy következő földi életben, hogy a rokonszenves ember a tanára, nevelője lesz az illetőnek.

Mi történik tehát objektíven? Ha valaki iránt érzelmi szimpátiával viseltetünk, akkor ez attól függ, hogy a második hierarchia lényei, az exuziák, dünamiszok, küriotészek lényei mit bontakoztatnak ki az ember számára benne magában és a körülötte levő világban.

Ha azután a következő életben a hatás nem az érzések kerülőútján történik, hanem a gondolatok és képzetek kerülőútján, akkor a második hierarchia lényei az előző életben véghezvitt dolgokat átadják a harmadik hierarchia lényeinek, az angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak, és most ők működnek ilyenformán az emberben.

Gondolják el tehát: amikor a karmánk egyik földi életből a másikba fejlődik, akkor ez azt is jelenti, hogy tettek, valódi tettek mennek át az egyik hierarchiától a másikhoz, és hogy a szellemi kozmoszban is valami roppant jelentős dolog történik!

Amikor tehát az ember sorsát figyeljük, akkor mintegy fátyolon át rátekintünk a mindenségnek egy hatalmasan kibontakozó történésére is. Ha ezt igazán tudatosítjuk magunkban, az a legmélyebb benyomást teheti ránk. Csak képzeljék el ezt valódi átérzéssel!

Tegyük fel, hogy végigpillantunk valakinek a sorsszerű életén. Egy ember sorsát nem nézhetjük közömbösen, mert amikor erre az egyéni sorsra tekintünk, akkor tulajdonképpen olyan tettekre is tekintünk, amelyek a legfelső hierarchiáktól áramlanak a legalsókhoz és a legalsóktól ismét vissza a legfelsőkhöz. Amikor egy ember sorsát fürkésszük, akkor a hierarchiák szintjein végbemenő mozgást, munkát és életet is megfigyeljük. Egy ember sorsára alapjában véve hallatlan belső áhítattal, mélységes belső tisztelettel kellene tekintenünk, mert egy emberi sorsot szemlélve az istenek egész világa előtt állunk.

Valójában ezt akartam éreztetni misztériumdrámáimban is; ezekben mindig találunk olyan képeket, amelyek itt a földi életben zajlanak, és olyan képeket, amelyek odaát a szellemi világokban történnek. Azt is szemléltettem a misztériumdrámáimban, hogy az ember sorsának beteljesedésébe nemcsak egyedül a szellemi hierarchiák avatkoznak be, hanem az elementáris lények is, és hogy a hierarchiákban felülről lefelé és alulról felfelé áramló tettek mozgásába és szövésébe bekapcsolódik az ahrimáni és a luciferi elem is.

Gondoljanak azokra a jelenetekre, amelyek Strader és Capesius számára az érzékfelettiségben játszódnak le, ahol saját lényüknek egészen más alakjában jelennek meg, de azért azonosak önmagukkal. Ez ugyanis csak a másik oldala annak, ami itt az emberben van. A másik oldalunk az istenek világában van, és nem a földi síkon, az ásványok, növények, állatok, hegyek, felhők, fák és egyebek világában.

Meg kellene tanulnunk tehát bizonyos szent tisztelettel nézni az emberek sorsára, ez a vonás korunkból igencsak hiányzik. Tulajdonképpen rettenetes a mai materialista nézetű emberek által írt életrajzokat olvasni, mert hiányzik belőlük ez a fajta szent tisztelet az illető sorsa iránt, akinek az életrajzát megírják. Az életrajzíróknak tudniuk kellene, hogy amikor egy emberi életet akárcsak nagy vonalakban tanulmányoznak, akkor közvetett módon a szellemi hierarchiák tetteit figyelik meg.

Ilyen nézőpontok alapján juthatunk el az antropozófia érzelmi oldalához. Minden megismert antropozófiai gondolatnak egyúttal meg kell érintenie érzelmeinket is. Az antropozófiában nemcsak ismereteket tanulunk, hanem olyan ösztönzést is nyerünk belőle, hogy érzelmeket fejlesszünk ki magunkban a világ iránt. Valójában csak ezek az érzelmek illesztenek be helyesen bennünket az élet menetébe. Ilyen érzelmi viszonyulás nélkül tulajdonképpen nem mélyedhetünk el azokban a törvényszerűségekben sem, amelyek az ember karmáját alakítják.