Ma sok olyan barátunk is eljött, aki a Karácsonyi Gyűlés óta először van jelen, ezért ha csak néhány bevezető szóval is, de utalni szeretnék erre az eseményre. A Karácsonyi Gyűléssel az Antropozófiai Társaságnak olyan új impulzust kellene kapnia, amellyel valóban méltó módon tudja képviselni azt a szellemiséget, amelynek az antropozófia révén kell bejutnia az emberi civilizációba. A Karácsonyi Gyűlés során egy ezoterikus impulzus került az Antropozófiai Társaságba. Eddig az Antropozófiai Társaság inkább csak az antropozófia külső intézménye volt. De magában az antropozófiában kezdettől fogva jelen volt az a szellemiség, amely korunkban, a XIX. század utolsó harmada óta az emberiség számára hozzáférhetővé vált. Az antropozófia áramlatát úgy kell felfognunk, hogy ami itt a Földön történik, az tulajdonképpen csak valami olyasminek a külső megjelenése, ami a szellemi világban megy végbe az emberiség fejlődése érdekében. Aki tehát méltóképpen akar az antropozófiai mozgalomhoz kapcsolódni, annak fel kell ismernie, hogy ezek a szellemi impulzusok az Antropozófiai Társaságban is érvényesek.

Mi a jelentősége annak, hogy az ember általában - elméletileg - hisz a szellemi világban? Ha elvileg hiszünk egy szellemi világban, akkor azt gondolatainkba is felvesszük. Bár a mai emberben a gondolatok a legszellemibbek - eredeti természetüknek megfelelően - de korunkban ezek mégis olyanok, amilyenné az ember belső szellemisége folytán a legutóbbi négy-öt évszázad folyamán váltak, és ezért csak az anyagi lét területének befogadására alkalmasak. A mai emberiség szellemi élete tehát a gondolatok síkján zajlik ugyan, de minthogy korunk civilizációjához tartozunk, csak materiális tartalommal töltjük meg ezt a spirituális gondolati életet. Így amit az antropozófiáról elméletileg tudunk, az is materiális tartalom marad mindaddig, amíg hozzá nem kapcsoljuk azt a valóban belső tudatos meggyőződést, hogy a szellemiség konkrét valóság, és hogy mindenütt, ahol az ember külső érzékelése számára az anyag megjelenik, ott a szellem is jelen van, átjárja az anyagot, sőt, a magasabb szemlélet számára az anyagiság el is tűnik, ha azon áthatolva képesek vagyunk a szellemiségig eljutni.

Ezt a szemléletmódot mindarra ki kell terjesztenünk, amivel csak kapcsolatban állunk, így az Antropozófiai Társasághoz való személyes viszonyunkra is. Képesnek kell lennünk arra, hogy ehhez a külső világban létező tényhez, az Antropozófiai Társasághoz való viszonyunkban egyúttal felismerjük a benne rejlő szellemiséget, azt a spirituális áramlatot, amely az újabb korban bontakozott ki a szellemi világban, és amely csak akkor fog fennmaradni a földi létben, ha az emberek hűek maradnak hozzá. Különben a földi léttől elkülönülve fog fennállni. De ha az emberek szívében megvan az erő ahhoz, hogy hűek maradjanak hozzá, akkor a földi léthez kapcsolódva fog tovább élni.

Aki az antropozófiát elfogadja, annak szívébe mélységes meggyőződéssel kell beköltöznie annak, hogy nemcsak az ásványok, növények, állatok és emberek létezése mögött áll ott mindig valami szellemiség, hanem a külsőleg, a majához, az illúzióhoz tartozó Antropozófiai Társaság mögött is ott lebeg az antropozófiai mozgalom spirituális ősképe, aminek az Antropozófiai Társaság működésében és tevékenységében kell realizálódnia. A Karácsonyi Gyűlést megelőzően többször is kijelentettem, hogy az antropozófiai mozgalmat - amelyről mindig ugyanazt kell elmondanunk, mint amit ma mondunk - meg kell különböztetnünk az Antropozófiai Társaságtól, amely az antropozófiai ezoterika külső, exoterikus intézménye volt. 1923 karácsonya óta azonban ennek az ellenkezője igaz. Tavaly karácsonykor az előtt a súlyos döntés előtt álltam, hogy én magam legyek-e az Antropozófiai Társaság elnöke. Az Antropozófiai Társaság fennállásának előző éveiben az antropozófia tanítójának tekintettem magam, aki nem kötődik a külső irányításhoz, és ezt a különböző dolgok esetében, amelyek felmerültek, szigorúan be is tartottam. Magát az Antropozófiai Társaságot mások vezették. Az én feladatom az volt, hogy a Társaságon belül érvényre juttassam az antropozófia ügyét, amennyiben arra az egyes emberek vagy azok csoportjai igényt tartottak.

Barátainknak az előadások során - vagy egyéb alkalmakkor - módjukban lesz megismerni, hogy mit jelent annak tevékeny megvalósítása a földi síkon, ami ma akar megnyilatkozni a szellemi világban. Be kell látnunk azonban, hogy nehézségek is fognak adódni abból, hogy a szellemi világhoz fűződő viszonyt összekötjük a külső irányítással. 1923 karácsonya idején nagyon is fennállt annak a lehetősége, hogy azok a szellemi hatalmak, akik az antropozófiát adják számunkra, megütköznek azon, hogy a külső irányítást bevonjuk az ezoterikába, vagy hogy más valami történik. Ezért volt az akkori elhatározásom a lehető legsúlyosabb természetű. Mert az a lehetőség is fennállt, hogy éppen egy ilyen elhatározás fogja veszélyeztetni a felénk áramló szellemi életet.

Mégis el kellett határoznom magam erre, mert a körülmények úgy alakultak, hogy az előbb jellemzett dolgok ellentétének kellett bekövetkeznie annak érdekében, hogy az antropozófia ügye továbbra is kapcsolatban maradjon az Antropozófiai Társasággal. A jövőben az Antropozófiai Társaságnak olyan helynek kell lennie, amelyen közvetlenül átáramlik az ezoterikus élet, maga is ezoterikusán működik, és egyúttal teljesen tudatában van saját ezoterikus tevékenységének.

Ehhez a Goetheanumban meg kellett alakítani egy ezoterikus elnökséget. Fel kellett ismerni, hogy az elnökségnek a maga egészében ezoterikus feladatai vannak, és hogy a jövőben nemcsak az antropozófia tartalmának kell az Antropozófiai Társaságon keresztül megnyilatkoznia, hanem az antropozófia tanításán kívül tenni is kell az antropozófiát, vagyis a külső intézkedések területén is hatékonynak kell lennie.

Az is szükséges, hogy felismerjük azokat a valóságos erőket, amelyeknek a Társaságban egyesült személyeket ténylegesen össze kell kötniük egymással. Ezek nem lehetnek pusztán valamilyen nézethez vagy programhoz tartozó erők, amelyek elvont tételekben fejeződnek ki. Az Antropozófiai Társaságot ezoterikus értelemben csakis az alapozhatja meg és tarthatja fenn, ami reális emberi kapcsolatként létezik. Így a jövőben mindennek a legtágabb értelemben vett reális emberi kapcsolatokon kell alapulnia, vagyis nem valamilyen elvont, hanem a valóságos szellemi életen.

Ezt a valóságos szellemi életet a maga konkrét mivoltában kell felfognunk, és meg kell látnunk az élet legapróbb részleteiben is. Elmondanék egy egészen apró dolgot. Amikor ezt az impulzust elfogadtuk, akkor elhatároztuk, hogy minden tagunknak új tagsági igazolványt adunk. Mivel az Antropozófiai Társaság tagsága időközben tizenkétezerre növekedett, így tizenkétezer tagsági igazolvány kiállításáról volt szó, és sokak ellenvetésével szemben mégis elhatároztam - mint mondtam ez valóban csak apróság -, hogy mindegyiket magam írom alá. Ez természetesen sokheti munka volt. De mit jelentett ez? A legkevésbé sem valamilyen makacsságot a részemről, vagy egy külső intézkedési szabályt, hanem azt, hogy tekintetemet annak a nevén akartam nyugtatni, aki megkapta ezt a tagsági igazolványt. Ebben valami emberi kapcsolat fejeződött ki, bármilyen kis dolognak is látszik.

Ami a rendeletekben és a paragrafusokban áll, abból az antropozófia útján reálisan semminek sem szabad megjelennie, mindennek a valóságos életen kell alapulnia. Mert csak az igazi élet képes felvenni magába az ezoterikát.

Ki kell jelentenünk tehát, hogy a Karácsonyi Gyűlés óta már nem teszünk különbséget az antropozófia ügye, és az Antropozófiai Társaság között, mert ezek eggyé váltak. De arról van szó, hogy ennek minden egyes tagban tudatossá is kell válnia.

Úgy gondolhatják kedves barátaim, hogy ez magától értetődik. Gondolkodjanak el erről, és úgy fogják találni, hogy ennek a teljesen szívből jövő megvalósítása egyáltalán nem magától értetődő dolog, sőt igen nehéz, hogy életünk minden pillanatában érvényesítsük.

Nos, most az a gondunk - ha szabad így mondani -, hogy az új feltételek között ugyanúgy áramlik-e a szellemi élet az Antropozófiai Társaságon keresztül, ahogyan korábban áramlott az antropozófiai mozgalom útján? Most azonban, miután immár több hónapja a Karácsonyi Gyűlés hatása alatt állunk, és igyekszünk hűek maradni ahhoz, amit az Antropozófiai Társaság szellemi alapkőletételekor átéltünk, elmondhatjuk, hogy ami évek óta szellemileg felénk áramlott, az még bővebben áramlik felénk. Azt is elmondhatjuk, hogy ahol megjelent az az ezoterikusabb áramlat, amely a Karácsonyi Gyűlés óta áthatja az antropozófiai munkát, ott a szívek mindenütt még inkább kitárulkoztak.

Ha a dolgot így fogják fel, ez a jövőben nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy megfelelő talajt biztosítson annak a szellemi alapkőnek, amelyet a Karácsonyi Gyűlés idején helyeztünk el az Antropozófiai Társaság számára.

Most rátérek arra, aminek ebben a bevezető előadásban a következő napok mondanivalójára kell felkészítenie bennünket. Arra utalnék, hogy az antropozófiai mozgalom ebben a mostani komoly pillanatban tulajdonképpen csak a saját kezdeteihez tér vissza. Amikor ugyanis a század elején Berlinben a Teozófíai Társaságból megalapítottuk az Antropozófiai Társaságot, akkor történt egy különös eset. Az Antropozófiai Társaság megalapítása, vagyis a Teozófíai Társaság német szekciójának megalapítása idején előadásokat tartottam Berlinben az „antropozófiáról”. Ez már kezdettől fogva meghatározta működésemnek azt az irányát, amelynek alapján később az antropozófiai mozgalom kifejlődött.

De még valami másra is emlékeztetnem kell. Legelőször egy egészen kis kör számára hirdettem meg néhány előadást, melyeknek az volt a címe, hogy „Praktikus karma-gyakorlatok”. Akkoriban azonban e szándék megvalósításával szemben igen élénk tiltakozást tapasztaltam. Nagy örömömre ismét jelen van társaságunk legidősebb tagja, Günther Wagner úr, akit az Antropozófiai Társaság szenioraként szeretnék szívélyesen üdvözölni. Ő bizonyára emlékszik arra, hogy akkoriban milyen erős volt az ellenállás sok mindennel szemben, amit már kezdettől fogva fel akartam venni az antropozófiai mozgalomba. Így ezekre az előadásokra nem került sor. Azokkal az irányzatokkal szemben, amelyek a teozófíai mozgalomban irányadók voltak, nem lehetett egy olyan ezoterikát kifejteni, amely nyíltan és elfogulatlanul tulajdonképpen olyasmiről kezdett volna beszélni, ami elméleti szinten mindig is jelen volt.

A Karácsonyi Gyűlés óta azonban itt ebben a teremben és különböző helyeken, ahol előadásokat tartottam, most már egészen nyíltan szólok az emberi karmának a történelmi eseményekben és az egyes emberekben megfigyelhető konkrét működéséről. Ma már számos antropozófus tudja, hogy hogyan folytak le bizonyos jelentős személyiségek különböző földi életei, és hogyan alakult az Antropozófiai Társaságnak és a hozzá kötődő egyes személyeknek a karmája. A Karácsonyi Gyűlés óta ezekről a dolgokról már teljesen ezoterikusan beszélünk. A Karácsonyi Gyűlést követően pedig előadássorozataink ismét nyilvánosak, minden érdeklődő számára hozzáférhetőek lettek. Így egy ezoterikus, ugyanakkor teljesen nyilvános társasággá alakultunk át.

Ezzel bizonyos értelemben visszatérünk a kiindulási ponthoz. Akkor csak szándék volt az, aminek köreinkben most már meg kell valósulnia. Sok barátunk, aki első ízben van itt a Karácsonyi Gyűlés óta, láthatja majd, hogy az elkövetkezendő napokban éppen a karma kérdését fogom tárgyalni. Ezt a témát szeretném ma bevezetni, azokról a dolgokról szólva, amelyekre vázlatosan már az e heti „Közlöny”-ben is utaltam.

Az antropozófiai irodalomból tudjuk, hogy azoknak az ismereteknek a megszerzése, amelyek a szellemi világ tényeire és lényeire vonatkoznak, illetve e tények kutatása, összefügg az emberi tudat fejlődésével. Meg fogják látni, hogy az elfogulatlan, egészséges emberi értelem hogyan értheti meg a tudatfejlődés következtében kikutatott szellemi világot. De itt mindig tekintetbe kell vennünk azt, hogy amíg a szellemi világ kutatásához más tudatállapotok kifejlesztése szükséges, addig a szellemi kutató közléseinek megértéséhez, felfogásához elegendő az az egészséges emberi értelem, amely valóban elfogulatlanul akar kibontakozni.

E nézet kimondásával azonnal éles ellentétbe kerülünk azzal, ami a jelenkor gondolati életében megnyilvánul. Amikor egyszer Berlinben ugyanezt kifejtettem, egy jóakaratú cikk jelent meg az egyik nyilvános előadásomról, amelyet nagyszámú hallgatóság előtt tartottam. A cikkben a következő állt: Steiner úr szerint az egészséges emberi szellem beláthatja azt, amit a szellemi világban kikutatnak. Újabb korunk egész fejlődése azonban arról tanúskodik, hogy az egészséges értelem semmit sem lát be az érzékfelettiségből, amelyik értelem pedig belát valamit belőle, az egészen biztosan nem egészséges. - Meg kell állapítanunk, hogy bizonyos vonatkozásban korunkban a műveit embereknek ez az általános véleménye. Egyszerűbben kifejezve ez azt jelenti, hogy aki nem örült, az semmit sem érthet meg az érzékfeletti világból. Ha tehát valaki megért belőle valamit, az egész biztosan őrült! Ez ugyanaz, mint amit a cikk mond, csak kissé világosabban kifejezve.

Ezért foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogy az egészséges emberi értelem mennyiben értheti meg a szellemi kutatás eredményeit, amelyekhez valóban csak más tudatállapotok kifejlesztésével lehet eljutni. Külső érzékszerveinket már századok óta műszerekkel egészítjük ki, távcsővel, mikroszkóppal. A szellemi kutató is kiegészíti külső érzékszerveit azzal, amit lelkében maga fejleszt ki. A természet kutatása kifelé halad, külső eszközöket használ. A szellemi kutatás befelé halad, belső eszközöket használ, amelyeket a lélek maga alakít ki megbízható módon saját belső életében.

Bevezetésképpen úgy írnám le a másféle tudatállapotok ki- fejlesztését, hogy korunk ismert emberi tudatállapotait először egybevetem - csupán egybevetem - azokkal a tudatállapotokkal, amelyek egykor az emberiség történelem előtti primitív fejlődési fokán voltak jelen.

Az ember ma három tudatállapotban él, amelyek közül tulajdonképpen csak egyet tart megismerési forrásnak. Az ember jelenleg a szokásos éber tudatállapotban, az álomállapotban, és az álomnélküli alvás állapotában él.

A szokásos tudatban, az ébrenléti állapotban úgy viszonyulunk a külvilághoz, hogy mindazt, amit az érzékszerveinkkel fel tudunk fogni, valóságnak tekintjük, és mint valóságot engedjük hatni magunkra. Ezt a külső érzékelést az agyhoz kötött értelmünkkel, vagy általában az emberre jellemző értelemmel ítéljük meg, és képzeteket, fogalmakat, érzelmeket és egyebeket alakítunk ki arról, amit érzékszerveinkkel tapasztalunk. Bizonyos határok között saját belső életünket is fel tudjuk fogni éber tudatunkban. Különféle mérlegelések, eszme- futtatások révén eljuthatunk oda, hogy az érzékelhetőn túl elismerünk valami érzékfelettit is. Nem kell leírnom ezt a tudat- állapotot, hiszen mindenki jól ismeri, és elismeri szerepét földi megismerési és akarati életünkben.

Korunk embere számára az álomtudat homályos és ködös. Az ember az álomtudatban valamilyen szimbolikus átalakulásban látja a külső világot, bár ennek nincs mindig tudatában. Például reggel ébredező állapotban fekszünk az ágyban, még nem nézünk teljesen nyitott szemmel a felkelő Napra, csak fátyolos pillantásunkon keresztül érzékeljük az ablakon beszűrődő napfényt. Az embert még mintegy vékony fátyol választja el attól, amit egyébként élesen körvonalazott érzéki benyomásokban és észlelésekben szokott tapasztalni, és ekkor felmerül lelkében egy hatalmas tűzvész képzete. Egy hatalmas tűzvészről álmodik, ami csak annak szimbóluma, hogy a napfelkelte rávilágít félig nyitott szemére.

Vagy azt álmodja, hogy egy utcát szegélyező fehér kövek sora mellett halad el. Az egyik követ azonban valamilyen természeti erő vagy az emberek felül megrongálták. Felébredve fogfájásáról veszi észre, hogy egyik foga romlik. Két fogsorának szimbólumát látta álmában, a romlott fogét a megrongált kőtömbön.

Azt álmodjuk, hogy egy túlfűtött szobában vagyunk, ahol kellemetlenül érezzük magunkat. Felébredünk: szívünk erősen dobog, pulzusunk szapora. A szív és a pulzus hevességének szimbóluma volt a túlfűtött szoba. Álmaink tehát többnyire belső és külső állapotaink szimbólumai. Az embert betölti napi életének emlékezete, ezt a legváltozatosabb módon alakítja át, álmában egész drámává formálhatja. Nem mindig tudja, hogy e képzeteinek mi az eredete lelki életének bonyolult világában. Így az ember gyakran bizonyos illúziókban él áloméletével kapcsolatban, amely belejátszhat éber életébe is, amikor tudata még valamelyest letompított állapotban van.

Egy természetkutató az utcán elmegy egy könyvkereskedés mellett. Meglát egy az alacsonyrendű állatok világáról szóló könyvet, amely mindig is nagyon érdekelte, hiszen a természetet kutatja. Most azonban, bár a könyv címe azt jelzi, hogy a természet kutatója számára rendkívül fontos témáról van szó, nem mutat érdeklődést iránta. Miközben ugyanis rámered a könyvre, amelyet máskor a legnagyobb érdeklődéssel szemlélt volna, messziről egy kintornás rég elfelejtett dallamot játszik. Erre felfigyel. Gondolják el, hogy a természetkutató a könyv borítóján egy természettudományos tanulmány címét pillantja meg, de alig veszi észre, mert egy kintornás játéka nyűgözi le, amelyre különben oda sem figyelt volna. Mi ez? Negyven évvel ezelőtt, egészen fiatal korában, életében először táncolt első táncpartnerével erre a dallamra, amelyet most a kintornás játszik. Negyven éve nem hallotta ezt a dallamot, amely most erre az élményre emlékezteti. A természetkutató józan maradt, ezért meglehetősen pontosan emlékezett a dologra.

A misztikus viszont gyakran eljut oda, hogy bensőleg olyannyira átalakít egy külső eseményt, hogy az már teljesen másmilyenné válik. Aki lelkiismeretesen fog hozzá a szellemi élet kutatásához, annak egészen világosan szem előtt kell tartania azt, hogy lelki életében képzelgések és illúziók is felléphetnek. A lelki életben elmerülve igen könnyen úgy vélhetjük, hogy a szellemihez vezető valamilyen belső útra találtunk rá, de esetleg csak egy kintornás dallamának átalakult emlékéről van szó. Az álomélet csodálatos és nagyszerű, de az ember csak akkor képes azt helyesen felfogni, ha valóban szellemileg átformálva szemléli az emberi élet jelenségeit.

Ha a mély, álomnélküli alváséletet nézzük, akkor ebből mai szokásos tudatunkkal csak arra emlékszünk, hogy az elalvás és a felébredés között eltelt egy bizonyos idő. Bármilyen eseményt csak az éber állapot segítségével vagyunk képesek átélni. Az álomnélküli alvásból azonban csak valami általános, nagyon homályos érzésünk marad vissza arról, hogy az elalvás és a felébredés között valahogy jelen voltunk.

Ma tehát e három tudatállapottal rendelkezünk: éber tudattal, álomtudattal és az álomnélküli alvás tudatával. Ha viszont az emberi fejlődés ősi korába megyünk vissza, akkor ott az ember három egészen másfajta tudatállapotával találkozunk. Mint mondtam, nem a történelmi, hanem a történelem előtti korról van szó, amely csak a szellemtudomány eszközeivel világítható meg. Erről részletesebben a következő napokon fogok beszélni. Az emberi fejlődés ősrégi korában nem azt élték át, amit mi az éber nappali tudatunk során élünk át, hanem az élesen körvonalazott anyagi valóság, a körülhatárolt dolgok helyett szellemi lényeket, illetve elmosódott fizikai körvonalakat érzékeltek.

Egy ilyen korból származó ember nem éles körvonalakban látta volna az itt ülőket, amelyek emberi lényüket körülhatárolják, nem a mai vonalszerű látásmóddal, hanem a mi megszokott éber tudatunk számára elmosódott alakban. Amit ma látunk, az jóval elmosódottabb volt, és mindenütt áthatotta a mai észlelhetőség határait messze meghaladó aurikus jelleg, valami szellemi sugárzás, csillogás, ragyogás, csillámlás. Az akkori szemlélet az itt ülők auráit egymásba fonódva látta volna, és betekintett volna az emberek ragyogó, csillogó sugárzó, csillámló lelki aurájába. Akkoriban tehát még bele lehetett látni a lelkiségbe, mert maga az ember is benne élt a lelki-szellemiség atmoszférájában.

Egy egyszerű hasonlattal élve: ha ma este egy derűs száraz nap után az utcán járunk, akkor az utcai lámpák fényét éles körvonalakkal látjuk. Ha viszont egy ködös estén haladunk át az utcán, akkor a lámpák fénye körös-körül mindenféle színes alakzatot vesz fel. Ezeket a mai fizika teljesen félreérti, mert szubjektív jelenségnek tartja, pedig ez olyasmi, amit e lámpák révén akkor élünk át, amikor a köd vizes elemén haladunk át. A régi ember a szellemi-lelkiség elemén haladt át. Nem egy szubjektíven elképzelt aurát látott a másik emberen, hanem az aurák objektíven az emberek lényéhez tartoztak. Ez volt az egyik tudatállapot.

Volt aztán egy ehhez olyan módon kapcsolódó tudatállapot, ahogyan az éber állapothoz kapcsolódik a mai álommal átszőtt alvásunk, de ez nem volt azonos a mostani álomállapottal, hanem az ember ilyenkor minden külsőleg érzékelhető dolognak az eltűnését észlelte maga körül. A mi számunkra az érzéki benyomások jelképekké válnak az álom területén: a napfény tűzvésszé, a fogsorok cölöpök sorává, az emlékezés álmai földi vagy szellemmel áthatott drámákká, álomtörténetekké. Az érzékelhető világ mindig jelen van, az emlékezés világa itt marad. De az emberiség fejlődésének ősrégi korában a tudat másmilyen volt. Mindenki, aki itt jelen van, ilyen tudattal rendelkezett régebbi földi életeiben. Akkor az ember, ahogy a napfény halványulni kezdett a nap folyamán, nem a fizikai tárgyak valamiféle jelképeit látta, hanem ebben a tudatállapotában a fizikai tárgyak eltűntek a tekintete elől. Az előtte álló fa eltűnt, szellemivé alakult, a fához tartozó szellem lépett a helyébe. A fák szellemeit nem a népi fantázia találta ki, ez az értelmezés a tévelygő tudósok fantáziájában született meg. A fák, hegyek, sziklák szellemei abba a világba terelték az emberi lélek tekintetét, amelyben halála és újabb születése között él, mint ahogy itt a Földön fizikai lények és tények veszik körül. Ez volt a második tudatállapot. Meglátjuk majd, hogy a mai, szellemi megismerésre törekvő ember megszokott álomtudata átalakulhat ezzé a tudatállapottá.

Volt még egy harmadik tudatállapot is. Az emberek természetesen akkor is aludtak. De felébredéskor nemcsak homályosan emlékeztek arra, hogy egy bizonyos idő eltelt, és ilyenkor nem is csupán egy nagyon letompult életérzésük volt, hanem világosan emlékeztek arra, amit alvás közben átéltek. Éppen az alvás során merültek fel elmúlt földi életeik benyomásai jelenlegi emberi sorsuk összefüggéseivel együtt, vagyis ilyenkor ismerték fel és tekintették át saját karmájukat.

A mai embernek tehát éber tudata, álomtudata és álomnélküli alvástudata van. A korai emberiségnek azonban három másféle tudatállapota volt: a szellemmel átitatott valóságtudat, a szellemi világba történő bepillantás tudatállapota és a karma áttekintésének tudatállapota. De a régi emberiség tudata lényegében véve homályos és hanyatló volt.

Ez a homályos, alkonyi tudat idővel el is múlt, elhamvadt az emberiség további fejlődése során. Most a hajnali derengés tudatának kell elérkeznie. A mai szellemi kutatás már ebbe illeszkedik bele. Az embernek olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy ha rátekint a fára, a sziklára, a forrásra, a hegyre, a csillagokra, akkor saját lelki erőinek a kifejlesztésével és megerősítésével jusson el oda, hogy minden fizikai dologból előtűnjön számára az a mögött rejlő szellemi lény vagy tény.

Amit ma még őrültségnek tartanak, az egzakt tudománnyá és megismeréssé válhat. Az igazi megismerés rátekint majd a fára, és a fa fizikai anyagának látványa szertefoszlik előtte, mintegy üresen hagyva ott a teret, az ember elé pedig odalép a fa szellemi lénye. Ahogyan a napfény fizikai szemünkbe ragyogva minden külső fizikai dologról visszaverődik, úgy az emberiség eljut majd annak felismeréséhez, hogy a Nap világot átszövő és éltető szellemi lénye minden fizikai lényben is benne él. Ezt a felismerést hordozza az antropozófia. Ahogy a fizikai fény fizikai szemünkbe visszaverődik, úgy ragyog majd bele minden földi létezőről lelki szemünkbe a mindent átható isteni-szellemi Nap lényének valósága. Az emberek most azt mondják, hogy a rózsa piros, és ennek az az alapja, hogy a rózsa azt az ajándékot adja vissza, amit a Nap fizikaiéteri létezésétől kapott. Egykor majd azt fogják mondani, hogy a rózsa azt adja vissza, amit a világon áthullámzó, éltető Nap szellemi-lelki lényétől kap.

Az ember tehát ismét beleéli magát egy szellemi atmoszférába, és tudni fogja, hogy saját lényével miképpen gyökerezik ebben a szellemi atmoszférában. Akkor ráébred majd arra, hogy az álomtudat, amely egyelőre csak a külsőleg érzékelhető világ kaotikus szimbólumait tartalmazza, magában rejti annak a szellemi életnek a megnyilvánulásait is, amelyet a halál és az újabb születés között élünk át. Arra is ráébred majd, hogy a mély alvás folyamán reális erőként működik bennünk az, ami az ébredés után elvezeti az embert oda, ahol a sorsa, a karmája szövődik. Bármilyen szabadok vagyunk is, nappali életünkben átélt sorsunk alvó életünk folyamán szövődik, ott, ahol a fizikai-éteri lényünkből kihúzódó lelki-szellemiségünk az isteni-szellemi lényekkel él együtt, azokkal a lényekkel, akik a régebbi földi életek eredményeit áthozzák mostani életünkbe. Aki a megfelelő lelki erők kifejlesztésével képes betekinteni az álomnélküli alvásba, az karmikus összefüggéseket fedez fel benne. Az emberiség történelme is csak ezáltal kapja megjelentését: a történelem abból áll össze, amit a régebbi korok emberei a halál és az újabb születés közötti életük útján hoznak magukkal az új földi életekbe, az új korokba. Ha korunkban vagy bármilyen más korban rátekintünk egy személyiségre, csak akkor fogjuk őt megérteni, ha megismertük előző földi életeit.

A következő napokban arról a kutatásról fogok beszélni, amely a történelmi személyiségeknél éppúgy, mint a mindennapi élet területén visszavezet bennünket a jelenkori vagy egy régebbi életből az előző földi életekhez.