Az emberi sors, a karma kialakulásával összefüggő fejtegetéseinkből kiderülhetett, hogy az ember életét tulajdonképpen nem látjuk tökéletesen, ha az alvás folyamatát nem vonjuk be önmagunk megfigyelésébe. Az alvás azonban kívül esik tudatunkon. Ha az ember általában a mai kornak megfelelő tudattal eszmél magára, akkor visszatekintve voltaképpen csak a nappalokat látja, és kihagyja az öntudatlanul átélt éjszakákat. Nem vagyunk mormoták, így a normális alvásnál az élet egy- harmada kimarad. De az érzékfelettiség szemléléséhez, az embernek a szellemi világból való részesedéséhez éppen ennek a harmadrésznek van óriási jelentősége. Néhány vonással vázlatosan rögzítjük, hogy ezt hogy értjük (lerajzolja). Amikor valaki elért egy bizonyos kort, visszatekinthet az első napra, amelyre emlékszik, hozzáfűzi az utolsóelőtti napot, aztán az azelőttit, és így tovább, amennyire emlékezni tud rájuk. A közbeeső éjszakákat figyelmen kívül hagyja. Nem úgy emlékszik vissza, hogy azt mondja: itt mindig közbeeső időszakok vannak. Voltaképpen ezt kellene tennie. A mai életben az ember nem jut ilyen pontos visszapillantáshoz, sokkal kevésbé figyel az életre, minthogy ilyen pontos visszapillantáshoz juthatna. Ha azonban eljutna ehhez, akkor éppen az vezetné, az irányítaná a karmához, amit a visszapillantásnál nem lát meg, ami az életéből kimaradt. Éppen az alvás megfigyelése utal jelentős módon az egyedi, individuális karmára. Csak valóban meg kell figyelni, hogy az emberi élet két pillanata: a felébredés és az alvás mennyire eltér egymástól.

A kettő közötti különbséget észrevehetjük szokásos tudatunkkal, de csak a beavatási tudomány világíthatja meg azt, ami itt érzelmileg eltérően jelenik meg. Az ébredés és elalvás pillanata különösen a kissé beteg vagy beteges embereknél mutatkozik meg eltérően, ők az egészségeseknél könnyebben észreveszik, hogy az alvás pillanatát - legalábbis gyakran - valamilyen enyhe öröm érzése kíséri. Ha az ember átérzi önmagát, akkor ébredésének pillanatát viszont valamilyen enyhén kellemetlen érzés kíséri. Az ébredés pillanatát csak akkor kíséri öröm, ha az ember mindjárt a külső világra figyel, és a külvilág elnyomja tudatában azt, ami felmerül belőle. Sok ember számára homályos az ébredés, és az elalvás pillanata is. De az elalvás pillanatában úgy érzi, hogy az átélt nappali eseményeket egyre ködösebbé váltan hurcolja magával, mintegy elhagyja őket, és egyre könnyebbek lesznek. Az ébredés pillanatát valamilyen súly érzése kíséri, úgy érezzük, hogy bizonyos mélységekből emelkedünk fel, és felmerülve magunkkal hozunk belőle valamit a nappalba, és ez csak napközben kopik le, az ébredés utóérzése ezért kellemetlen. Kellemetlen ízt érzünk, ami egészen a fejünk tompaságának kellemetlen érzéséig terjedhet. Bizonyos, hogy az ember általában nem különbözteti meg ezeket az önmagán végezhető finomabb tapasztalatokat, pedig ezek sok mindenre igen világosan rámutatnak az életben. Mi is történik voltaképpen az emberrel? Hiszen bizonyos szempontból egészen helyesen és pontosan írjuk le, hogy mi történik vele: elalváskor a fizikai és az étertest az ágyban marad, az én és az asztráltest a szellemi világba távozik. Ébredéskor viszont az asztráltest és az én ismét visszatér a fizikai és az étertestbe. De hogyan megy ez végbe? Ezt némileg jogosan írjuk le most először kissé elvontan, de ma azért akarjuk a világos folyamatot lelkünk elé tárni, hogy előbbre jussunk a karmával kapcsolatos fejtegetéseinkben.

Az énnek és az asztráltestnek a fizikai és az étertestből való kihúzódását vázlatosan a következőképpen rajzolhatnánk le (lerajzolja). Mondjuk ez itt az ember. Ha ez a fizikai és az étertest, akkor este elalváskor az én és az asztráltest úgy távozik el, hogy a fej irányában húzódnak kifelé. Egészen vázlatosan lerajzoljuk, hogy ezek egyre nagyobban lesznek, és valamilyen kört írnak le. Reggel felébredéskor az én és az asztráltest valójában a kéz és a láb ujjain át tér vissza ismét a fizikai testbe. A helyzet tehát az, hogy voltaképpen kört írnak le, és a kör leírását sokkal inkább szó szerint kell vennünk, mint gondolnánk. Mert ha mint normális emberek reggel felébredünk, akkor a szellemi látó tekintet elé valójában nem mindjárt tárul olyan kép, hogy már az egész asztráltest és az én benne van a fizikai és az étertestben. Csak lassan haladnak előre, reggeltől délig vagy délutánig. Az én és az asztráltest lassan húzódik be a fizikai testbe. Azt mondhatják, hogy akkor ennek roppant sajátságosnak kell lennie, lassanként éreznünk kellene, hogy énünk és asztráltestünk fokozatosan a kéz és a láb ujjhegyeitől a fejünk felé mozdul el. Egy rendkívül pontos szellemi látó tekintet számára ez így is van, de az ember belsőleg nem érzi. Lényünk magasabb részei ugyanis másképpen hatnak, mint bármely fizikai tárgy.

Ha egy mozdony előretol egy kocsit, akkor mindig azon a helyen fejti ki hatását, ahol éppen van. Ha egy sín harminc méter hosszú, és a mozdony tolni kezd, akkor először az első métert tolja el, azután a másodikat, és így tovább, és a tizenötödik méternél még nem érvényesül a hatása, ha még nem ért oda. Ez a szellemi jelenségeknél nincs így, ezek máshol is hatnak, mint ahol vannak. így az éber, ébren töltött nappalt valóban arra használjuk, hogy énünket és asztráltestünket lassanként belevigyük a kéz és láb ujjhegyeiből fizikai és étertestünkbe, de ezek már az ébredéstől kezdve eleve hatnak benne, ezért érezzük úgy bensőleg, hogy teljesen kitöltenek bennünket. A szellemi látó tekintet számára kiderül azonban, hogy itt is valóságos körforgás történik a nap folyamán, míg a másik kiegészítő körforgás éjszaka megy végbe. Ilyen körforgás történik azonban egy délutáni szunyókálásnál is - nem nagyon függ az időtől - a kör akkor is bezárul. Úgy kell tehát helyesen elképzelni, hogy az én és az asztráltest megint csak eltávozik, és ez alkalmazkodik alvásigényünkhöz. Az alvás ugyanis önmagától tudja, hogy az alvó mikor ébred fel. Az alvás jövendőmondó, és mindez teljesen a lejátszódás sebességével történik. Erről az ember nem tud, az alvás azonban tudja, mindenesetre az asztráltest tudja. Még akkor is tudja, ha az alvás valamilyen zavaró körülmény miatt rövidebb, mint ahogy tervezték. Még ha azt is mondták, hogy, hogy csak egy fél órát akarnak aludni, és aztán három óra lesz belőle, az alvó asztráltest akkor is pontosan tudja, hogy meddig fog tartani az alvás. Teljesen pontos próféta, mert a belső szellemi viszonyok mások, mint az átélt külső körülmények.

Már ebből is észrevehetik, hogy más dolog elaludni és más dolog felébredni. Mert ébredéskor a szellemi világból érkezünk, elalváskor a fizikai világból jövünk és a szellemi világba megyünk. Megismerjük azt a folyamatot, amelyet mintegy átúszunk a szellemi világban az elalvás és a felébredés között, de mindezt át is éljük. Szokásos tudatunk azonban nem alkalmas arra, hogy megtudjuk, amit itt átélünk, nem tudatosan éljük át. Amit itt átélünk, hasonló a nappali átéléseinkhez, de sokkal markánsabb, intenzívebb. Itt ugyanis a következő a helyzet.

Ha napközben figyelik meg éber lelki életüket, akkor először is azokat a gondolati élményeket találják meg, amelyeket az élet különféle benyomásai keltenek benne. Ezek itt vannak, de mindig belevegyülnek a már eltelt földi élet emlékei. Próbálják csak megfigyelni, hogyan keverednek a pillanatnyi és a felmerülő emlékek életünk minden helyzetében Erről úgy kaphatunk különösen szép képet, ha jól megfigyeljük, hogy életünk különböző pillanatait az emlékek és a pillanatnyi benyomások alaposan összekevert kásája alkotja. Belső életünk teljesen eltérő elemei: a felmerülő gondolatok és az érzékszervekbe mintegy beszálló gondolatok. A belső élet két ilyen eltérő árama alvás közben is jelen van. Alvás közben folytatódik ugyanis az, ami főként ekkor jelenik meg, ezzel pedig mintegy állandóan szembeáramlik az, amit felébredéskor élünk át, és azért tűnik el teljesen reggeli ébredésünkkor előlünk, mert fejünk felé áramlik. (lásd az előző rajzot)

Ez a két áramlat egymással szemben halad. Az egyik áramlat kvalitását különösen elalváskor éljük át, ezt, mint már említettük, a halálunk utáni első évtizedekben éljük át tudatosan, intenzíven és erőteljesen, amikor életünket még egyszer végigéljük, de mindent ellenkező módon tapasztalunk. Ahogyan drasztikusan kifejeztem: ha az ember valakit arcul ütött, akkor halála után nem azt a haragot éli át, amit tudatos földi életében érzett, vagy esetleg a harag kitöltésén érzett elégedettséget, hanem a másik ember fizikai fájdalmát és morális szenvedését. Ha az elalvásnál már eltompuló, elsuhanó életet tudatosan folytatnánk, akkor ezt élnénk át képszerűen, nem valóságosan Ha ebbe teljesen világos tudattal élnénk bele magunkat, akkor nappali életünk ellentétét élnénk át képszerű alakban. Reálisan a halálunk utáni első évtizedekben éljük át.

Ahogy ezt leírtam, az nagyjából megfelel a nappali éber életnek, amikor csak gondolatainkkal adjuk át magunkat a külső életnek. Van azonban egy másik áramlatunk is. Ez egészen lenyűgöző. Felébredéskor éljük át, ahogy kifejtettem. De ezzel valami nyomasztót viszünk be a nappalba, és csak lassanként győzzük le, aztán szabadulunk meg tőle. Ha ezt beavatási szemlélettel teljesen átlátjuk, akkor ebben a második áramlatban az egész emberi karma benne rejlik. Az ember előtt minden egyes alvással elvonul egész karmikus múltja. Míg az ember az alvás élményénél leendő, a jövő számára kialakuló karmájából kap egy kis ízelítőt, addig ébredéskor, amikor az említett érzései kialakulnak, a mostani karmáról támad egy egészen halvány megérzése. A felébredés pillanatáról azt kell mondanunk, hogy halvány utalást jelent mindarra, amit az ember elmúlt földi életeiből hordoz magában. Ezt mindenesetre elfogja mindaz, amin az asztráltest és az én átragyog, amikor kiterjed az emberben a kéz és a láb ujjaitól kiindulva. Mégis az a helyzet, hogy egy súlyos, nyomasztó karmának az a sajátossága, hogy a lerakódott egészségtelen anyagokat sugározza fel a fejbe, míg egy jó karma voltaképpen a lerakódott jó anyagokat sugározza fel. Itt érintkezik egymással a szellem és a természet.

Az ember karmájában lévő jó a szervezet egészséges állapotait sugározza fel reggel a fejbe és azt szabaddá teszi. A jó karmából nem szivárog fel a fejbe olyan sok betegség. A rossz karma a rossz értelemben elkövetett cselekedetek maradványa, és ebből az emberi szervezet mindenféle egészségtelen lerakódása szivárog fel a fejbe. A rossz karmától zúg a fejünk, tompának érezzük. A karma működését és tevékenységét már a reggel tapasztalt állapotunkon is megnézhetjük egészen fizikai mivoltunkig. Alakuló karmánk abból tevődik össze, amit életünk végéig minden nap véghez vittünk, és ez az egész életünk végéig kidolgozott karma éjszakáink számára ugyanazt jelenti, mint a pillanatnyilag megformált gondolatok a nappalok számára. Amikor pedig estétől reggelig alszunk, akkor azzal az egészen hatalmas, felénk hömpölygő áramlással találkozunk, amely az elmúlt karmánkra való kozmikus emlékezést jelenti. Ahogy éber állapotban személyes emlékeink vannak, úgy az ezen túlterjedő tudatnál, elalvástól ébredésig, karmikus emlékekkel rendelkezünk. Ekkor a különböző földi életeinkben átélt emlékek tartanak felénk. Aki a beavatás bölcsességével, megértésével tudja ezt felfogni, afelé röviddel elalvása után elindul a legutóbbi, majd az utolsóelőtti földi élete, egészen azokig a bizonytalanná váló földi életekig, amikor az ember még határozatlan, álomszerű, növényszerű tudattal élt a világmindenségben. így az alvás valóban olyan ablak, amelyen át az ember a karmájába pillant bele. Beleéli magát a karmájába, és éber életének tartalmát képező tettei és gondolatai révén éppen alvása idején szövi tovább karmájának kialakítását. A karma szövése első ízben az alvás folyamán történik. A halál után következő első évtizedekben szövünk a karmánkon másodízben, ezzel már foglalkoztunk.

Életfelfogásunk komolysága megint csak fokozódni fog, ha az alvás jelentőségét olyan módon tárjuk lelkünk elé, hogy azt mondjuk: éjszakánként azért merülünk alvásba, mert ilyenkor elalvástól ébredésig karmánk kialakításán dolgozunk, és mivel elmúlt földi életeink karmája ekkor tud kapcsolódni nappali életünkhöz. A karma lassanként hat az éjszakából az ember nappali életére, és valami egészen meghatározott dolgot viszünk belőle magunkkal a nappalunkba. Aki helyesen tud visszagondolni életének egy olyan napjára, amikor különösen jelentős eseményt élt át, az könnyen átérzi önmagát, ha intim módon finoman figyeli meg. Ha ezt a jelentős eseményt, mondjuk, délután éli át, akkor már reggeltől kezdve bizonyos nyugtalansággal érezheti, ahogy efelé az esemény felé sodródik. Az ilyesmire érzékeny emberek legnagyobb része úgy érzi, hogy már reggeltől kezdve élete fontos eseménye felé közeledik. Egy ilyen esemény mintegy átfesti a nap összes előző óráját, még ha teljesen váratlan, valóban sorsszerű esemény is. Másképpen ébredünk fel azokon a napokon, amikor életünk jelentős eseményeit éljük át, mint az olyanokon, amelyek a szokásos módon telnek el. De ezt az emberek nem figyelik meg.

Azok az egyszerű emberek, akik régebben paraszti körülmények között éltek vidéken - ez már egyre ritkul -, ismerték ezeket a dolgokat, ezért nem akartak mindjárt az alvásból felriadni, mert ha alvásunkból hirtelen szakadunk ki és átmenet nélkül jutunk az éber nappali életbe, akkor kiszakadunk az ilyen intim élményekből. Ezért mondja a parasztember, hogy ébredés után sohasem szabad mindjárt az ablak felé nézni, hanem az ablaktól inkább a sötétség felé, hogy megfigyelhessük azt, ami az alvásból merül fel. A parasztember nem akar mindjárt az ablak felé nézni, és nem is szeret valamilyen hirtelen megrázó élményre ébredni. A természetnek megfelelően szeret felébredni, a templom harangjára, amely minden nap ugyanakkor ébreszti fel, és így már egész alvása idején felkészülhet rá. Amikor megszólal a templom harangja, lassan belecseng az életébe, és akkor már reggel sejtelmei támadnak sorsáról, a sors eseményeiről, nem az akarat szabad történéseiről. Ezt szereti, és ki nem állhatja az ébresztőórát, amelyet a kultúrember úgy kedvel, pedig az holtbiztosán kikergeti az embert a szellemiségből, természetesen sokkal erősebben, mint az ablak, amire ébredéskor a tekintete esik. Modern kultúránk fejlődésének körülményei azonban teljesen a materializmushoz alkalmazkodtak, és ez továbbra is így lesz. Sok olyasmi van modern életünkben, ami teljesen lehetetlenné teszi, hogy az ember igazán megfigyelje a világban működő és élő szellemiséget. Az ember akkor jut egyre jobban karmájának megfigyeléséhez, ha mindinkább figyelemmel kíséri azt a bizonytalan, mondhatnánk, félig misztikus jelleget, ami az alvásból sugározhat az életébe.

Így most megértik, hogy miért mondtam: azokról az emberekről álmodunk könnyen, akik iránt azonnal rokonszenvet vagy ellenszenvet érzünk, amint megjelennek az életünkben, teljesen függetlenül attól, hogy milyen külső benyomásokat keltenek egyes dolgokban. Mi történik itt? Ezek olyan emberek, akikkel már együtt voltunk régebbi földi életeinkben. Tegyük fel, hogy 1924 június 14-én délután olyan élményünk volt, hogy találkoztunk valakivel, akit ellenszenvesnek találtunk. Ezt az érzelmeket gerjesztő élményt belevisszük eladásunkba. Ebben azonban ott van a karma, a régebbi földi életnek megfelelő alakjában találkozunk ott vele, és úgy van jelen, ahogyan az utolsó előtti és a legutóbbi földi életben megjelent. Rátalálunk mindarra, amit ezzel a most felbukkant emberrel átéltünk, nappal viszont csak emlékeztetett bennünket valamire. Szellemileg valóságosan találkozunk vele. Nem is csoda, hogy először álmodunk felőle, szokásos tudatunkkal nem is tehetünk egyebet. Ha azonban életünkben először találkozunk valakivel, akkor hiába érdeklődünk iránta, bármilyen intenzíven, akár szép a szeme vagy az orra, akár csúnya, elalvás után sehol sem találjuk, mert régebbi földi életeinkben nem voltunk vele együtt. Nem is csoda, hogy nem tudunk álmodni felőle! Látják, hogy mennyire átláthatóvá válik az ilyesmi, ha szellemileg szakszerűen szemléljük.

Ami a karma kialakításában az alvás és ébrenlét között lejátszódik, az teljesen normális módon mehet végbe, és akkor az ember átéli, ahogy sorsának alakulása azt teljesíti be, amit régebbi földi életeiben felvett, vagy azt éli át, hogy mostani földi életének gondolatai és tettei később milyen karmikus értéket jelentenek. Ez rendszerint abban fog kiteljesedni, amit az ember gondol vagy cselekszik. De megjelenhet még valami egyéb is.

Egyik földi életünkben véghezvihetünk valamilyen nagy horderejű tettet vagy lehet valamilyen nagy gondolatunk. Tegyük fel, hogy egy ma élő ember egyik régebbi földi életében valamilyen nagy horderejű tettet hajtott végre. A megjelenő karmikus eredmény nem a szüléinktől kapott fizikai és étertestben él, hanem az asztráltestben és énben, abban, ami éjszaka a fizikai és étertesten kívül tartózkodik. Tegyük fel azonban, hogy az emberre olyan intenzíven nehezedik valami karmikusan, hogy ez nem várhatja meg azt az életkort, amikor az asztráltest elgyengülhet, mivel idős korban az izmok és a csontok már törékennyé válnak. Tételezzük fel, hogy az emberi élet normális ideje hetven év - pátriárkái kor -, és ez alatt a hetven év alatt, amelyet az ember normális esetben leélhet a Földön, az asztráltest és az én is fejlődik. A gyermeknél az asztráltest erőteljesen tud hatni az egész fizikai és éteri organizmusra, mintegy megkalapálja az izmokat és csontokat. Képzeljék el, hogy valaki jelenleg, mondjuk, a XX. században él, és régebben a XIV vagy a XI. században élt. A XI. században egy roppant nagy horderejű tettet hajtott végre, és ez a tett nagyon erős benyomást gyakorolt az asztráltestére. Ennek eredménye most benne rejlik az asztráltestben. Amikor ez az ember visszatér a XX. században, akkor ez ki akar teljesedni, ösztönzést akar adni az asztráltestből, hogy kiélhesse magát. Ha a XI. századból származó élmény eredménye olyan nagy horderejű, hogy nem elégedhet meg egy gyenge, elöregedett asztráltesttel, amely már alig indulhat neki nagy tetteknek, akkor a fiatalabb életkor asztráltestét kell használnia. Ha pedig ez az esemény olyan fontos volt, hogy az élet valamennyi eseményét felülmúlja, akkor sok mindent össze kell zsúfolnia az asztráltest fiatal korában. Mit jelent ez? Éppen azt jelenti, hogy ez az ember a XX. században bekövetkező inkarnációjában rövid ideig fog élni. Láthatják ebből, hogy az élet időtartamát az határozza meg, hogy hogyan gyökereznek az asztráltestben a régebbi földi gondolatok és tettek eredményei. Ezek az asztráltestben gyökereznek.

Menjünk tovább. Nézzenek csak meg egy olyan asztráltestet, amelyet szinte felpuffasztanak valamelyik régebbi földi élet fontos tettei, különösen az élet gonosz tettei. Ezek felpuffasztják az asztráltestet, úgyhogy ez erősen kihat a fizikai és étertestre. Ez pedig egészségtelen. Csak az egészséges, ha az asztráltest bizonyos normális viszonyban van a fizikai és étertesttel. Ha például egy rossz karma erős hatást hoz létre, ez szétzúzza, tönkreteszi a szerveket, szervi betegségeket hoz létre. Ez a másik dolog. A XI. században elkövetett ilyen jellegű cselekvés és gondolkodás felpuffasztja az asztráltestet, és ezáltal korai halálra ítélheti az embert. De a puffasztás révén még meg is betegszik az ember, talán súlyos betegségben szenved, és ennek következtében hal meg. Fizikailag így mondjuk el. Mert amikor az ember fizikai testében lezajló folyamatot látjuk, akkor azt mondjuk: ez az ember beteg és betegsége halállal végződik. Huszonöt éves korában megbetegszik, és harmincéves korában a betegség következtében meghal.

Szellemi módon is így mondjuk el? Így mondjuk el a beavatási tudomány értelmében is? Nem. Ennél az ellenkezőjét kell mondanunk. Itt éppen az a nagy horderejű élmény lesz a következő földi élet halála, amit az ember cselekszik vagy gondol; a XI. század cselekvése lesz a XX. században bekövetkező halál. A halál pedig a betegséget tolja maga előtt. Azért betegszünk meg, hogy a megfelelő pillanatban halhassunk meg. A karmikusan bekövetkező későbbi halál az előzőleg megjelenő betegség következménye, ahogy látják. Ez a szellemi megfogalmazás. Ha a fizikai világból a szellemi világba emelkedünk, akkor voltaképpen minden átfordul, ellenkezőképpen folyik le, és meglátjuk, hogy a betegség ilyen úton jut be karmikusan az emberbe. Ez a betegség karmikus oldala, amely a diagnózis számára is rendkívül fontos lehet. Ezt a beteggel nem kell mindjárt megbeszélni, de mégis fontos lehet. Ha megfontolják, hogy ami a karmában rejlik, az úgyszólván lokálisan meghatározott, akkor rá kell jönniük erre.

Ha egy közvetlenül megelőző inkarnációban, mondjuk a XI. században jelentős tettet hajtottunk végre, vagy fontos gondolataink voltak egy emberrel vagy egy dologgal összefüggésben, akkor az alvásba merülve előbb találkozunk a XI. században történtekkel, mint egy még régebbi inkarnáció eseményeivel, például a kereszténység előtti második századból származókkal. Így találkozunk lassanként előző földi életünk eseményeivel. De látják (a rajra mutat), hogy ha itt belépünk, akkor először azzal találkozunk, ami innen idáig tette meg az utat. Ami előbb volt, az csak innen eddig tartott. A karma teljesen szembejön velünk, ez azonban arra utal, hogy ami itt fent van, az ebből az alsóból származik, ami pedig itt alul van, az talán a szívből ered. Ami viszont az előző inkarnáció organizmusában legalul helyezkedik el, az a fejből származik. Ha tehát átlátjuk, hogy a mérvadó események mennyire régen történtek, akkor a bekövetkező betegségeknél a karma folytán megmondhatjuk, hogy a lábnál fellépő elváltozások aránylag a nem régen lezajlott földi életekből származnak, a fej betegségei pedig a régebbi földi életekből. Így tehát már a szellemből a fizikaiba történő átmenetet is a karma szerint ítélhetjük meg.

A lényeges azonban az, ami ebből a gyógykezelés számára következik. Hol kell keresnünk a fej betegségei ellen hatásos gyógyszereket, és hol a láb betegségeinek gyógyszereit? A fej megbetegedései ellen olyan gyógyszereket kell keresnünk, amelyek a természet fejlődése folyamán már igen régen megjelentek, régebbi természeti folyamatokra emlékeztető ősi korszakok maradványait. Ilyenek például a gombák, amelyek mostani tökéletlen növényi alakjukban bizonyos mértékben régebbi növényi alakzatokat ismételnek meg, vagy az algák és a zuzmók, a tökéletes növényeknél pedig a gyökerek. Az alsó testben periférikusán elhelyezkedő beteg részeket olyasmivel kell gyógyítanunk, ami a természet fejlődése során később jelent meg: a virágokkal, virágos növényekkel, vagy az ásványvilág később megjelent anyagaival. Ami az embernél később jelent meg, azt a természet későn megjelent termékeivel kell gyógyítanunk. Ez egészen a részletekig terjed.

Természetesen a fejben is vannak olyan szervek, amelyek aránylag későn jelentek meg. Amikor a Föld még a Hold- és Nap-állapotban volt, akkor az ember a mai szem és általában az érzékszervek nélkül élt, bár érzékszerveinek első kezdeményei már a régi Szaturnusz-állapotban is megvoltak. Mai létformájuk, amely a külső világot tükrözi, aránylag későn fejlődött ki, például a kovának mai formájában történt földi megjelenésével egy időben. A kova kezdetei természetesen messzire nyúlnak vissza, mai megjelenése azonban a természet fejlődésének késői terméke. A geológia itt mindent összekever, nem ismeri a dolgok természetét. A kovasav helyes gyógyászati alkalmazásban ezért az érzékszervek, az idegek egész rendszerére, de különösen az érzékszervekre hat. Az érzékszervek mai formájukban legutoljára alakultak ki, abban a korban, amikor a kovasavat tartalmazó kőzetek is megkapták mai alakjukat. Abban az első inkarnációban, amelyet már egyáltalán inkarnációnak nevezhetünk, egész testünkkel teljesen beleolvadtunk még a természetbe. Ekkor egyszerűen karmánknak megfelelően a növényi és állati élet olyan más alakzataival éltünk együtt, amelyeknek ma az utódait láthatjuk. A gombák és a növényi gyökerek nem az akkori alakjukban jelennek meg, de ami ma a gombákban, zuzmókban, algákban és növényi gyökerekben jelen van, az bizonyos módon hasonló ahhoz, amit első mérvadó inkarnációnkban éltünk át. Mindabban, ami ma a virágokban, virágos növényekben és a velük egyenértékűen kialakult ásványokban jelenik meg... (hiány a szövegben). Ezt csak azért említem, hogy lássák, hogy a karma helyes szemlélete megfelelő módon elvezet a természet fejlődéséhez is. A természetnek az emberhez fűződő viszonyából pedig - a karmából kiindulva - felismerhetjük, hogy hogyan kell gyógyítanunk Az életben végül is mindent annyira ki kell tágítanunk, hogy lassanként beletorkolljon a szellemtudományba. Mert az életben minden egyéb csak tapogatódzás, szellemi sötétségben való éldegélés, ez hozta az emberiséget a jelenlegi helyzetbe. Ha az emberiség ki akar ebből lábalni, akkor a világosságba kell beledolgoznia magát. Ez azt jelenti, hogy a fizikainak szellemivé kell tágulnia. Azt mondhatjuk, hogy semmi egyéb révén nem jutunk el olyan szakszerűen a szellemiséghez, mint éppen azáltal, amit a karmáról el tudunk gondolni.

A karma működése mindenütt megmutatkozik, amikor elképzeljük, hogy hogyan merül fel alvásunkból, hogyan szövődik újra elalváskor az alvás révén, hogyan indítja az embert cselekvésre, és hogyan veszi fel az ember tetteit, mialatt mindennapi életét éli. Megmutatkozik akkor is, amikor azt látjuk, hogy az életet összébb kell vonni, az embernek korábban kell meghalnia, és ezért a karma felpuffasztja az asztráltestet, amelyet a régebbi tettek folytán erősen igénybe kell vennie. Ez pedig az ember megbetegedéséhez vezet. Vagy tételezzük fel, hogy az embert baleset éri, és ezáltal betegszik meg. Akkor bizonyos körülmények között egy ilyen esetleg, bár nem feltétlenül karmikusan meghatározott baleset a következő földi életek során is hat a karma további folyamatában.

Azt is észlelhetjük, hogy a karma kezdetét jelentő betegségek az alvást teszik kellemetlenné, főként nehézzé. Ha azonban a betegségek a karma kezdetét jelentik, akkor voltaképpen vigasztaló jellegük is van. Ezt némelyik betegséggel kapcsolatban mindenképpen fel kell vetnünk: a beteljesült karmát jelentő betegségek kellemetlenek az ébredés számára, ezek előző, régebbi élményekre utalnak. Az alakuló karmát jelentő betegségek viszont elalváskor kellemetlenek, nem hagynak bennünket aludni, de ezek a jó karma kezdetét jelentik. Hiszen amit egy ilyen betegségben szenvedünk el, az kiegyenlítődik. Most fájdalmat érzünk, ezt a fájdalmat később felemelő és örömteljes élmény egyenlíti ki. Itt a szellemi szemlélet számára megint sok minden másképpen jelenik meg az életben, mint a fizikai szemlélet számára. Fizikai létünket olykor igen fájdalmasan érinti, ha nem tudunk elaludni, de a szellemiség helyes szemlélése megvigasztalhat.

Ha az ember nem helyezi pillanatnyi fizikai életét a szellemi élet fölé, akkor voltaképpen azt mondhatja: hála Istennek, hogy sokszor olyan nehezen alszom el, mert ez azt bizonyítja, hogy eljövendő földi életemben sok felemelő élményben fogok részesülni, mostani életemből sok minden át akar jutni a következőbe. Az álmatlanság olykor jó vigasztaló lehet, és ha nem volna szellemi eredetében karmikusan kedvező, akkor sokkal többet ártana az embereknek. Némelyek ugyanis egész legendákat beszélnek el álmatlanságukról, úgyhogy külsőleg azt mondhatnánk: hogyan is tud még élni ez az ember? A normális élethez szükség van a normális alvásra. Az emberek elmondják, hogy milyen sokáig nem aludtak. Ekkor csodálkoznunk kell, hogy még élnek, mert voltaképpen már meg kellett volna halniuk. Itt azonban kiegyenlítően működik az én által tartott friss szellemiség, amely kihat az életre. Ha egy kissé áttekintjük az életet, akkor az élet kemény küzdelme és munkája után olykor szükséges az igazán nyugodt alvás, de olykor mégis kellemesebb alvás nélkül teljesen nyugalomban feküdni, és az éjszakát mintegy nyugodt éber állapotban tölteni. Mert az akaraton múlik, hogy az ember egyre jobban beleélje magát az örökkévalóságba. Csak az akaraton kell múlnia. Nem függhet, legalábbis lényegében, pusztán fiziológiai jelenségektől. Az alvás nehézségeire és az álmatlanságra mégis csak létezik karmikus vigasztalás, mert voltaképpen az eljövendő karmára utal, bizonyos dolgokra vonatkozóan a jövő felé mutat.