Tegnap néhány szempontot adtam ahhoz, hogy hogyan érthetjük meg az emberi sorsot, és említettem, hogy amikor az ember jelentős élettapasztalatokra tesz szert, akkor sejtelmei támadhatnak a sors működéséről.

Azt mondtam, tételezzük fel, hogy bizonyos életkorban találkozunk valakivel, mégpedig úgy, hogy mindkettőnk további sorsa közösen játszódik le, és egész addigi életünk is mélyrehatóan megváltozik. Értelmetlen volna azt feltételezni, hogy ha egy ilyen esemény megjelenik ehhez semmi köze sincs az ember összes előző földi élményének. Ez nincs is így. Mert ha elfogulatlan megfigyeléssel visszapillantunk, világosan kiderül, hogy életünknek szinte minden lépését voltaképpen ennek az élménynek az irányában tettük. Visszatekinthetünk egészen gyermekkorunkig, mindig ki fog derülni, hogy az élménytől időben még oly távoli tetteink is, egész életünk útjának a menete, annyira e felé az élmény felé vezetett bennünket, mintha tudatosan és megfontoltan tértünk volna erre az útra. Éppen az ilyen szemlélet alkalmas arra, hogy az embert mindig újra rávezesse azokra a jelenségekre, amelyeket az antropozófiában karmikus összefüggéseknek nevezünk.

Utaltam azután arra is, hogy az emberekkel való találkozásaink különösképpen alakulnak, és két szélsőséges esetet idéztem fel. Az egyik, hogy találkozunk valakivel, akivel életre szóló kapcsolatunk jön létre, bármilyen is a megjelenése külső szemléletünk és esztétikai érzékünk számára. Sajátos tulajdonságaival már nem is törődünk. Mindez csak belső lényünkből merül fel, és vonzódásunkat sugallja. A másik, hogy olyan emberekkel találkozunk, akiknél nem érvényesül ilyen belső ösztönzés. Inkább a külső tulajdonságaikra figyelünk, amelyeket érzékszerveink, képzetalkotásunk, esztétikai érzékünk számára nyújtanak. Ez egészen az álmainkig terjed. Ha az első típushoz tartozó emberekkel találkozunk, azonnal foglalkozunk velük, amikor éjszaka a fizikai és étertestből kihúzódva énünkben és asztráltestünkben tartózkodunk. Felmerülnek a velük kapcsolatos álmok. Ez éppen annak a jele, hogy a találkozás bensőleg felkavart bennünk valamit. Másokkal is találkozunk, de nem tudunk róluk álmodni, mivel nem ráznak fel, nem merül fel bennünk semmi. Lehet, hogy egészen a közelükben élünk, mégsem álmodunk róluk, mivel bensőnkben nem mozdítanak meg semmi olyasmit, ami asztráltestünkig és én-organizációnkig foglalkoztatni tudna bennünket.

Ezeket a tényeket aztán kapcsolatba hoztuk azokkal az erőkkel, amelyekkel az ember a földi mivoltán kívül függ össze. A mai világszemlélet kevéssé veszi tekintetbe ezeket az erőket, amelyek a Földön kívüli környezetből hatnak a Földre. Utaltunk arra is, hogy a Hold szellemi lényeinek tevékeny erőit összefüggésbe kell hoznunk egész múltunkkal. Igen, kedves barátaim, ha közeledünk valakihez, és azonnal felmerül bennünk valami vonzódás, akkor ez a saját múltunk következménye.

Ezeknek a dolgoknak az összefüggése azonban csak akkor válik világossá, ha a külső megsejtést az a beavatási tudomány helyettesíti, amely valóban fel tudja tárni a belső összefüggéseket. A beavatott előtt nyitva van a szellemi világ, és sokkal intenzívebben éli át az említett két élményt, mint ahogyan ez az átlagos tudat számára lehetséges. Ami az egyik esetben belülről merül fel az átlagos tudatban, azt a beavatott egy emberrel való találkozása során úgy éli át, hogy belső világában valóban egy kép, vagy képek egész sora merül fel, egészen lényszerű módon. Ez olyan, mintha ezek a képek úgy törnének elő belső világából, mint egy előttünk lévő írás, amelynek a kifejezésre jutó értelmét el tudjuk olvasni. Így válik világossá ezeknek a képeknek az értelme: a felmerülő, belső lényedből eredő képet a képpel való belső együttlétként éled át, úgy, mintha egy festő képet festene, és nem a kép vagy vászon előtt állna, hanem maga is beleszövődne a vászonba, követve minden színt, és valamennyit belsőleg élné át. Ha ezt így élnénk át azt is tudnánk, hogy a felmerülő képnek köze van ahhoz az emberhez, akivel életünkben találkoztunk. A fizikailag előttünk álló, fizikailag felénk tartó emberben felismerjük annak ismétlődését, ami belsőleg merül fel bennünk, hasonlóan ahhoz, ahogyan sok év eltelte után átélünk valakivel egy találkozást. Ezt mindig újra átéljük. Amikor a belsőleg felmerülő képet összehasonlítjuk azzal, aki külsőleg áll előttünk, akkor tudjuk, hogy ami belsőleg merül fel, az annak a képe, amit régebbi földi életünkben közösen éltünk át ezzel az emberei. Valóban visszamegyünk azokba a régebbi időkbe, amikor közös élményeink voltak. A beavatási tudomány előkészítésekor végzett munkánk révén a vele való találkozáskor nemcsak az átlagos tudatnál szokásos homályos érzésként éljük át korábbi földi életeink közös élményeit, hanem mint eleven képet. Azt mondhatjuk, hogy a beavatás tudománya teszi lehetővé, hogy olyan intenzíven lássuk felmerülni saját belső lényünkből azokat az élményeket, amelyeket egy hozzánk karmikusan kapcsolódó emberrel éltünk át, mintha az előttünk álló ember kilépne saját mivoltából, régebbi alakjában állna elénk, és önmagával mostani alakjában találkozna. Ez ilyen intenzíven hat. De éppen az ilyen valóságos átélés révén tanuljuk meg, hogy a dolgok alapvető erőit vegyük figyelembe, és ez megmutatja, hogy hogyan is jutottunk el ehhez a képhez.

Amikor az ember a halála és az újabb születése között eltöltött szellemi-lelki létből leszáll, akkor különböző régiókat él át. Legutoljára a Hold régióját éli át, míg előzőleg más csillagszférákon, szellemi régiókon halad keresztül. A Hold régióján áthaladva valóban találkozik azokkal a lényekkel, akik - mint tegnap kifejtettem -, egykor az emberiség ősi tanítói voltak. Velük találkozik a világmindenségben a földi életbe való leszállása előtt, és ők mindazt beleírják abba finom szubsztanciába, amelyet a keleti bölcsek a földi anyaggal ellentétben Akasának neveznek. Ez az, ami az emberi élet során az emberek között történik. Ezek a lények valaha együtt éltek az emberrel a Földön, de nem mint testet öltött emberek, hanem mint szellemi lények, ők figyelik meg mindazt, amit életünkben véghez vittünk, és mint emberek átéltünk. Megfigyelik és élő alakban írják be az Akasa-szubsztanciába, nem a mi elvont írásunkkal. Ezek a Hold-lények egykor, az ősi bölcsesség korában nagy tanítóink voltak, ők azok a szellemi lények, akik az emberiség élményeit feljegyzik. Amikor aztán az ember a halál és az újabb születés közötti útja során ismét a Földhöz közeledik, hogy egyesüljön a szülei által kapott csírával, akkor áthalad azon a területen, ahol a Hold lényei feljegyezték, amit régebbi inkarnációiban élt át a Földön.

Amikor ezek a Hold-lények a Földön éltek, akkor főként a világmindenség múltjára vonatkozó bölcsességet hozták el az embereknek, mostani kozmikus létükben viszont megtartják a múltat. Mialatt az ember leszáll a földi élethez, mintegy belevésődik az asztráltestébe mindaz, amit ezek a lények megtartottak. Igen, kedves barátaim, könnyedén beszélünk arról, hogy az ember én-organizációból, asztráltestből, étertestből és egyebekből áll. Az én-organizáció vonzódik leginkább a Földhöz, földi életünkben ezt tanuljuk és éljük át, emberi lényünk mélyebben fekvő részeinél azonban ez másképpen van. Így az asztráltestünknél is, amely tele van feljegyzésekkel, képekkel. Ezt szokás szerint úgy hívjuk, hogy „tudattalan”, pedig rendkívül gazdaggá válik, amikor tudásban ismét felmerül. A beavatás teszi lehetővé, hogy az asztráltestbe lemerüljünk, és mindazt meglássuk, amit a Hold lényei beleírtak. Ez pedig éppen az, amit a többi emberrel együtt átéltünk, így valóban a beavatási tudomány révén oldjuk meg azt a titkot, hogy az emberben benne rejlik az egész múltja, és a „sors” azáltal jön létre, hogy a Hold létéhez olyan lények kötődnek, akik megtartják a múltat, hogy Földre érezésünkkor belső lényünkben elrejtőzzön.

Egy másik eset. Amikor a beavatott olyan emberekkel találkozik, akiknél az átlagos tudatnak esztétikai, képszerű benyomása alakul ki, és álmodni sem tud róluk, akkor az ilyen találkozásnál először semmiféle kép nem merül fel a beavatott belső lényéből. Az ilyen személyiséggel szembesülve azonban a beavatott tekintete most nem a Holdra irányul, mint a másik esetben, hanem a Napra. Ahogy a Hold a már jellemzett lényekkel van kapcsolatban, úgy a Nap sem csupán a mai fizikusok leírásaiban szereplő gázgolyó. A fizikusok nagyon elcsodálkoznának, ha expedíciót szervezhetnének arra a helyre, amelyet szerintük mindenféle izzó gáz tölt be, amely a Napot alkotja. A fizikusok azt találnák ugyanis, hogy ahol izzó gázokat feltételeznek, ott nincs semmi; ami ott van, az a térnél is kevesebb, még a semminél is kevesebb: az a kozmikus tér hézaga. Mit jelent ez a tér? Az emberek nem tudják, hogy mi a tér, legkevésbé tudják ezt az ezen sokat töprengő fizikusok. Ha itt egy szék van, és odamegyek, de nem figyelek rá, akkor neki ütközöm, mivel szilárd, és nem enged át. Ha a szék nincs ott, akkor akadálytalanul haladok át a téren.

Létezik azonban egy harmadik eset is. Ebben az esetben nem akadályozna járás közben valami, nem is ütköznék neki, de felszívódnék, eltűnnék. Ekkor hiányzik a tér, a tér ellentéte van jelen. A Napban éppen a tér ellentétével van dolgunk. A Nap negatív tér, a tér hiánya. És éppen azért, mert itt negatív tér, hiányzó tér van, ez az ember felett legközelebb álló lényeknek, az angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak a megszokott tartózkodási helye. Az említett esetben a beavatott pillantása éppen a Napon lévő lényekre vetődik, a Nap szellemi lényeire. Más szavakkal: a beavatott számára az olyan találkozás teremt kapcsolatot ezekhez a lényekhez, amely nem karmikus múltként, hanem újonnan jelenik meg. Kiderül, hogy az embert egyes lényekhez szorosabb, másokhoz lazább kapcsolat fűzi. Ahogy ezek a lények hozzá közelednek, abból, ha nem is részleteiben, de nagyjából és egészében világossá válik számára, hogy itt milyen karma szövődik. Nem régi karma, hanem most alakuló. Az ember ekkor veszi észre, hogy a Nappal kapcsolatban lévő lényeknek ugyanúgy közük van a jövőhöz, mint ahogy a Holddal kapcsolatos lényeknek a múlthoz.

Látják, valóban az ember egész lelki életét elmélyíti, ha világossá válik számára, amit a beavatás tudománya hoz felszínre, a szellemi lét mélységeiből. Mert megértheti, akkor is, ha nem beavatott. Ahogy egy képet is megérthetünk, ha nem is vagyunk festők - ezt a hasonlatot már sokszor alkalmaztam -, úgy ezeket az igazságokat is megérthetjük, ha nem is vagyunk beavatottak. Ezeknek az igazságoknak a hatása ugyanakkor nagyon elmélyíti az embernek a világmindenséghez fűződő egész viszonyát. Gondolják csak meg, hogy az ember ma voltaképpen milyen elvontan, szárazon, józanul tekint a világ felépítésére. Ha a Földet nézi, még csak érez iránta némi érdeklődést. Az erdei állatokat bizonyos érdeklődéssel figyeli. Ha jóindulatú ember, akkor tetszik neki a karcsú gazella, a fürge őz. Ha kevésbé jóindulatú, akkor a vadpecsenye érdekli, mert azt meg tudja enni. Érdekli a szántóföldön a káposzta. Mindezeknek közük van ahhoz, amit az ember elsősorban önmagában észlel. De ahogyan az ember kapcsolatban van ezzel a földiséggel, amely megmozgatja érzelmi életét, ugyanúgy a Földön kívüli kozmosz is megmozgathatja érzelmi életét, kapcsolatot alakíthat ki vele. Ami a sorsnak megfelelően a múltból származik, az, ha benyomást gyakorol ránk, arra indítja szívünket, lelkünket, hogy tekintsünk a Hold lényeire, és mondjuk magunkban: itt a Földön emberek járkálnak, a Holdon viszont olyan lények élnek, akik egykor együtt voltak velünk a Földön. Más színteret, lakóhelyet kerestek maguknak, de mi emberek, kapcsolatban maradtunk velük, ők jegyzik fel a múltunkat. Tevékenységük bennünk él, amikor a múlt földi életünkre hat.

Bizonyos tiszteletteljes áhítattal tekintünk fel ezekre a lényekre. A külső, ezüstösen ragyogó Hold csak jelzi ezeket a lényeket, akik olyan bensőségesen összefüggenek a múltunkkal. Megtanuljuk, hogy bizonyos mértékben kapcsolatunk legyen ezekkel a kozmikus, Földön túli hatalmakkal, akiket a csillagok jelképeznek. Megtanuljuk, hogy azáltal, amit emberekként átélünk, olyan kapcsolatunk legyen velük, mint amilyen egyébként testi életünk útján mindazzal kapcsolatban kialakul, ami itt él a Földön. Amikor viszont mint emberek aggódó várakozással és sejtelemmel tekintünk a jövő felé, és reményeinkkel és törekvéseinkkel éljük bele magunkat ebbe a jövőbe, akkor nem maradunk magunkra a lelkünkkel, hanem sejtésszerűen ahhoz kötődünk, ami a Napról ragyog felénk. Az angyalok, arkangyalok és archék a Nap lényeivé válnak számunkra, és tudjuk róluk, hogy ők vezetnek át jelenünkből a jövőnkbe. Ha azután feltekintünk a kozmoszba, és látjuk, hogy a Hold fénye a Nap fényétől függ, és ezek az égitestek kölcsönös kapcsolatban vannak egymással, akkor odakint a kozmoszban látjuk meg annak a képét, ami bennünk is él. Mert ahogyan a kinti csillagvilágban kapcsolatban van a Nap és a Hold, úgy a bennünk lévő holdszerű múlt is kapcsolatban van saját napszerű jövőnkkel. Hiszen a sors éppen az, ami az emberben a jelenen keresztül áramlik át a múltból a jövőbe. A csillagok kölcsönös viszonyai révén - mintegy beleszövődve a kozmoszba, a csillagok járásába - annak a hatalmas kiterjedt képét látjuk meg, ami saját benső mivoltunkban él.

Ezáltal azonban nagymértékben bepillanthatunk a világ összefüggéseibe, kedves barátaim. Mert amikor az ember áthalad a halál kapuján, akkor először csak fizikai testétől oldódik el. Benne él én-organizációjában, asztráltestében és étertestében. Eterteste azonban néhány nap múlva eloldódik az asztráltesttől és az éntől. Az ember átél valamit, ami mintegy kisarjad belőle, először kicsi, aztán egyre nagyobb lesz: ez az éterteste. Belenövekszik a messzeségbe, úgy tűnik, hogy egészen a csillagok világáig terjed. Növekedése során azonban annyira felhígul, hogy néhány nap múlva el is tűnik már az ember elől. Itt azonban még valami más is történik. Míg felhíguló, kiterjedő étertestünket átadjuk a kozmosznak, úgy tűnik, mintha halálunk után a csillagok titkait ragadnánk meg, és beleélnénk magunkat ezekbe a titkokba.

Ez a helyzet, amikor áthaladunk a halál kapuján. Ez először olyan, hogy amikor most felmegyünk és áthaladunk a Hold régióján, akkor a Hold lényei leolvassák asztráltestünkről, amit mostani földi életünkben átéltünk. Földi életünkből távozóban ezek a Hold-lények fogadnak bennünket, és az ekkor magunkon hordott asztráltestünk olyan számukra, mint egy olvasható könyv. Hűen feljegyeznek mindent, hogy beírhassák az új asztráltestünkbe, amikor majd újra leszállunk a Földre.

A Hold-régióból azután más régiókon keresztül, a Merkúr és a Vénusz régióján át eljutunk a Nap régiójába. Ebben a Nap-régióban mindaz megelevenedik bennünk, amit régebbi életeinkben, mint emberek átéltünk, ahogy működtünk és cselekedtünk. Belépünk a magasabb hierarchiák lényeibe, működésébe, tetteibe, és most a kozmoszban tartózkodunk. Ahogyan földi életünkben itt járkáltunk a Földön, mintegy a földi viszonyok igézetében, úgy most a kozmosz messzeségeiben vagyunk. Távlataiban éljük át, míg itt a Földön beszűkülve éltünk. A halál és az újabb születés közti létünk során úgy tűnik számunkra, mintha bezártak volna bennünket, mert most minden kitágul, átéljük a kozmosz titkait. Nem úgy éljük át ezeket, mintha fizikai természeti törvények uralkodnának rajtuk; ezeket a fizikai természeti törvényeket az emberi szellem kicsinyes termékeinek tartjuk. A csillagokban lezajló folyamatokat az isteni-szellemi lények cselekvéseként éljük át, beleilleszkedünk az isteni-szellemi lények tetteibe. Képességeink szerint az ő körükben és velük cselekszünk, következő földi életünket a kozmosznak megfelelően készítjük elő.

Azt kell valójában igazán mélyebb értelemben felfognunk, hogy amit az ember magában hordoz, azt ő maga dolgozta ki, amikor halála és újabb születése között a kozmoszban tartózkodott. Hiszen az ember kívülről igen keveset érzékel az organizációjából. Ami az egyes szervekben benne rejlik, az csak akkor érthető, ha az illető szervet a kozmosz alapján értjük meg. Vegyük mindjárt a legnemesebb szervet, az emberi szívet. A természet mai kutatója felboncolja az embriót, és ennek alapján látja, hogy a szív hogyan áll lassanként össze; tovább nem is gondolkodik ezen. Pedig ez a külső plasztikus képződmény, az embernél individuálisan megjelenő emberi szív, annak az eredménye, amit halála és újabb születése között az istenekkel együtt dolgozott ki. Halála és újabb születése közötti élete során először abban az irányban kell dolgoznia, amely a Földről, az Allatöv Oroszlán csillagképe felé halad. Ez a Földről az Oroszlán csillagkép felé mutató irány, ez az áramlat erőkkel van tele. Az embernek ebben az irányban kell dolgoznia, hogy a szív csíráját növekedésre késztesse, hiszen ebben kozmikus erők vannak. Ha az ember átélte ezt a világmindenség távolában lévő régiót, akkor mintegy a Földhöz közelebb eső régiókba, a Nap régiójába kell érkeznie. Itt ismét olyan erők bontakoznak ki, amelyek tovább tökéletesítik a szívet. Ezután az ember olyan területre érkezik, ahol már megérinti az úgynevezett földi melegség. Kint a világűrben nincs földi melegség, ott egészen más van. Ekkor az em- béri szív harmadik állapota készül elő. Az Oroszlán régiójában a szív előkészítése először tisztán morális-vallásos erők útján történik, szívünket először tisztán morális-vallásos erők töltik be. Aki ezt átlátja, annak számára voltaképpen elvetemültségnek tűnik, hogy a mai természettudomány közömbös, semleges fizikai tömegnek látja a csillagokat, és a moralitás nem veszi észre. Amikor az ember áthalad a Nap régióján, akkor az életerők ragadják meg ezeket a morális-vallásos erőket. Az előkészítésnek mintegy a legutolsó fázisa csak akkor járul ehhez, amikor az ember már közelebb ért a Földhöz, a meleghez, a tűz régiójához. Ekkor kezdenek működni azok az erők, amelyek kialakítják a fizikai csírát az ember számára, aki szellemi-lelki lényként száll alá.

A helyzet az, hogy minden egyes szervet a világmindenség messzeségeiből alakítunk ki. Csillagos eget hordozunk magunkban. A bennünket tápláló növényvilággal nemcsak a gyomrunkban lévő kása révén van kapcsolatunk, amelyet szervezetünk éppen most dolgoz fel: a kozmosz összes erőivel kapcsolatban állunk. Az ember persze csak akkor látja be ezeket a dolgokat, ha van érzéke az élet igazi megfigyeléséhez. El fogunk jutni majd oda, hogy a ma szinte kultikusan tisztelt mikroszkópi világgal szemben a „makroszkópi” világot is megfigyeljük. Az ember ma úgy akarja az állati és emberi organizációt megismerni, hogy lehetőleg elzárkózik a világmindenségtől. Tekintetét egy csőbe mereszti, ezt mikroszkopizálásnak nevezi, kimetsz valahonnan egy apró darabkát, ráhelyezi a tárgylemezre, és arra törekszik, hogy minél jobban eltávolodjon az élettől. Kiszakít valamiből egy darabkát, és olyasmivel nézi, ami a tekintetet elzárja a világ többi részétől. Természetesen egyáltalán nem akarok az ilyen kutatás ellen szólni, hiszen mindenféle egészen szép dolgot hoz felszínre. Az embert azonban nem lehet ilyen módon igazán megismerni. Ha a Földről kitekintünk a Földön túli kozmoszba, akkor is csak a világ egy részét kapjuk meg. Ez végül is csak az a rész, amely láthatóvá válik. Hiszen a csillagok nem olyanok, mint ahogy a szemünk elé tárulnak - ez csak a jelképük -, de mégis csak láthatóak. A halálunk és újabb születésünk között átélt egész világ viszont láthatatlan, érzékfeletti. Léteznek olyan régiók, amelyek kívül esnek az érzékelhetőségen. Az ember lénye azonban éppen úgy hozzátartozik a lét érzékfeletti területeihez, mint az érzékelhetőkhöz. Voltaképpen csak akkor ismerjük meg helyesen, ha tekintetbe vesszük, hogy hogyan halad át a kozmosz messzeségein. Amikor a halál kapuján át kilépünk a kozmikus messzeségekbe, majd ismét visszatérünk a Földre, akkor ez is benne él a kozmikus kapcsolatainkban. Ami lényünkből áthaladt a kozmosz messzeségein, az bennünk él; egyszer itt élt már a Földön, felemelkedett a kozmoszba, majd ismét lejött a szűk földi létbe. Lassanként megtanuljuk, hogy figyelembe vegyük, milyenek voltunk régebbi földi életeinkben. Tekintetünk elszakad a fizikaiságtól, és felemelkedik a szellemiséghez. Mert ha visszatekintünk régebbi földi életeinkre, akkor a beavatási tudomány ereje elveszi a kedvünket attól, hogy mindent csak érzéki módon képzeljünk el.

Bár ilyen tekintetben is átélünk egyet s mást. Volt olyan időszak, amikor bizonyos teozófusok tudták, hogy az ember ismétlődő földi életekben él. Ezt a keleti bölcsességből tudták, de úgy akarták az egészet elképzelni, ahogy érzéki módon elképzelhető. Nem voltak vele tisztában, de szükségük volt az érzéki elképzelésre. Azt mondták, hogy a halál kapuján áthaladó ember fizikai organizmusa széthullik, szétporlad, de egyetlen atom megmarad, és ez csodálatos utakon jut el a következő földi életbe Ezt „permanens atom”-nak nevezték. Ez csak a materialista elképzelés kerülő útja volt. Ha azonban valóban átéljük a lélek élményeit, és látjuk, hogy az emberi szív a kozmikus messzeségekből alakult ki, akkor elmúlik az ehhez a materialista képzetalkotáshoz fűződő hajlam.

A máj viszont csak egészen a Föld-régió közelében alakul ki; már kevés köze van a kozmikus messzeségekhez. A beavatási tudomány révén lassanként úgy ismerjük meg az embert, hogy azt mondhatjuk: a szív nem is lehetne az emberben, ha nem a kozmikus messzeségek hoznák létre és alakítanák ki belsőleg. Egy olyan szerv viszont, mint a máj vagy a tüdő, csak a földi lét közelében jön létre. Az ember a tüdejére, májára vonatkozóan kozmikusán földközeli, szívét illetően viszont távoli kozmikus lény. Az emberen feltárul az egész világ. Ha szellemi anatómiával akarnánk megrajzolni a májat, a tüdőt és néhány más szervet, akkor a Földet és a közelében lévő dolgokat kellene felrajzolnunk, ez voltaképpen az erőkre vonatkozik. A szívre áttérve az egész világmindenséget kellene felrajzolnunk. Az ember az egész összevont, összetekert világmindenség, hatalmas titok, igazi mikrokozmosz. Halála után makrokozmosszá alakul át, amely a megismerést teljesen elszakítja az érzékelhetőségtől, az anyagiságtól. Ekkor megismerjük azokat a törvényszerű összefüggéseket, amelyek a szellemiség és fizikaiság között, valamint lelkiség és lelkiség között fennállnak.

Vannak a világon például olyan emberek, akikben velük született megértés él a körülöttük lévő dolgok és emberek iránt. Nézzék csak az életet ilyen szempontok szerint, kedves barátaim! Vannak olyan emberek, akik sokakkal találkoznak, de sohasem ismerik meg őket igazán. Amit elmondanak róluk, az teljesen érdektelen, egyetlen jellemző vonás sincs benne. Az ilyen emberek nem tudnak odaadóan a másik ember lényébe belemerülni, nincs bennük megértés a másik iránt. Vannak viszont olyan emberek, akik rendelkeznek ezzel a megértéssel. Ha megismerkednek valakivel, akkor amit mondanak róla, az találó, azonnal megtudjuk belőle, hogy az illető milyen, szinte ott áll előttünk, ha soha nem is láttuk. Nincs szükség a részletes elbeszélésre, aki el tud merülni egy ember lényébe, az rövid, jellemző mondatokkal tökéletes képet tud rajzolni róla. Nem is kell embernek lennie, valamilyen természeti jelenség is lehet. Némelyik ember beszél egy hegyről vagy egy fáról, és kétségbeejtő módon nem alakul ki semmilyen képünk, minden üres marad, úgy érezzük, mintha kiszáradt volna az agyunk. Mások viszont mindjárt teljesen megértenek valamit, le tudnák festeni, amit elmondanak. Az ilyen meglévő vagy hiányzó képesség, a környezet iránti megértés vagy elzárkózás nem a semmiből jön létre, hanem előző földi életünk eredménye. Ha a beavatás tudományával nézünk egy olyan embert, aki sok megértéssel rendelkezik emberi és emberen kívüli környezete iránt, és a beavatás tudományával térünk vissza előző földi életéhez - erről a visszatérésről még sok mindent kell majd elmondanom -, akkor megtudhatjuk, hogy ennek az embernek milyen tulajdonságai voltak előző földi életében, és ezek a halál és az újabb születés közti életben hogyan alakultak át a környezet iránti megértéssé. Ekkor rájövünk arra, hogy aki megérti a környezetét, az előző földi életében sok örömet élhetett át. Ez nagyon érdekes. Azok, akik előző földi életük során nem élhettek át örömet, nem juthatnak el embertársaik vagy környezetük megértéséhez. Azt láthatjuk, hogy akinél megvan ez a megértés, az olyan ember volt, aki örömét lelte a környezetében. Azonban ezt is egy régebbi földi életében szerezte meg. Minek a révén juthatunk el oda, hogy a környezet iránt érzett öröm képességét, hajlamát megkapjuk? Akkor jutunk hozzá, ha előző földi életeinkben szeretetet bontakoztattunk ki. Az egyik földi életben meglévő szeretet örömmé változik át, a következő földi életben meglévő öröm a harmadik földi életben a környezet megértő felfogásává alakul.

Láthatjuk így a földi életek sorát, és azt is megértjük, hogy mi az, ami a jelenből sugárzik át a jövőbe. A sokat gyűlölködő emberek gyűlölködésük eredményeként azt a képességet viszik át következő földi életükbe, hogy minden fájdalmasan érinti őket. Így van ez, amikor olyan embert tanulmányozunk, aki igazi „sanyarú Vendel”-ként halad át az életén, mert minden fájdalmasan érinti, mindig szenved. Együtt érezhetünk vele, ami helyes is, de ez mindig visszavezethető egy előző földi életbe, ahol nem jutott túl a gyűlölködésen. Kérem, ne értsenek félre. Ha gyűlöletről van szó, az ember könnyen azt gondolja: nem gyűlölködöm, én mindenkit szeretek. De csak vizsgálja meg, hogy az emberi lélek mélyén mennyi titkolt gyűlölet rejlik. Ezek az összefüggések valóban csak akkor derülnek ki, ha meghalljuk, ahogy az emberek egymásról beszélnek. Valójában sokkal több rosszat mondanak, mint amennyi dicséretet, elismerést - képzeljenek el egy ilyen statisztikát. Ha valóban készülne ilyen statisztika, akkor azt lehetne kiolvasni belőle, hogy az emberek körében százszor több a gyűlölködés, mint a szeretet. Csakugyan ezt a számot adhatjuk meg. Ez így van, de az emberek általában azért nem veszik ezt észre, mivel azt hiszik, hogy a gyűlöletük jogosult, és így teljesen menthetőnek találják. Ez a gyűlölet azonban a szenvedés, a fájdalom képességévé alakul át a következő földi életben, a harmadikban pedig értetlenséggé, megátalkodottsággá, amely semmihez sem közeledik, semmibe sem tud belemerülni.

Így ezt a törvényt figyelembe véve három egymást követő földi élet megfigyelésére nyílik lehetőségünk: a szeretet örömmé változik, az öröm pedig a harmadik földi életben a környezet megértésévé. A gyűlölet, a fájdalom elszenvedésének hajlamává alakul át, a gyűlöletből eredő fájdalom elszenvedésének hajlama pedig a harmadik földi életben a környezet iránti megátalkodottsággá, értetlenséggé alakul át. Ezek olyan lelki összefüggések, amelyek átvezetnek az egyik földi életből a másikba.

Próbáljuk meg azonban az életet más formában megközelíteni. Vannak olyan emberek - talán éppen ilyen módon alakult ki ez náluk akiket önmagukon kívül semmi sem érdekel. Semmi iránt sem akarnak érdeklődni. Pedig az emberi élet számára nagyon lényeges, hogy érdeklődünk-e valami iránt vagy nem. A statisztika ilyen vonatkozásban is valóban igen sajátságos dolgokat mutat. Ismertem olyan embereket, akik délelőtt beszéltek egy hölggyel, és délután nem tudták, hogy a hölgy milyen kalapot vagy ékszert viselt, milyen színű volt a ruhája. Vannak emberek, akik ezt meg sem látják. Itt a legkülönösebb nézetek uralkodnak. Ezt olykor még megbocsáthatónak is tartják, de ez nem bocsátható meg! Ez az érdeklődés hiánya, amely néha odáig terjedhet, hogy az ember valóban nem tudja, hogy akivel találkozott, az fekete vagy világos kabátot viselt-e. Amit az ember az életéből kitekintve lát, az nem kötődik bensőségesen a kinti jelenséghez. Ezeket a dolgokat kicsit kisarkítva mondom, nem akarom mindjárt azt állítani, hogy Ahrimán vagy Lucifer martalékává válunk, ha nem tudjuk, hogy a hölgy haja, akivel beszéltünk, szőke volt- e vagy barna. Csak arra kívánok utalni, hogy az emberek bizonyos fokú érdeklődéssel vagy érdektelenséggel viseltetnek környezetük iránt. Ennek azonban nagy jelentősége van a lélek számára. Ha érdeklődünk környezetünk iránt, akkor ez a környezet bensőleg megmozgatja a lelket, a lélek bensőleg él együtt a környezettel. Amit érdeklődéssel élünk itt át, azt a halál kapuján át ki visszük magunkkal a kozmosz messzeségeibe. Ahogyan itt a Földön a szemre van szükségünk, hogy a színeket lássuk, úgy az itteni érdeklődésnek kell indítékot adnia ahhoz, hogy halálunk és újabb születésünk között képesek legyünk az ottani átélés szellemi meglátására. Ha életünkön érdeklődés nélkül haladunk át, pillantásunkat semmi sem ragadja meg, a történésekből mit sem hallunk meg, akkor a halál és az újabb születés között nincs kapcsolatunk a kozmosszal, mintegy lelki vakságban élünk, nem tudunk a kozmosz erőivel együtt dolgozni. Ezáltal azonban rosszul készítjük elő szervezetünket és szerveinket: eljutunk az Oroszlán irányába, és nem tudjuk véghez vinni szívünk előkészítését; eljutunk a Nap régiójába, és nem tudjuk szívünket tovább építeni; eljutunk a Föld tűz-régiójába, és nem tudjuk a végső csiszolást elvégezni. Megérkezünk a Földre és valamilyen szívbetegség hajlamával jövünk a világra. Így hat egy lelki jelleg, az érdektelenség, a földi életre. A betegség lényege voltaképpen csak akkor válik teljesen érthetővé, ha ezeket az összefüggéseket átlátjuk, és felismerjük, hogy amikor az embernek most valamilyen fizikai baja van, akkor ez abból ered, hogy egy előző földi életben olyan lelkiséget fejlesztett ki, amely ebben a földi életben fizikaivá alakul át. Egy földi élet fizikai szenvedései egy előző földi élet különféle élményei voltak. Az úgynevezett makkegészséges emberek, akik nem betegszenek meg, és mindig a legjobb egészségnek örvendenek, azoknál általában olyan régebbi földi életekre kell tekintenünk, ahol a legmélyebben érdeklődtek környezetük minden jelensége iránt, mindent megnéztek, mindent megismertek.

A szellemi életre vonatkozó dolgokat természetesen sohasem szabad erőltetni. Fennállhat ugyanis egy karmikus áramlat kezdete is. Értetlenséget ebben az életben is tanúsíthatok, akkor a jövő vissza fog utalni erre az értetlenségre. Nem szabad a jelenből csupán a múltra utalnunk. Ezért csak azt mondhatjuk: általában, vagy ha éppen egyfajta karmára való hajlam bontakozik ki, ezek bizonyos betegségekkel, bizonyos lelki jelenségekkel függenek össze.

Általában az a helyzet, hogy az egyik földi életben megnyilvánuló lelkiség a másikban testiséggé alakul át, az egyik földi életben megnyilvánuló testiség egy következőben lelkiséggé válik. Ilyen vonatkozásban valóban úgy van, hogy aki karmikus összefüggéseket akar meglátni, annak néha apróságokat is tekintetbe kell vennie. Rendkívül fontos, hogy tekintetünket ne olyasmire vessük, amit az életben különösen fontosnak tartunk. Ha fel akarjuk ismerni, hogy egy földi élet hogyan vezethető vissza egy régebbi földi életre, akkor olykor apróságokat kell tekintetbe vennünk. Megpróbáltam például, hogy a történelmi és a szellemi élet különböző személyiségeinek karmikus összefüggéseit keressem - ezekről a dolgokról még beszélnem kell a következő napokban - természetesen komolyan, és nem úgy ez gyakran történik. Ennek során találtam valakit, aki olyan sajátságos belső életet élt, hogy végül még különleges szóalakzatok képzéséhez is eljutott. Ez a személyiség sok könyvet írt, és ezekben a legkülönösebb szóalakzatokat hozta létre. Sokszor szidalmazta például az állapotokat, az embereket és közösségeiket. Így azt is, ahogyan némelyik tudós irigységet táplál mások iránt. Összeállította az ilyen tényeket, jellemezni akarta az egyes tudósoknak az embertársaival szemben tanúsított alattomosságát, és a fejezetnek a következő címet adta: „Alattomoskodás a tudományos világban”. Jellemző ennek az „alattomoskodás” szónak a képzése, itt megérzünk valamit. Éppen az ilyen szóképzések éles lelki megfigyelése vezetett annak felismeréséhez, hogy ez a személyiség egy előző földi életében olyan ember volt, akinek sok dolga akadt mindenféle hadi vállalkozással, és ezeknél sok mindent alattomos módon kellett véghezvinnie. Ez karmikusan olyan képességgé alakult át, hogy mindenütt képeket alkosson az alattomosságról, a harcokról, a hadvezetésről. A tapasztalt dolgoknál most szóalakzatok útján feje révén nevezte meg azt, amit régebben lábával, kezével tett meg. Így ennél a személyiségnél sok mindent megemlíthettem, ami bizonyos módon a fizikaiból alakult át lelki-szellemiséggé.

Holnap folytatjuk ezeket a fejtegetéseket.