Ma kaptunk még egy órát, szeretnék ezért kiegészítésül hozzáfűzni néhány dolgot a már elmondottakhoz, hogy jobban betekinthessünk témánkba. Ezeket most könnyebben megérthetik, mivel bizonyos alapokat már megszereztek, részint a tagok legutóbbi összejövetelein, részint a délelőtti órákon. Érinteni fogok dolgokat, amelyek az Antropozófiai Társaság karmájával is összefüggnek. Ezeket a témákat azután Londonban fejtem ki tovább a következő napokban.

Az eddig tartott előadásokból kiderült: korunk megítélésében el kell jutnunk ahhoz a nézőponthoz, hogy a mai civilizált emberiség szellemi vezetése annak a lénynek az impulzusa alá tartozik, akit a kereszténység Michael névvel jelöl. A szellemi életnek ez a különleges uralma - nevezzük így - a XIX. század hetvenes éveiben kezdődött. Mint már elmondtam, ezt Gábriel uralma előzte meg. Szeretnék most néhány, Michael mai korszakával is összefüggő dologról beszélni.

Amikor a földi életben Michael beleárasztja impulzusait az emberiség fejlődésébe, azt mindig olyan szellemként teszi, aki a Naperőket, a Nap szellemi erőit vezeti be az emberi fejlődésbe. Ezzel függ össze, amint ma reggel a nyilvános előadásokon hallhatták, hogy az ember nappal, ébrenléte során fizikai és étertestébe befogadja ezeket a Nap-erőket.

Michael mostani uralma nemrégen kezdődött, három-négy évszázadig fog tartani, és arra irányul, hogy a Nap kozmikus erői végérvényesen belejussanak az ember fizikai és étertestébe. Mindenekelőtt azt kell megkérdeznünk, hogy milyen fajta erőket és impulzusokat jelentenek ezek a kozmikus Nap-erők?

Michael elsősorban napszellem. Ezért az a szellem is, akinek korunkban főképpen az a feladata, hogy a kereszténység lényegesen elmélyüljön a maga igazságában. Krisztus a Napról származik. Krisztus naplény, és Jézus teste által élt a Földön - mint gyakran kifejtettem - azóta pedig érzékfeletti módon él együtt az emberi világgal. Az emberiségnek azonban lassanként éretté kell válnia arra, hogy felvegye lelkébe azt az egész misztériumot, ami Krisztussal függ össze. Az elmélyülés leglényegesebb szakaszának a mostani Michael-korszakban kell bekövetkeznie.

Amikor a Nap-erők hatnak a Földre, akkor mindig egy olyan impulzus hullámát is magukban foglalják, amelyet intellektuális hullámnak nevezhetünk, és amely áradóan ömlik a földi civilizációba. Mert az ember egész intellektusa és a világ intellektusa általánosságban, amennyiben a mi világunkat vesszük figyelembe, a Napról származik. Minden intellektualitás forrása a Nap.

Amikor kimondjuk ezt az igazságot, akkor talán jelenkorunk emberében is némi érzelmi ellenállást veszünk észre, hiszen egészen helyes, ha az intellektus mai formáját nem tartjuk túlságosan sokra. Éppen az nem tudja a mai intellektualitást sokra tartani, aki megismerkedik a spirituális élettel. A mai intellektualitás elvontan logikus, olyasmi, ami árnyszerű fogalmakkal és eszmékkel tölti fel az embert, amelyek messzire elkerülik az életteli valóságot, és a világon és az emberen átlüktető meleg, ragyogó élethez képest hidegek, szárazak és józanok.

Az intelligencia azonban csak ma ilyen, mert mai intelligenciánk még csak kezdet az emberiség általános tudatfejlődésében, mint ahogyan a Michael-korszaknak is csak a kezdetén állunk. Ez az intelligencia egykor egészen mássá fog alakulni. Ha képet akarunk alkotni arról, hogy ez az intelligencia hogy fog változni az emberiség fejlődése során, akkor gondoljunk arra, hogy Aquinói Tamás az égitesteken található lényeket az intelligencia névvel jelölte a középkori keresztény filozófiában. A mai materialista felfogással ellentétben azt kellett mondanunk, hogy az égitestek szellemi lények lakóhelyei. Ezt a mai ember idegenkedve hallja, mert az égitestekre feltekintve nem is gondol arra, hogy ilyenkor olyan lényekhez tekint fel, akiknek közük van az ő saját életéhez is, és akik az égitesteken laknak, ahogyan mi emberek a Földön lakunk.

Aquinói Tamás a középkorban, a XIII. században megnevezi az égitesteken lakó lényeket, bár egy-egy égitestről még mindig inkább, mint egységes lényről beszél, ahogyan a földi emberiséget is egységes lénynek mondanánk, ha egy távoli bolygóról szemlélnénk. Bár nem mondja ki nyíltan, hogy egyes lények laknak-e az égitesteken, vagy pedig sok lény - mint ahogy ezt mi tudjuk róluk, és szellemi lények kozmikus lakóhelyének tekintjük az égitesteket - tehát ha az égitest egységes lényéről beszél is, mégis az égitestek intelligenciájáról van szó nála. Ez a középkori egyházi tanító még olyan hagyományokról tud a XIII. században, amely akkor már el- halóban, hanyatlóban volt, mégis világosan utalt arra, hogy amit intelligencia néven foglalunk össze, az valamikor másmilyen volt, mint ma.

Ha visszamegyünk az emberiség fejlődésének ősrégi korszakaiba, akkor az ember - mint már említettem ezeken az előadásokon - a gondolatokat nem önmagából hozta létre, és nem is a saját erejéből gondolkodott a világról. Mert a gondolkodás, mint belső lelki képesség, a gondolatok alkotásának belső aktivitása igazából csak a XV. századtól kezdődően bontakozott ki, amióta a tudati lélek behatolt az emberiség fejlődésébe. Ha visszamegyünk a kereszténység előtti korba, a régi időkbe, ott mindenütt azt találjuk, hogy az emberekből hiányzik annak tudata, hogy ők maguk gondolkodnának. Nem is érzik azt, hogy saját gondolataik vannak, hanem inkább az az érzésük, hogy a gondolatok a dolgokból nyilatkoznak meg számukra. Az intelligencia mindenütt kozmikusan árad szét, az intelligencia a dolgokban van. A dolgok gondolati tartalmát, intelligenciatartalmát úgy észlelik, mint ahogyan például a színeket. A világot betölti az intelligencia, mindenütt jelen van. Az ember ezt az intelligenciát csak a legújabb kor folyamán sajátította el. Azt mondhatnánk: az intelligencia szétterül a nagy világmindenségben, és a legújabb korban minden egyes ember megkapott belőle egy- egy cseppet. Ezután már ilyen az ember.

A régi embernél azonban ez még úgy volt, hogy amikor gondolkodott, akkor minden pillanatban tudatában volt annak, hogy a gondolatokat inspiráció útján kapja, kívülről nyilatkoznak meg számára. Vagyis csak a világmindenségnek tulajdonított intelligenciát, önmagának nem.

Ez a kozmikus intelligencia a Napról terjed szét. Szétsugárzik az egész világra, mint ahogy a fény is. Irányítója minden korban az a szellem volt, akit Michaelnek nevezünk. Michael kormányozza a kozmikus intelligenciát. Az újabb keresztény korban azonban az a jelentős esemény következett be, hogy a Golgotai Misztérium után lassanként kihullott Michael kezéből a kozmikus intelligencia irányítása, elveszítette.

Michael azóta irányította a kozmikus intelligenciát, amióta a Föld létezik. Amikor egy ember gondolatokat, vagyis intellektuális tartalmat érzett magában, akkor ezeket a gondolatokat még Nagy Sándor és Arisztotelész korában sem a saját gondolati tartalmának, hanem Michael hatalma által kinyilatkoztatott gondolatoknak, tekintette, még ha ezt a szellemi lényt másképp is nevezték azokban a „pogány” időkben. Michael azonban lassanként elveszítette ezt a gondolati tartalmat. Ha betekintünk a szellemi világba, azt látjuk, hogy ez az intelligencia leszáll a Napról a Földre, ami a VIII. keresztény század környékén megy végbe. Egyes emberek már a IX. században elkezdik saját intelligenciájuk kifejlesztését, mondhatnám, a későbbi emberek előfutáraként. Ekkor lép be az intelligencia az emberi lélekbe. Michael és az övéi letekintenek a Napról a Földre, és azt mondják: amit örökkévalóságokon keresztül irányítottunk, az elvált tőlünk, elveszítettük; leáramlott tőlünk, és most már a földi ember lelkében van. A Napon ilyen érzület hatotta át Michael közösségét.

Nagy Sándor idejében, de már századokkal azelőtt is, Michael- korszak volt a Földön. A Golgotai Misztérium eseményekor azonban Michael övéivel együtt már a Napon tartózkodott. Ekkor nemcsak azt látták, hogy Krisztus elhagyja a Napot a Golgotai Misztérium idején, hiszen Michael hívei nem Krisztus közeledését látták, mint a Föld lakói, hanem a Napról való távozását. Egyúttal azt is látták, hogy az intelligencia fölötti uralmuk lassanként elvész.

Így az emberiség újabb fejlődése során bekövetkezik az, hogy a fejlődés a Golgotai Misztériumtól kezdve így folytatódik: ha ez a szellemi-égi vonal és ez a földi (a rajzon piros és sárga), Krisztus eljön a Földre, és már a Földdel fejlődik tovább. Az intelligencia pedig lassanként leereszkedik a Földre, egészen a VIII., IX. századig (az ábrán zölddel jelölve).

Az emberek ettől kezdve a saját egyéni, személyes intelligenciájuknak kezdik tulajdonítani azt, amit az úgynevezett tudományban, általában a gondolataikban kibontakoztatnak. Michael most az emberek között látja azt, amit korszakokon keresztül kormányzott. Michael közösségének az lesz a hangulata: a következő uralkodásunk idején - ennek a XIX. század utolsó harmadában kell majd kezdődnie - amikor ismét áthatjuk impulzusainkkal a földi civilizációt, akkor újra meg kell találnunk az égből a Földre ereszkedett intelligenciát, hogy az emberek szívébe, lelkébe vezessük azt, amit korszakokon át a Napról, a kozmoszból kormányoztunk.

Így, ebben az időben előkészül az, amikor Michael közössége már az emberek szívében találja meg, amit elveszített, és ami a Golgotai Misztérium hatására úgyszólván megtett egy hosszabb utat az égből a Föld felé. Michael és az övéi arra törekednek, hogy a Nap-szférából kihullott intelligenciát Michael korától, a XIX. század hetvenes éveitől kezdve ismét megszerezzék az emberek szívében. Aki látja a kozmoszban a szellemiséget, annak számára Michael a Napról most a Földre törekszik, és a jövőben a földi emberek szívében, lelkében akar helyet foglalni. Ennek a folyamatnak mi korunkban kell elkezdődnie, ami arra is irányul, hogy eljuttassa a kereszténységet a mélyebb igazságokhoz. Krisztus, mint naplény csak Michael, a napszellem révén kaphatja meg igazi értelmezését és azt, hogy az emberiség átélje magában Krisztust. A megértést, vagyis az intelligenciát mindig Michael kormányozta, de most már ezt nem tudja a kozmoszban megtenni, a jövőben azt az emberek szíve által akarja kormányozni.

Ha ma az intelligencia valamilyen megnyilvánulását tapasztaljuk, és meg akarjuk keresni eredetét, akkor egy ember fejéhez fordulunk, mivel az intelligencia mintegy leszállt az égből a Földre, az emberi lélekben működik, és az ember feje révén belülről nyilvánul meg. Ez nem volt mindig így, amikor az intelligenciára törekedtek, arra, ami a kozmoszból intelligenciaként nyilatkozott meg. A régebbi korokban az ember nem a fejének fejlesztésével törekedett az intelligenciára, hanem az inspiráció a kozmosz erőiben kereste.

A kozmikus intelligencia keresésének egy régi példáját fedezhetjük fel - ahogy ma már nem keressük, de valaha így történt - ha Tintagelben ott állunk azon a helyen - ahogy múlt vasárnap megadatott számunkra - ahol egykor Artus király kastélya állt, ahol egykor Artus uralkodott, és tizenkét társával meglehetősen különös, de az európai világ számára jelentős dolgokat művelt.

Amit a történelmi dokumentumok közölnek Artusról és kerekasztaláról, abból nem egykönnyen kapunk képet arról, hogy mi is volt tulajdonképpen a feladata Artus úgynevezett kerekasztalának. Elképzelhetjük, ha szellemi tekintettel nézünk szét azon a helyen, ahol egykor a kastély állt, és rátekintünk a tenger egy darabjára, megfigyeljük azt a partszakaszt, amelyet egy hegy kúpja mintegy kettéválaszt.

Ekkor viszonylag hamar megláthatjuk a fény és a levegő csodálatos játékát, de a fényben és levegőben élő elementáris szellemek mozgását is. Megláthatjuk, hogy bizonyos szellemi lények hol a napsugarakkal özönlenek a Föld felé, hol a csillogóan áradó eső nedvdús zuhogásában tükröződnek, és ebben a csillám- lásban ott kavarog mindaz, ami a Föld nehézkedési erőinek van alávetve, és a levegőben nyilatkozik meg a sűrűbb levegőszellemekben. Azt is láthatjuk, hogy amikor eláll az eső, és a napsugarak tisztán áthatják a levegőt, az elementáris szellemek játéka egészen másként megy végbe. Ekkor a Nap hatását látjuk a földi anyagban. Amikor ezt különösen egy ilyen helyen nézzük, akkor „pogány áhítat” vesz erőt rajtunk. Ilyenkor nem lehetünk keresztény módon áhítatosak, a pogány áhítat más, mint a keresztény áhítat. A pogány áhítat azt jelenti, hogy szívünkkel és érzületünkkel átadjuk magunkat a természeti hatásokban élő szellemi lények sokaságának.

A mai embernek a jelen civilizációs körülményei közepette általában nincs lehetősége arra, hogy megragadja a természeti erők játékában megnyilvánuló ilyen hatásokat. Ezekbe csak a beavatott megismerés képes behatolni. De amit a szellemiben kell elérnünk, ahhoz mindig hozzátartozik valamilyen alapvető feltétel is. Ma reggel egy példán magyaráztam el, hogy minek kell fellépnie a külső jelenségek megismerésekor, ehhez két ember egymással összhangban álló karmájának kell hatnia. Valami különleges feltétel kellett ahhoz is, hogy Artus királynak és övéinek feladatába és missziójába megfelelő módon áramolhasson be az, ami olyan csodálatosan, szellemien nyilvánult meg a tenger felől.

Ez egészen olyan, mintha a tenger fodrozódó, habzó hullámainak játéka ma is folytatódna a Naptól keresztülragyogott, átsugárzott levegő régiójában, mintha a természet itt ma is még mindenütt szellemivé válna a tenger felett, és ezeknél a hegyeknél. De a természet szellemivé vált hatásának megragadásához akkoriban hozzátartozott, hogy ezeket ne csak egyetlen ember tapasztalja. Ehhez olyan emberek csoportjára volt szükség, akiknek egyike a középpontban, mint Nap állt, tizenkét társát pedig úgy nevelték, hogy temperamentumukban, kedélyükben, lényük egész megnyilvánulásában együttesen olyan tizenkettősséget adjanak, amely olyanféleképpen tagolódott tizenkét különálló emberre, mint a Nap körül elhelyezkedő állatövi csillagképek. Így ezt a kerekasztalt úgy képzeljük el, hogy Artus királyé volt a középső hely, körös-körül pedig tizenketten helyezkedtek el. Amikor tanácskozásra gyűltek össze, akkor az állatövi képek, mint jelképek, jelek voltak felettük, amelyek megmutatták, hogy milyen kozmikus befolyást képviselnek.

Európa civilizációja mintegy innen indult ki. Artus király és tizenkét híve felvette a Napról érkező erőket, hogy azután nagy hadjáratokat vezessenek Európa különböző vidékein, és azért harcoljanak, hogy kiűzzék azokat a régi vad démoni hatalmakat az emberekből, amelyek akkoriban még nagyrészt benne éltek az európai lakosságban. Artus király tizenkét társa a külső civilizációért harcolt, ő pedig vezette őket.

Feltehetjük a kérdést: milyennek érezte magát ez a tizenkét ember, azaz miknek érezték magukat? Ezt csak akkor értjük meg, ha visszaemlékezünk az előbb mondottakra. Az emberek nem éreztek *magukban saját intelligenciát. Nem mondták, hogy gondolataikat, intelligens gondolataikat önmaguk dolgozzák ki, hanem az intelligenciát kinyilatkoztatásnak érezték. És itt is a kinyilatkoztatásokat egy tizenkét- vagy tizenhárom tagú csoporton keresztül megjelenve várták. Így fogadták magukba azt az intelligenciát, amelyre szükségük volt a civilizáció impulzusainak kialakításához. Ok szintén annak a hatalomnak érezték alávetve magukat, amelyet keresztény-héber névvel Michaelnek nevezünk. Artus kastélyának egész jellege azt mutatja, hogy az Artus király által vezetett tizenkét tagú csoport teljes mértékben egy Michael-csapat volt, mégpedig abból a korból, amikor még Michael kormányozta a kozmikus intelligenciát.

Sőt, ez a csapat ragaszkodott a legtovább ahhoz, hogy biztosítsa Michaelnek a kozmikus intelligencián gyakorolt uralmát. Ha ma rátekintünk Artus kastélyának romjaira, úgy az Akasha Krónikából szinte még ma is érezzük, ahogyan a kastély egykori hatalmas kapuiról lehullanak a kövek, és a kövek hullásával mintegy az intelligencia leereszkedésének földi képét érezzük át, ahogyan a kozmikus intelligencia leereszkedik Michael kezéből az emberek lelkületébe.

De egy másik helyen Artus és Michael áramlata mellett egy ezzel ellentétes áramlat alakul ki, ott, ahová később a bensőségesebb kereszténység menekül, és létrejön a Grál áramlata. Tevékenységére a Parsifal-mondában találnak utalást. Megjelenik tehát a Grál áramlata. Ebben a Grál-áramlatban is megfigyelhető az egy köré gyűlt tizenkettő, de ezek már tudnak arról, hogy az intelligencia, az intelligens gondolatok már nem az égből a Földre áramolva nyilatkoznak meg, hanem ami leáramlik, az a földi gondolatokhoz képest olyan, mint Parsifal, a tiszta balga. Tehát most ez áramlik le az égből, és az intelligenciát már csak a földi régióban keresik.

Északon itt áll Artus vára, ahol még a kozmikus intelligenciára gondolnak, még be akarják vezetni a világmindenség intelligenciáját a földi civilizációba. Ott áll viszont az ellentétes Grál vára, ahol az intelligenciát már nem az égből várják, hanem úgy látják, hogy ami bölcs az emberek előtt, az balga az Isten előtt, és ami bölcs az Isten előtt, az balga az emberek előtt. E délen fekvő kastélyból olyasmi áramlik ki, ami az égi intelligencia mellőzésével akarja megszerezni az intelligenciát.

Ha tehát valóban beleilleszkedünk azoknak a régi koroknak a történéseibe, amelyek még visszautalnak azokra az időkre, amikor odaát Elő-Ázsiában a Golgotai Misztérium történt, akkor egyfelől egy olyan heves törekvést találunk, hogy az artusi elv révén biztosítsák Michaelnek az intelligencián gyakorolt kozmikus uralmat. Másfelől, Spanyolországból kiindulva, a Grál-elvben azt látjuk, hogy a jövőben az intelligenciát a Földön kell megtalálni, az égből többé már nem áramlik le. Az egész Grál-monda ezt fejezi ki.

Így ezt a két áramlatot egymás mellé állítva egy nagy kérdésbe is ütközünk azáltal, ami, mondhatnám, történelmileg lépett az emberek elé, tudniillik az artusi elv hatása és a Grál-elv hatása. Felmerült a kérdés: hogyan találja meg az útját nemcsak egy ember, mint Parsifal, hanem maga Michael is az artusi elv képviseletétől, amely Michael kozmikus uralmát akarja biztosítani, a Grál- elv képviseletéhez? Ez utóbbi utat akar nyitni Michaelnek a szívekbe, az emberek érzületébe, hogy az intelligenciát Michael már ott ragadhassa meg.

Mindez korunknak azzal a nagy problémájával fonódik össze, hogy a Michael-korszak során a kereszténység egy mélyebb értelmét kellene megragadnunk. Ez a probléma érzékletesen jelenik meg ebben az ellentétben megfogalmazva: az egyik vár romhalmazban áll Tintagelben, a másik várat pedig az emberek nem könnyen láthatják meg, mert minden oldalról körülveszi egy szellemi erdő, amely 60 mérföldre terül el körülötte. E két vár között azonban ott feszül a hatalmas kérdés: hogyan ad Michael új impulzust ahhoz, hogy a kereszténység igazságát megérthessük?

Nem mondhatjuk, hogy Artus király lovagjai nem harcoltak Krisztusért, avagy a Krisztus-impulzus értelmében. De az élt bennük, hogy Krisztust még a Napon keresték, és nem akartak felhagyni azzal, hogy Krisztus lénye a Napon van. Éppen ezáltal érezték úgy, hogy ők az eget hozzák le a Földre, és michaeli harcukat a napsugarakból ható Krisztusért vívják. A Grál áramlatában viszont a Krisztus-impulzus már más értelemben hatott: annak teljes tudatosságával, hogy a Krisztus-impulzus lejött a Földre, és azt az emberek szívének kell hordoznia, hogy ez a Krisztus-impulzus egyesítse a Nap legszellemibb részét az emberek földi fejlődésével.

Ezekben a napokban beszéltem azokról az individualitásokról, személyiségekről, akik a XII. században még Chartres magas szellemiséggel áthatott iskolájában működtek. Felhívtam a figyelmüket a chartres-i iskola olyan nagy tanítóira, mint Bernardus Sylvestris, Bernardus von Chartres, Alanus ab Insulis, és még néhányukra, akiket sok tanítvány vett körül. Ha mindazt megnézzük, amit már jellemeztem e nagy chartres-i tanítók sajátosságairól, akkor azt mondhatjuk: még élt bennük valami az eleven lényszerű természet régi hagyományából, nem egy elvont természetről tudtak, amely csupán materiális. Ezért lebegett még valamennyire a chartres-i iskola felett az a Nap-kereszténység, amelyet mint impulzust Artus kerekasztalának hősei Michael lovagjaiként igyekeztek a világba juttatni.

Ez a chartres-i iskola sajátos módon illeszkedik az északi Artus- princípium és a déli Krisztus-princípium közé. Az érzékfeletti, láthatatlan impulzusok Artus várának és a Grál várának árnyékaiként hatottak Chartres - ahogy ma mondanánk - előadótermeinek lelkes tanítványaira, nem is annyira a tanítás tartalmában, inkább egész hangnemében, magatartásában, hangulatában.

Ebben a korban a kereszténységet különösen ezek a chartres-i tanítók úgy képviselték, hogy Krisztusban, aki megjelent a názáreti Jézusban, a magasztos Nap-lényt látták. Így ha Krisztusról beszéltek, akkor a Grál szemlélete alapján a Föld-fejlődésben tovább ható Krisztus-impulzust látták, de ugyanakkor látták a Nap-impulzus leáramlását is Krisztuson keresztül.

Amit a szellemi szemlélet számára a chartres-i tanítás alapvető hangvétele nyújtott, azt nem kapjuk meg azokból az irodalmi dokumentumokból, amelyek a chartres-i iskola egyes tanítóitól származnak. Ezek a mai olvasó számára szinte névsorok katalógusának tűnnek. Aki azonban spirituális megértéssel olvassa ezeket, az meglátja a bőségesen említett nevek, szakkifejezések és definíciók között található rövid, közbeeső mondatokban azt a mélységes spirituális megértést, amellyel ezek a chartres-i tanítók még rendelkeztek.

A chartres-i tanítók a XII. század vége felé áthaladtak a halál kapuján a szellemi világba. Ott találkoztak azzal a másik áramlattal, amely a régi Michael-korhoz kapcsolódott, de nagyon is számolt a kereszténységgel: az égből a Földre érkező Krisztus-impulzussal. A chartres-i tanítók a szellemi világban találkoztak mindazzal, amit az arisztotelikusok a kereszténység előkészítéséért tettek a maguk idejében, akkor, amikor Nagy Sándor hadjáratot vezetett Ázsiába. Találkoztak az arisztotelikusokkal, de a szellemi világban tartózkodó Arisztotelésszel és Nagy Sándorral is. Amit ők ketten magukban hordoztak, az nem lehetett ekkor a Földön, mivel a régi, természeti jellegű kereszténység meghaladásának álláspontján álltak, amely még tükröződött a chartres-i tanításban. Ebben még megvolt - ha mondhatom így - a pogány kereszténység, a kereszténység előtti kereszténység utóhatása, mint ahogyan Artus körében is. Az arisztotelikusok, az alexandrinizmus megalapítói ezért nem lehettek a Földön abban az időben, amikor a chartres-i tanítók működtek. Az ő idejük valamivel később jött el, a XIII. századtól kezdődően.

A közbeeső időben azonban egy jelentős esemény történt. Amikor a chartres-i tanítók és mindazok, akik hozzájuk tartoztak, áthaladtak a halál kapuján és felemelkedtek a szellemi világba, akkor még találkoztak az arisztotelikusokkal, akik éppen arra készültek, hogy leszálljanak a földi világba, és karmájuknak megfelelően a dominikánus rendhez csatlakozzanak, amely elsősorban az arisztotelizmust és alexandrinizmust képviselte. A chartres-i tanítók tehát ezekkel a leszállásra készülő lelkekkel találkoztak. Mai kifejezéssel azt lehetne mondani, hogy a XII. és XIII. század fordulóján, a XIII. század elején egyfajta tanácskozást tartottak az éppen megérkező és a leszállni kezdő lelkek. Ezen a tanácskozáson egy nagy megegyezés jött létre közöttük, amennyiben az arisztotelizmust és alexandrinizmust egyesíteni akarták a Nap-kereszténységgel, ahogyan az például a Grál-elvben nyilvánult meg, és ahogyan azután megjelent a chartres-i tanításokban is. Az alexandrinikusok leereszkedtek, és megalapították a ma már alig méltányolt, de szellemileg mégis jelentős skolasztikát. Ebben kiálltak amellett, amit először csak egy szélsőségesen radikálisan hangzó formában lehetett kimondani: az ember személyes halhatatlanságának keresztény értelemben vett elvét. A chartres-i tanítók ezt a személyes halhatatlanságot nem képviselték ilyen élesen, mert magukban hordozták azt a felfogást, hogy a halál kapuján áthaladó lélek visszatér az istenség ölébe. Sokkal kevésbé beszéltek személyes, individuális halhatatlanságról, mint a dominikánus tanítók, a skolasztikusok.

Több jelentős esemény játszódott ekkor le. Amikor például a skolasztika egyik tanítója lejött a szellemi világból, hogy az arisztotelizmust keresztény értelemben terjessze, a leszállás idején - a karma szándéka szerint - még nem volt lehetőség arra, hogy a Grál-princípium mélyebb tartalma teljes értelemben összekapcsolódjon a lélekkel. Ezért értette meg Wolfram von Eschenbach a Grált csak viszonylag későn. Egy valamivel később leérkező másik lélek hozta utána a megfelelő tudnivalókat, és így a dominikánus rendben egy idősebb és egy fiatalabb dominikánus beszélte meg azt, hogy hogyan kapcsolják össze az arisztotelizmust egy inkább természeti jellegű kereszténységgel, amilyen ez Artus körében is volt. Ezután a dominikánus tanítók is felmentek a szellemi világba. Ekkor történt az a nagy tanácskozás magának Michaelnek vezetésével, aki letekintve a most már a Földön található intelligenciára, összegyűjtötte híveit: a földöntúli világ szellemi lényeit, nagyszámú elementáris lényt, és igen sok testetlen állapotban élő emberi lelket, akiket belső lelki alkatuk a kereszténység megújítására ösztönzött. Ennek eredménye a fizikai világba még nem hatolhatott le azonnal, mert még nem volt itt az ideje. De Michael vezetésével megalapítottak egy hatalmas érzékfeletti bölcsesség-közösséget, amelyben összegyűltek mindazok a lelkek, akiket még megérintett a pogányság lehelete, de már a kereszténység felé igyekeztek, és azok a lelkek is, akik az első keresztény századokban valamikor lent éltek a Földön, és szívükbe fogadták a kereszténységet, ahogyan akkor létezett. Kialakult Michael csapata, amely az érzékfeletti régióban, a szellemi világban megismerte azokat a tanításokat, amelyeket részben Nagy Sándor korának michaeli tanítói adtak át, részben a Grál-hagyomány korának michaeli tanítói, és azok a michaeli tanítók is, akik olyan impulzusokat hordoztak, mint amilyenek Artus impulzusai is voltak.

A kereszténység minden árnyalatában megjelenő lelkeket vonzotta ez a Michael-közösség, amelyben egyfelől összefoglalták a tudást a régi misztériumokról, minden spirituális jellegű ősi impulzusról, de utaltak a jövőre is, a XIX. század utolsó harmadára, amikor Michael újra a Földön fog működni. Ekkor mindazoknak a tanítóknak le kell majd menniük a Földre, akik most a Michael vezetése alatt működő, mondhatnám, mennyei iskolában fejlődtek tovább a XV., XVI. században.

Ha keresik azokat a lelkeket, akik ekkor Michael iskolája köré gyülekeztek későbbi földi korszakukra felkészülve, akkor számos olyan lelket találnak közöttük, akik ma az antropozófiai mozgalomba törekszenek. A karma úgy vezette ezeket a lelkeket, hogy a halál és újabb születés közötti életükben Michael köré gyűltek, hogy majd egy kozmikus kereszténységet hozzanak a Földre.

Az antropozófiai mozgalmat valójában az teszi Michael mozgalmává, a kereszténységet igazán megújító mozgalommá, hogy a karma ilyen előzményekkel, előfeltételekkel rendelkező lelkek egész sorát egyesítette, akik tiszta szívvel jöttek az antropozófiai mozgalomba. Ez a megújítás rejlik az antropozófiai mozgalom karmájában. Ezt hordozza az a sok egyes ember is a karmájában, aki őszintén közeledik az antropozófiai mozgalomhoz. Az antropozófiai mozgalom feladata különösképpen az, hogy belevigye a világba ezt a Michael-impulzust, amelyet ezen a módon lehet konkrétan körülírni. Ez a Földön számos helyen felismerhető, és nem kevésbé megrendítően jelenik meg előttünk ott is, ahol megpillantjuk Artus romba dőlt kastélya körül a természet csodálatos játékát.

Michael impulzusának az évszázadok haladtával be kell jutnia a civilizációba, hogy megóvja azt a teljes pusztulástól.

Még egyszer szívükbe akartam ezt vésni ezen a mai előadáson, amelyet még ajándékba kaptunk.