Az ember jelenlegi földi életét részben a külső világnak köszönheti - hiszen tudjuk, hogy ismétlődő földi életeket él át -, mégpedig a tágabb értelemben vett külső világnak. Nemcsak annak, ami a természet különböző birodalmaiban közvetlenül körülveszi a Földön, hanem annak is, ami az égitestekről, a kozmosz messzeségeiből közeledik felé. Ez azonban csak az egyik része annak a világnak, amelynek az ember mostani földi életét köszönheti. Ezt mindenekelőtt még annak a másik résznek is köszönheti, tudniillik a régebbi földi életeinek, amelyeknek csak eredményeit, hatásait hozza magával bensőjében a jelenlegi életébe.

Az antropozófiai irodalomból tudják, hogy az embert négy részre tagolhatjuk. Valahányszor aludni térünk, az asztráltestünk és az énünk mindig kilép a fizikai és az étertestünkből. Csak a fizikai testünk és az étertestünk köszönheti egész lényét a külső világnak, amely láthatóan - vagy mint étervilág: láthatatlanul - körülvesz bennünket. Amit azonban az ember az asztralitásában és az énjében hordoz, az a mostani földi életében valójában a saját korábbi életeiből származik, vagyis amit régebbi földi életei során élt át a világban.

Kezdjük ma egy kozmikus témájú fejtegetéssel, hogy végül eljussunk az ember lényéhez. A külső fizikai világban két kaput találunk, az emberi élet a maga teljességében ezeken át nyúlik túl a fizikai világ síkján. A Föld lakói számára ez a két kapu egyrészt a Hold, másrészt a Nap.

A helyzet az, kedves barátaim, hogy a mai külsőleges tudomány valóban alig tud valamit a Földön kívüli égitestekről. Csupán a számítással meghatározható, vagy műszerekkel megfigyelhető fizikai jelenségeket ismeri. Gondolják csak el, vajon mit tudhatna egy marslakó a Földről, ha az arról való ismereteit ugyanúgy szerezné meg, mint ahogyan ezt a Föld lakói teszik a Mars, vagy más égitestek esetében. Éppen csak annyit tudna a Földről, hogy az egy vakítóan fénylő test, amely visszaveri a napfényt a világűrbe. Talán különféle hipotéziseket állítana fel arról, hogy van-e élet a Földön vagy nincs, olyanféleképpen, ahogyan az ember a Marsról és a többi égitestről feltételezésekbe bocsátkozik. Természetesen a Föld lakója magától a Földtől tudja, hogy itt önmagához hasonló lényekkel és egyéb természeti birodalmak élőlényeivel él együtt. Aki mármost a földi emberiség belső szellemi sorsából meríti tudását, az éppen szellemi alapokból eljut annak mélyebb ismeretéhez is, hogy tulajdonképpen mit is jelent a világban a többi égitest, például a Hold és a Nap.

Vizsgáljuk tehát meg, hogy mi mondható el ilyen fizikai-lelki- szellemi értelemben a Hold létéről. Emlékeztetnem kell önöket sok mindenre, amit A szellemtudomány körvonalaiban és a különböző nyomtatásban megjelent előadássorozatokban olvashatnak el. Tudjuk ezekből, hogy a Hold léte egykor a Föld létéhez kötődött. Ma még a külsőleges tudomány is elfogadja - legalábbis legfontosabb képviselői -, hogy a Hold, mint fizikai égitest valamikor elvált a Földtől, és mintegy saját helyet keresett magának a világtérben.

A szellemtudomány azonban megmutatja nekünk, hogy nemcsak a fizikai Hold vált el a Földtől, hanem vele együtt olyan lények is távoztak róla, akik egykor együtt laktak az emberekkel a Földön, bár ők sokkal szellemibbek voltak, mint a fizikai testben élő emberek, mégis intenzív kapcsolatban álltak velük, jóllehet nem olyan módon, ahogyan a mai emberek érintkeznek egymással.

Aki a földi történelem ősi korának szellemi vívmányait tanulmányozza, még ha csak felszínesen is, az mély tiszteletet érezhet az egykori földi civilizációk iránt, ha visszatekint rájuk. Bizonyos, hogy elődeink - vagyis mi magunk a régebbi földi életeinkben - nem voltak mai értelemben véve olyan okosak, mint amilyennek mi, jelenkori emberek tartjuk magunkat. Ok mégis többet tudtak nálunk. A tudás nem csak okossággal szerezhető meg. Az okosság az értelemből ered, de az értelem csak az egyik képessége az embernek, bár ezt a képességet a mai tudomány különösen sokra tartja. Ha azonban megnézzük, hogy éppen a mi áldott XX. századunkban hogyan is fejlődött a világ morális és szociális tekintetben, akkor igazából nem nagyon lehetünk büszkék erre az értelmi kultúránkra. Ez a fajta értelmen alapuló kultúra ugyanis csak az idők folyamán jelent meg a világban.

Mint mondtam, ha akár csak a külső történelem segítségével tekintünk is vissza a múltba, és megfigyeljük azt, ami az ősi Keleten létrejött, akkor nagy tisztelet ébredhet bennünk. Még az úgynevezett barbár népek egyes műveit is említhetnénk, de maradjunk az indiai és a perzsa Keletnél, nézzük meg, hogy ott mennyi csodálatos tudás található mindenben: a régi költészetben, a Védákban, az ősi filozófiákban, a jóga-filozófiában. Ha ezek nem felületesen hatnak ránk, hanem a bennük rejlő egész mélységükkel, akkor egyre nagyobb tiszteletet érzünk az iránt, amit a régi korok nem a szokásos okossággal, hanem valamiféle más úton hoztak létre, de mégiscsak létrehoztak.

A szellemtudomány megmutatja, hogy ami külsőleg, az egyes okiratokban fennmaradt, az valójában már csak kis maradványa az emberiség csodálatos ősi bölcsességének, amely sokkal költőibb, művészibb alakban jelent meg, mint mai tudásunk, mégis valami nagyszabású ősi bölcsesség volt. Az emberek olyan szellemi lényektől kapták ezt az ősi bölcsességet, akik jóval a Föld saját emberi fejlődése fölött álltak. Hiszen az értelmi gondolkodás fizikai testünk révén történik. Ezeknek a lényeknek viszont nem volt fizikai testük. Innen ered az is, hogy ősi tudásukat költőibb, művészibb módon közvetítették az emberiségnek.

Ezek a lények végül nem maradtak a Földön, hanem ma többségükben a Holdon tartózkodnak. A mai tudomány csak a Hold külső mivoltát képes kutatni. De a Hold magasztos szellemi lények hordozója is, akiknek egykor az volt a feladatuk, hogy bölcsességükkel inspirálják a földi emberiséget. Később visszahúzódtak tőlünk, és mintegy a világmindenségben, a Holdon telepedtek le. Ma tehát ők voltaképpen a Hold lakói, és már abból is kitűnik, amit eddig elmondtam, hogy a saját emberi múltunk hozzájuk kötődik. Régebbi földi életeink során ezeknek a szellemi lényeknek voltunk a földi társai.

Ha túltekintünk azon, amit a külső megismerés és a külső élet nyújt számunkra, akkor megérthetjük a hozzájuk fűződő kapcsolatunkat is. Ha ugyanis ránézünk mindarra, ami meghatározta belső lényünket - nem arra, ami az értelmünktől függ, hanem ami túlterjed ezen és a mélyebb emberi lényünkkel van összefüggésben -, akkor azt találjuk, hogy ezek a holdlények ma is kapcsolatban állnak belső lényünkkel, noha ők már nem találhatók meg itt a Földön. Mielőtt lejövünk a Földre és szüleinktől fizikai testet kapunk, születéselőtti létünkben, a szellemi világban élünk. Ebben a születéselőtti létben pedig még ma is sok tennivalónk van földi életünk e régi társaival. Földi életünkbe a szellemi világból szállunk alá, és ilyenkor áthaladunk a Hold-szférán, keresztülmegyünk a Hold-léten. Ahogyan egykor ezek a holdlények mélységesen meghatározták emberi mivoltunkat a Földön, úgy még ma is meghatározó módon hatnak ránk a szellemi világban, amikor belevésik az ember énjébe és asztráltestébe mindazt, ami azután átkerül a fizikai testünkbe, amikor földi-fizikai emberré válunk.

Nem a mi elhatározásunktól függ, hogy a Földön tehetségesek, vagy éppen lángelmék leszünk. Még azt sem határozhatjuk el minden további nélkül, hogy a Földön jó emberekként jelenjünk meg. De léteznek tehetséges, zseniális emberek, és éppúgy már születésüktől fogva jó emberek is. Ezt nem az értelmünkkel teremtjük meg, hanem az ember mélyen rejlő, belső lényével függ össze, legnagyobb részét az ember magával hozza, amikor születésével belép a születéselőtti létből a földi létbe. Amikor e születéselőtti létben az ember áthalad a Hold-szférán, akkor a holdlényeknek az a feladatuk, hogy belevéssék az ember énjébe és asztráltestébe azt, ami tehetségként, képességként, jó- vagy rosszakaratként árad majd bele vérébe és idegeibe. A Hold nemcsak akkor befolyásolja az ember mélyebb, tudat alatt mozgolódó és élő mivoltát, amikor a szerelmesek az ismert költői hangulatban sétálnak a holdfényben. Ez a Hold-lét mindabban működik, ami az ember mélyebb szférájából tör fel, és az értelmi síkja alatt teszi őt olyanná, amilyenként földi életében végül megjelenik. Ezek a holdlények tehát még ma is oly módon kapcsolódnak a múltunkhoz, hogy a születéselőtti létben a saját előző földi életeink alapján alakítanak ki bennünket, hogy a következő földi életünkben ilyen vagy olyan emberekként jelenjünk meg.

Ha tehát visszatekintünk oda, ahol életünk átlép a földi tartományból a tulajdonképpeni szellemibe, és amely születésünkkor meghatározta képességeinket, temperamentumunkat, sőt jellemünk belső mivoltát is, akkor azt látjuk, hogy a fizikai világból a szellemi világba vezető egyik kapu a Hold. Ez az a kapu, amelyen át a múlt beleárad jelenlegi emberi létünkbe, meghatározza individualitásunkat, azaz egy bizonyos egyedi lénnyé formál bennünket.

A másik kapu a Nap. A Napnak nem az individuális létünket köszönhetjük. A Nap nemcsak a jók, és rosszak fölött ragyog egyformán, de a zsenik és ostobák felett is. A Nap nem ismeri földi életünknek az egyedi vonásainkban megnyilatkozó oldalát. A Nap révén másvalami kapcsolódik földi individualitásunkhoz.

Ez a valami csak azáltal jelenhetett meg, hogy a Föld-fejlődés bizonyos időpontjában Krisztus, a Nap magasztos lénye nem maradt a Napon, hanem leszállt a Napról a Földre, emberi testet öltve földi emberré lett, és ezzel saját kozmikus sorsát egyesítette az emberiség földi sorsával. Krisztus annak köszönhetően közelítheti meg az egyes emberi individualitásokat, hogy naplényből földi lénnyé vált. A Nap többi lénye a Napon maradva nem közelítheti meg az egyes emberek individualitását, hanem általánosságban az emberiséggel állnak kapcsolatban.

Ez a vonás Krisztusban is megtalálható, ami végtelenül áldásos a földi emberiség számára. Ez például abban nyilvánul meg, hogy működése nem ismer semmiféle emberi megkülönböztetést. Krisztus nem egy nemzeté, osztályé, vagy rendé, hanem minden emberé - osztályra, fajra, nemzetre való különbség nélkül. Krisztus annyiban nem az egyes emberé, hogy hatásával belső segítséget nyújt a zseninek is és az ostobának is. A Krisztus-impulzus megközelíti az ember individualitását, de az ember legmélyebb belső lényét keresi, hogy egyáltalán hatni tudjon bennünk. A Krisztus-impulzust nem annyira az értelmi erőinkkel kell megragadnunk, hanem a lélek és a szív legmélyebben rejlő erőivel. Amennyiben ez megtörténik, akkor Krisztus nem individuális értelemben hat bennünk, hanem teljesen általános emberi értelemben. Krisztusnak ez az általános emberi szerint való működés felel meg, mivelhogy ő Naplény.

Amikor visszatekintünk a Hold-léthez fűződő kapcsolatunkra, olyankor azt érezhetjük, hogy általa valami olyasmit hordozunk magunkban, amit nem a jelenünknek köszönhetünk, mert ez a valami a múltnak egy darabja bennünk, nemcsak a földi, hanem a kozmikus múltnak is. Jelenlegi földi életünkhöz hozzákapcsoljuk a múltnak ezt a darabját. Általában nem szoktuk végiggondolni, hogy múltunknak ez a darabja mi mindent rejt magában. De mint emberek nem sokat hordoznánk magunkban, ha a múlt nem lenne megtalálható bennünk. Így amikor leszállunk a születéselőtti létünkből a földi életünkbe, olyasmit is felveszünk magunkba, aminek bizonyos automatikus jellege van: fizikai és étertestünk automatizmusát. Ami tehát meghatározott módon ilyen vagy olyan emberré tesz bennünket, az alapvetően összefügg a múltunkkal, így a Hold-léttel.

Ahogyan azonban a Hold-lét révén a múlttal függünk össze, úgy a Nap-lét révén a jövőhöz kapcsolódunk. A Hold vonatkozásában, tudniillik az oda visszahúzódó lényeknek köszönhetően, már a régebbi korokban bizonyos érettségre tettünk szert. A Nap viszont ma csak az általános emberit ösztönzi bennünk, és az ő számára csak a sokkal későbbi korokban érlelődünk meg, hosszú fejlődés után. A Nap a jelenlegi időkben még csak a külső mivoltunkhoz fér hozzá. Egyedi mivoltunkat, belső lényünket csak az eljövendő korokban tudja majd megközelíteni. A Nap-létre csak akkor válunk majd éretté, amikor a Föld már nem a mostani Földként fog létezni, hanem egy egészen más metamorfózisba lép át. Az ember nagyon büszke az értelmére, de a mostani emberiségben található értelem teljes mértékben földi termék, mert az értelem az agyhoz kötődik, az agy pedig a leginkább fizikai az emberben, bár ezt nem szokták elhinni.

A Nap állandóan kiragad bennünket földi kötődéseinkből, ugyanis nem az agyunkra hat. Ha az agyunkra hatna, akkor sokkal okosabb gondolatok születnének bennünk. A Nap valójában a szívünkre hat, ha a fizikaiságot nézzük. A szívből Nap-hatások sugároznak ki, kedves barátaim. Az agy révén az emberek tulajdonképpen önzőek, a szív révén válnak mentessé az önzéstől, és emelkednek fel az általános emberihez. Így a Nap révén valójában többek vagyunk annál, mint amik saját magunktól lehetnénk a mostani földi életünkben. Azt mondanám, hogy mivel Krisztus a Nap lénye, ezért ha valóban megtaláljuk a hozzá vezető utat, akkor valami többet kapunk, mint amennyit a jelenlegi emberi mivoltunk nyújt számunkra.

A Napra valóban úgy tekinthetünk fel, mint, ami a jövőt hordozza, míg a Hold a múlt hordozójaként jelenik meg az égen. Ez a másik kapu, amely a szellemi világba tehát a jövő felé irányul. Mert ahogyan a földi létbe a Hold lényei és erői visznek be bennünket, úgy halálunkkor a földi létből a Nap-erők hoznak ki ismét. A Nap-erők az emberben azzal függnek össze, amivel még nem tudunk megbirkózni, de amit az istenek azért adtak nekünk, hogy ne satnyuljunk el a földi létben, hanem nőjünk túl önmagunkon. Így a Hold és a Nap valóban a világmindenségből a földi létbe és onnan a szellemi létbe vezető két kapu. A Holdon olyan lényeket találunk, akikhez a múltban úgy kapcsolódtunk, ahogyan leírtam. A Napon olyan lények laknak, akikhez - Krisztus kivételével - csak kozmikus létezésünk eljövendő időszakában fogunk tudni kapcsolódni. Krisztus fog elvezetni bennünket egykori napbeli társaihoz. Ez azonban még teljesen a jövő világa az emberek számára.

A szellemiségből tehát hatás éri fizikai és étertestünket a Holdról, de ugyanúgy a Napról, a jövő világából is. Nézzük például a temperamentumunkat. A temperamentumunkban levő erők nagyon is hatnak a fizikai testünkre, de kiváltképpen az étertestünkre: ezek szabályozzák bennünk a Nap és a Hold együttműködését. Akinek temperamentumában intenzívebb a melankolikus vonás, azt inkább a holdszerűség befolyásolja. Akinek temperamentumában a szangvinikus hajlam dominál, azt a napszerűség befolyásolja erőteljesebben. Akiben kiegyenlítődik, semlegesítődik a napszerű és a holdszerű jelleg, az flegmatikussá válik. Ahol tehát a bennünk működő fizikaiság lelkileg jut kifejezésre - mint a temperamentumunkban -, ott egész emberi lényünkben a napszerű és a holdszerű jelleg érvényesül. Az ember azonban csak ott pillantja meg ezt a napszerűséget és holdszerűséget, ahol ezek külső fizikai alakban jelennek meg, vagyis ahol a Hold mintegy a külső korongja által mutatkozik meg, miként a Nap is. Léteznek azonban a fizikain messze túlterjedő hatások is, így mindenképpen beszélnünk kell a Hold és a Nap szellemiségéről. Ez igazán könnyen belátható.

Ennek megvilágítására először is nézzünk meg egy emberi testet. Ebben az emberi testben ma már nem találjuk meg azokat a szubsztanciákat, amelyek tíz évvel ezelőtt voltak benne. A külső fizikai szubsztanciákat állandóan levetjük, és újakkal pótoljuk. Megmarad azonban az ember szellemi formája, az emberi alak: ezek az ő belső erői. Amit önök tíz évvel ezelőtt elfogyasztottak, az testté és vérré vált, ami akkor alakult anyagi szubsztanciává, azt ma önök nem tudják erre a székre ültetni, mert a fizikai anyag állandóan áramlik belülről kifelé, folyamatosan leválik rólunk. Ezt nem szokták figyelembe venni, bár manapság valamennyire elismerik, legalább is a Földre vonatkozóan. Azt azonban már nem tudják, hogy ez a világmindenségben is így van. Az emberek úgy vélik, hogy a ma ránk világító Hold azonos azzal, ami Buddhára, Alkibiádészre vagy a régi cézárokra sugárzott. Szellemileg ez így van, de fizikai anyagát tekintve egyáltalán nem!

A fizikusok, az asztrofizikusok kiszámították, hogy a Nap mikor fog szétporlani a világűrben. Tudják, hogy egyszer szétporlik, de évmilliókban számolnak. Ugyanez lenne az eredmény, ha az emberre vonatkozóan is végeznének ilyen számításokat. Ezek a számítások halál biztosan helyesek, kifogástalanok, csak éppen nem igazak. Egészen pontosak, de csak annyiban, mint a következő példa. Ha megvizsgálunk egy emberi szívet, azután öt nap múlva megint, majd további öt nap múlva is, akkor a kis változásokból ki lehetne számítani, hogy ez a szív milyen lesz háromszáz év múlva, sőt azt is, hogy milyen lehetett háromszáz évvel ezelőtt. Kapunk valamilyen eredményt, ha ilyen számításokat végzünk. Csakhogy ez a szív háromszáz évvel ezelőtt még nem létezett, és háromszáz év múlva sem fog létezni. Így a geológia tudománya is kiszámítja, hogy milyen volt a Föld húszmillió évvel ezelőtt. Kiszámítják, hogyan nézett ki, és azt is, hogy milyen lesz húszmillió év múlva. A számítás teljesen hibátlan lehet: a Föld ilyen és ilyen volt a matematikai számítás szerint, és olyan és olyan lesz húszmillió év múlva. Csakhogy a Föld nem létezett húszmillió évvel ezelőtt, és húszmillió év múlva sem létezik már! A számítások kétségkívül helyesek, csak éppen nem igazak.

Még a legszűkebb időszakaszok tekintetében sincs ez másképpen kint a világtérben, mint az embernél. Ha az ásványi anyagok lényegesen tovább maradnak is meg az élő testek anyagainak formáiként, azért az ásványi anyagok számára is csak átmeneti állapot a tisztán fizikai lét, a fizikai jelleg. A mai egünk Holdjának fizikai összetétele nem azonos azzal, amivel Alkibiádészre, Caesarra vagy Augustus császárra ragyogott le. A Hold éppen úgy kicseréli az anyagát, mint az ember fizikai teste. A szellemi azonban megmarad odakint is, mint ahogy az embernél is születésétől kezdve a haláláig csak a szellemi marad meg, a fizikai anyag nem.

Világszemléletünk tehát akkor lesz helyes, ha úgy tekintünk az emberre, hogy születése és halála között csak a lelke az igazán maradandó. Amit pedig kint az égitesteken találunk maradandóként, azok a szellemi lények. Ott sokaság van. Az ember egység, egyetlen lélek, kívül viszont sokaságot találunk. Ha tehát a Holdról és a Napról a valóságnak megfelelően akarunk beszélni, akkor a Hold szellemi lényeiről és a Nap szellemi lényeiről kell beszélnünk. A Hold lényeiről, akik a múltunkkal függnek össze, és a Nap lényeiről, akik a jövőnkkel állnak kapcsolatban, bár jelenlegi életünkre is hatnak.

E szellemi lényeknek az emberre való közvetlen hatását nevezzük az ember karmájának: a sorsa felépítésének és fejlődésének egészét. Az ember karmáját éppen a múltnak és a jövőnek ez az egymásba fonódása határozza meg. A sorsnak ebben az áramlásában működnek együtt a Hold és a Nap erői, a Hold és a Nap szellemi lényei.

Tulajdonképpen csak akkor jutunk el az emberi karma, az emberi sors szemlélésének valódi megalapozásához, ha az embert ilyen módon beillesztjük a világmindenség egészébe.

A múltat a legjobb akarattal sem tudjuk megváltoztatni. A Holderők ezért megváltoztathatatlan szükségszerűséggel avatkoznak be és működnek emberi lényünkben. Ilyen megváltoztathatatlan és szükségszerű jellege van mindannak, ami a Hold felől hat ránk. Ami viszont a Naptól indul ki, és így a jövőre utal, az olyan jellegű, hogy közben az akaratunk, és így a szabadságunk is érvényt szerezhet magának. Azt mondhatjuk tehát: ha az ember valóban újra isteninek látja a kozmoszt, és nemcsak valami rajongó dagályossággal beszél általában a világ isteni mivoltáról, hanem újra határozott módon lesz képes beszélni róla, ahogyan megnyilvánul a világmindenség egyes részeiben, az égitestekben, akkor egyfajta sajátos kifejezésmód is megjelenik számunkra, amennyiben a szív és az ember valódi megismerésével tekintünk fel az égitestekre.

Mi lenne, ha egy kézzel, karral, fejjel, mellel, lábszárral, lábfejjel rendelkező ember állna előttünk, és megkérdeznék tőlünk, például az ujjaira mutatva, hogy azok micsodák, azt felelnénk: ez az ember. A lábáról vagy az orráról is csak azt mondanánk: ez az ember. Ha nem különböztetünk meg semmit, hanem mindent az „ember” általános kifejezésével jelölünk, akkor egyúttal minden meghatározatlan marad számunkra. Ugyanilyen meghatározatlanságban maradunk akkor is, ha csak rámeredünk a világmindenségre, megnézzük a Napot, a Holdat, a csillagokat, és csak az általában vett „isteniről” beszélünk. Ismét el kell jutnunk oda, hogy biztos szemléletünk legyen arról, ami isteni. Ehhez akkor jutunk el, ha például felismerjük a Holdnak az elmúlt életeinkkel való összefüggését, sőt az egész Föld múltjával való mély kapcsolatát. Ha ilyenkor feltekintünk a Holdra, azt mondhatjuk: „Te vagy a szükségszerűség világának fia, érzem a hozzád, a kozmosz isteni fiához fűződő bensőséges kapcsolatomat, amikor meglátom magamban mindazt, ami felett az akaratom nem uralkodik.” Így érzéssé válik bennünk a Hold megismerése. Mert mindazt a Holdhoz kötjük, amit belső szükségszerűségként élünk át magunkban.

Ha viszont ugyanígy a Nap-létet érezzük át - és már nemcsak számításokkal, műszerekkel közeledünk hozzá -, akkor megláthatjuk, hogy a Nap kapcsolatban áll a bennünk élő szabadsággal, mindazzal, ami a mi dolgunk, hogy megtegyük a jövő számára. Ahogyan a Nap minden reggel felszólít bennünket az emberi tevékenységekre, úgy az éjszaka befogad az álmainkkal, amelyek megmutatják, hogy kik voltunk, mi él és hat bennünk, milyen múlthoz kötődünk. Az éjszakán a Hold uralkodik, meglátjuk általa a múltunkat. Életünk minden újabb reggelén viszont a Nap sugarai arra szólítanak fel bennünket, hogy éljünk a szabadságunkkal. Így emberi lényünk a maga kozmikus létezésében összefügg a Nappal is, és ha ilyen érzések hatnak át bennünket, ezt mondhatnánk a Nap felé fordulva: „Te, a szabadság kozmikus fia, rokonnak érez- lek magamban mindazzal, ami saját lényemnek megadja a szabadságot, és az elhatározás képességét ébreszti fel bennem a jövő számára.”

Ezekkel az érzésekkel ismét hozzákapcsolódnánk az ősi emberiség ösztönös bölcsességéhez. Az ősrégi civilizációk csodálatos költői kisugárzását igazán csak akkor érthetjük meg, ha képesek leszünk arra, hogy a Holdra úgy tekintsünk fel, mint a múlt szükségszerűségére, a Napra pedig úgy, mint a jövő szabadságára. Így fonódik össze a sors alakulásában a szükségszerűség és a szabadság. Ha földi-emberi módon beszélünk, akkor szükségszerűségről és szabadságról beszélünk. Ha viszont égi-kozmikus módon, akkor Hold- és Nap-létet mondunk.

Keressük hát meg sorsunk alakulásában a holdszerű és a napszerű vonásokat. Találkozunk például életünk során valakivel. Többnyire megelégszünk azzal, hogy véletlenül találkoztunk vele, mert nemigen figyeljük meg az életet, hanem nagyobb részben gondolkodás nélkül elfogadjuk eseményeit. Ha azonban mélyebben pillantunk bele az egyes emberi életekbe, akkor észrevehetjük, hogy amikor két ember találkozik az életben, akkor útjukat valójában különös módon egymáshoz vezették. Tegyük fel, hogy akik találkoznak, azok közül az egyik huszonöt éves, a másik pedig húszéves, és visszatekintenek arra, amit addig átéltek. Akkor egészen világossá válhat számukra, hogy a húszéves embert életének számtalan történése oly módon terelte ide a világ egy másik sarkából, hogy most találkozhatott ezzel az emberrel, aki éppen úgy áttekintheti huszonöt évét: ő egészen máshonnan jutott el ehhez a találkozáshoz.

Sorsunk alakulásában mennyi mindennek kell összejátszania, hogy a világ két különböző pontjáról elinduló két embert egy valóban kemény szükségszerűség vezethesse, amely azt a helyet veszi célba, ahol majd találkozni fognak egymással. Lelki szemünk követni sem tudja azt a csodálatos fejleményt, ami az ilyen szemlélet nyomán megnyilatkozhat számunkra. Elszegényíti azonban az emberi életet, ha nem törekszünk ilyenféle szemléletre, mert általa végtelen gazdagságában mutatkozik meg számunkra az élet. Észrevehetjük azt, hogy egy látszólag teljesen véletlen emberi találkozásról is elmondható, ha a hozzá fűződő viszonyunkra pillantunk: ezt a találkozást egész eddigi földi életünk folyamán kerestük. Sőt, még azt is mondhatjuk róla, hogy már földi életünket megelőzően is, de erre most nem térek ki. Csak meg kell fontolnunk, hogy soha nem bukkantunk volna erre az emberre, ha eddigi életünkben itt vagy ott egy kissé is letértünk volna balra vagy jobbra, és másfelé mentünk volna. Nem végzünk ilyen megfigyeléseket, de nagy gőg azt vélnünk, hogy amit nem veszünk észre, az nem is létezik. Pedig itt van! Ha kutatni kezdjük, a szemünk elé tárul.

Valamennyi folyamatban lényeges különbséget vehetünk észre két ember találkozása előtt és találkozásuk után. Mert a földi létben való találkozásuk, egymásra találásuk előtt még csak úgy kapcsolódtak egymáshoz, hogy a másikról semmit se tudtak. Találkozásuk után viszont már úgy kapcsolódnak, hogy tudnak egymásról. Ekkor azonban valami nagyon jelentős dolog is megkezdődik számukra.

Természetesen nagyon sok olyan emberrel találkozunk életünk során, akikhez egyáltalán nem is közeledünk. Nem akarom azt mondani, hogy sok olyan emberrel találkozunk az életben, akikről azt mondhatnánk, hogy jobb lett volna, ha inkább messzire elkerüljük őket; nem mondom ezt. De igen sok olyan emberrel kerülünk kapcsolatba, akik esetében nem figyelhető meg ez a most említett tény, hogy tudniillik mindenképpen közeledni akarunk hozzájuk.

Ha az eddig elmondottakat a szellemtudomány megvilágításában nézzük, akkor kiderül, hogy a földi életben a Hold határozza meg azt, ami két emberrel a megismerkedésük előtt történik; viszont mindaz, ami megismerkedésük után játszódik le közöttük, a Nap befolyása alatt áll. Ami tehát megismerkedésük előtt játszódik le két ember között, azt a szilárd szükségszerűség határozza meg, ami pedig megismerkedésük után megy végbe, azt már a szabadság, illetve saját kölcsönösen szabad magatartásuk oldaláról kell néznünk. Valóban az a helyzet, hogy amikor megismerünk valakit, olyankor tudat alatt a lelkünk körültekint, hátra illetve előre: visszafelé a szellemi Hold felé, előre pedig a szellemi Nap felé. Ezzel függ össze az, hogy a karmánk, a sorsunk valójában hogyan is szövődik.

Ma még igen kevés ember képes arra, hogy ezeket a dolgokat átérezze. De korunkban éppen azért forrong oly sok minden, mert az ilyen dolgok iránti érzék képessége kifejlődőben van bennünk. Már számos emberben működik ez, de többnyire nem tudatosan, és különféle egyéb körülményeknek tulajdonítják. De valójában annak átérzése igyekszik a felszínre kerülni az emberekben, hogy egymás megismerésénél megfigyeljék azt is, hogy mennyit köszönhetnek a kemény szükségszerűségnek, a Hold-létnek, és mi várakozik rájuk a fénylő Nap, a szabadság oldala felől. A karmának ez az átérzése egyúttal az emberiségnek a jelentől a jövő felé vezető kozmikus sorsa. Mert ha találkozunk valakivel a világban, akkor iránta kétféle magatartást különböztethetünk meg magunkban. Az egyik embert úgy ítéljük meg, hogy a hozzá fűződő viszonyunk elsősorban az akaratunkból indul ki, másokat viszont úgy, hogy a megítélésünk főként az értelmünkből vagy az esztétikai érzékünkből indul ki.

Fontolják meg, hogy emberismeretünk milyen finom különbségeket mutat az ilyen dolgokban már fiatalon, vagy gyermekkorukban is: az egyik embert szeretjük, vagy éppen gyűlöljük. Kevésbé intenzív esetben csak rokonszenvet vagy ellenszenvet érzünk valaki iránt, ez nem hatol mélyre, elmegyünk mellette, elengedjük magunk mellől. Például a legtöbb iskolai tanárunkhoz így viszonyulunk: elmegyünk mellettük, és ők is elmennek mellettünk. Az ember szerencséje, ha ezt néha más módon éli meg.

Létezik azonban már a gyermekkorban is másfajta kapcsolat. Ilyenkor bensőleg ragad meg bennünket az illető, és azt érezzük: amit tesz, azt kell nekünk is tennünk! Ekkor nem úgy nézzük ezt az embert, hogy egyszerűen hagyjuk magunk mellett elmenni. A hozzá fűződő kapcsolatunkban inkább a vezetőnknek választjuk, és követjük őt „az Olimposzra vezető úton”. Vannak tehát olyan emberek, akik csak az értelmünkre, az értelmi rokonszenvünkre és ellenszenvünkre hatnak, legfeljebb még az esztétikai szimpátiánkra és antipátiánkra. Mások viszont az akaratunkra.

Vagy ha az élet másik oldalát nézzük: valamennyien tudják, kedves barátaim, hogy találkozunk az életben olyan emberekkel, akik a külső körülmények folytán esetleg igen közel kerülnek hozzánk, de képtelenek vagyunk álmodni velük. Nem álmodunk róluk! Másokkal egyetlenegyszer találkozunk, és nem szabadulunk meg tőlük, gyakran álmodunk róluk. Ha azután nem jön létre, hogy bensőséges kapcsolatba kerüljünk velük, akkor ezt más földi életekre kell elhalasztanunk. De valóban mélyebben érint meg bennünket az olyan emberhez fűződő kapcsolatunk, akiről alighogy megismertük, máris álmodunk, mint az olyan emberhez, akiről egyáltalán nem tudunk álmodni.

Létezik azonban éber álmodás is. Ma még ez az éber álmodás a legtöbb embernél mindenesetre elég bizonytalanul játszódik le. De tudjuk, hogy vannak beavatott emberek, akik bizonyára másképpen élik át az életet is. Ha az ilyenek olyan személlyel találkoznak, aki az akaratukra hat, akkor ez egyfajta belső beszédet is kivált náluk. Az efféle személy ugyanis nemcsak akkor beszél hozzájuk, amikor közvetlenül előttük áll, hanem belőlük is beszél. Ha be vagyunk avatva a világlét titkaiba, akkor az emberi kapcsolataink kétféleképpen jelennek meg számunkra: találkozunk emberekkel és meghallgatjuk őket. Ha később másfelé vezetnek útjaink, akkor már nem halljuk őket tovább, távol kerülünk tőlük. De találkozunk olyan emberekkel is, akiket szintén meghallgatunk, és amikor elhagyjuk őket, akkor saját belső lényünkből szólalnak meg: itt vannak bennünk és beszélnek hozzánk!

A beavatott embernél ez így történik, ahogy most leírtam. Valóban mintegy magában hordozza azokat, akik így hatnak rá, mégpedig hangjuk egész színezetével együtt. Aki nincs beavatva, annál ez inkább érzelmileg, érzésszerűen jelenik meg, a tudattalanban, bár ekkor is igen intenzíven. Valaki például találkozik egy emberrel, majd összejön olyanokkal, akik ezt az embert szintén ismerik. Kifejezésmódjának megfelelően például azt mondja róla: remek fickó! - Talán a többiek közül is azt mondják néhány an: valóban remek fickó! - Tehát megnézte, és az értelmével alkotott véleményt róla.

De nem mindenkivel szemben viselkedünk úgy, hogy remek fickónak, esetleg pojácának és hasonlónak mondjuk. Előfordulnak olyan emberek is az életünkben, akik az akaratunkat, amely - mint gyakran kifejtettem - ébrenlétünk alatt is csak egyfajta alvó állapotban létezik bennünk, közvetlenül követésre vagy ellenállásra sarkallják. A beavatás nélküli embereknél nem szólalnak meg, mégis akaratukban benne élnek. Miféle különbség ez tulajdonképpen,

Ha olyan emberekhez közeledünk, akik nem élnek benne az akaratunkban, akiknél nem érezzük akaratunkban a követés vagy ellenszegülés igényét, hanem csak megítéljük őket valahogyan, akkor karmikusan kevés kapcsolat fűz hozzájuk, kevés dolgunk akadt velük előző földi életeinkben. Az elmúlt földi életek során azokkal az emberekkel volt sok dolgunk, akik most hatnak az akaratunkra, nem engednek el, alakjuk azonnal felejthetetlenül belénk vésődik, szinte ébren is álmodunk felőlük. Ezekhez az emberekhez mintegy kozmikusan kötődünk a Hold kapuja révén. A jelenlegi életben viszont mindig a Nap-lét révén kapcsolódunk mindahhoz, ami nem a Hold-lét szükségszerűségével él bennünk.

Így szövődik a sorsunk, és ezért azt mondhatjuk, hogy az ember poláris lény. Egyfelől ott van fejének elszigetelt élete - ez nagyfokú önállósággal rendelkezik. A fej léte tulajdonképpen állandóan kiemelkedik az ember általános kozmikus életéből, már pusztán fizikailag is: az agy átlagosan 1500 grammot nyom. Ekkora súlynak szét kellene nyomnia az alatta található ereket. Gondolják csak el, hogy a finom erekre 1500 gramm nehezedik! De nem ez történik. Miért nem, Mert benne úszik az agyvízben. Ha fizikát tanultak, akkor tudják, hogy a vízben minden test annyit veszít a súlyából, amennyi az általa kiszorított víz súlya - ez az úgynevezett arkhimédészi törvény. Mivel az agy az agyvízben úszik, ezért reálisan csak 20 gramm súlyú, a többi nem érvényesül. Így az emberi testben az agy valójában csak 20 grammot nyom, nem 1500 grammot. Az agy elszigetelődött, saját élete van, és sok más tekintetben is önálló léte van.

Amikor a világban jövünk-megyünk, az agyunk valóban olyasmi, mint egy autóban ülő ember. Maga az ember nem mozog, az autó mozog, míg ő nyugodtan ül. Értelmünk hordozójaként az agynak is elszigetelt élete van. Értelmünk ezért olyan független az individualitásunktól. Hiszen az egyes embereknek nincs saját értelmük. Nagyon rosszul értenénk meg egymást, ha mindegyikünknek saját értelme volna! Csak azáltal tudjuk egymást megérteni, hogy mindenkinek azonos értelme van, még ha kisebb vagy nagyobb mértékben is - ezek csak fokozati különbségek -, de lényegében az értelem általános jellegű. Az emberek ezért értik meg egymást az értelem révén, ez független a kvalitásaiktól. Ami az emberi sorsban közvetlen jelenként tűnik fel, így két ember találkozása is, az az értelemre és a hozzá kapcsolódó érzelmi impulzusra hat. Ekkor beszélünk „remek fickóról”, aki csak annyiban érdekel bennünket, amennyiben az értelmünkre hat. Az értelmünkre az hat, ami nem karmikus.

Ami viszont karmikus, vagyis ami bennünket, mint embereket olyan módon köt össze, amit más emberi személyekkel éltünk át, akikkel ténylegesen találkoztunk, az az akaratunkon keresztül hat, az emberi lény akaratának mélységei révén. Erről van szó: az akarat már akkor is hat, mielőtt szemtől-szemben állnánk azzal az emberrel, akivel az életben karmikus kapcsolat köt össze. Hiszen az akaratot nem mindig világítja át az értelem. Gondoljanak arra, hogy az akaratban milyen sok homály van! A legsötétebb vonást éppen a két embert egymáshoz vezető karma hordozza, így csak az akaratuk megragadásában veszik észre, hogy itt a karma működik. Az értelem csak abban a pillanatban kezd hatni, amikor már szemtől-szemben állnak egymással. Amit azután az értelem sző, az ismét alapját képezheti egy következő karmának. De azt mondhatjuk, hogy lényegében véve - ha nem is teljes egészében - a karma csak annak a két embernek a találkozásával teljesül be, akiknek karmikusan közük van egymáshoz. A karma tekintetében pedig csak az hat tovább, amit azután tudattalanul folytatásaként már ők maguk cselekszenek. A sorsba azonban még sok minden beleszövődik, ami csupán az értelemre és annak szimpátiáira és antipátiáira hat. Itt egybefonódik a múlt és a jövő, a Hold- és a Naplét. A karma múltba nyúló fonala tehát összefonódik a jövőbe tartó fonalával.

Így egészen pontosan bepillanthatunk a világ létébe. Mert ha reggel rátekintünk a Napra, éjszaka pedig a Holdra, akkor kölcsönös együttműködésük megsejtése képet adhat arról, ahogyan a saját emberi lényünkben, sorsunkban egymásba fonódik a szükségszerűség és a szabadság. Ha pedig valóságos eszmét alkottunk magunknak arról, ahogyan a sorsban együttműködik a szükségszerűség a szabadsággal, akkor, ha ezzel a megismeréssel visszapillantunk, betekintést nyerünk a Nap és a Hold saját szellemiségébe is. Akkor együgyű fizikusként már nem mondjuk a Holdról, hogy az pusztán visszaveri a Nap fényét, hanem a kozmikus sors szövődéséről és alakulásáról fogunk beszélni, amikor érzékeljük a holdfényt, amely a Nap sugarainak visszaverődése.

És ekkor a saját emberi sorsunk révén szembesülünk a kozmikus sorssal! Igazán csak így kapcsoljuk össze emberi életünket a kozmosz létével. Az embernek ismét meg kell szereznie a kozmoszhoz tartozás érzését. Az ember csak addig létezhet, amíg része a kozmosznak, ahogy az ujja is csak addig ujj, amíg a testén él; ha levágják, akkor többé már nem ujj. Az ember azonban gőgös, az ujj valószínűleg szerényebb volna az embernél, ha tudattal rendelkezne. Vagy talán ő sem lenne szerény, ha mindig leválhatna, hogy az emberen sétálgasson, de akkor is az ember szféráján belül kellene maradnia, hogy még ujj maradhasson. Az embernek, mint földi lénynek ugyancsak meg kell maradnia a Föld szférájában, hogy ember lehessen. Amikor a Föld szféráján kívül tartózkodik, a születés előtti és a halál utáni létben, akkor egészen más, akkor az örök lényében él. De mindezt csak úgy érthetjük meg, ha önmagunkat a világmindenség részeként tekintjük.

Ez azonban nem lehetséges, ha pusztán csak képzelődünk a világmindenséggel való összefüggésünkről, hanem csak akkor, ha a most mondottak alapján lassanként egészen bele tudjuk érezni magunkat a világmindenség egyes konkrét formáiba. Ekkor megérezzük, hogy sorsunk valóban a csillagvilágnak, a napszerűnek és a holdszerűnek a képmása. Megtanulunk a világmindenségbe kitekinteni, és a hatalmas világmindenség életéből tanuljuk meg leolvasni emberi életünket. De így megtanulunk a saját lelkünkbe is beletekinteni, és a világot a saját lelkünkből értjük meg. Mert senki sem érti meg a Holdat, aki nem érti az emberi sorsban rejlő szükségszerűséget, mint ahogy senki sem érti meg a Napot, aki nem érti meg a szabadságot az ember lényében. Így függnek össze a szükségszerűség és a szabadság jelenségei.

A Goetheanumban a Karácsonyi Gyűlésen impulzusokat igyekeztünk adni, hogy a jövőben még hatékonyabban élhessen a világban az, ami ilyen módon valóban ezoterikus szemléletként áradhat szívünkbe, lelkünkbe. Remélem, hogy a Karácsonyi Gyűlésen végbement történés egyre jobban beköltözik barátaink, kedves tagtársaink tudatába. Ezzel kapcsolatban különösen szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy most minden tagunk kézhez kaphatja a Karácsonyi Gyűlés óta hetenként megjelenő „Közlöny”- ünket, aminek címe: „Mi történik az Antropozófiai Társaságban”. E „Közlöny” és még sok egyéb, az Antropozófiai Társaságban kibontakozó esemény révén a jövőben valóban az antropozófiából fakadó eleven életet nyerhet az Antropozófiai Társaság. „Zweig”- jeink elszigeteltsége némileg enyhülhet. Az Antropozófiai Társaság csak azáltal teljesedhet ki, hogy az új-zélandi antropozófus „Zweig” tagja is tudja, hogy mi történik a berni vagy a bécsi „Zweig”-ben, a berni „Zweig” tagja pedig tudja, hogy mi történik Új-Zélandban, New Yorkban vagy Bécsben. Erre meglesz a lehetőség. A Karácsonyi Gyűléshez kapcsolódva még sok mindent, vagy legalábbis különféle dolgokat akarunk létrehozni, és ezek között szerepel az is, hogy ez a „Közlöny” valóban közvetítő szerve legyen mindannak, ami antropozófiaként történik a világban. Csak egy kis betekintést kell nyerniük ebbe a „Közlöny”-be, és világos lesz, hogy mit kell tenni ennek érdekében. Amíg itt beszélek, addig odaát Dornachban a „Közlöny” 3. számát adják ki, amiben kifejtem, hogy hogyan járulhatnak hozzá tagjaink ahhoz, hogy ez a „Közlöny” valóban megfelelő tükörképe legyen az antropozófiai mozgalom tevékenységének.

Csakis azért határoztam el, hogy egy olyan életkorban kezdjem újra a dolgokat, amelyben az élet rendje szerint már jogom volna a nyugdíjazásra is, mert úgy hiszem, hogy az Antropozófiai Társaság életének elevenebbé kell válnia annál, mint amilyen eddig volt, és ehhez valóban több antropozófiát kell művelni benne, mint ahogy ez idáig történt: nem tananyagként, hanem átélt, lelkes és szeretetteljes formában. Miután 1912-ben átadtam másoknak az Ant- ropozófiai Társaság vezetését, most elhatároztam, hogy újra kezdem, ismét ifjúnak képzelem magam, és tetterő van bennem.

Szeretném, ha így értenék ezt, kedves barátaim, hogy egy elevenebb élet iránti vágy támadjon az Antropozófiai Társaságban. Szeretném, ha valóban minden egyes taghoz szellemi igeként jutna el valami abból, ami a Karácsonyi Gyűlésen történt. Akik akkor nem voltak Dornachban, azok elolvashatják a „Goetheanum”-ban, és a „Közlöny”-ben. Ezáltal érhetjük el, hogy ismét igazi ezoterikus élet költözzön közénk. A Szellemtudományi Főiskolát azért alapítottuk meg karácsonykor, hogy az Antropozófiai Társaságban ismét megjelenjen az ezoterikus élet.

Kedves barátaim, az önöknek most elmondott szavaimat is olyan szándékkal mondtam, hogy egyúttal érezhető legyen belőlük egy ilyen ezoterikus élet iránti szükséglet, aminek részleteit majd önök is mindinkább megismerhetik. Ennek megvalósulását a jövőben Dornachból, a karácsonykor alapított Általános Társaságból fogjuk kezdeményezni. Bárcsak minél több mindennel járulnának hozzá e berni „Zweig” kedves tagjai is ahhoz, amit meglévő erőinkkel Dornachban szeretnénk tenni az antropozófiai mozgalomért.