Ha visszatekintünk az emberiség fejlődésére, amelyet a Golgotai Misztérium óta tett meg, az a benyomásunk támad, hogy a kereszténység, a Krisztus-impulzus csak bizonyos ellenállásokkal szemben és egyéb szellemi áramlatokkal összefüggésben tudott beilleszkedni az európai és az amerikai civilizációba. A kereszténység kibontakozása, fokozatos fejlődése a legkülönösebb tényeket hozza felszínre.

Ma a kereszténység fejlődését, néhány vonással megrajzolva, abban a vonatkozásban szeretném bemutatni, amelyet éppen az Antropozófiai Társaságnak kell hordoznia, és hordozza is, mert akik ma őszinte belső indítékból törekszenek az antropozófiára, azok legbenső lényükből fakadóan vonzódnak hozzá.

Ha az ismétlődő földi életek tényét valóban komolyan vesszük, akkor azt kell mondanunk: mindannak, amit ilyen belső indíttatásból érzünk, a karmában kell gyökereznie, annak a régebbi földi életekből eredő karma az alapja. Ez az a törekvés is, hogy kitörjünk annak a népességnek a szemléleteiből és gondolati szokásaiból, ahová életünk, neveltetésünk, társadalmi viszonyaink állítottak, és egy olyan világnézeti áramlathoz csatlakozzunk, amely többé-kevésbé átjárja bensőnket.

Ha az antropozófiai mozgalomban egymásra talált embereknél figyelembe vesszük a karma kérdését, akkor megállapíthatjuk, hogy ezek a személyek jelenlegi földi életük előtt mindannyian átéltek egy másik jelentős földi életet a Golgotai Misztérium után következő korban. Így tehát már beilleszkedtek egyszer a földi emberiség fejlődésének abba a korszakába, amely a Golgotai Misztériumot követte, vagyis már másodízben vannak itt a Golgotai Misztérium óta.

Ezért felmerül az a nagy kérdés, hogy a Golgotai Misztérium vonatkozásában hogyan hatott ez az előző földi élet azokra a személyekre, akik karmájuk révén arra törekszenek, hogy az antropozófiai mozgalomban részt vegyenek?

Már külsőleg, exoterikusan is feltűnik, hogy még az olyan emberek is, mint Szent Ágoston, aki a legszorosabban hozzátartozott a pozitív, hivatalos kereszténység fejlődéséhez, ilyenféle kijelentéseket tett: a kereszténység nemcsak Krisztus óta létezik, már Krisztus előtt is léteztek keresztények, csak nem így nevezték őket. Ezt mondja Szent Ágoston.

Aki mélyebben behatol az emberiség szellemi titkaiba és a beavatás tudományával képes ezeket tanulmányozni, az a leghatározottabban megerősíti azt a felfogást, amellyel Ágostonnál találkozunk. Ez így van. De akkor nyilván tudni akarjuk, hogy ami a Golgotai Misztérium révén a történelmi Krisztus-impulzussá vált, az hogyan nyilatkozott meg korábban a Földön.

Bevezetésképpen azzal utalnék a kereszténység előző formájára, hogy felidézem azokat a benyomásokat, amelyek a torquayi nyári tanfolyamunk helyének közelében, Tintagelben értek bennünket, ahonnan valamikor Artus király szellemi áramlata indult ki. Tapasztalhattuk, hogy milyen benyomásokat gyakorol az emberre még ma is ez a hely, ahol egykor Artus kerekasztalának kastélya állt, különösen a kastélyt körülvevő csodálatos természeti világ.

Ahol Artus régi várának már csak a romjai vannak meg, mintegy magunk előtt látjuk, hogy Artus áramlatának létrejötte óta, századokon át folyamatosan morzsolódtak ezek a kövek, így most már alig ismerhető fel valami abból a régi várból, ahol Artus király és hívei laktak. Ha azonban szellemi szemmel tekintünk szét arról a helyről, ahol a vár magasodott, és kipillantunk a tengerre, amelynek hullámai színesen csillognak a partnak ütődve, amikor így arrafelé nézünk - egyfelől ott egy hegycsúcs, másfelől a tenger - akkor az az érzésünk támad, hogy az ember itt különösen mélyen képes megragadni a természet és a kozmosz elementáris oldalát. Ha azután okkult tekintettel visszapillantunk azokba a néhány évezreddel ezelőtti időkbe, amikor Artus áramlata kezdődött, akkor megértjük, hogy az Artus várában élő emberek azért szemelték ki ezt a partszakaszt - és minden ilyen okkult helynél erről van szó - mert ez szükséges volt impulzusaikhoz, kitűzött feladataikhoz, mert a világban elvégzendő minden tevékenységükhöz rá voltak utalva arra, ami itt a természetben lejátszódott körülöttük.

Elragadóan szép a mélységekből feltörő tengeri hullámok játéka, csodálatos fodrozódásuk egyébként is a természet legnagyszerűbb látványa; nem tudom, hogy mindig így van-e, de azokban a pillanatokban, amikor ott voltam, ilyennek jelent meg. A tenger hullámainak a sziklafalakon megtörő és ismét visszahúzódó forgataga, amelyekben lentről az elementáris szellemek törnek fel és tombolják ki magukat, fentről pedig a legváltozatosabban a Nap fénye tükröződik a levegő mozgásaiban, ez olyan látvány, amely kiválthat az emberben valamiféle pogány vallásosságot. A fentről és lentről egybeáramló, egymással játszó elementáris kavargások a Nap egész erejét megjelenítik, és mindez nagy hatással van az emberre. Aki befogadja magába azt, amit a fényben születő elementáris lények művelnek fent, és azt, ahogyan a mélyből felmerülő elementáris lények játszanak lent, az a Nap erejét, impulzusát veszi fel magába. Ez más jellegű, mint a keresztény jámborság. A pogány vallásosság azt jelenti, hogy átadjuk magunkat azoknak a természeti isteneknek, akik mindenütt ott kavarognak, működnek, hatnak és mozognak a természetben és annak mozgásában.

Kétségtelen, hogy a természet egész működését és mozgását magukba fogadták azok, akik Artus királlyal együtt voltak és őt körülvették. Éppen az volt a jelentős, amit ezek az emberek vettek fel, akik a Golgotai Misztérium utáni első századokban ott voltak Artus király körül.

Most azt szeretném kifejteni, kedves barátaim, hogy valójában milyen is volt Artus kerekasztalának ez a sajátos szellemi élete. Egy olyan jelenségből kell kiindulnom, amelyet már valamennyien ismernek.

Amikor az ember meghal, akkor először fizikai testét hagyja el, étertestét pedig még magán viseli néhány napig. Néhány nap múlva leveti az étertestét is, és már csak asztráltestében és énjében él tovább. A halál kapuján átlépő emberrel lejátszódó történés úgy jelenik meg a szellemi látó tekintete előtt, hogy az ember halála után éterikusan feloldódik: egyre nagyobbá és elmosódottabbá válik, beleszövődik a kozmoszba.

A Golgotai Misztériummal kapcsolatban egy világtörténelmileg sajátos, ezzel ellentétes jelenség játszódott le. Mi történt akkor, amikor a Golgotai Misztérium végbement? Krisztus mindaddig naplény volt, hozzátartozott a Naphoz. A Golgotai Misztérium eseménye előtt Artus kerekasztalának lovagjai fent álltak sziklás hegyeiken, rátekintettek a Napból született és a Földből született szellemek játékára, és azt érezték, hogy ami ebben az erőben kavarog, az áthatja szívüket, mindenekelőtt pedig étertestüket. Így vették fel a Krisztus-impulzust, amely leáramlott akkor a Napról, és benne élt mindabban, amit a Nap sugárzása hozott létre.

Artus kerekasztalának lovagjai a Golgotai Misztérium előtt a Napszellemet, vagyis a kereszténység előtti Krisztust fogadták be saját lényükbe.

Ezután kiküldték küldötteiket egész Európába, hogy leküzdjék, megtisztítsák, civilizálják az európai népesség asztráltestének vadságát, mert ez volt a feladatuk. Látjuk, hogy az Artus kerekasztalának lovagjaihoz hasonló emberek elindulnak a mai Anglia nyugati pontjáról, és elviszik az akkori európai emberiséghez azt, amit a Napról kaptak. Megtisztítják az akkori igen vad európai népesség asztráltestét, mindenekelőtt Közép- és Észak-Európában, ahol az emberek a legvadabbak voltak.

Azután elérkezett a Golgotai Misztérium. Mi történt Ázsiában? Odaát Ázsiában úgy látszott, hogy világtörténelmileg bekövetkezett az, hogy a magasztos Naplény, akit később Krisztusnak neveztek, elhagyta a Napot. Ez egyfajta halál volt Krisztus számára. Krisztus úgy távozott el a Napról, ahogyan mi távozunk el a Földről, amikor meghalunk. Ahogyan az okkult látó annál az embernél, aki meghal, azt látja, hogy eltávozik a Földről, és három nap múlva leveti étertestét is, miután hátrahagyta a Földön a fizikai testét, úgy hagyta ott Krisztus a saját szellemember-részét a Napon, amely A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei című könyvem szerint az ember lényének hetedik tagja.

Krisztus „meghalt” a Nap-lét szempontjából, a Napról kozmikusan „lehalt” a Földre, azaz lejött a Földre. Életszelleme a Golgota Misztérium pillanatától kezdve láthatóvá vált a Földön. Mi a halálunk után elhagyjuk az életétert, az étertestünket, vagyis az élettestünket. Krisztus kozmikus halálakor a Napon hagyta saját szellemember-részét, az életszellem-része pedig már a Föld környezetében található meg. Így a Golgotai Misztérium óta Krisztus életszelleme szellemi módon körülveszi a Földet.

A fizikai helyek egészen más módon függenek össze a szellemi élet szempontjából, mint a fizikai életben. Ezt az életszellemet mindenekelőtt az ír misztériumokban, a hyberniai misztériumokban élhették meg az emberek, és elsősorban Artus király kerekasztalának lovagjai. A Golgotai Misztérium időpontjáig a Földön erről a helyről indult ki a Nap Krisztus-impulzusa: ezeket az impulzusokat a Napról itt fogadták be. Később az Artus-lovagok ereje csökkent. De eleven és folyamatos kapcsolatban álltak Krisztus életszellemével, amely kozmikus módon vette körül a Földet. Ebben pedig állandóan ott vibrált a fény és a levegő játéka, a felső és alsó elementáris lények kavargása.

Képzeljék maguk elé: ha rátekintünk arra a szirtre, amelyen Artus vára állt, akkor meglátjuk, ahogyan fentről a Nap a fényben és a levegőben tükröződik, lentről pedig a földi elementáris lények játéka figyelhető meg: fent és lent az elementáris lények a Nap és a Föld eleven kölcsönhatását láthatjuk.

A Golgotai Misztérium utáni századokban mindez Krisztus életszellemében játszódott le. Így a tenger, a szikla, a levegő és a fény játékában, mintegy szellemi tündöklésében, de a természeti világ közegében a Golgotai Misztérium szellemi ténye is ott tükröződött ezen a helyen.

Értsék meg jól, kedves barátaim. Kitekintettek a tengerre, és ha már elvégezték azokat az állatövi misztériumokra támaszkodó gyakorlatokat, amelyeket Artus király körül azok tizenketten műveltek, akkor - az I., II., III., IV., V. keresztény században - nemcsak a természet játékát látták, hanem mintegy belekezdhettek egy olyan ott lévő írás olvasásába is, amelyre pusztán rá is bámulhatunk, de el is olvashatjuk. Hol egy lángocska csillant fel, hullám fodrozódott, a sziklaszirten napsugár tükröződött, hol a tenger csapott fel a szikla szirtjére - mindez alakot ölt, ömlik, áramlik, örvénylik, irányt mutat, de olyan igazságként, amely megfejthető. Ha megfejtjük, akkor a Golgotai Misztérium szellemi tényét olvashatjuk ki belőle, mert mindezen már Krisztus életszelleme hullámzott át.

A Golgotai Misztérium odaát Ázsiában történt meg, megragadta az emberek szívét, lelkét, mélységesen beleélte magát az emberi szívekbe, lelkekbe. Csak rá kell tekintenünk az első keresztényekre, a lelkükben átélt változásra, és azt fogjuk találni, hogy mialatt itt nyugaton az előbb leírt jelenségek zajlottak, ott a valóságos Krisztus hatolt be az emberi szívekbe. Az a Krisztus, aki leszállt a Földre, a szellemember-részét fennhagyta a Napon, életszelleme belekerült a Föld atmoszférájába, és míg énjét szellem-énjével együtt lehozta a Földre, keletről nyugatra Görögországon, Észak-Afrikán, Itálián, Spanyolországon át behatolt Európában az emberek szívébe, ugyanakkor áthatotta a természetet is.

Itt viszont nyugatról kelet felé jött létre egy hatás, és aki érzékelni tudta, az kiolvashatta a természetből. A Golgotai Misztérium története mintegy az Artus-kerekasztal magas szellemiségű tagjainak természettudománya lett. De keletről nyugat felé most nem a szelek és hullámok, a hegyeken és napsugarakon átömlő levegő és víz áramlását látjuk, hanem ez az áramlás az emberek vérén és szívén át történik, megragadja az emberi vért, Palesztinából indul el és Görögországon át Itáliáig és Spanyolországig ér el.

Így azt mondhatjuk: egyfelől a természeten, másfelől a véren, az emberek szívén halad át az áramlás. E két áramlat szembehalad egymással: az egyik a természetben tükröződik, ma is megvan még, mint pogány áramlat, ez a kereszténység előtti, pogány Krisztust hordozza, akit a Golgotai Misztérium előtt, mint naplényt tiszteltek a kerekasztal lovagjaihoz hasonló emberek, de sokan mások is. Ez az áramlat még a Golgotai Misztérium korában is képviseli a világban a kereszténység előtti Krisztust. Nagy része abból indul ki, amelyet Artus kerekasztalának áramlataként foglalnak össze. Még ma is megragadhatjuk ezeket a dolgokat, a pogány kereszténységet, amely közvetlenül nem kötődik a Golgotai Misztérium történelmi eseményéhez.

Ezzel ellentétes irányból az a kereszténység halad, amely a Golgotai Misztériumhoz kötődik, és áthalad az emberek vérén, az emberi szíveken, lelkeken. Egymással szembefutó két áramlatról van tehát szó: az egyik a kereszténység előtti Krisztus-áramlat mintegy éterizálódva, a másik a keresztény Krisztus-áramlat. Az egyik Artus áramlataként vált ismertté, a másik a Grál áramlataként. Később találkoztak. Mégpedig Európában, de mindenekelőtt a szellemi világban.

Hogyan jellemezhetjük ezt az egész mozgást? Krisztus a Golgotai Misztérium által szállt le, és beköltözött az emberek szívébe. Az emberek szívében vándorolt keletről nyugat felé, Palesztinából Görögországon, Itálián át Spanyolországba. A Grál-kereszténység az emberek vére, szíve révén terjedt el.

Krisztus keletről nyugat felé veszi útját. Nyugatról pedig Krisztus szellemi-éteri képe jött vele szemben, ez már a Golgotai Misztérium révén hatott, de Krisztust még a Nap-misztérium által hordozta magában.

A világtörténelem színfalai mögött hatalmas, csodálatos dolog játszódik le. Nyugat felől jön a pogány kereszténység, Artus kereszténysége, amely más néven és alakban is fellépett, kelet felől pedig Krisztus az emberi szívekben közeledik nyugat felé. Azután találkoznak. A valóságos, földre szállt Krisztus találkozik az elébe hozott képével, amely nyugatról kelet felé áramlik. 869-ben találkoznak. Eddig világosan megkülönböztethetünk egy olyan áramlatot, amely északon és Közép-Európán halad át, és Krisztust, mint a Nap hősét hordozza magában, még ha Baldurnak, vagy másképpen nevezik is. Az Artus lovagok Krisztusnak mint a Nap hősének zászlaja alatt terjesztették eszméiket.

A másik áramlat bensőségesen a szívben gyökerezett, ez alakult át később a Grál áramlatává. Ezt inkább délen, kelet felől látjuk fellépni, ez hordozza a tulajdonképpeni, a tényleges valóságos Krisztust. Kozmikus képét mintegy elébe viszi a nyugatról felé tartó áramlat.

Krisztus önmagával való ilyen találkozása a IX. században történik meg: Krisztusnak mint az emberek testvérének és a már csak képében jelenlevő Krisztusnak mint a Nap hősének találkozása, majd végbemegy Krisztusnak a saját képével való egyesülése.

Ezzel azt írtam le, hogy milyen volt a kor belső folyamata a Golgotai Misztérium utáni első századokban, amikor, mint már említettem, itt voltak azok a lelkek, akik napjainkban ismét megjelentek, és magukkal hozták régebbi földi életükből azt a törekvést, hogy őszintén közeledjenek az antropozófiai mozgalomhoz.

Artus jelentős, nyugatról kelet felé haladó áramlatára tekintve megfigyelhetjük, hogy ez viszi bele a Nap impulzusát a földi civilizációba. Artus áramlatában az hullámzik és mozog, amit keresztény terminológiával Michael áramlatának nevezünk.

Mint modern emberek az emberiség spirituális életének ebbe a michaeli áramlatába léptünk be a XIX. század hetvenes éveinek vége óta. Korábban az európai civilizációban három-négy évszázadon át az a szellemi hatalom volt a meghatározó, akit keresztény elnevezéssel Gábrielnek hívunk. Őt a XIX. század hetvenes éveinek végén Michael uralma váltotta fel, amely ismét három-négy századig tart, az emberiség szellemi életében hullámozva és működve, most éppen ebben élünk.

Jelenkorunkban tehát mindenképpen indokolt, hogy utaljunk Michael szellemi áramlatára, mivel ismét Michael-korszakban élünk.

Ha a Golgotai Misztériumot éppen megelőző korra tekintünk, akkor Artusnak az Anglia nyugati részéről kiinduló, eredetileg a hyberniai misztériumoktól ihletett áramlatában találjuk meg a Michael-áramlatot. Michael áramlatának régebbi alakját akkor látjuk meg, ha rátekintünk a Golgotai Misztérium előtti századok internacionális, kozmopolita áramlatára, amely Görögország északi részéről, Macedóniából indult ki, és Nagy Sándor nevéhez fűződik. Ez az arisztotelészi világszemlélet befolyása alatt állt. Ami a kereszténység előtti korban Arisztotelész és Nagy Sándor révén játszódott le, az ugyanúgy benne élt akkor Michael uralmában, mint ahogyan mi is most újra benne élünk. A Földön akkor is Michael impulzusa hatott a szellemi életben, úgy, mint most. Valahányszor Michael impulzusa működik a földi emberiségben, mindig megfigyelhető, hogy egy kultuszközpont, spirituális központ tartalmát a Föld számos népénél és minden lehetséges vidéken elterjesztik.

Ez a kereszténység előtti korban Nagy Sándor hadjáratai révén történt. A görög kultúra eredményeit mindenütt terjesztették az emberiség körében, ahol csak lehetséges volt. Ha megkérdezték volna Arisztotelészt és Nagy Sándort, hogy honnan ered szívükben az az impulzus, hogy elterjesszük ezt a szellemi áramlatot, amely koruk szellemi életét meghatározza, akkor más néven nevezve, de lényegében azt felelték volna: Michael impulzusából, aki Krisztus szolgálatában hat a Napról. Mert a kultúrán felváltva uralkodó különböző arkangyalok közül, a Nagy Sándor korában és a mi korunkban is uralkodó Michael a Naphoz tartozik. A Nagy Sándor korát követő Orifiel a Szaturnuszhoz tartozik. Az Orifielt követő Anael a Vénuszhoz. A IV-V. században Zachariel arkangyal uralkodott az európai civilizáción, ő a Jupiter-szférához tartozik. A Merkúr-szférából ezután Raphael érkezett el abba a korba, amikor az európai civilizáció mélyén különösen valamilyen gyógyító impulzus virágzott. A XII. században Samael jött el. O a Marshoz tartozik. Ezután következett Gábriel, aki a Hold-szférához tartozik. A XIX. század hetvenes évei óta pedig ismét Michael jelent meg, aki a Nap-szférához tartozik. Így következik egymás után a Föld szellemi életén uralkodó ritmus az arkangyali hierarchia hét lénye révén. Ha visszatekintünk, hogy mikor volt Michael legutóbbi uralkodása, Nagy Sándor korában találjuk meg. Jelen volt abban, ami a görög civilizációban zajlott le az évszázadok során, amit átvittek Ázsiába, Afrikába, és ami Alexandria városának szellemi nagyságában, szellemi hőseiben koncentrálódott.

Ez sajátos látvány az okkult szemlélet számára. Ha visszamegyünk néhány századdal a Golgotai Misztérium előtti időbe, azt az áramlatot látjuk Macedóniától kelet felé haladni - tehát ismét nyugatról keletre, de még keletebbre - amelyet az angol-ír lelkeknél is ugyanígy látunk, megint csak nyugatról kelet felé. Nagy Sándor uralkodása idején Michael uralkodott a Földön. Artus uralma alatt Michael a Napról hat le, és uralkodása folyamán lejut a Napról az, amiről már szóltam.

Mi volt azonban a helyzet később, a Golgotai Misztérium után annak az arisztotelészi szellemiségnek a terjesztésével, amelyet Nagy Sándor vitt át Ázsiába hódító hadjárataival?

Látjuk, hogy ugyanabban az időben, amikor Nagy Károly a maga módján Európában alapít meg valamilyen keresztény kultúrát, odaát Ázsiában, Elő-Ázsiában Harun al-Rasid uralkodik. Harun al-Rasid udvarában egyesítve látunk minden keleti bölcsességet, spiritualitást az építészetben, művészetben, tudományban, vallásban, irodalomban, költészetben. Harun al-Rasid mellett pedig egy olyan tanácsadó áll, aki már nem volt beavatott, de a régi korokban, régebbi földi életében beavatott volt. Harun al-Rasid és tanácsadója révén teljesen átalakul az Ázsiába átültetett arisztotelizmus, amelyet még Arisztotelész mutatott meg az embereknek a régi természetbölcsességből, és ezt tanította. Harun al-Rasid udvarában ugyanis az alexandrinizmust, az arisztotelizmust már teljesen áthatotta, átitatta az arabizmus, a mohamedánizmus.

Látjuk, hogy később a keresztény fejlődésbe beleviszik mindazt, ami Harun al-Rasidtól, az arabizmusból indult ki. Az arabizmus tért hódít a kereszténység után, és ezt az arabizmust becsempészik a kereszténységbe Görögországon keresztül, de még inkább Észak- Afrikán, Itálián át egészen Spanyolországig.

Harun al-Rasid és tanácsadója azután áthalad a halál kapuján. A haláluktól újabb születésükig a földi régió felett folytatott életükben figyelemmel kísérték, ami odalent történt a Spanyolországba vezetett mohamedán-mór hadjáratok során. A szellemi világból követték azt, amit ők maguk alapoztak meg, és amit utódaik terjesztettek el. Harun al-Rasid inkább Spanyolországra, Itáliára, Görögországra pillantott a szellemi világból, tanácsadója arra tekintett, ami keletről jött át a Fekete tengertől északra elterülő vidéken át, Oroszországon keresztül egészen Közép-Európáig.

Felmerül a kérdés, hogy mi történt magával Nagy Sándorral és Arisztotelésszel? Ok szorosan kötődtek Michael uralmához, de nem abban a földi korban, amikor a Golgotai Misztérium végbement.

Most képzeljük el a két ellentétes képet. A Földön ott vannak azok az emberek, akik kortársai a Golgotai Misztériumnak. Krisztus emberré válik, átéli a Golgotai Misztériumot, és ezután már a Föld szférájában él tovább. Mi a helyzet a Napon? Ott azok a lelkek vannak, akik akkor Michaelhez tartoztak, Michael szférájában éltek. Ok a Napról nézték, ahogy Krisztus elhagyja a Napot. Akik a Földön tartózkodtak, azok Krisztus érkezését látták, akik pedig a Napon, azok az eltávozását: látták, amint leszáll a Földre. Ez az ellentét. A Napon azok vannak, akik földi életükben részt vettek Nagy Sándor korának Michael-uralmában. Ok most úgyszólván egy fordított Krisztus-eseményt élnek át: Krisztus távozását a Napról. Tovább élnek - a nem jelentős inkarnációkat most nem említem - és átélik a földi világ számára döntő IX.

század korát a szellemi világban, a 869-es évet. Ekkor történt az, amiről az előbb beszéltem: Krisztus találkozott képmásával, az életszellemével, amely még megmaradt a kereszténység előtti pogány Krisztusból. De azok a személyiségek is találkoznak egymással, akik egyfelől Nagy Sándorban és Arisztotelészben, másfelől Harun al-Rasidban és tanácsadójában éltek. Az elő-ázsiai arabizált arisztotelizmus Harun al-Rasidban és tanácsadójában bontakozott ki szellemi módon. Haláluk után történt meg találkozásuk az ugyancsak a szellemi világban élő Nagy Sándorral és Arisztotelésszel. Az egyik irányzat tehát olyan arisztotelizmus és alexandrinizmus volt, amely felvette magába a mohamedánizmust, a másik pedig az igazi arisztotelizmus volt, nem olyan utólagos tanítás, amelyet már megváltoztattak az emberek. Arisztotelész és Nagy Sándor szintén a Napról látta a Golgotai Misztériumot.

Ekkor jött létre a nagy tanácskozás, egyfajta égi megbeszélés az arabizált arisztotelizmus és a kereszténnyé vált arisztotelizmus között, mert az utóbbi a szellemi világban már kereszténnyé vált.

Így elmondható: a fizikai földi világunkkal közvetlenül határos szellemi világban találkozott egymással Nagy Sándor és Arisztotelész, valamint Harun al-Rasid és tanácsadója. Megvitatták Európa kereszténnyé válásának további menetét, előretekintve arra, aminek a XIX. század végén és a XX. században kell elérkeznie, amikor ismét Michael-korszak lesz a Földön.

Mindez úgy játszódott le, hogy mintegy beragyogta Krisztusnak a saját képmásával történő találkozása. A tanácskozás ennek hatása alatt állt. A fizikai földi élettel közvetlenül határos szellemi világban megtervezték az emberek további szellemi életét, mondhatnám, felvázolták azt.

Odalent a Földön, Konstantinápolyban pedig összegyűltek az egyházatyák a 8. ökomenikus zsinatra, ahol elfogadták azt a dogmát, hogy az ember nem testből, lélekből és szellemből áll, hanem csak testből és lélekből, bár a léleknek van néhány szellemi tulajdonsága. A trichotomiát - vagyis hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll - elvetették. Aki Európában még ebben hitt, azt eretneknek bélyegezték. Az európai keresztény egyházatyák ettől fogva kerülték, hogy trichotomiáról, azaz testről, lélekről és szellemről beszéljenek, és csakis testről és lélekről beszéltek.

Ami az érzékfeletti világban, 869-ben történt, ahogyan leírtam, az levetítette árnyékát a földi világra. A Káli Juga sötétségének egy különösen erős impulzusa vette kezdetét, mialatt odafent az előbb leírt dolgok játszódtak le.

Ez volt az események valóságos lefolyása: a fizikai világban a konstantinápolyi zsinat, amelyen elvetik a szellem fogalmát, a fizikai világgal közvetlenül határos világban pedig egy égi tanácskozásra kerül sor, amely abban az időben megy végbe, amikor Krisztus találkozik képmásával a Földön.

Tisztában voltak azonban azzal, hogy még sokáig kell várni arra, hogy megkezdődjön a Földön Michael újabb korszaka. De mindig akadtak olyan tanítók, akik, jóllehet csak bizonyos fokú, dekadenciában, mégis tudtak valamit arról, ami a földi élet színfalai mögött történik. Mindig akadtak tanítók, akik ha olykor nem is nagyon találó képekben, de le tudták írni a világ szellemi tartalmát, azt, ami a fizikai világgal közvetlenül határos szellemi világban zajlik. Ezek a tanítók olykor figyelmes hallgatókra találtak. Ezek a tanítványok hallottak a kereszténység jövőjéről, még ha csak töredékes módon is, de mégiscsak tudtak valamit arról, aminek a XX. században kell bekövetkeznie, amikor ismét Michael-korszak lesz a Földön.

Kedves barátaim, az önök lelkében laknak azok az emberek, azok a lelkek, akik akkoriban testesültek meg, és olyan személyiségekre figyeltek, akik Michael eljövendő koráról beszéltek nekik, Michael jövőbeli uralmáról, és akik olyan impulzusok hatására szólaltak meg, amelyek az említett égi tanácskozástól érkeztek le hozzájuk.

A régebbi életükben, az első keresztény századok idején átélt ilyen élményből fejlődött ki bennük az a törekvés - nem pontosan a IX. században, hanem előtte és később, de főként előbb - hogy amikor elérkezik a Michael-korszak a XIX. század végén, a XX.

század elején, akkor önkéntelenül arra a helyre tekintsenek, ahol Michael uralmának hatására ismét valóban a spirituális élet művelése folyik. Ez gyökeret vert azoknak lelkében, akik olyan tanításokat hallgattak, amelyek tartalmaztak valamit a most előadott titkokból.

Karmikusan így alakult ki ezekben a lelkekben az a szükséglet, hogy közeledjenek ahhoz a fajta kereszténységhez, amelyet Michael hatására kell antropozófiai módon elterjeszteni a világban a XIX. század végétől és a XX. század elejétől. E lelkek akkori élményei most abban fejeződnek ki jelenlegi megtestesülésük idején, hogy megtalálják azt az utat, amely az antropozófiai mozgalomhoz vezeti el őket.

Azok a lelkek, akik most az antropozófia felé törekszenek, közben áthaladtak már a halál kapuján, és a halál és az újabb születés közötti életben éltek, egyesek le is ereszkedtek a földi megtestesülésbe, és a Földön tanítottak. Ezek a tanítások közreműködtek a régi kereszténység előtti kozmikus kereszténységnek a belső kereszténységgel való egyesítésében, mert kapcsolódni tudtak a természetben működő szellemi élethez és hullámzáshoz, de hozzákötődtek a Golgotai Misztériumhoz is. Látjuk, hogy a Földön tovább éltek azok a régi tanítások, amelyek még kozmikusan szemlélték a kereszténységet. Ezek a régi tanítások a régi misztériumok hagyományait folytatták. Ezeket a tanításokat jelentékeny európai iskolák képviselték, így a chartres-i iskola a XII. században, ahol olyan jelentős tanítók tanítottak, mint Bernardus Sylvestris, Alanus ab Insulis és a chartres-i iskolában tevékenykedő többi nagy tanító. Látjuk, hogy hogyan hatottak ezek a tanítások, például a múlt vasárnap említett Brunetto Latiniben. Brunetto Latini, Dante nagy tanítója ilyen tanításokat hordozott magában. Ilyen módon terjedt az, amiben még összefüggött egymással a kozmikus kereszténység és a tisztán emberi, földi kereszténység, amely egyre inkább elterjedt a világon.

Ez volt az az ellentét, amelyet a konstantinápolyi zsinat is kifejezett. A leírt módon tehát állandó kapcsolat állt fenn aközött, ami a szellemi világban, a fizikai világgal közvetlenül határos világban játszódott le és a fizikai világunk történései között. Ezek állandó összefüggésben voltak egymással. Éppen Chartres legjelentékenyebb tanítói érezték Nagy Sándor és Arisztotelész valódi inspirációját, de jelentős mértékben Platónét is, valamint azokét, akik Platón és az újplatonisták óta a középkorban uralkodó misztikára támaszkodtak.

Majd egy igen jelentős dolog történt. Azok az emberek, akik elsősorban Michael köré gyülekeztek, vagyis különösképpen Nagy Sándor korában testesültek meg, most a szellemi világban éltek. Letekintettek a chartres-i tanítók által művelt kereszténység megnyilatkozásaira. Megvárták, amíg a chartres-i tanítók, akik a kozmikus kereszténység legutolsó képviselői voltak, megérkeznek a szellemi világba. A XII. század végén, a XIII. század elején volt az a bizonyos időpont, amikor mintegy a Földdel közvetlenül határos földöntúli szférában találkoztak az inkább platóni irányultságú chartres-i tanítók azokkal, akik részt vettek 869-ben az említett égi tanácskozáson. Ha szabad ilyen magasztos dolgot földi triviális szavakkal kifejezni: egyfajta megbeszélést folytattak egymással a szellemi világba éppen megérkező chartres-i tanítók, akiknek további fejlődését most már a szellemi világban kellett átélniük, és azok, akik közvetlenül a földre szállásuk előtt álltak. Utóbbiak között volt Nagy Sándor és Arisztotelész individualitása is, ők közvetlenül ezután a dominikánus rendben testesültek meg. Manapság félreismerik a középkorban megjelenő skolasztikát, pedig megérdemelné, hogy mélyebben felismerjék jelentőségét, mert a Földön általa történt mindannak előkészítése, aminek később a Michael-korszakban kellett kibontakoznia.

Akik Michael szférájához tartoztak és Nagy Sándor idején éltek, de az első keresztény századokat egyáltalán nem, vagy csak kevésbé jelentős inkarnációkban élték át, azok a dominikánus, vagy egyéb keresztény rendekben testesültek meg, de főképpen a dominikánus rendben, hogy beleéljék magukat a kereszténységbe, és abba teljesen beleilleszkedjenek. Ezután áthaladtak a halál kapuján a szellemi világba, és ott tevékenykedtek tovább.

Ezután a XV. században történik meg az érzékfeletti síkon az a hatalmas tanítás, amely magától Michaeltől indult ki az övéi számára. Ez átterjedt a XVI. századba is, az időviszonyok a szellemi világban egészen mások. Itt egy érzékfeletti spirituális iskola alapítása ment végbe, ahol maga Michael tanított. Ebben az iskolában azok az emberek vettek részt, akiket főképpen Michael régebbi korszaka inspirált, valamint a kereszténységbe való beilleszkedésük, ahogyan azt említettem. Valamennyi Michaelhez tartozó testetlen emberi lélek részt vett ebben a nagy iskolában, amely érzékfeletti módon működött a XIV., XV. és XVI. században. Ezen a Michael áramlatához tartozó angyal, arkangyal és arché lények is jelen voltak, és számos elementáris lény is részt vett benne.

Ebben a michaeli iskolában egy nagyszabású visszapillantás történt a régi misztériumokra. A lelkek pontos ismeretet kaptak az ősi misztériumok lényegéről. Visszatekintettek a Nap-misztériumra és a bolygók misztériumaira. De feltárulkozott előttük a jövő is, az, aminek Michael új korszakában kell megkezdődnie a XIX. század végén. Mindez akkor áthatotta a lelkeket. És ők megint csak ugyanazok a lelkek voltak, akik Michael mostani korszakában az antropozófiai mozgalomhoz vonzódnak.

A Földön eközben egy újabb összecsapás történt. Harun al- Rasid ismét megtestesült, újratestesülve megalapította a materializmus impulzusát, és Francis Baconként jelent meg. Bacon univerzális mivolta Harun al-Rasidtól származik, de a benne élő in- tellektualitás, materializmus is. Bacon az újratestesült Harun al-Rasid. Tanácsadója más úton haladt, és ugyanabban a korban Amos Comeniusként született meg.

Míg a kereszténység az arisztotelizmus megvilágításában egy jelentős fejlődésen ment keresztül a XIV., XV., XVI., XVII. és a további századokban az érzékfeletti síkon, addig a Földön a materializmus szellemi megalapozását látjuk: ezt a tudományban Bacon, az újratestesült Harun al-Rasid indította el, a nevelés területén pedig Amos Comenius, Harun al-Rasid újratestesült tanácsadója. Ok együttműködtek egymással.

Amos Comenius és Bacon figyelemreméltó dolgot műveltek a szellemi világban, miután áthaladtak a halál küszöbén. Amikor Bacon áthaladt a halál küszöbén, akkor láthatóvá vált, hogy étertestéből a Bacon-inkarnációban felvett sajátos gondolkodásmód folytán bálványok, démoni bálványok egész serege tört elő. Ezek betöltötték azt a szellemi régiót, amelyről az előbb beszéltem, és amelyben annak a szellemi tanácskozásnak az utóhatásai játszódtak le az individualitások között, akiket Michael tanított. A bálványok ebbe a régióba özönlöttek.

Az a helyzet, ahogyan első misztériumdrámámban is ábrázoltam, hogy a földi történések óriási hatással vannak a szellemi világra. Bacon földi szellemi irányultságának olyan zavart keltő hatása volt a szellemi világban, hogy bálványok egész serege terjedt szét benne.

Amos Comenius voltaképpen valamiféle materialista pedagógiát teremtett meg, amelyből bizonyos alap, közeg, szféra, világatmoszféra alakult ki Bacon bálványai számára. Azt lehet mondani, hogy Bacon szolgáltatta a bálványokat, a hozzájuk tartozó egyéb területeket pedig Amos Comenius szolgáltatta azáltal, ami a Földön ment végbe. Mert ahogy az emberek körül ott van az ásvány- és növényvilág, úgy Bacon bálványai körül is ott voltak a számukra szükséges egyéb területek.

Azokra a személyekre, akik egykor Nagy Sándor és Arisztotelész vezetése alatt éltek a Földön, most az a feladat hárult, hogy leküzdjék mindezeket a démoni bálványokat. Ez addig a pillanatig tartott, amíg a Földön bekövetkezett a francia forradalom.

Azok a bálványok, amelyeket nem tudtak legyőzni, a harcban mintegy megmenekült démonok, bálványszerű démonok, leszálltak a Földre, és inspirálták a XIX. század materializmusát, az azt követő eseményekkel együtt. Ezek voltak a XIX. század materializmusának inspirátorai!

Az ott maradt lelkek, akik Michael tanításában részesültek Arisztotelész és Nagy Sándor individualitásának segítségével, ezeket az impulzusokat hordozva magukban lejöttek ismét a Földre a XIX. század végén, a XX. század elején. Sok ilyen lelket ismerhetünk fel azokban, akik az antropozófiai mozgalomhoz csatlakoznak. Ez azoknak a karmája, akik becsületesen, belső őszinteséggel közelednek az antropozófiai mozgalomhoz.

Megrendítő mindaz, amire jelenkorunkban a külsőleg lejátszódó események hátterében bukkanunk. De a Goetheanum karácsonyi impulzusának hatására bele kell helyeznünk ezt azoknak lelkébe, szívébe, akik antropozófusnak vallják magukat. Ez erőt fog adni számukra a további működéshez. Mert akik ma őszintén, igazi értelemben antropozófusok, azokban majd erős indíték támad, hogy nemsokára újra visszatérjenek a Földre. Michael jövendölésében előre látjuk, hogy nagy számú antropozófus lélek fog ismét a Földre jönni a XX. század végén, hogy betetőzze azt, amit ma nagy erővel kell antropozófiai mozgalomként megalapoznunk. Ez legyen hát az antropozófusok indítéka: itt állok, az antropozófiai impulzus él bennem, amelyről felismerem, hogy valódi Michael-impulzus; várok és megfelelő antropozófiai munkával felkészítem magam a jelenben, hogy majd kihasználjam azt a rövid közbeeső időt, amely a XX. században éppen az antropozófus lelkeknek adatik meg haláluk és újabb születésük között, hogy visszatérjenek a XX. század végén, és ezt a mozgalmat már sokkal spirituálisabb erővel folytassák tovább. Felkészülök a XX. században a XXI. századba vezető új korszakra - mondja magának a valódi antropozófus lélek - mert sok a Földön a pusztító erő. A Föld kulturális és civilizációs élete dekadenciába fog süllyedni, ha az embereket nem ragadja meg a Michael-impulzus spiritualitása, és ha az emberek nem lesznek képesek újra felemelni azt, ami mára lehanyatlott az emberi civilizációban.

Felemelkedés akkor jöhet létre, ha vannak olyan őszinte antropozófus lelkek, akik ilyen módon akarják a spiritualitást a földi életbe belevinni. Ha nem akadnak ilyen lelkek, akkor továbbfolytatódik a hanyatlás. Akkor ez a világháború az összes rossz kísérőjelenségével együtt csak a még rosszabbnak lesz a kezdete. Mert az emberiség ma az előtt a nagy alternatíva előtt áll, hogy vagy az egész civilizáció a szakadékba zuhan, vagy az emberek felemelik a civilizációt a spiritualitás segítségével, és annak értelmében folytatják, ami a Krisztus-impulzus előtt haladó Michael- impulzus tartalma.

Ezt akartam önöknek elmondani mostani látogatásomkor, kedves barátaim, és szeretném, ha mindez a lelkükben tovább hatna. Már sokszor elmondtam, amikor egy örvendetes együttlét után be kellett fejeznem azt, amit az előadás során megbeszéltünk és a mélyére hatoltunk: amikor az antropozófusok együtt vannak az életben, abban a karmájuk működését kell látniuk; ám ők akkor is együtt vannak, ha a fizikai térben távol kerülnek egymástól. Így annak jegyében maradjunk együtt mi is, ami csakis a szellemi szemük és fülük számára mutatkozhatott meg, amennyiben teljes komolysággal fogadták magunkba mindazt, amit szándékomban állt megosztani önökkel, és valóban megértették, amit ezen a három előadáson kifejtettem önöknek, kedves antropozófus barátaim.