Ma - néhány dologhoz kapcsolódva[1], amelyeket az utóbbi időben fejtettem ki Önök előtt - szeretnék még egyszer áttekintést adni az emberiség fejlődéséről a Krisztus utáni korban, és egyes dolgokra felhívni a figyelmüket, amelyek az előző vizsgálódásokból adódtak.

Ha visszapillantunk az emberiség fejlődésére, azt kell mondanunk, hogy azok a korszakok, amelyeket az antropozófiai szellemtudományban jelölünk meg azért, hogy áttekintést kapjunk az emberiség fejlődéséről, teljesen e korszakokban uralkodó sajátos lelki és elsősorban emberi minőségekből alakultak ki. Ezek az emberi minőségek azonban mégis igen különbözőek voltak az egyes korszakokban. Ma éppenséggel kevés hajlandósága van az embernek, hogy az emberiség mai lelkiállapotán túlra tekintsen, emiatt visszafelé tekintve úgy írja le az emberiség fejlődését, mintha a történelmi korban, amelyet dokumentumokban követhetünk - még ha végbe is ment egyfajta civilizációs fejlődés, amit a külső dokumentumok leírnak -, általában a lelki felfogás mégis mindig ugyanaz lett volna. A valóságban ez a lelki felfogás változott, és ismerjük azokat az időpontokat, amelyekben úgyszólván külsőleg is világosan észrevehető átalakuláson ment keresztül.

Ezen időpontok közül a legutóbbit gyakran említettük, s ez a Krisztus utáni 15. századra esik. Az ezt megelőző időpont a Krisztus előtti nyolcadik évszázadban volt, és így mehetnénk még tovább is visszafelé. Köreinkben gyakran hangsúlyoztuk, hogy valójában mennyire helyes, ha egy művészettörténész, mint Hermann Grimm[2], arra utal, hogy a jelen kor emberének egész belátása, egész történelmi belátása csak a római korig nyúlik vissza. Ekkor keletkeznek a lélekben azok a képzetek, legalábbis megközelítően ugyanazok a képzetek, amelyek ma még mindig, ráadásul olykor helytelenül érvényesülnek, amennyiben továbböröklődtek a római jogi fogalmak, amelyek társadalmi életünkkel már egyáltalán nincsenek összhangban és így tovább. De mégis, annak egész módjában, ahogyan a jelen kor embere az általános társadalmi életben részt vesz, van még valami megértés az iránt, ami a rómaiakig nyúlik vissza. Ezzel szemben menjünk vissza a görög korba; jóllehet külsőleg, történelmileg annak mintájára, ami később történt, ez leírható, de ezzel nem hatolunk be a görög ember tényleges lelki lényébe. S Hermann Grimmnek igaza van, amikor ezt mondja: Azok az emberi alakok, akiket általában a görög történelemben ábrázolnak, valójában árnyszerűek, ahogyan leírják őket. - Az ember itt a szokásos tudattal többé már nem lát bele abba, ami a lélekben élt, ezért a társadalmi viszonyokat sem tudja helyesen megítélni. Még jobban különbözött a mi lelki életünktől a Krisztus előtti nyolcadik évszázad előtt lezajlott egyiptomi-kaldeus korszak emberének lelki élete, és még különbözőbb volt ez az óperzsa korban, ahogy ezt „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben neveztem, és még inkább eltér attól, amit ma, reggeltől estig lelki életünkben érzünk, az ó-indiai kor lelki élete, az első koré, amely a nagy atlantiszi katasztrófát követte.

De a szellemtudomány segítségével megtudhatjuk, hogy ezekben a korszakokban valójában mennyire különbözött az általános felfogás az emberről. S itt meg kell mondanunk, hogy valójában csak az Atlantisz utáni negyedik korszakban kezdtek az emberről megközelítőleg így érezni, ahogyan az ma szokás. Hogy testről, lélekről, szellemről, énről beszélünk az embernél, ahogyan ma szokás, és érezzük, hogy az ember belső összhangban van a Földplanétával, ezt az Atlantisz utáni negyedik korszaktól kapja a jelenkori emberiség. De az élet csak az idők folyamán vált ilyenné. Elmondhatjuk, hogy csak ekkor lett annyira földhöz kötött az ember, hogy csak a Földdel érzi magát teljes mértékben összhangban, a kozmosszal szemben viszont idegennek, hogy a csillagokat, a csillagok mozgását, sőt még a felhőket is mintegy úgy tekinti, mint amelyek földi lakóhelyén kívül vannak, és csak kevés jelentőséggel bírnak számára. A görög-latin korszakok előtt az ember egész érzésvilága, akaratának impulzusai is - ha szabad ezt a kifejezést használnom - elementáris-kozmikusak voltak. Az embernek nem volt előbb valamifajta filozófiára szüksége, hogy az egész világmindenség egy tagjának érezze magát, mindenekelőtt elsősorban a látható világegyetem tagjának. Természetes, magától értetődő volt számára, hogy nemcsak a Föld polgárának, hanem az egész kozmosz egy tagjának érezze magát.

Különösen az első, ó-indiai korszakban, tehát, ha a Krisztus előtti kor hetedik, nyolcadik évezredéig megyünk vissza, találjuk úgy, hogy az ember egészen másként, talán nem mondanám, hogy beszélt, de érzett arról, amit ma énnek nevezünk. Bizonyos, hogy az emberek az akkori időkben egyáltalán nem úgy beszéltek a dolgokról, mivel az emberi nyelv egyáltalán nem úgy viszonyult a dolgokhoz, mint ma, de ma a dolgokat be kell juttatnunk a nyelvünkbe. S így elmondhatom, hogy az ó-indiai korszakhoz tartozó ember nem úgy beszélt az énről, mint ma, hogy az én bizonyos mértékig egyfajta pont, amely összefogja a lelki élményeket, hanem amikor az ó-indiai korban az énről beszéltek, akkor természetes volt, hogy az énnek kevés köze van a Földhöz és a földi eseményekhez. Amikor az ember énnek érezte magát, valójában egyáltalán nem a Földhöz, hanem elsősorban az állócsillagos égbolthoz tartozónak érezte magát. Az állócsillagos égboltról volt az az érzése, hogy ez adja meg énjének szilárdságát, egyáltalán azt az érzést, hogy énje van. S ezt az ént egyáltalán nem érezte emberi énnek. Az ember csak azáltal volt ember, hogy fizikai testbe öltözött a Földön. E fizikai test által - amit az én egyfajta burkának tekintettek - volt az ember a Föld polgára. S ha ma nevet akarunk adni annak, hogy milyen módon látták az ént, akkor azt kellene mondanunk: az ember egykor egyáltalán nem emberi, hanem isteni énnek érezte magát.

Az ember rátekinthetett volna mindenféle kőzetre, a hegyekre, a sziklákra, szemlélhette volna mindazt, ami egyébként a Földön létezik; ha minderről azt mondhatta, hogy van, létezik, akkor ezekben a régi korokban úgy érezte volna, hogy amennyiben csak az a létezés lenne, ami a Földön kövekben, növényekben, folyókban, hegyekben, sziklákban található, akkor az embernek nem lehetne semmiféle énje. Mert mindaz, ami ezeknek a földi dolgoknak és lényeknek a létezést biztosítja, az énnek nem biztosíthatna semmiféle létezést. Az ember nem emberi, hanem egy isteni ént érzett magában. Az isteni én egy csepp volt számára az istenség tengeréből. De amikor az énről akart beszélni - ezt azzal a megszorítással mondom, amit éppen az imént tettem -, akkor elsősorban az állócsillagos égbolt teremtményének érezte az ént. Úgy érezte, az állócsillagos égbolt az egyetlen, amelynek ilyenfajta léte van. Mivel az énnek hasonló léte van, mint az állócsillagos égboltnak, ezért tudja az én egyáltalán azt mondani magáról: én vagyok. Ha az én csak egy kő vagy a növényvilág, vagy a hegyek és sziklák létezésének mértéke szerint tudná mondani: én vagyok, akkor az énnek egyáltalán nem lenne joga, hogy ezt mondja. Csak mert az én csillagszerű, mondhatja: én vagyok. Mivel a létezés, amellyel a csillagok rendelkeznek, az énben él, ezáltal mondhatja az én: én vagyok. Az emberiség ezen ősrégi korának emberei látták, hogy ott kinn folynak a folyók, mozognak a fák a szélben. De ha az emberi testben lakó énről, mint a mozgásban aktívról csak úgy beszélhetne, hogy idemegyek, odamegyek, mozgok a Földön, vagyis az én úgy mozgatja a testet, mint ahogyan a szél mozgatja a fákat, vagy egyáltalán, ahogyan bármi mozog a Földön, akkor nem lenne joga ahhoz, hogy az énnek a mozgás impulzusát tulajdonítsa.

Így mondta volna a misztériumtanító tanítványainak ebben a régi korban: láthatjátok, hogyan hajladoznak a fák, áradnak a vizek a folyókban, hogyan hullámzik a tenger. De sem a fáktól, sem a folyókban tovaáramló víztől, sem a tenger hullámaitól nem tudná az én megtanulni, hogy azokat a mozgásimpulzusokat fejtse ki, amelyeket az ember akkor fejt ki, ha testét mozgatja a Földön. Egy mozgó földi dologtól ezt sohasem tanulhatja meg az én. Ezt csak azért tudja az én megtanulni, mivel a planéták, a csillagok mozgásához tartozik. Csak a Marstól, a Jupitertől, a Vénusztól tudja megtanulni az én a mozgást. S ha az én szándékosan mozog a Földön, akkor olyasmit hajt végre, ami azáltal van meg benne, hogy a mozgó, planetáris csillagvilághoz tartozik. - Továbbá, az emberiség e régi korszakában az embernek teljesen felfoghatatlannak tűnt volna, ha valaki azt mondja: Figyeld csak meg, hogyan jönnek létre az agyadból a gondolatok! - Ha ma visszahelyezkedünk abba a lelki felfogásba, amellyel mi magunk rendelkeztünk, mivel végigéltük az életet a régi, ó-indiai korban, s szembekerülünk a mai lelki felfogással, amelyben úgy véljük, hogy a gondolatok az agyból erednek, akkor ez a régi embernek, aki mi magunk voltunk, értelmetlennek, teljesen értelmetlennek tűnik. Mert a régi ember tudta, hogy a gondolatok sohasem tudnak egy agyvelőből keletkezni. Tudta, hogy a Nap az, ami felkelti a gondolatokat, és a Hold az, ami ismét lecsillapítja. A Nap és a Hold kölcsönhatásának tulajdonította önmagában a gondolati életet. Ily módon az Atlantisz utáni első korban, az ó-indiai korszakban úgy tekintették az isteni ént, mint ami az állócsillagos égbolthoz, a Nap és a Hold kölcsönhatásához tartozik. Valójában mindazt, amit az én a Földtől kap, úgy tekintette az ember, mint a kozmikus-isteni én előtt lejátszódó eseményeket, míg az én jellege teljesen kozmikus-isteni természetű volt ebben a régi korban.

A második korszakot „A szellemtudomány körvonalai” című művemben ó-perzsának neveztem. Ekkor a kozmikus én szemlélete már nem volt olyan eleven, mint az ó-indiai korban. Ez a szemlélet itt már bizonyos mértékig eltompult. De ebben a korban az ember intenzív módon élte át az év körforgását, amiről az utóbbi időben már gyakran beszéltem itt. Ma az ember valójában földigilisztává vált; nos, ez természetesen csak egy kép, földigilisztává vált, mivel úgy él - nem egészen úgy, ahogyan a földigiliszta, ami főleg akkor bújik elő földi otthonából, ha esik az eső, de az ember valahogyan, ugye, így él ma. Legfeljebb csupán ilyen absztrakt különbségek adódnak számára: kellemetlenül érint minket, ha esik az eső, és nincs nálunk esernyő, télen a hó, nyáron a napfény érdekel minket, nyaralni megyünk vidékre, és hasonlók. - Tehát együtt élünk az év körforgásával, de borzasztóan árnyszerű módon. Már nem élünk együtt vele egész emberi mivoltunkban. Az óperzsa korban egész emberi mivoltunkkal éltük át az év körforgását. Akkor az ember úgy érezte, amikor eljött a karácsony ideje: igen, most a Föld lelke egyesült a Földdel, most a Föld hótakaróba öltözik - ami a mai embernek semmi más, mint megfagyott víz. De egykor ez ruha volt, amelybe a Föld öltözött, hogy elzárkózzon a kozmosztól, hogy a kozmoszban egyéni-individuális létet alakítson ki, mivel az őszi hónapok alatt a Föld lelke szoros összeköttetésben volt a Földdel addig az időpontig, amelyet ma karácsonyi időszaknak nevezünk. Az emberek is érezték: igen, most a Föld lelke egyesült a Földdel. - Az embernek teljes lelkével oda kellett fordulnia ahhoz, ami a Földben élt. Az ember bizonyos fokig érezte a hótakaró alatt a Föld lelkét, amely egyesült a Földdel. Érezte az elemi szellemeket a hótakaró alatt, amelyek átviszik a növényi magok erejét a tél folyamán a következő tavaszig. Ha azután jött a tavasz, úgy érezte, mintha a Föld mintegy kilélegezné lelkét, mintha arra törekedne, hogy lelkiségét megnyissa a kozmosznak, és az ember érzéseivel együtt élt a kozmosszal szemben önmagát kitáró Földdel. Lelki odaadását, amelyet a téli időszak alatt a Földdel szemben alakított ki, most a kozmoszhoz kezdte felemelni.

Természetesen az ember ebben a korban már nem tudott a kozmoszra úgy feltekinteni, mint a közvetlen ezt megelőző korszakokban, amikor még világos volt számára, hogy ha feltekintek a kozmoszra, azt látom, ami énemnek létezést, mozgást és gondolatokat ad. Ám ekkor sejtve tekintett fel a kozmoszra, és azt mondta: ami engem télen összeköt a Földdel, arra szólít fel, hogy most sejtésemmel emelkedjem fel a kozmoszhoz. - A kozmosz- szal való kapcsolatát már nem ismerte olyan intenzíven, mint a régebbi korokban, de bizonyos módon, sejtésszerűen érezte. Ahogy az ősrégi ó-indiai korban az én kozmikus énként tapasztalta magát, az óperzsa korban úgy tapasztalta magát az ember asztrális lénye, mint ami együtt halad az év körforgásával. Az ember együtt élt az év körforgásával. Az ember bizonyos mértékig komollyá vált, ha télen, lelkében átélte a hótakarót a lába alatt, komolyságra hangolódott, magába mélyedt. Azt tette ekkor, amit ma lelkiismeret-vizsgálatnak neveznénk. Ha közeledett a tavasz, jókedvvel nyílt meg a kozmosz felé. Mondhatni, bizonyos révületben emelkedett fel a kozmikus magasságokba, már nem olyan világos módon, mint az ó-indiai korban, de bizonyos elragadtatással, örömmel, elszakadva a testiségétől, éppen a nyár közepén, abban az időben, amit ma János-időszaknak nevezünk. Ahogyan télen a Föld bölcs szellemeivel érezte összekötve magát, úgy a nyár közepén a kozmoszban örökké táncot járó, ünneplő, vidám szellemekkel kapcsolódott össze, amelyek körüllengik a Földet. Ezzel csak leírom azt, hogyan éreztek akkor.

Majd, amikor a mi mostani augusztusi, szeptemberi időszakunk közeledett, az emberi lélek kezdte érezni, hogy ismét visz- sza kell térnie a Földre, ámde azt is érezte, hogy egyúttal erőket kapott, amelyeket nyári révülete alatt a kozmoszból hozott le, s ezek lehetővé teszik, hogy a téli időszak folyamán bensőségesebben, emberibben éljen. Ténylegesen úgy volt, hogy az ember ebben a régi korban egész ember voltával együtt élt az év körforgásával, s így az év körforgásának szellemiségét saját emberi ügyének érezte. S akkoriban fontosnak érezte az ember, hogy megtanuljon az év körforgásának bizonyos időpontjaiban intenzíven együtt érezni e körforgással. Ebben a korban jöttek létre az impulzusok a tulajdonképpeni ünnepekre. Később az emberek az év folyamán az ünnepeket többé-kevésbé már csak hagyományszerűen élték át. Néhány ünnep megmaradt, mint például a nyári napforduló ünnepe, amely még az év körforgásával való együttélés nyomait mutatja. Ezt a régi korokban hatalmas, erőteljes módon élték át.

Ehhez azonban hozzákapcsolódott az ember legbensőbb tudatának teljes átalakulása is. Az ó-indiai korban csaknem lehetetlennek tűnt volna az embernek, ha valaki népről beszélt volna neki. Ez ma paradoxnak tűnik az emberek számára, mivel nem tudják elképzelni, hogy a néphez tartozás érzése is valamikor létrejött. Bizonyára az ó-indiai korban is szükségessé tették a földi viszonyok, hogy az egy területen együtt élő emberek szorosabb kapcsolatban legyenek egymással, mint a távolabbiak- kal, de a nép fogalma, az egy néphez tartozás érzése az ó-indiai korban még nem volt meg. Akkor valami más, a generációk egymásutánisága iránti igen eleven érzés volt jelen. A fiú az apja fiának, nagyapja unokájának, dédapja dédunokájának érezte magát. A dolgok természetesen nem úgy zajlottak, ahogy mai, divatos fogalmainkkal leírjuk, de így kell leírnunk, mert ezzel mégis eltaláljuk az igazságot. Ha bepillantanánk annak a régi kornak a gondolkodásmódjába, akkor azt találnánk, hogy a családon belül szigorúan ügyeltek arra, hogy meg tudják mondani, ki volt a nagyapa, a dédapa, az ükapa, egészen addig, amíg egy igen-igen távoli ősre még emlékezni tudtak. A generációk egymásutániságában érezte magát az ember. Ezáltal sokkal kevésbé is élt a jelenben, mint később. Bensőséges összeköttetésben érezte magát a nemzedékek egymásutánjával. Ami a nemesség elvében karikatúraszerűen visszamaradt a nemesség generációérzésében, az ó-indiai korban minden ember számára magától értetődő volt, nem kellett hozzá családi krónika. Ez azért volt egészen más azokban a régi korokban, mivel maga az emberi tudat ösztönös tisztánlátással megmondta az összefüggést az ősök sorával, s ezáltal az ember bizonyos mértékig nemcsak saját személyes élményeire emlékezett, hanem az apja és nagyapja élményeire is, csaknem olyan elevenen, mint a saját élményeire. Ezek az emlékek egyre árnyszerűbbek lettek, de az emberi tudatnak a generációk vérségi sorával még megvolt a kapcsolata. Tehát a generációk átérzése akkoriban nagy jelentőségű volt. A nép fogalma, önmagunk érzése a népben ezzel párhuzamosan alakult ki, de csak lassanként. Az óperzsa korszakban még egyáltalán nem jelent meg erősen, csak lassan bontakozott ki az idők folyamán. Amikor már az embernek nem volt eleven tudata arról, hogy a generációk sorában él, akkor töltötte be a tudatot az, hogy egy néphez tartozik, s ez bizonyos fokig a jelenlegi kapcsolat volt, bár a legrégebbi korban a vérségi összhang volt lényegesebb, az embernek ez volt a fontos.

Látják, a nép fogalma csak az Atlantisz utáni harmadik korszakban, az egyiptomi-kaldeus korban lett igazán jelentős. De az egyiptomi-kaldeus korban az év körforgásának a tudata már némileg eltompult. Ezzel szemben ebben a korban a Krisztus előtti utolsó évezredig az embernek egyfajta eleven tudata volt arról, hogy a világot gondolatok irányítják, hogy a gondolatok mindenütt élnek a világon. Egy másik összefüggésben már hangsúlyoztam azt, hogy az a mai nézet, hogy a gondolatok bennünk keletkeznek, és a rajtunk kívülálló dolgokra vonatkoznak, az akkori idők emberének körülbelül úgy hangzott volna, mintha valaki ma egy pohár vizet iszik, és azt mondja, hogy a nyelve hozza létre a vizet. Hiszen beképzelheti valaki, hogy a nyelve hozza létre a vizet, a valóságban azonban a Föld egész egységes vízmennyiségéből nyeri a vizet. Ha valaki rendkívül együgyű lenne, ha például nem látná, hogy a pohárban lévő víz mennyisége milyen kapcsolatban van a Föld egész vízmennyiségével, akkor hihetné, hogy a víz a nyelvén jön létre. Az egyiptomi-kaldeus korszakhoz tartozó emberek ugyanezt vetették volna ellen, ha valaki azt mondta volna nekik, hogy a gondolatok a fejben keletkeznek. Amit az ember a világ gondolattengeréből fejének edényével merít, azt a kozmosz gondolattengeréből meríti. Ebben a korban már nem élt együtt az ember a látható kozmosszal az isteni énben, vagy az éves körforgással az asztrális emberben, de étertestében együtt élt a kozmikus gondolattal, a Logosszal. Az egyiptomi-kaldeus korszakhoz tartozó ember, ha a mi kifejezéseinket használta volna, egyáltalán nem úgy beszélt volna az ember fizikai testéről, ahogyan mi beszélünk. Erről a fizikai testről úgy beszélünk, mintha ez lenne a legfontosabb az embernél. Az egyiptomi-kaldeus korszak embere úgy érzékelte a testet, mint annak eredményét, ami étertestében gondolatilag él. E korszak embere számára az ember fizikai teste az emberi gondolatok egy képe volt. Nem tulajdonított neki olyan jelentőséget, mint amilyet ma tulajdonítunk. Éppen e korszak alatt alakult ki egészen határozottan a nép fogalma. S így elmondhatjuk: az ember egyre inkább földi polgárrá vált. - Kapcsolata a csillagvilággal és énjével az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban már eléggé hanyatlóban volt. Az asztrológiában még számolt ezzel az összefüggéssel, de már nem tapasztalta. Az év körforgását, ami az asztráltest számára fontos, már nem élte át a maga közvetlenségében. Mindamellett a kozmosz gondolatiságát még érezte. Az ember úgyszólván már odajutott, hogy a földi nehézségi erőt mintegy saját lényének érezte. Csupán a gondolatot érezte annyira elevennek, hogy úgy vélte, ez a lény még nem merül ki a földi nehézségi erőben.

Ez csak a görög-latin kultúrkorszakban jutott érvényre, és egyre jobban kialakult e periódus alatt. Akkor már az embernek csak a fizikai test lett fontos. Természetesen a maga idején mindennek megvan a maga mély jelentősége, s éppen a görög kultúrában látjuk az embernek ezt a teljes, friss beleélését fizikai testébe a kultúra minden eredményében. Mondhatnám, különösen a görög művészetben látja az ember, ahogyan az emberek beleélték magukat fizikai testükbe. Valóban, a régi korok görögjei számára ez a fizikai test olyasmi volt, mint egy gyermeknek, aki örül az új ruháknak, mivel ez a beleérzés a fizikai testbe fiatalosan üde volt. Beleélték magukat. Majd amikor a görög-latin kor továbbhaladt, és elérkezett a római kor, az ember már nem érezte többé azt a frissességet, amellyel belemerült fizikai testébe, már inkább úgy érezte a fizikai testet, nos, mintha valamiféle egyenruhája volna, és tudja, hogy az uniformis által ér valamit. Körülbelül ilyen volt ez az érzés, amit természetesen szavakkal nem mondtak így ki, de egész érzésvilágukban benne rejlett. A római úgy érzékelte fizikai testét, mint a világrend által neki juttatott egyenruhát. A görög ember hallatlan örömet érzett, hogy miután megszületett, felöltözködhet valamibe, hogy egy ilyen fizikai testet adományoztak neki. Ezt mutatja a görög művészet is, a tragédiák, Homérosz költeményei, ez adja az ember ábrázolásának sajátos lendületét, amennyiben ez az ember külső fizikai megjelenésével is összefügg. Minden pszichológiai ténynél fel kell kutatnunk a belső okokat. Próbálják csak meg egyszer beleélni magukat abba az örömbe, amely Homérosznál Hektor, Akhilleusz és mások alakjának ábrázolására árad ki, ahogyan a külsőt ábrázolja, milyen nagy jelentőséget tulajdonít a külsőnek. A rómaiaknál ez megcsontosodott. A rómaiaknál voltaképpen minden bizonyos fokig szabályozva lesz, elkezdődik az, amit szokásos tudatunkkal még meg tudunk érteni. Mert ebben az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorban válik először földi polgárrá az ember. S egyfajta bizonytalanságba húzódik vissza az, ami korábban az én, az asztráltest és étertest szemlélete volt. A görögöknek még eleven érzésük volt arról, hogy a gondolat a dolgokban él. Ezt a „Filozófia rejtélyei” (Ratseln der Philosophie) című művemben ábrázoltam. Majd ez fokozatosan túlhaladottá válik. Arra a vélekedésre jutnak, hogy a gondolat csak az emberben jön létre. S az ember ilyen módon egyre jobban és jobban belenő fizikai testébe.

Jelenleg nincs már világos tudásunk arról, hogyan változott ez meg az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban, amely csak a 15. század óta tart. Ismét kifelé növekszünk fizikai testünkből, csak még nem vesszük észre. Még arról fantáziálunk, mondhatnánk, hogy mit érzett az emberi alak láttán egy görög, ám érzésünk igen tompa. Ha árnyszerűen érezzük is a gyors lábú Akhilleuszt, akkor ez az érzés tompa. Hogy a görögöknek egyáltalán mi volt az, ami mintegy közvetlenül, egy csapásra képet adott Akhilleuszról, úgy, hogy Akhilleusz a maga lényével előttük állt, azt mi igen homályosan érezzük. Minden művészetben kinőttünk abból, hogy az emberi lélekkel áthatott fizikai test legyen a fontos.

Míg a görög ember a Krisztus előtti kor utolsó évszázadaiban érezte, hogy a kozmikus gondolat elenyészik, hogy a gondolatot jobban meg lehet ragadni, ha visszatükrözik az emberi testen, addig ma a gondolattal szemben teljes a bizonytalanság. Látják, a Krisztus előtti kor hatodik évszázadában egy görög számára szörnyen komikus lett volna, ha azt várták volna tőle, hogy oldja meg azt a tudományos kérdést, hogyan függ össze a gondolat az aggyal. Egyáltalán nem érezte volna, hogy létezhet egy ilyen kérdés, mert ami valójában ebben a mondatban rejlik, egészen magától értetődőnek tűnt volna számára. Körülbelül úgy mondta volna, mintha mi ezt mondanánk: kezembe veszem az órát. Most el kell kezdenem, hogy filozófiailag utánagondoljak, milyen kapcsolat van az óra és a kezem között. Megvizsgálom a húst a kezemen, megvizsgálom az üveget és a fémet az órámon. Megvizsgálom a kapcsolatot a kezemen lévő hús és az órámon lévő üveg és fém között, hogy ebből azt a filozófiai belátást nyerjem, miért fogta meg és tartja a kezem az órát. - Ha ezt tenném, akkor ez ugye őrültség lenne a mai tudat számára. Ilyen őrültség lett volna a régi görög tudat számára, hogy azt a magától értetődő dolgot, hogy az emberi lény a gondolatokat az agy által ragadja meg, a gondolatok vagy az agy lényéből akarnánk magyarázni, hiszen ez a közvetlen szemléletből adódott, ahogyan azt is látjuk, hogy a kezünk fogja az órát, és nem tartjuk szükségesnek, hogy az óra fémjét az izom húsával valamilyen tudományos kapcsolatba hozzuk. A problémák az idők folyamán aszerint adódnak, ahogyan a dolgokat szemléljük. A görög ember számára magától értetődő volt, amit ma a gondolkodás és az organizmus közötti összefüggésnek nevezünk, olyan magától értetődő, mint az óra és a kéz közötti összefüggés, ha megfogom az órát. Nem tanakodott rajta, természetes volt számára. Tudta, hogyan kapcsolja össze a gondolatokat a saját emberi mivoltával. Ezt tudta, ösztönösen tudta.

Ha én most megkérdeném: igen, ez mégiscsak egy kéz, és az órának valójában le kellene esnie, miért marad meg benne akkor ez az óra? A görög ember számára ez a kérdés ugyanolyan lett volna, mintha ma azt kérdenénk: mi alakítja ki a gondolatokat az agyban? Ez számunkra kérdéssé vált, mivel egyáltalán nem tudjuk, hogy a gondolatot már eloldottuk, mert azon az úton vagyunk, hogy ismét eloldjuk a gondolatokat a fizikai embertől, és nem tudjuk, mit kell kezdenünk velük, mivel már nem birtokoljuk úgy a fizikai testet, mint korábban, és ismét azon az úton vagyunk, hogy kinőjünk belőle. Szeretnék még egy összehasonlítást tenni. Az embernek nem csupán vannak ruhái, hanem zsebek is vannak rajtuk, s ezekbe valamit bele tudunk rejteni. Igen, ez így volt a görögöknél. Az emberi test számukra olyasmi volt, ami gondolatokat, érzéseket és akarati impulzusokat tudott bizonyos mértékig magába rejteni. Ma nem tudjuk, mit kezdjünk a gondolatokkal, érzésekkel és akarati impulzusokkal. Olyan ez, mintha zsebek lennének a ruhánkon, és minden dolog mégis a földre esne, vagy azon tépelődnénk, hogy mit kezdjünk velük, s mindig csak a kezünkben akarnánk hurcolni ezeket, mivel nem tudnánk, hogy van zsebünk. Éppen így nem vagyunk tudatában szervezetünk természetének, nem tudjuk, mit kezdjünk a lelki élettel az organizmussal szemben, a legkülönösebb elgondolásaink vannak a pszicho-parallelizmusra és hasonlókra vonatkozóan. Ez azonban a régi görög tudat számára olyan lenne, mint az olyan ember, aki nem látja, hogy zsebei vannak, egyáltalán nem is gondol rá, hogy valamit beléjük rakjon, hogy a zsebek erre valók. Mindezt csak azért akarom elmondani, hogy jelezzem, hogyan idegenedünk el fokozatosan ismét fizikai testünktől.

Ez az emberiség fejlődésének folyamatában is megalapozott. Ha még egyszer visszapillantunk az ó-indiai korra, ahogyan az ember feltekintett a generációk során át egy távoli ősre, akkor nem volt szüksége arra, hogy az isteneket máshol keresse, mint a generációknak a sorában. Mivel számára isteni lény volt maga az ember, teljes mértékben benne állt az emberi fejlődésben, az elődökben kereste az istenit. Az emberiség fejlődése volt az a terület, ahol az istenit kereste.

Majd eljött az a kor, amelynek tetőfokán az egyiptomi-kaldeus kultúra virágzott, amikor különösen fontossá vált a nép fogalma. Akkor az ember az istenséget az egyes népek isteneiben látta, abban, ami térbeli módon élt egymás mellett a vérrokonságnak megfelelően.

Majd a görög kor következett, ahol az ember már bizonyos fokig isteneitől megfosztva érezte magát, amikor földi polgárrá vált. Akkor vált először szükségessé, hogy az isteneket a Föld fölött keressék, feltekintsenek az istenekre. A régi ember tudott az istenekről, miközben felnézett a csillagokra. A görög embernek már szüksége volt arra, hogy valamit hozzáadjon a csillagokhoz önmagából, hogy az istenekre feltekinthessen. Ez a szükséglet azonban egyre nőtt az emberiségben. Az emberiségnek egyre jobban ki kell fejlesztenie azt a képességet, hogy eltekintsen a fizikaitól, a fizikai csillagos égtől, a fizikai év lefolyásától, attól, amit az ember érzékel, amikor szemben áll a tárgyakkal ma, amikor már nem képes a tárgyakon szemlélni a gondolatokat. Az embernek meg kell szereznie annak lehetőségét, hogy az isteni-szellemit mint külön valóságot először az érzéki-fizikaiság fölött és azon kívül fedezze fel, hogy azután ismét megtalálhassa az érzéki-fizikaiban.

Éppen az az antropozófiai szellemtudomány feladata, hogy ezt erőteljesen érvényre juttassa. S ilyen módon nő ki az egész emberiségfejlődésből az antropozófiai szellemtudomány a Földön. Mindig figyelembe kell vennünk, hogy az antropozófia nem olyasmi, amit valamiféle önkény hozott létre, és programként vitte be az emberiség fejlődésébe, hanem olyasmi, ami korunkban az emberiségfejlődés belső szükségszerűségéből adódik. Alapjában véve csak visszamaradottság, hogy korunkban a materializmus érvényesülhet. A mai kor valóságos igényeinek éppen az felel meg - mivel az ember nem csupán földi polgárrá vált, mint ahogy a görögök korában volt, hanem már ismét elidegenedik a földiségtől, s ezért már nem tudja, hogy testével szemben mit kezdjen lelkiségével és szellemiségével -, hogy az ember számára szükséges az, hogy a lelki-szellemit önmagában, a fizikaiság nélkül szemlélje. Míg emellett a lélek mélyén valóban ott élő szükséglet mellett ma jelen van a materializmus, ez egyfajta ahrimáni visszamaradás annál, ami a görög és a római korban az embernél még természetes volt. Akkor még rá tudott tekinteni a fizikaira, mivel akkor a fizikaiban még látta a szellemit. Azáltal, hogy az ember a fejlődésben megállt, ma a fizikaiban már nem látja a szellemit, hanem csak önmagában veszi a fizikait, mint olyat. Ebből keletkezik a materializmus. Az emberiség fejlődésébe tulajdonképpen egy olyan vonás került be, amely - ha szabad így mondanom - fejlődésellenes. Az emberiség ma még fél attól, hogy új fogalmakat alkosson, még a régi fogalmakat szeretné továbbfejleszteni. Ezen a fejlődésellenességen túl kell jutnunk. Ha a továbbfejlődés híveivé válunk, akkor egészen természetes kapcsolatba kerülünk az antropozófiai szellemi fejlődéssel, ami egy elavult szükséglettől az emberiség ma valóban jelen lévő szükségletéhez lép tovább, ahhoz az igényhez, hogy felemelkedjék a szellemihez.

Így akartam ma is megadni egy olyan nézőpontot, amiből láthatják, hogy az antropozófia teljes mértékben szükségszerűségként adódik az emberiség fejlődésében a jelen kor számára.