"A nevelésben három eszköz alkalmazható sikeresen: a büntetés, a becsvágy felkeltése és a szeretet. Ami az első kettőt illeti, erről a Waldorf-iskola lemond."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Az euritmia mint látható beszéd (17)

15. Az egész testnek lélekké kell válnia az euritmia-előadás alatt

Dornach, 1924. július 12.

Be kell ma fejeznünk majd a tanfolyamot és az csak természetes, hogy csak bizonyos számú irányvonalat adhattunk benne meg az euritmizálásnak. Természetesen néhány dolgot, amelyeket egy eljövendő tanfolyam számára kellett fenntartanunk, nem beszélhettünk meg, de azt gondoltam, ha így, teljesen az euritmia lényegéből fejlesztünk ki néhány irányvonalat, jobb lenne, mintha mintegy enciklopédiaszerűen az euritmia egész területéről áttekintést nyújtanánk.

Voltaképpen arról van szó, hogy az euritmia mozdulatainak belső úton történő megalkotása egyre jobban megerősödjön az egyes euritmistáknál és ettől egyre jobban növekedjen a megértés is az euritmia iránt.

Ma, egyfajta pótlásként, meg kellene még beszélnünk két hangzót, a g-t és a w-(v)-t. Elsőnek a g-t, amely a mai nyelvünkben, vagy mondjuk, az Európában használt nyelvekben már nem ugyanúgy érvényesül, mint egykor, a régebbi idők folyamán. Emiatt esett ki mindezidáig a mi tárgyaláskörünkből is többé-kevésbé. A g, hangzónak képezve, tulajdonképpen belső megszilárdulásra utal úgy lelki erők tekintetében, mint különösen abban a vonatkozásban, hogy önmagában szilárduljon meg az egész, ami az emberben természetes módon helyezkedik el. A g tehát az a hangzó, amely az ember-lényt önmagában tartja össze, de azt a lényt, akit a természet mintegy belsőleg vált valóra. Ez a g.

Egy euritmista talán bemutat nekünk egy g-t, hogy önök is lássák, hogyan hajlamos belső megszilárdulást nyújtani a g- mozdulat, Tehát elhárítunk mindent, ami kívül van, ami pedig belül van, összetartjuk, ezt nyújtja a g-mozdulat.

Most a furcsa w-hangzó kerül sorra. Ezt a hangzót nemigen találjuk meg a régebbi nyelvekben, nevezetesen a régi keleti nyelvekben. Erre a hangzóra akkor van igénye az ember lelkének, ha nem szokott hozzá a szilárd burkokhoz, hanem a változást igényli és a szilárd háza helyett, amit mintegy a b hangzóban érezhet meg, sátra lenne, vagy olyasvalamije, mint a védelmet nyújtó erdő, vagy valami más, ami kívülről tudja oltalmazni. A w (v) az a hangzó, amely mintegy a mozgékony burokra utal.

Tulajdonképpen emiatt van az is, hogy a w-(v)-nél mindig azt kell éreznünk, hogy valamit, ami minduntalan megújulva védelmet nyújt nekünk, magunkon viselünk. A w-(v)-hangzóban azt érezzük meg, ami tovafut, mindazt, aminek a mozgás a lényege. Tulajdonképpen a w (v), az erős w (v) a tovahaladó hullámot ábrázolja, a gyenge w (v) pedig a szétfröccsenőt. Csak arra hívom fel a figyelmet, minek kell lennie a w-(v)-érzetben. A furcsa csak az, hogyha valamiképpen arra van szükség, hogy a w-(v)-t úgy használjuk, hogy odafigyeljünk a hangzóra, mindig természetes, hogy ismételten használjuk. Amikor w-(v)-t használunk, úgy érezzük, kénytelenek vagyunk többször is használni. Ha csak annyit mondunk: „es wallet”, úgy kívánjuk mondani: „es wallet und woget, es weht und windet, es wirkt und webt”, stb., tehát, röviden, semmi sincs, ahol annyira természetesen használjuk az alliterációt, mint amikor w-(v)-t érzünk. Alliterációkat képezhetünk más hangzókkal is, de annyira magától értetődőnek, mint a w-(v)-vel, más hangzókkal nem érezzük.

Talán valamelyik euritmista bemutat nekünk egy w-(v)-t. Látják kérem, ő is egy mindenképpen mozgás közben végzett taglejtésre törekszik. A w-(v)-hangzó hozza tehát mozgásba a dolgot. Mutasson be nekünk kérem egy ismételten megjelenő w-(v)-vel egy alliterációt, egyszerűen körben járva, - anélkül, hogy most alliterációt alkotnánk, rögtön fogunk majd utána alliterálni. Más betűkkel, más hangzókkal is jelentkezik majd az alliteráció, csak annyit figyeljenek majd meg, hogy a többi hangzókból álló alliterációk milyen kevéssé érintik önöket a w-(v)-nél jelentkező alliterációkkal szemben. Tehát:

Wehe nur
Waltender Gott,
Wehgeschick naht.
Ich wallete
Der Sommer und Winter
Sechzig ausser Landes,
Wo man nicht immer scharte

most egy másik alliteráció következik:

In die Schar der Schützen,
Doch vor keiner Burg
Man den Tod mir brachte.

most egy igen hathatós alliteráció következik, de m-mel. Érezhetik ugyan, de nem fogják olyan erősen érezni majd, mint a w-vel: 

Nun soll mein eigenes Kind
Mich mit dem Schwerte hauen,
Morden mich mit der Mordaxt!
Oder soll ich zum Mörder werden?

Érezhetik, hogy ahol a w (v) jelenik meg, az alliteráció magától értetődő mindenütt, más hangzókkal úgy hat, mintha éppen a w-(v)-től kerülne elő.

De az alliteráció, mint költői forma, éppenséggel ott is őshonos, törzsökös, ahol a w-(v)-t egyenesen legelevenebben érzik. És kétféle dolgot érezhetünk. Először is, hogy hozzátartozik az alliterációhoz, a kezdőhangra-rímeléshez, hogy egy kissé régebbi európai korokba helyezkedjünk vissza. Wilhelm Jordan megpróbálta az alliterációt újból divatba hozni és bizonyos belső meggyőző erővel is tudta elmondani. Ma mégsem érezzük kissé helyénvalónak az új felnémet nyelvben. De ha van egy kis adottságunk hozzá, hogy vissza tudunk helyezkedni régebbi korokba, még mindig lehet hatása. A most önöknek felolvasott kis vers a „Hildebrand-dalok” közül való. Hildebrand sokáig volt távol hazájától, amikor újból hazatérőben volt, találkozott a fiával, Hadubranddal és összeveszett vele, az akkoriban teljesen átérzett alliterációs formában fejeződik ki a rokonok közötti vita.

Alliterációt úgy adhatunk elő, hogy az euritmistákat körben rendezzük el és körben haladókkal hangsúlyozhatjuk az alliterációkat, mivel az alliterációk, ha nem is okvetlenül w-(v)-kből állnak, de legalábbis mássalhangzóknak kell lenniük. Mivel tulajdonképpen az alliteráció nem állhat magánhangzókból, az euritmiában alliteráció esetén olyan személyekkel adatjuk elő a magánhangzókat, akik a körön belül állnak.

Alliteráltassuk néhány személlyel az éppen az előbb felolvasott versikét. Rendeződjenek el körben, hárman pedig lépjenek a körbe rajtuk kívül a magánhangzók számára.

Fejezzük ki most az alliterációt kiváltképpen azzal, hogyha megjelenik egy újabb alliteráló hangzó, ezt mindig egy soron következő személy fejezze ki, miközben az előző személy ismétli a maga hangzóját. Akik tehát a kör kerületén állnak, csak az alliteráló mássalhangzókat közvetlenül követő magánhangzókat csinálják meg, a többi, a kísérő magánhangzókat a középen állók csinálják. Egyszer, hogy jól látható legyen, alliteráljuk el ezt a versikét, a külső körön járva lassan:

Wehe nun,
Waltender Gott,
Wehgeschick naht.
Ich wallete
Der Sommer und Winter
Sechzig ausser Landes,
Wo man sich scharte
In die Schar der Schützen,
Doch vor keiner Burg
Man den Tod mir brachte.
Nun soll mein eigenes Kind
Mich mit dem Schwerte hauen,
Morden mich mit der Mordaxt!
Oder soll ich zum Mörder werden?

Az alliteráló mássalhangzót és a közvetlenül rákövetkező magánhangzót a körben egymásnak adják át.

Így látják, hogyan kerül az alliteráció következtében valóban mozgás és egyúttal zártság is az ilyesmibe.

Most beszéljünk meg egyet és mást, amit arra használhatunk, hogy teljesen a lényegnek megfelelően állíthassuk szervezetünket az euritmia szolgálatába. Most mindenekelőtt jó, ha tudjuk érzékelni az euritmiában az állás és a járás között a különbséget.

Ha állunk, az mindig azt jelenti, hogy ábrázolunk valamit, a képe vagyunk valaminek. Amikor tehát euritmizálásra készítenek elő egy költeményt, mindenképpen meg kell érezniük, hogy inkább valahol utalni kell-e valamire, vagy inkább oda kell-e elevenen valaminek a lényegét állítani. Ebből adódik, hogy álló helyzetbe mennek-e át, - ha jobbára nyugalomba kerülnek, már ezt készítik vele elő, - vagy elkezdenek menni. Mégis úgy végződik majd az ügy, hogy a járásnál kevésbé jön tekintetbe az állás, mert a költemény mégis csak az élőt akarja kifejezni, vagyis valamit, ami él és nem pusztán csak azt, hogy mit jelent. Ilyenkor jó tudni, hogy az emberi test a világ egész mivoltával kapcsolatban mit jelent általában. Az emberi lábak a Földet jelentik, mert teljesen hozzáillenek. Ahol tehát valamiféle földi nehézkedés jön tekintetbe, amit az ember él meg, - mint szinte minden földi baj esetében, - arról lesz szó, hogy a lábuk és a lábfejük kecsességével fejtsék különösen ki az euritmiát.

A kezek és a karok a lelkiséget jelentik. A lelkiség a legfontosabb dolog, ami az euritmián keresztül jelenik meg. Ezért főleg a kezek és a karok mozgásának kell szerepet játszania az euritmiában. Itt azután átmegyünk már szellemi területre, de az önmagában vett szellemiséget még különösen a hangzók egymásba történő átmenetével kell kifejeznünk, Ha tehát például a szellemiség gúnyolódva, pajkoskodva fejeződik ki a beszédben, az ember „szellemességében”, ami az emberből azért „jön elő”, mert éppen szellem, - ahogyan mondják - jó értelemben véve „szellemes ember”, ezt azután fejjel kell jeleznünk, mert a fej a szellem számára van itt.

Mindenképpen tudatára kell ébrednünk ezeknek a dolgoknak és akkor megfelelőképpen hozzuk majd őket napvilágra. Különösen fontos lesz majd, ha a fejünket, organizációját tekintve, a legváltozatosabb módon használjuk.

Fordítsák el csak jobbra a fejüket. Ezt mindig érthetjük úgy is: „akarom”, természetesen nem pusztán csak az „akarom” szónak, hanem mindennek, amiben benne van az, hogy „akarom”.

Ha viszont balra fordítják el a fejüket, így érthető: „érzem”, tehát ahol a versben jobbára azt kell kifejeznünk, hogy „érzem”, balra fordítjuk el a fejünket.

Hajlítsák le jobbra lefelé a fejüket. Ha így hajlítják le, (jobbra lefelé): „nem akarom”. Ha ugyanígy balra hajtják le: „nem érzem”, nem értek valamit, nem érzem meg, nem érzékelem.

Most fordítsák a fejüket teljesen előre, hajtsák előre le. A mozdulatot különösen akkor tudják teljesen magától értetődőnek érezni, ha megcsinálják a következőket. Álljon ide két euritmista és az I. végezze ezt a mozdulatot. Azt képzeljék tehát, hogy azt mondaná az I. euritmista, aki profilban áll: „Istenek szívesen teremtenek emberszíveket”. - A II. euritmiával akar válaszolni rá: „Túl okos vagy nekem, nem értelek.” - Most ezt a mozdulatot csinálja, de világosan, valamilyen összefüggésben számtalanszor előfordul ez majd: magába roskad valaki, mert nem tud valamit megérteni.

Meg szeretném most még említeni, hogy legalább egy példán szerepel ez is: az Állatövet követő 12 taglejtésből és a bolygók keringését követő 7 mozdulatból véve, valamire mindig alkalmazhatunk taglejtéseket. Mondjuk például, hogy előfordulhat a következő is azon kívül, amit a sorzáró rímekről kaptunk tegnap, de mindenképpen érezhetjük is: az I. euritmista az oroszlán-mozdulatot végzi, a II. a Vízöntőét és most próbálják euritmizálni a kis verset, amelyet felolvasok majd, - az éles rímeknél, tehát a magas hangzókra végződő rímeknél pedig I. az Oroszlán mozdulatát csinálja. A gyenge, tompa, gördülő rímeknél, ahol tehát nincsenek magas hangzók, amelyek mély hangzókkal végződnek, a II. a Vízöntő mozdulatát végzi. Állva euritmizálják, felőlem akár csak a magánhangzók szerint is és éppen csak a sorvégek mozgásait végezzék el, hogy lássuk, a taglejtések hogyan hatnak a rímek szerint.

Es rauschet das Bächlein über Gestein -

II.-nek a hangzót ki kell tartania,

Ein Weidenbaum drüber gebogen,
Drauf sitzt des Müllers Büblein klein,
Im Schosse ein kleines Zitherlein.
Die Füsschen bespült von den Wogen.
Es kommt ein Mann des Wegs zu gehn,
Er bleibt so still, so schweigsam stehn,
Sieht zu dem sinnigen Knaben:
„Hatt’ auch einmal ein Büblein klein,
War auch so still und auch so fein;
Das liegt nun draussen, begraben.”

(A sziklát egy kis patak zúgja körül,
A fűzfa lehajta fölébe az ágát,
Rajta a molnár kisfia ül,
Egy kis citerával ölében örül,
A hullámok verdesik lábát.
Egy férfi az úton épp arra jár,
Csendesen, hallgatagon megáll
És látja az értelmes kicsi fiút:
„Ó, volt nekem is egy kicsi fiam,
Ő is csendben örült, halkan, finoman,
Ott kint feküszik, hol nincs visszaút.”)

Látják tehát, így meríthetjük a rímeket az Állatöv-mozdulatokból. Felhívom a figyelmüket, hogy ha éppen ezeket a dolgokat csinálják meg, érezni fogják, hogyan kapnak biztonságérzetet az euritmia mozdulatainak kidolgozása során. Valóban nem szabad a mozdulatok valamelyikét tetszés szerint venniük, hanem meg kell keresniük azt, amely a vers hangulatának felel meg.

Most szeretném, ha ide állna néhány euritmista és különféle taglejtéseket végezne, mégpedig így: Az első zárja össze lábait és vízszintesen nyújtsa ki oldalra a karjait.

A második kissé szétnyitott lábakkal tartsa karjait nagyjából a gégefő magasságában vízszintesen oldalra.

Most pedig a harmadik kissé terpesztett lábakkal úgy tartsa karjait oldalra, hogy a kezeit összekötő vonal a szíve alatt húzódjon.

A negyedik még jobban, teljesen terpessze széjjel lábait és a karjait úgy tartsa, hogy a kezei messze a feje fölött legyenek, de függőlegesen egy vonalban a lábfejeivel.

Az ötödik a lábait nagyjából a harmadikhoz hasonlóan tartsa, a kezeit összekötő vonal pedig pontosan a feje tetején haladjon keresztül.

Ez a vonal a gégefőn halad át (a másodiknál), itt (az elsőnél) teljesen vízszintesen, itt pedig (a negyediknél) magasan a fej fölött halad el és itt (az ötödiknél) a fejtetőn halad át. Tartsák meg ezeket az összes taglejtéseket.

A hatodik teljesen zárja össze a lábát és egészen függőlegesen tartsa a karjait.

Most a következőket jegyezzék meg ezekről a taglejtésekről:

Elképzelem, mit beszélek
Beszélek
Beszéltem.
Szellemileg keresem magamat
   (szellemi eredetemet)
Megérzem magamat magamban   
Szellemi úton haladok
Úton vagyok a szellem felé
I.
II.
III.
IV.

V.
VI.
(magam felé)

Nagyjából így. Most megpróbálhatják, hogy az egyik állásból átmenjenek mindig egy másikba. - Álljon egy euritmista az I. elé és adja elő kérem ezt a hat állást. Próbálja kérem lejárni a hat állást, lépjen oda mindegyikük elé és érezze közben azt, hogy amit az előbb mondtam, azzal kell kifejeznie, hogy a mögötte állók mozdulatait végzi. Most tehát elsőnek Ön van soron:

Elképzelem, mit beszélek –

A következő elé lépve:

Beszélek
Beszéltem
Szellemileg keresem magam
Megérzem magamat magamban
Szellemi úton haladok

Így tehát egymásból következnek a taglejtések.


Rudolf Steiner egyik jegyzetfüzetéből

Ha euritmiára felnőtteket tanítunk, egészen biztosan nagyon jól beletalálják majd magukat az euritmiába, ha azzal kezdjük, hogy éppen ezeket a taglejtéseket gyakoroltatjuk velük.

Ráadásul ez a gyakorlat, - vagyis ha egymás után végzik ezeket a taglejtéseket, - a lelkeket összhangba hozó gyakorlatok közé tartozik, gyógyeuritmiai taglejtések. Ha tehát lélekben, belsőleg az emberek annyira elhidegültek, hogy az már testileg, mindenféle anyagcsere-betegségekben is kifejeződik, ez a gyakorlat, mint gyógyeuritmiai gyakorlat, mindenképpen egészen kiváló.

Végül a szívükre szeretném kötni, kedves Barátaim, hogy igazán jól euritmizálni csak akkor lehet, ha megvan az akarat hozzá, hogy - ha szabad így mondanom, - csak gondos elemzést követően lássanak hozzá az euritmizáláshoz, az euritmizálandó gondos elemzése után. Ha tehát egy verset vesznek elő, mindenekelőtt arra ügyeljenek kiváltképpen, hogy milyen hangzókból áll. Ha tényleg úgy találják, hogy sok az á-hangzó a költő csodálkozó érzését, rácsodálkozását kifejezni hivatott versben, azt mondják majd, hogy jól euritmizálható a vers, mert az á-hangzó kifejezi benne a rácsodálkozás lelkiállapotát. Maga a költő is úgy érezte, hogy a rácsodálkozó lelkiállapot számára az á-hangzónak van jelentősége. Egyenesen arra támaszkodnak majd, hogy kiváltképpen az á-hangzó érvényesüljön az euritmia taglejtései során. Az euritmizáláskor fontosabb a hangzóbeli tartalmat a lelkük elé idézni a csupán az értelemnek megfelelő tartalomnál. Mert az értelemnek megfelelő tartalom: próza. A vers annál kevésbé költemény, minél jobban rá van utalva, hogy az értelmének megfelelő tartalmával hasson. A vers annál inkább költemény, a hangzótartalmától minél kevésbé tud szabadulni valaki, minél jobban hangzótartalmával hat valakire.

Ezért mint euritmistáknak tulajdonképpen nem a prózai tartalomból kellene kiindulnunk, hanem bele kellene mélyednünk az előforduló hangzók világába és még azt is mondhatnánk, hogyha a versben sok á-hangzó van, már eleve csodálkozásba fúló versnek euritmizálandó. Számunkra ez arra utal, hogy azt nézzük, ami tulajdonképpen a beszéd. A versben a továbbiakban valóban a beszédbeliség előadott ismertetőjegyeit keressük, - úgy nézzük tehát a verset, hogy hol található benne valamiféle konkrétumot, valamiféle absztraktumot, valamiféle körülményeket, viszonylatokat. Tulajdonképpen tehát úgy gondolom, hogy a költeményt teljesen át kell élnünk előbb, mégpedig a beszéd megformálást (Sprachgestaltung-ot) illetően, csak ezután kell hozzáfognunk az euritmizálásához.

Megfigyelhetik az euritmizálás során, hogyan próbáltam mindenütt mozgást, érzést és jelleget adni az alakzatokban. Ezt már az euritmistának figyelembe kell vennie. A mozdulatot mozgásnak kell éreznie. A mozdulatot leírják. Mint euritmisták, mozgást végzünk. De aurával együtt kellene elgondolnunk, különösen, ha egy fátyol is hullámzik körülöttünk, de akkor is, ha nem vesz bennünket a fátyol körül, aurának kell képzelnünk, amit a fátyol fejez ki, (1. az euritmia-alakzatokat), a kecsesség, amire szükség van, csak akkor kerül majd bele, ha így képzeljük. Nézzék meg csak az 1-et (euritmia-alakzat: 1). Ha az 1-re gondolnak, maga az 1 benne van a mozdulatban, de amit az 1-nek még mint érzést, érzületet adhatunk, abból áll, hogy ebben az alakzatban az aura a karokon, itt széltében felül elkeskenyedve lefelé csüng. Képzeljék el, hogy érzéseiket a karjaik mondják el azzal, hogy ilyesvalami csüng önökről aurikusan lefelé; éppen így a lefelé kissé táguló sima ruházat is. Tulajdonképpen így kellene érezniük magukat. Mindenképpen így kellene felöltözve és szálldosva érezni magukat, mint euritmistáknak, ahogyan most utaltam rá.

Különösen fontos a jellegzetesség is. Amikor a karunkat kinyújtjuk, bizonyos módon valóban éreznünk kellene, hogy az izmaink feszülnek (1. az euritmia-alakzatokat). Mindenütt feszeseknek kellene az izmainknak lennie, ahol a jellegzetességet a szín adja meg. Ezt feltétlenül meg kell csinálnunk. Itt tehát például (1. az euritmia-alakzatokat) úgy kellene mindenütt a lábunkra állnunk, hogy az izmainkat feszeseknek érezzük. Ezen múlik a dolog. Ezért adjuk elő ezeket az alakzatokat éppen így.

Ha ezt azután az egyes hangzókon megtanulják, a hangzók érzékelése annyira beleszívódik a szervezetükbe, hogy egy egész költeményen keresztül érezni fogják, hogy az egyik például az 1-hangzóra, a másik pedig a b-hangzóra van hangolva. Akkor tudják majd a hangzó alapján megalkotni a költeményt.

Ezt kellene természetesen különösen tekintetbe venni akkor is, amikor arról van szó, hogy az embereknek euritmiát tanítanak. Természetesen a pedagógiai euritmiánál arról lesz szó, hogy az euritmiát arra használjuk, hogy a testen azokat a dolgokat végeztessük el, amelyek a lelket erkölcsös, megismerésbeli, érzéseknek megfelelő módon viszik előbbre.

A művészi euritmiánál viszont majd arról lesz szó, hogy amennyiben euritmizál a lélek, tanuljon meg vele a testben élni. Így tehát, amikor egy bizonyos művészi motívumról, művészi tartalomról van szó, úgy érezzük, hogy voltaképpen mást nem is tudunk csinálni, mint éppen ezeket a mozdulatokat, amelyeket végzünk, éppen ezeket a magától értetődőnek látszó taglejtéseket, amelyeket formába öntünk.

Azt azonban mindenképpen figyelembe kell vennünk, hogy az euritmia valóban valami mást csinál az emberi szervezetből és hogy addig, amíg az ember az euritmiában valamiképpen még küszködik valamivel, ami „test” még a testén és nem vált még „lélekké”, minden előadás tökéletlen még. Az egész testnek lélekké kell válnia az euritmia megvalósítása során.

Ezt a nagy különbséget kellene megéreznünk, ha mondjuk egy euritmia-csoport éppen szent szorgalommal dolgozott ki egy programot és miután kidolgozta, itt előadja. Örülhetünk, hogy minden mennyire friss, hogyan birkóznak még a formákkal, bizonyos körülmények között a karok még nem mozognak, hanem dobálják őket, nehezére esnek még a léleknek, mintha leesnének a földre, vagy ellöknék őket, pedig maguktól kellene mozogniuk. Vagy ha lökdösni kellene őket, odacsapják, vagy lóbálják ahelyett, hogy lökdösnék. Mindezek a dolgok frissek és örülhetünk, hogy egyfajta kampányra vonulnak ki vele.

Utána elmennek két tucat városba turnézni. Ez még nem következett ugyan be, de, gondolom így is lehetne. Mindig ugyanazt a programot játszanák el két tucat városban. Eljátszották tehát a programot két tucat ízben. Utána hazajönnek az euritmisták. Majd itt adják elő újból, - hiszen magától értetődik, hogy dr. Steinerné nem tudott azonnal kidolgozni egy újabb programot, - ugyanazt a programot, amelyet láttunk már hat héttel ezelőtt gyermeki frissességében, miután már közben eljátszották két tucat ízben máshol. Ekkor már másképpen örülünk, magától értetődő lett minden attól, hogy mindig más és más várost láttak, más körülményekkel ismerkedtek meg, vagyis valami következtében, amit a külvilág nyújtott nekik, bizonyos belső lelkesedést fejtettek ki, attól, ami van bennük, maguktól értetődővé lettek a mozgások is. Azután szívből örvendezünk és mást nem is mondhatunk: Ó, bárcsak eljátszhatnák még ötvenszer, akkor lenne csak igazán szép azután!

Az ilyesmiket mindenképpen meg kell értenünk. Minden színművész értékelni tudja, amit most önöknek mondtam. Az igazi színművész egyáltalán nem is gondol arra, hogy egy szerepet el tud játszani, ha ötvenszer még nem játszotta el! Csak ötvenegyedszerre gondolja úgy, hogy a szerepet valóban el tudja játszani, magától értetődővé kell válnia számára a szerepnek. Ezt kell éreznie már egyszer. Amit ábrázolnia kell, annyira kell szeretnie, hogy tulajdonképpen félre se akarja sohase tenni. A közönségnek engedtetik legfeljebb meg, ugye, hogy amit minduntalan hall a művésztől, unalmasnak találja. De éppen a művészet terén van nagyon nagy jelentősége, hogy úgy figyeljünk oda egy bizonyos művészi területre, hogy minduntalan megkapjuk újból. Egyszer például alkalmam volt egy színdarabot minden este látnom, amit valahol, ahol voltam, egy nyári színházban ötvenszer játszottak el, minden este ugyanaz a darab ment. Minden este elmentem oda, ugyanazt a darabot hagytam magamra hatni minden este és úgy találtam, legfeljebb ötödszörre volt unalmas látnom, ötvenegyedszerre már nem. Még ha igen mérsékelt előadás is volt a nyári színházé, sokat lehetett belőle tanulni, tökéletlen voltában, tökéletlensége megfigyelése során olyan hallatlanul sokat, egy ilyen hosszadalmas tevékenységből - vannak, akik különös és hosszadalmas tevékenységnek találják, - az egész életre is lehetne belőle valami. Hiszen akkoriban ez egy olyan darab volt, amit ki nem állhattam, a darab egyáltalán nem érdekelt, ugyanis Sudermann „Tisztelet” című színműve volt. Ki nem állhattam, de ötvenszer néztem végig egy kissé közepes társulat előadásában, hogy tudattalanul rájöjjek egyszer az összes részletekre, vagyis, hogy tisztán az asztráltestből éljem meg, minden tudatos érzékelésből kivegyem, és csupán együtt éljek vele.

Valójában arról van szó, - és éppen az euritmia megtárgyalása alkalmából szeretném ezt megemlíteni, - hogy mindenképpen meg kell az embereknek tanulnia a bonyolultabb dolgokban is kifejezésre juttatni a ritmust. A Miatyánk nem lesz unalmas, ha valaki nem csak ötvenszer, hanem ki tudja hányszor is elimádkozza. Arra viszont sokkal kevésbé figyelnek fel, hogy az egész szervezet egyik többé-kevésbé közömbösnek tetsző élményével kapcsolatban, amelyhez valakit a karmája vezetett valamikor, szintén ez a teendő.

Ezzel együtt pedig, kedves Barátaim, előadássorozatunk végére érkeztünk. Látták, hogy nekem kiváltképpen az volt fontos, hogy úgy alakítsam ki az előadássorozatot, hogy megláthassák, hogyan adódik az euritmia lelkünk érzéséből, hogyan lehet tulajdonképpen mintegy az euritmia iránt érzett szeretet során szert tennünk az euritmia technikájára, hogyan fakadjon minden a szeretetből.

Kedves Barátaim! Csak nemrégiben mondtam el a „Közlönyben” (Nachrichtenblatt, 1924. június 8-i, 22. számban), hogy én magam az euritmiát mennyire szeretem, hogy mennyire kívánnám, hogy ezentúl mindenütt jobban vegyék figyelembe, jobban méltányolják a nagy odaadást, amelyre szükség van mindenkinél, akik euritmizálással foglalkoznak, dr. Steiner asszonnyal kezdve és jelenlévő euritmia-művésznőinkkel. Éppen nemrégiben fejtettem ki a „Közlönyben”, hogy ezt semmiképpen sem lehet eléggé méltányolni és az antropozófusok körében nem is méltányolják eléggé. Nos, remélem, hogy az euritmia felmagasodásához némiképpen hozzájárulhatunk ezzel a tanfolyammal és közben mi, akik itt együtt vagyunk, az euritmia ügye előmozdítójának érezhetjük magunkat, akár úgy hisszük, hogy az euritmiát már alapjaiban tudjuk, akár gyenge kezdők vagyunk csupán, vagy érdekel bennünket, hiszen az euritmia a világ megismerésének mégsem a legrosszabb részeiből növekedett ki, hanem a szellemből merít. Ha pedig így, passzívan, vagy aktívan az euritmia előmozdítóinak érezzük magunkat, az euritmián keresztül teljesíthető majd az antropozófia egyetemes fejlődése részére az, amit vele kell teljesíteni.

Ha majd az emberek szépségben látják működni a szellemet az emberi formákban, hozzá fog majd némiképpen járulni az emberiség állásfoglalásához a szellemmel szemben, amelyet tulajdonképpen el kell foglalnia az antropozófia folytán.

Minden egyes, az antropozófia talaján elsajátított részletnél az antropozófia nagy egészére gondoljunk, és úgy öntsünk formába minden egyes részletet, ahogyan - ha szabad így mondanom, - az antropozófus szívünk sugallja, amennyiben tevékenykedésünk során az antropozófia szándékaihoz a részletekben is méltók akarunk lenni. Ezt mozdítsa némiképpen elő, amit az euritmia-tanfolyam során bátorkodtam elmondani.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként