Az euritmiát ismertető előadások, amelyeket itt fogok tartani, dr. Steiner asszony véleménye alapján jöttek elsősorban létre, ami szerint ahhoz, hogy az euritmiát mintegy pontosan kialakítva adjuk tovább, előbb ismételten el kell még egyszer végezni mindazt, ami a hangzók euritmiáját illeti, amit a hangzók euritmiájából az évek folyamán sikerült az érintett személyekkel megértetnünk. Azután arról lesz szó, hogyan csatlakoznak az ismétlésekhez az euritmia kiterjesztései, mégpedig mindig a mindenkori részletezésben és nem fejezetekre osztva.

Megpróbálom amellett az euritmiát különféle vonatkozásai szerint tárgyalni, az itt kiváltképpen tekintetbe veendő művészi szemszögből is és pedagógiai, valamint gyógyászati értéke szempontjából is.

Ma előre szeretnék bocsátani valami bevezetésfélét, holnap majd, ehhez csatlakozva, a hangzók euritmiájának első elemeit ismertetem. Az euritmistának elsősorban arra van szüksége minden téren, hogy az euritmia művészetében, az euritmiában tevékenykedve élhessen személyiségével, ember voltával, így fejezi majd ki az euritmia az életet. De anélkül, hogy ne hatolna be a látható beszéd, az euritmia szellemébe, ezt nem érheti el. Aki az euritmiát csak nézi, műélvezetként veszi fel csupán, az euritmia mivoltáról semmit sem kell tudnia, minden más műélvezethez hasonlóan, ahogyan a zenehallgatónak sem kell összhangzattant, vagy ellenponttant tanulnia. Egyszerűen az ember természetes, magától értetődő fejlődésén alapul, hogy ahhoz, amit értésnek lehet neveznünk a művészetek befogadása közben, az egészségesen kiművelt embernek érzéke is van.

A művészetnek saját magán keresztül kell hatnia, hatásának magától értetődőnek kell lennie. De aki euritmiával foglalkozik, akinek az euritmiát el kell valamiképpen helyeznie a világban, a dolog mivoltába ugyanúgy be kell hatolnia az euritmia érdekében, ahogyan be kell a dolog mivoltába hatolnia - mondjuk - egy muzsikusnak, festőnek, vagy egy szobrásznak is. Egyúttal az a dolgunk az euritmiánál, ha mivoltába be akarunk hatolni, hogy az ember mivoltába is be kell általában hatolnunk, mert nincs még egy olyan művészet, amely annyira eminens módon igénybe venné mindazt, ami van az emberen, mint az euritmia. Nézzenek végig a művészeteken, vegyék a művészeteket, hangszereik vannak, eszközökre van szükségük, de nincsenek az emberhez annyira közel álló hangszereik és eszközeik, mint az euritmiának.

Bizonyos mértekben biztosan emberközelbe kerül a színművészet és a tánc is, amikor magát az embert használják művészetük eszközéül. De amit a színész alakít a színművészetben, az előadás egészében csak alárendelt szerepet játszik, ami a művészi alakítás közben az emberről nem tűnik el, hanem voltaképpen arra használja az embert, hogy az egyes esetekben azt utánozza, ami voltaképpen már elő van készítve az emberben itt, a Földön.

Ráadásul a színművészetben arról van szó, hogy mintegy csak arra világítson rá, amit az ember igénybe vesz a mindennapos életben, hogy a beszédre világítson rá. Taglejtésekkel egészítik ki a beszédet, hogy bensőségesebbé tegyék. Mint mondtam, legfeljebb arról van tehát szó, hogy egy picikét előre segítsék, ami már jelenleg megvan a Földön az emberből.

A táncművészetben - ha egyáltalán szó lehet művészetről, ha a tánc művészetté magasodik, - beleáramlik az emocionális tartalom, az akarat az ember mozgásába, miközben ismét csak azt alakítják tovább, ami megvan már az emberben, mint mozgáslehetőség, mint adottság a fizikai síkon egyébként is. Az euritmiában olyasmiről van szó, ami semmilyen irányból nézve nincs meg az emberen a mindennapos, fizikai életben, teljesen a szellemiség alapján kell megalkotni, ami úgy használja csak az embert, ahogyan a fizikai világban alakjával áll, ami kifejezőeszközéül csak az embert használja, mégpedig az ember mozgását használja kifejezőeszköznek.

Felmerül a kérdés, hogy voltaképpen mit adnak elő? Akkor értik csak meg, hogy mit adnak elő az euritmiában, ha arra figyelnek, hogy az euritmia látható beszéd kíván lenni. A beszéddel is így van ez. Ha a színész formálja meg a beszédet, a mindennapos beszéd a mintakép, de ha magát a beszédet formáljuk meg, a beszédnek, mint olyannak, nincs mintaképe. Az emberből önálló alkotásként tör elő. Ami megnyilvánul a beszédben, napvilágra kerül a beszédben, a természetben sehol nincsen meg.

Az euritmiának szintén mindenképpen olyasminek kell lennie, ami eredeti alkotást ad elő. Induljunk ki a beszédből, ami az emberi gégefő és a vele többé-kevésbé összefüggő szervek termékének mutatkozik. Mi ez a gégefő? A kérdést fel kell egyszer tennünk, mert már sokszor utaltam rá, hogy az euritmiában egyfajta gégefő válik az egész emberből. Meg kell egyszer kérdeznünk tehát, hogy miért fontos egyáltalán a gégefő? Ha a beszédet egyelőre a gégefő termékének tekintjük, nem figyelünk fel rá, hogy a gégefőből mi tör elő, mi alakul ki benne tulajdonképpen. De arra talán tudunk emlékezni, hogy létezik egy ma kevéssé megértett, furcsa hagyomány, amelyet egyszerűen a János-evangélium elejét idézve jeleznek: „Kezdetben vala az Ige és az Ige Istennél vala és Isten vala az Ige.” Az Ige. Nos, amit ma „Ige” alatt értenek, olyasvalami, aminek a legkevésbé sincs értelme ebben az összefüggésben a János-evangélium elején, noha állandóan tárgyalnak a János-evangélium kezdetéről. Azt hiszik, hogy közben gondolni is tudnak valamire. De nem, mert ha azt vesszük, hogy az ember ma voltaképpen mit gondolhat az „Igé”-ről, - és egyúttal azt mondja a szóról, hogy „a név zörej és füst, mennyei zsarátnok borítja...”, stb. - Ha elképzeljük, hogy mit jelent ma az embereknek az „Ige”, - bizonyos értelemben még le is fitymálja a gondolattal szemben és miközben a gondolattal szemben lefitymálja, még fennköltnek is képzeli magát, - a János-evangélium kezdetének a legkevésbé sincs értelme, sőt, nincs is egyáltalán értelme.

Nos, a hagyomány, amelyet csupán jelez a János-evangélium eleje, természetesen azon alapszik, hogy ösztönös megismeréssel egykor tudták, mi az Ige. Ma már nem tudják. Az ember eredeti szemléletében az „Ige” eszméje, fogalma, egykor magába foglalta az egész embert, mint éterikus teremtést.

Mivel önök antropozófusok, tudják mindannyian, hogy mi az éter-ember. Van egy fizikai ember és van egy éter-ember. A fizikai embernek bizonyos külső és belső formái vannak, amelyeket a szokásos fiziológia és anatómia ír le és le is rajzol, de persze nem veszi figyelembe, hogy a fizikai embernek csak a legkisebb részét rajzolja le, hiszen a fizikai embernek egyúttal folyadék-alakja, levegő-alakja és hőtartalma is van, amelyet, ha a fiziológiában és az anatómiában szó van az emberről, általában véve nem rajzolnak le. De egyelőre mégis lehet mindenképpen elképzelésünk arról, hogy mi az ember fizikai teste.

Most azonban itt van az emberi természet második része, az étertest. Ha le akarnánk az ember étertestét rajzolni, valamiféle igen bonyolult alakzatot mutatna. Mert alapjában véve ugyanúgy nem festhetnénk meg valamiféle maradandó dolognak, mint a villámot, nem festjük le a villámot sem, mert a villám mozgásban van, áramlik. Ha a villámot akarjuk utánozni, egy áramlást, mozgást kellene ábrázolnunk. Az étertestet is csak úgy lehetne rögzíteni valamiképpen, mintha a villámot akarnánk lefesteni, amennyiben le tudnánk festeni. Az étertest szakadatlanul mozgás közben van, szakadatlanul eleven.

Vannak-e valahol ilyen mozgások, mozgásban lévő formák, amelyekből folyton létrejön és el is múlik, bár nem belőlük marad fenn az ember éterteste, az emberek világában vannak-e ilyenek úgy, hogy a közelükbe is férkőzhetünk? Igen, vannak. Amikor az ember általában hangzókkal formálja mindazt meg, ami beleáramlik a beszéd tartalmába, ilyen formák vannak benne, - kérem, kedves Barátaim, a dolgokat pontosan mondom, pontosan úgy értsék a dolgokat, ahogyan mondom.

Nos, gondolatban tekintsék végig mindazt, amit gégefőjükből hangzóvá formálnak, úgy, hogy alkalmazzák őket a beszéd teljes terjedelmében mindarra, ami létrejön, vagyis vegyenek mindent szemügyre, ami alkotórésze valaminek, ami hozzá tartozik a beszédhez, ami a beszéd miatt jön a gégefőből elő. Legyenek tudatában, hogy a gégefőből előkerülő összes elemek mind annak az alkotórészei, ami a beszédben kerül napvilágra, legyenek tudatában, hogy mindez bizonyos olyan mozgásokból áll, amelyeknek eredetileg már eleve a gégefő és a vele szomszédos szervek formaképzése az alapja. Onnan kerülnek elő.

Természetesen nem egyszerre kerülnek onnan elő. Nem egyszerre mondunk mindent ki, ami a beszéd alapja. Mikor mondanánk ki mindazt, amin a beszéd alapul? Bármilyen furcsán hangzik is, de akkor, ha egymás után a-tól z-ig megszólaltatnánk egyszer az összes hangzókat. Képzeljék el egyszer ezt. Képzeljék el, hogy valaki elkezdené az a-val, b-vel és egymás után megszólaltatná az összes lehetséges hangzót tovább, egészen a z-ig, de megszakítás nélkül, csak a szükséges lélegzetvétellel, természetesen. Minden, amit kimondunk, a levegőbe rajzol egy bizonyos formát, csupán nem látjuk, de mindenképpen feltételezhető, hogy létezik, sőt, még az is elképzelhető, hogy tudományos eszközökkel is rögzíthető anélkül, hogy lerajzolná az ember.

Ha kimondunk egy szót, - fa, Nap, stb., - mindig meghatározott formát adunk a levegőnek. Ha az abc-t a-tól z-ig kimondanánk, a levegőnek igen bonyolult formát adnánk. Kérdezzük meg ezúttal, mi jönne létre, ha valaki valóban megtenné? Egy bizonyos időn belül kellene történjen, - meghalljuk még, hogy miért, az előadások folyamán, - hogy amikor a z-hez elérünk, ne folyjon még teljesen szét újból az első hangzó, tehát maradjon még plasztikus formában az a, amikor a z-hez érünk. Mi lenne, ha miközben megformáljuk a hangzókat, valóban el tudnánk az a-tól jutni a z-ig, vagyis, ha úgy hoznánk ezt létre, hogy egészen a z-ig megmaradna az a és kirajzolódna a levegőben az egész? Milyen forma lenne ez?

Az emberi étertest formája lenne. Az emberi étertest jönne létre így. Az emberi étertest állna önök előtt, ha egyszer hangról-hangra, a-tól z-ig, előállítanák a teljes abc-t, az ember állna önök előtt, - helyre kellene csupán állítani az abc-t, mert ma nem egészen helyes sorrendben állítják össze, de most csak az elvről van szó.

Mi történt itt voltaképpen? Az ember, mint étertest, mindig itt van. Mindig magukban hordják. Mit csinálnak tehát, amikor beszélnek, amikor az abc-t mondják? Mintegy belemerülnek étertestük formájába és a levegőnek továbbítják. Megalkotják a levegőben étertestük képmását. Ml történik, amikor egyetlen szót mondunk ki csak, nincs benne meg természetesen minden hangzó? Képzeljük el, hogy előttünk van az ember. Előttünk áll, - fizikai test, étertest, asztráltest és én. Kiejt egy szót. Látjuk, hogy tudatával étertestébe merül. A levegőben kirajzolja éterteste egy részét, mintha önök előtt a fizikai test állna és le akarnák - mondjuk a kezét rajzolni, látni lehetne tehát a levegőben a kezét. Nos, az étertestnek nem olyan formái vannak, mint a fizikai testnek, de a levegőben az étertest formái rajzolódnak ki. Ha ezt helyesen értjük meg, egyenesen az ember alakjának, fejlődésének legcsodálatosabb metamorfózisába tekintünk bele. Mert mi az étertest? Magába foglalja a növekedés erőit, a táplálékról való gondoskodáskor számításba vehető, de az emlékezés beindulásakor is számba vehető erőket is, és amikor beszélünk, mindezeket a levegőalakzatnak adjuk át.

Amikor beszélünk, amikor tehát az ember belső világa az étertestben él, lenyomatot készítünk az ember belső világáról a levegőben. Ha a hangzókat összeállítjuk, létrejönnek a szavak. Ha összeállítjuk őket az abc összes hangzóiból, elejétől végig, egy igen bonyolult szó keletkezik. Ez a szó azonban magában foglalja az összes lehetséges szavakat. De éteri voltában egyszersmind az embert is magában foglalja. Mielőtt azonban egy fizikai ember lett volna itt a Földön, volt egy éter-ember itt. Mert a fizikai ember alapja az éter-ember. De mi az éter-ember? Az éter-ember a teljes abc-t felölelő Ige.

Amikor tehát az ősi Ige formába ömléséről beszélünk, amely már kezdetben vala, mielőtt a fizikai ember még itt volt és ezt tekintetbe vesszük, születésnek, az éter-ember születésének nevezhetjük azt, ami létrejön a beszéddel, ha az abc-t éppen hangról-hangra ejti ki. Egyébként az egyes szavakban töredékek, részek születnek meg az emberből. Mindig az emberből hangzik el valami az egyes szavakban. Azt mondjuk: fa, - mit jelent, ha azt mondjuk: fa?

Ha azt mondjuk: fa, ez azt jelenti, hogy az ott kint álló fát úgy fejezzük ki, mint ami belőlünk, az éter-emberből való, belőlünk egy darab. - A világban minden dolog egy darabka belőlünk, semmi sincs, amit nem fejezhetünk ki az emberrel. Ahogyan az ember önmagát és egyúttal a világot is kifejezi, amikor hangról-hangra elmondja a teljes abc-t, az együttes szó, az abc-töredékeit jelentő egyes szavakkal olyasvalamit mond ki, ami a világ része. Az egész világegyetemet kimondanánk, ha a-t, b-t, c-t mondanánk és tovább is mondanánk. Egyes szavakkal a világegyetem részeit mondjuk ki.

De most, ha végig akarjuk ezt gondolni, tisztáznunk kell, hogy mi az alapja a hangzóknak, mint olyanoknak. A hangzóknak, mint olyanoknak, elsősorban mindaz szolgál alapul, ami az ember belső világa.

Azután az, ami az étertestből él, az ember belső világából mindaz, ami a lélekben érzésnek élhető meg? Így hát most oda kell eljutnunk, hogy mi élhető meg érzésnek az ember lelkében.

Kezdjük el az á-nál. Az á-t ma úgy tanuljuk meg kiejteni, ahogyan elsajátítjuk kisgyermek korunkban, öntudatlanul álmodozó állapotainkban. Később, amikor a hangzók további megtaníttatásával gyötörnek az iskolában, ezt eltemetjük. Amikor még mint gyermekek tanulunk beszélni, valami megvan már a beszéd tulajdonképpeni nagy titkából, de még éppen álmodozó, öntudatlan állapotban van a tudat alatt.

Amikor az á-t kiejtjük és érzésvilágunk némiképpen egészséges, úgy érezzük, hogy belső világunkból akkor tör elő az á, ha valamire rácsodálkozunk, megcsodálunk valamit.

A csodálkozás is csak egy része az embernek. Az ember nem valamiféle elvont dolog. Minden percben valami. Minden éber percében valami. Persze, el is bóbiskolhat és akkor nem egészen pontos, hogy mi, de akkor is valami, ha elbóbiskol, voltaképpen minden percben valami. Hol elcsodálkozik, hol fél, hol belevág - mondjuk - valamibe. Minden percben, minden másodpercben valami. Nem pusztán csak elvontan egy ember, minden másodpercben valami. Időnként tehát rácsodálkozik, megcsodál valamit. Ezt fejezi ki azután az á, amikor a gégefő segítségével megmintázza a levegőbe, ami végbemegy az étertestben a rácsodálkozáskor, a csodálkozás élményekor. Amellett kihelyezzük emberi mivoltunk, nevezetesen csodálkozó emberi mivoltunk egy részét is, belehelyezzük a levegőbe.

Amikor egy fizikai ember létrejön a Földön, ha létrejötte egyáltalán megfelel a fejlődés egyetemes lehetőségeinek, teljes embernek jön létre. Az anya szervezetének méhéből kerül elő. A fizikai ember fizikai alakjával együtt ott jön létre.

Abban, ami a-tól z-ig jönne létre, egy éter-ember lenne, csak a levegőben fejeződne ki, az ember gégefője és a vele szomszédos szervek formálnák meg.

Ugyanígy kell azt mondanunk, hogy amikor világra hozzák a gyermeket, amikor meglátja a napvilágot, - így szokták mondani, - a fizikai ember a méhből és a vele szomszédos szervekből jön létre.

Nos, a gégefő nem úgy működik, mint a méh, hanem folyton-folyvást teremt. Így tehát ember voltunk töredékei jönnek létre a szavakban, és ha összefoglalnánk a nyelv minden szavát, - ez még egy szavakban annyira gazdag költő esetében sem áll fenn, mint Shakespeare, de nagyjából ez a helyzet, - a teremtő gégefőben megformálnánk levegőalakzatban éppen az egész éter-embert, de sorrendben, keletkezőben, - születés ez, beszéd közben szakadatlanul zajló születés. A beszéd mindig az éter-ember megszületésének a része.

Viszont a fizikai gégefő csak a külső burka az étertestben lévő legcsodálatosabb szervnek, ami mintegy a szó anyaméhe. Itt van előttünk a csodálatos átalakulás, amire utaltam, amikor a metamorfózisról beszéltem. Minden, ami az emberben van, bizonyos ősformák metamorfózisa. Az éter-gégefő és burka, a fizikai gégefő a méh metamorfózisa. Ember-teremtésről van szó, amikor beszélünk, az éter-ember megteremtéséről.

Ha most a dolgot mindkét nemen végigkövetjük, a beszéd titkára mutat rá a beszéd és a szexuális funkciók között lévő kapcsolatban megnyilatkozó összefüggés is, például a hangelváltozás a férfiaknál.

A világ élete legmélyéről a beszédbe buzogó teremtő tevékenységről van tehát szó. Megnyilatkozása közben gyorsan váltakozva látjuk lejátszódni szemünk előtt, ami egyébként a fizikai ember létrejöttekor az emberi szervezet titokzatos mélyére húzódik vissza. Ekkor jutunk azután hozzá az alkotó munka iránt érzett megbecsüléshez, tisztelethez, amire a művészi alkotó tevékenységhez szükségünk van, amire, mint művészek, be vagyunk állítva. A művészetben nem használhatunk egy pusztán csak elméleti fejtegetést, nem használható, elvonttá tesz. A művészetben olyasmire van szükségünk, ami a világ létébe egész emberi mivoltunkkal együtt helyez bele. De hogyan helyezkedhetnék egész emberi mivoltunkkal annál jobban bele a világ létébe, mint amikor tudatában vagyunk, hogyan függ össze a beszéd az ember létrejöttével? Amikor az ember beszél, az egykori, az ősidőkben történő megteremtésének egy részét állítja oda, amikor a világ mélyéről az éteriségből, levegő-alaknak formálták meg az embert, mint olyat, mielőtt még folyékony, majd később szilárd alakja lett volna. Amikor beszélünk, visszaképzeljük magunkat a kozmikus emberré válás állapotába, amilyen az ősi időkben volt.

Emeljünk ki most egyszer egy példát. Térjünk vissza még egyszer az elcsodálkozó embert előttünk létrehozató á-ra. Tudnunk kellene, hogy valamiképpen alapja van csodálkozásnak mindenütt, ahol a beszédben az á megjelenik. Vegyék a „vár” szót, vagy a „barátot”, tetszés szerint egy olyan szót, amiben á van. A csodálkozó embert fejezi ki a beszéd, ahol éppen az á-nál tartanak. Ezt valaha tudták. Tudták még azok is, akik a héber nyelvet beszélték, hiszen a héberben mi volt az á, az alef? Mi volt? A csodálkozó ember volt.

Most szeretném valamire emlékeztetni önöket, ami közelebb viheti önöket ahhoz, hogy az á voltaképpen mire utal, mi az, amit á alatt értek. Nézzék, azt mondták Görögországban, hogy a filozófia a rácsodálkozással, az ámulattal kezdődik. A filozófia, a bölcsesség szeretete, a rácsodálkozással, az ámulattal kezdődik. Ha az őseredeti, az ösztönösen tisztánlátó megismerés értelmében szóltak volna, azt is mondhatták volna, hogy az á-val kezdődik a filozófia, a filozófia, a bölcsesség szeretete az á-val kezdődik, az ősrégi ember számára ez ugyanazt jelentette volna.

De voltaképpen mi után kutatunk, ha filozofálunk? Végső soron mégis csak az ember után. Önismeretre törekszik mégis minden. Az embert akarjuk megismerni végső soron. Az emberismeret, az ember szemlélése kezdődik tehát az á-val. De egyúttal ez a legrejtettebb dolog is, hiszen meg kell erőltessük magunkat, sok mindent kell tennünk, hogy megismerjük az embert. De voltaképpen csak akkor állunk úgy az ember előtt, hogy a legnagyobb csodálattal ejthetjük ki az á-t, ha úgy közeledünk hozzá, ahogyan teljesen szellemiségből, lelkiségből és testiségből formálták meg, ha teljességében van meg. Ezért á a csodálkozó, a saját magára, a maga igazi mivoltára, az önmagára rácsodálkozó ember, voltaképpen tehát a legjobban, legeszményibben kibontakozott ember.

Ha egyszer megérezzük, hogy az előttünk álló fizikai ember csak egy része csupán az embernek és voltaképpen csak a benne lévő isteni dolgokat teljében meglátva áll csak igazán előttünk, az ősi emberiség ezt az önmagára rácsodálkozó embert nevezte á-nak. Az á az ember, a maga legtökéletesebb állapotában. Az á az ember lenne tehát, az á hangzóban pedig éppen azt fejezzük ki, amit az emberben érzés szerint élünk meg.

Térjünk át az á-ról a b-re, hogy egyelőre jelezzünk valamit legalább, ami az a-tól z-ig terjedő ős-szó megértéséhez vezethet. Térjünk rá a b-re. A b úgynevezett mássalhangzó, az á magánhangzó. Egy magánhangzót kiejtve megsejtik, hogy elsősorban belső világuk legmélyéről nyilatkoznak meg. Egy érzésbeli élmény jár együtt minden magánhangzóval, - mint az á-val is. Mindenütt, ahol az á megjelenik, elcsodálkoznak. Mindenütt, ahol felbukkan egy e, így írhatnánk talán le, hogy mit éreznek: „valamit tett nekem, érzem”. - Az e, amin megállnak, voltaképpen mindenütt azt jelenti: „valamit tett nekem, érzem”.

Gondolják csak meg, hogy mennyire elvont, ráncos ember lett belőlünk a beszéd átélését tekintve, mint amikor az alma, vagy a szilva egészen ráncos lesz. Gondolják csak egyszer meg, hogy mennyire csak úgy, a levegőbe beszélünk, fogalmunk sincs róla, hogyha kitartunk egy á-t, - állandóan csináljuk,- vagy egy e-t követ egy á valahol, oda, hogy „valamit tett nekem, érzem” a rácsodálkozástól jutottunk el. - Ráérzünk-e arra, hogy mi az i, hogy kíváncsiak lettünk, majd rájöttünk valamire, de csak a magánhangzóknál érzik-e meg, hogy mindennek az alapja egy csodálatos, igen bonyolult érzés? Ha csak az öt magánhangzót engedjük magunkra hatni egymás után, egy eleven, természeti ember benyomását kelti. Ha teljes tudattal ejtjük ki az öt magánhangzót, vagyis belső világunkból teljesen tudatosan hagyjuk felcsendülni, voltaképpen teljes méltósággal újra megszüljük magunkat. Ezért mondom, hogy mennyire ráncosak lettünk, már csak az van előttünk, hogy az „alma”, vagy egy másik szó mit jelent, hogy valamit jelent, élményünk már egyáltalán nincs. Csupa ránc vagyunk.

De a konszonánsoknál, a mássalhangzóknál kissé másképpen van. Nem sejthetjük meg, hogy érzés szerint kifelé megyünk belső világunkból, a rajtunk kívül lévő dolgokat utánozzuk.

Tételezzék fel, hogy elcsodálkozom és azt mondom: á! Ezt ki kell mondanom, lerajzolni nem tudom. De mit csinálok, ha ki akarok fejezni valamit, ami kissé kerek, le van kerekítve, mint ez az asztal, de nem akarok beszélni? Leutánzom (megfelelő mozdulat), minta után formálom meg. Ha valakinek le akarom írni az orrát, de nem beszélek közben, nem mondom a szót, hogy az „orra”, mégis meg szeretném értetni magamat, lerajzolhatom (megfelelő mozdulat). De ugyanígy van, ha mássalhangzókat képezek. Rajtam kívül lévő dolgok utánzatai, mindig annak a formáját utánozzák, ami odakint van. Csakhogy ezeket a formákat olyan levegőalakzatokkal fejezzük ki, amelyek a gégefővel szomszédos szervektől, a szájpadlástól és a többiektől származnak. Szerveink segítségével olyan formát alakítunk ki, amely a kívül lévő dolgot megcsinálja, lemásolja minta után. Még akkor is ez történik, amikor valamit betű formájában rögzítünk. Később még szó lesz róla.

De mindig valamit utánzunk, amikor a b-t formáljuk meg, - ki sem tudjuk ejteni önmagában véve, hozzá kell fűznünk egy é-t. Ha azt, ami a b-ben képződik, a levegőalakzatban rögzíteni tudnánk, - ami benne van abban, hogy egy b-t mondunk, - mindig valami olyasmi lenne, ami valamit beborít. Kunyhónak, háznak nevezhető forma, burkoló forma jön ki belőle. A b mindig kunyhót, házat utánoz. Ha tehát így kezdjük: á, b, ez az „ember, tökéletes voltában” és az „ember, a házban”: á, b.

Így mehetnénk végig a teljes abc-n és az egyes hangzókban kimondhatnánk az ember titkát, vagyis hogy mi az ember a világegyetemben, a házában, testi burkában. Rátérve a c-re, d-re és sorban a többiekre, mindegyik mondana valamit az emberről. Amikor pedig a z-hez érnénk, voltaképpen az ember bölcsessége állna hangzókban előttünk, mivel az étertest az ember bölcsessége.

Beszéd közben tehát valamiféle nagyon fontos dolog történik. Kialakul az ember. Ha például tartalmas érzéseket táplálunk, a lelkiséget például már bizonyos teljességgel tudjuk alakítani. Sokat szemléltet a lelkiségből az I-O-A, érzésbeli életének megfelelő módon szinte az egész lelkiséget bemutatja: I-O-A.

Most mondhatjuk, hogy vegyük szemügyre egyszer, ami mint beszéd tör elő az emberből. - Tegyük fel, elmondja valaki előttünk az egész abc-t, itt van a teljes emberi étertest, előkerül a gégefőből, a méhből, itt van. Megnézzük a fizikai embert, aki a földi körülmények között az anya szervezetéből, a gégefő metamorfózisából, az igazi méhből kerül elő.

De most képzeljük el a teljes embert, aki a világba mindazzal együtt került, ami rajta van, hiszen nem maradhat úgy, ahogyan van, ami kikerült az anya szervezetéből. Ha egész életében olyan maradna, nem lenne belőle teljes ember, ki kell még előbb mindent valamivel egészítenie. A teljes ember akár még csak - mondjuk - 35 éves korában is többet kapott az egész világtól, mint amije egy gyermeknek van. Ha a teljes embert séma szerint úgy képzeljük el, hogy 35 éves korában az egész világegyetemből úgy kerül elő, mint a gégefőből a beszéd, vagy a fizikai ember gyermekként a méhből, - ha úgy képzeljük, hogy a világegyetem úgy mondja ki az embert, mint mi a szavakat, - az ember-formát, az ember teljes alakját kimondott szó formájában kapjuk meg (l. a rajzot).

Nos, itt áll akkor konstrukciójában előttünk az ember, - igazán az ember-alak a legcsodálatosabb dolog a Földön, - és meg is kérdezhetjük, kérdezzük meg a legősibb isteni hatalmakat: „Hogyan teremtettétek az embert? Hasonlóképpen, mint amikor beszélünk és megteremtjük a szót? Voltaképpen mi történt, amikor megteremtettétek az embert?” - Ha pedig a kérdésre a világegyetemből válasz érkezne, ez lenne a válasz: „Mindenféle mozgás, forma kerül a közelünkbe, a legkülönbözőbbek, egy ilyen (euritmizált á), egy ilyen (euritmizált e), meg egy ilyen (euritmizált i) forma, mindenféle lehetséges forma kerül ki mozgás közben a világegyetemből.” Az emberi szervezethez kapcsolódva, úgy, ahogyan vagyunk, képzelhetjük az összes lehetséges mozgásokat.

Igen ám, de ezek a lehetséges mozgások, ha megmerevednek, a fizikai ember-formát úgy adják meg, mintha - mondjuk - földi élete közepe táján járna. Mit csinálna tehát az istenség, ha ténylegesen a földi rögökből, a Föld porából akarná megformálni az embert, mit tenne akkor az istenség? Mozdulatokat hajtana végre és végső soron az adná meg az ember formáját, ami ezekből a mozdulatokból jön létre, ahogyan a Föld pora a mozdulatok értelmében kap formát.

Most elképzelhetjük magunknak az á-t. Mindannyian ismerik az á, a b, a c és a többi hangzó euritmizált formáját. Képzeljék el, hogy jönne az istenség, az ősi tevékenységből, az ősi isteni tevékenységből egymás után előállítaná, amit az euritmizált - de most az euritmizált - á-nak, b-nek, c-nek ismernek, így, miközben ez lezajlik, ha a fizikai anyagban ölthetne formát, ott állna önök előtt az ember. Az euritmia azon alapul, hogy azt mondjuk, hogy az ember befejezett formában áll előttünk, de a kész forma mozgásból jött létre. A befejezett forma létesülő és feloldódó ősformákból jött létre. Nem a mozgásban lévő származik attól, ami nyugalomban van, hanem a nyugalomban lévő ered attól, ami mozgott. Amikor pedig kialakítjuk az euritmiát, az ősi mozgásokhoz térünk újra vissza.

Mit csinál bennem, az emberben, a Teremtőm a világ ősi állapota folytán? Euritmia-formákat kell alkotniuk, ha a kérdésre válaszolni akarnak. Isten euritmizál és az ember-alak Isten euritmizálásának eredményeképpen jön létre.

Minden művészetről beszélhetünk úgy, ahogyan most az euritmiáról beszélek, mert ilyen módon minden művészetet megkaphatunk az istenségből valahonnan. De az euritmia saját részeként, eszközként veszi igénybe az embert és ezért az euritmia esetében tekinthetünk bele legmélyebbre az ember és a világ mivolta közötti kapcsolatba. Ezért kell tetsszen önöknek az euritmia. Mert gondolják meg, ha az ember külső formáiból eleinte nem igen tudjuk meg, hogy mi az emberi szépség, majd azután bemutatja egy előadás, hogy Isten eredetileg hogyan formálta meg a mozgásból a szép ember-alakot, megismételve az ember számára az isteni teremtő mozgásokból az euritmia formáit, ez válasz a kérdésre, hogy az emberi szépség hogyan alakul ki?

Amikor egy kis ember, egy gyermek van előttünk, aki nincsen még befejezve, csupán teljes embernek kell majd lennie és segítségére kell az istenségnek sietnünk, hogy megfelelő módon fejlődjenek a formák tovább, amelyek alapjait a gyermeknél lerakta, - miféle formákat kell felhasználnunk a tanítás, a nevelés folyamán? Az euritmiáét. Ez az isteni mozgás, az ember isteni megformálásának folytatása.

Ha pedig bizonyos módon az ember beteg lesz, az isteni ősképének megfelelő formák szenvednek kárt. Más lesz belőlük itt, a fizikai világban. Mi a tennivaló? Térjünk viasza az isteni formákhoz, legyünk segítségükre, csináltassuk újból meg az emberrel az isteni formákat. Úgy kell rá visszahasson, hogy a károsodott formákat ismét helyreállítsák.

Az euritmiáról mint gyógyító művészetről van szó, amint eredetileg, a tisztánlátó korokban tudták is, hogy visszahatnak az egészségre bizonyos, megfelelő módon megszólaltatott hangzókkal. De akkor még éppenséggel rá voltak szorulva, hogy az egészséges állapotot az étertestre újból visszaható levegő kerülőútján érjék el. Ha egyenes úton haladnak, ha az emberrel az emberi szervek képződésének megfelelő, mozdulatokat végeztetnek, - tudni kell csupán, hogy milyenek ezek a mozdulatok, a láb és a lábszár bizonyos mozdulatai még egészen felfelé, egészen a fejig is megfelelnek bizonyos formálódásoknak, - ha ezeket a mozdulatokat utána csináltatják, létrejön az euritmia harmadik vonatkozása, a gyógyeuritmia.

Ezt akartam ma előrebocsátani és így már mindenki, aki az euritmiában tevékenykedik, természetes módon érzi, hogy mit is csinál voltaképpen, hogy nem pusztán csak egy konvencionálisan megtanulható valamit vesz át, hanem olyasvalaminek tekinti, ami által az ember ténylegesen közelebb kerül az isteni dolgokhoz, mint euritmia nélkül, ahogyan így van ez minden olyan művészettel, ami ezzel az érzülettel, ilyen érzéssel jár bennünket át. Mivel jár együtt az, hogy az euritmiával komolyan foglalkozzunk? Légköre kell legyen, éreznünk kell, hogy az ember kapcsolatban van az istenséggel. Akkor igazi euritmia az euritmia. Erre van szükség.