Erre az időre (1889) esik első utazásom Németországba, amikor is meghívtak Goethe művei weimari kiadásának munkatársául. A kiadásról Zsófia szász nagyhercegnő megbízásából a Goethe Archívum gondoskodott. Néhány évvel azelőtt halt meg Goethe unokája, Walter von Goethe, aki Goethe kéziratos hagyatékát a nagyhercegnőre hagyta. A nagyhercegnő ezután megalapította a Goethe Archívumot és néhány Goethe-szakemberrel együtt - akiknek az élén Hermann Grimm, Gustav von Loeper és Wilhelm Scherer álltak - elhatározta, hogy olyan Goethe-kiadást hoz létre, amelyben az ismert Goethe-műveket a még nyilvánosságra nem hozott hagyatékkal kiegészítik.

A Goethe-irodalom körébe tartozó publikációim adták az indítékot arra, hogy felkérjenek Goethe természettudományos írásai egy részének erre a célra való feldolgozására. És hogy a természettudományos hagyatékban tájékozódjam és a munkámmal kapcsolatos első lépéseket megtegyem, Weimarba hívtak.

Néhány hetes tartózkodásom Goethe városában életem ünnepi időszaka volt. Éveken keresztül Goethe gondolatvilágában éltem; és most magam is ott lehettem azokon a helyeken, ahol ezek a gondolatok születtek. Ennek az érzésnek a felemelő hatása alatt töltöttem el a néhány hetet.

Ott voltak előttem a papírlapok, amelyeken kiegészítések voltak ahhoz, amit előzőleg a Kürschner féle „National Literatur” Goethe-kiadványa számára feldolgoztam.

Ennek a korábbi munkámnak az alapján képet alkottam magamnak Goethe világnézetéről. Most az volt a fontos, hogy megállapítsam, vajon ez a kép helytálló-e egybevetve a hagyatékból előkerült azelőtt nem publikált természettudományos írásokkal. Nagy figyelemmel dolgoztam bele magam Goethe hagyatékának ebbe a részébe.

Csakhamar úgy láttam, hogy a még nem publikált írások fontos adalékot szolgáltatnak ahhoz, hogy Goethe megismerési módját pontosabban tekinthessem át.

Addig megjelent írásaimban Goethe megismerési módját úgy értelmeztem, hogy szerinte az ember mai, mindennapi tudatával messze van a körülötte levő világ igazi mivoltától. És ebből a messze-létéből fakad az a törekvése, hogy mielőtt megismerné a világot, olyan erőket fejlesszen ki magában, amelyek a mindennapi tudatában nincsenek meg.

Ebből a szempontból jelentősnek láttam, hogy Goethe írásai között olyanokat találtam, mint a következők:

„Hogy ezek között a különböző fajták között valamelyest tájékozódjunk, (Goethe az emberben levő különböző fajta tudásra és ennek a tudásnak a külvilághoz való viszonyára gondol) hasznosakra, tudással bírókra, szemlélődőkre és átfogó tudásúakra osztjuk őket.

1. A hasznosak, haszonra törők, követelők az elsők, akik a tudomány területét mintegy felvázolják és a praktikusat megragadják. A tapasztalat révén szerzett tudás biztonságot, bizonyos szélesebb látókört ad nekik.
2. A tudni vágyóknak nyugodt, önzetlen szemléletre, érdeklődő nyugtalanságra, világos értelemre van szükségük; ezek mindig kapcsolatban vannak az előbbiekkel; csak tudományos értelemben dolgozzák fel azt, ami eléjük kerül.
3. A szemlélődők már produktívan viselkednek; a bővülő tudás észrevétlenül valamilyen szemléletet igényel, valamilyen szemléletbe torkollik és a tudással bírók, bármennyire is keresztre feszítve érzik magukat az imaginációval szemben, mégis, mielőtt hibáznának, segítségül kell hívniuk a produktív képzelőerőt.
4. Az átfogó tudásúak, akiket büszke szóval alkotóknak is lehetne nevezni, a legmagasabb értelemben produktívak; amennyiben ugyanis eszmékből indulnak ki, már az egésznek az egységét mondják ki és azután úgyszólván már csak a természet dolga, hogy az eszméhez alkalmazkodjék.”

Az ilyen megjegyzésekből kitűnik, hogy Goethe szerint az ember mindennapi tudatával a külvilág igazi mivoltán kívül van. Másik tudatformára kell átváltania, ha megismerésével a külvilágba be akar hatolni. Weimari tartózkodásom során egyre határozottabban fogalmazódott meg bennem a kérdés: hogyan kell a Goethe által lefektetett megismerési alapokat ügy továbbépíteni, hogy az ő szemléleti módjából kiindulva a gondolkodás átvezessen oda, ahol a szellemi tapasztalást - ahogy az számomra adódott - fel tudja venni magába.

Goethe abból indult ki, ami a megismerés alacsonyabb fokain, a „hasznosak”, a „tudni vágyók” fokain elérhető. Látva, hogy ezzel a tudással szemben ott áll az, ami a „szemlélődőkben” és „átfogó tudásúakban” az alacsonyabb megismerési fokok tartalmát produktív lelki erők révén termékennyé tudja tenni. Amikor így, az alacsonyabb rendű tudással a lelkében a magasabb szemlélet és átfogó tudás fényében élt, egynek érezte magát a dolgok mivoltával.

Ezzel természetesen még nincs adva a szellemben való megismerő átélés. De kirajzolódik a hozzávezető üt egyik oldala, az, amely az embernek a külvilághoz való viszonyából adódik. Világos volt, hogy a megoldást csak az adhatja, ha a másik oldalról indulunk el, arról, amely az ember önmagához való viszonyából adódik.

Ha a tudat produktívvá válik, vagyis a valósághoz önmagából hozzáad valamit, megmaradhat-e még a valóság világában, vagy ellebeg attól, hogy a nem-való világban elvesszen? Át kellett tehát tekinteni azt, ami ebben a tudat által „produkált” valamiben szemben áll ezzel. Az emberi tudatnak előbb meg kell értenie saját magát; csak akkor tudja a tisztán szellemileg átélteket igazolni. Ilyen gondolataim voltak, világosabban megismételve korábbi gondolataimat, amikor Goethe írásait tanulmányoztam.

Nyár volt. Weimar művészeti életéből alig volt valami jelen. Teljes nyugalomban adhattam át magam annak a művészi elemnek, amely Goethe működésének emlékeként volt ott. Nem éltem a jelenben, teljesen belemerültem Goethe korába. Hiszen Weimarban az akkori jelen a Liszt-korszak volt. Ennek képviselői viszont nem voltak ott.

Munka után az archívumban dolgozókkal voltam együtt. Azonkívül ott voltak azok a munkatársaim is, akik kívülről jöttek rövidebb, vagy hosszabb időre az archívumba. Az archívum igazgatója, Bernhard Suphan rendkívüli szívélyességgel fogadott és Julius Wahle az archívum állandó munkatársa jó barátom lett. Mindez azonban csak két év után alakult így ki, amikor hosszabb ideig ismét az archívumban dolgoztam. Ezt majd a maga helyén fogom elmondani.

Ekkoriban nagyon szerettem volna Eduard von Hartmannt személyesen is megismerni. Már évek óta filozófiai tárgyú levelezést folytattam vele. Ez a találkozás egy rövid, Weimar utáni berlini tartózkodásom során sikerült is.

Hosszan beszélgettünk. Egyenes felsőtesttel, lábait kinyújtva feküdt egy kereveten. Mióta térdbaja gyötörte, életének legnagyobb részét ebben a helyzetben töltötte. Homloka tiszta, éles értelmet fejezett ki, szemei határozott tekintete azt a bensőségesen átérzett biztonságot mutatta, amelyet a megismerés adott neki. Arcát hatalmas szakáll keretezte. Nagyon határozottan beszélt, ezzel is jelezve, hogy milyen alapvető gondolatokat mond ki az egész világra vonatkozóan és hogy ezzel meg is világítja azt. Ezeket a gondolatokat azonnal át- meg átszőtte a mások nézeteiről alkotott kritika. Így ültem vele szemben, miközben élesen bírált engem, de bensőjében tulajdonképpen nem is figyelt rám. Hartmann szerint a dolgok mivolta a nem-tudatos régióban van és az emberi tudat számára mindig is ott kell maradnia; számomra viszont a nem-tudatos elem olyasvalami volt, ami a lelki élet aktiválásával egyre inkább felhozható a tudatba. A beszélgetés során rátértem arra, hogy a képzetet nem volna szabad eleve olyannak tekinteni, ami a valóságtól elszakadva csak egy nem-valóságos valamit közvetít a tudatnak. Az ilyen szemlélet nem lehet ismeretelméleti kiindulópont, mert általa az ember elzárja maga előtt a valósághoz vezető utat. Hiszen csak az lehet előtte, hogy képzetekben élünk és a valóságot csak valamiféle képzet-hipotézisekkel, nem pedig valóságosan tudjuk megközelíteni. Sokkal inkább azt kellene előbb tisztázni, hogy a képzet nem-valóságos voltát valló nézet helyes-e, vagy csak előítéleten alapszik. Hartmann erre azt felelte, hogy erről nem is lehet vitatkozni, hiszen már a „képzet” szó szóképzésében is ott van, hogy nincs adva benne semmiféle realitás. Amikor ezt az ellenvetést meghallottam, lelkemben megborzongtam. „Szóképzés” mint kiindulópontja valamely világnézetnek! Ereztem, milyen messze vagyok korunk filozófiájától. És amikor hazafelé utaztam és a vonatfülkében átadtam magam gondolataimnak és a számomra mégis oly értékes látogatásra való emlékezésnek, újból lelki borzongás fogott el. Mindez még hosszú ideig élt bennem.

Rövid tartózkodásaimat, amelyeket a weimarit követően a németországi utazásom során Berlinben és Münchenben töltöttem - a Hartmannál tett látogatásomat kivéve - egészen a helyek kínálta művészeti életnek szenteltem. Látóköröm ilyen irányú szélesítése rendkívül sokat adott. Így ez az első nagyobb utazásom művészeti nézeteimre vonatkozólag is nagyjelentőségű volt. Amikor ez után az utam után ismét néhány hetet Salzkammergutban töltöttem, annál a családnál, ahol a fiúkat már olyan régóta tanítottam, sok benyomás emléke jött fel bennem. Továbbra is arra voltam utalva, hogy megélhetésem végett magánórákat adjak. De ez a munka most belsőleg is foglalkoztatott, mert azt a fiút, akinek a nevelését évekkel előbb elvállaltam és akit sikerült teljesen tompa lelki állapotából kihoznom, fejlődésében bizonyos pontig el akartam vinni.

Ezt követően, miután Bécsbe visszatértem, sokat jártam egy társaságba, amelynek a lelke egy asszony volt, akinek misztikus teozófiai beállítottsága a társaság minden tagjára mély hatást gyakorolt. Számomra nagyon értékesek voltak az órák, amelyeket ennek az asszonynak, Marie Langnak a házában töltöttem. Életfelfogásának és életérzésének komolysága nagyon szépen nyilatkozott meg. Lelki élményeit zengő, szívhez szóló szavakkal mondta el. Mivel a világgal és önmagával is nehéz harcokat vívott, élete csak a misztikus keresésben tudott, ha nem is teljesen, kielégülést találni. Így mintegy arra volt teremtve, hogy lelke legyen a kereső emberek egy csoportjának. Ebbe a körbejött be a teozófia, amelyet a múlt század végén H.P. Blavatsky terjesztett el. De behozta ide a maga teozófiáját Franz Hartmann is, aki széles körben ismert volt teozófiai munkái és Blavatskyhoz való kapcsolata révén. Marie Lang több mindent vett fel ebből. Ezek a gondolati tartalmak lelki habitusával több vonatkozásban egyezni látszottak. Mégis, amit ebből felvett, csak külső máz volt. A lelke mélyén miszticizmus élt és ez a miszticizmus a megpróbáltatások okozta szenvedések miatt elemi erővel jelentkezett a tudatában.

Az építészek, irodalmárok és a többiek, akik Marie Langhoz jártak, aligha érdeklődtek volna a Franz Hartmann által képviselt teozófia iránt, ha Marie Lang maga nem érdeklődött volna iránta. És a legkevésbé érdekelt volna engem. Mert ahogy Franz Hartmann írásaiban a szellemi világhoz viszonyult, az teljes ellentéte volt az én szemléletemnek. Nem tudtam elismerni belső igazságtartalmát. Kevésbé foglalkoztatott azonban írásainak tartalma, mint inkább a mód, ahogyan azokkal az őszintén kereső emberekre hatott.

Marie Lang révén ismertem meg barátnőjét, Rosa Mayredert. Mayreder azok közé tartozott, akikkel szemben egész életemben a legnagyobb tiszteletet éreztem és akiknek a fejlődését a legnagyobb érdeklődéssel kísértem. El tudom képzelni, hogy amit most elmondok, attól ő maga nem lenne éppen elragadtatva, de amit az ő révén kaptam, azt ilyennek éreztem. Írásai közül, amelyek később indokoltan voltak nagy hatással sok emberre és az irodalomban kétségkívül előkelő helyet biztosítanak számára, akkor még nem jelent meg semmi. De ami ezekben az írásokban azután megnyilatkozott, azt Rosa Mayreder úgy élete át és olyan szellemi formában tudta kifejezni, hogy a legmélyebb szimpátiámat váltotta ki. Az volt a benyomásom, hogy minden lelki képesség olyan mértékben van meg benne, hogy ezek harmonikus együttműködése az igazi emberséget fejezi ki. Különböző művészi adottságai mellett önálló és a dolgokba mélyen belelátó megfigyelő volt. Festése nem csak individuális fejlődését fejezte ki, hanem azt is, milyen odaadón mélyedt el az objektív világban. Azok az elbeszélések, amelyekkel írói pályáján elindult, tökéletes harmóniát fejeznek ki személyes vívódásai és az objektíven szemlélt külvilág között. Későbbi művei még inkább ilyenek. A legvilágosabban mutatkozik ez meg később megjelent kétkötetes „A nőiesség kritikája” (Kritik der Weiblichkeit) c. művében. Életem nagy nyereségének tartom, hogy ebben az időben, az ő keresésének és lelki küzdelmeinek az éveiben, jó néhány órát tölthettem együtt vele.

Ez megint azoknak az emberi kapcsolataimnak az egyike volt, amelyek a gondolati tartalmakon túl és bizonyos értelemben ezektől teljesen függetlenül alakultak ki és váltak intenzívvé. Mert az én világnézetem és még inkább érzésvilágom iránya egyáltalán nem volt azonos Rosa Mayrederével. Az a mód, ahogy én a jelenlegi tudományosságból a szellemiség átéléséhez emelkedtem, az ő számára nem lehetett rokonszenves. Ő ezt a tudományosságot olyan eszmék kialakítására akarta felhasználni, amelyek a személyiség teljes megvalósulását célozzák, anélkül azonban, hogy ez a személyiség a tisztán szellemi világ megismerésére törekednék. Amire nekem ebben a vonatkozásban igényem volt, az neki alig mondhatott valamit. Teljesen az emberi individualitás közvetlenül megnyilatkozó szükségleteire koncentrált és nem fordított figyelmet az individualitásban működő szellemi erőkre. Ilyen módon eljutott a nőiség és a nőiséggel járó igények addigi legjelentősebb ábrázolásához.

Rosa Mayredert nem elégítette ki a művészethez való viszonyulásom. Véleménye szerint félreismertem a művészetet mint olyat, holott én éppen arra törekedtem, hogy a specifikusan művészi elemet az általam átélt szellemiség segítségével megértsem. Úgy vélte, nem tudok a fizikai világ megnyilatkozásaiba eléggé elmélyedni, ezért nem tudom az igazán művészi elemet megközelíteni; holott én éppen arra törekedtem, hogy az érzékelhető világ teljes igazságát megismerjem. - Mindez nem csökkentette azt a bensőséges, baráti érzést, amely iránta bennem élt, hiszen ugyanakkor életem legértékesebb óráit neki köszönhettem. És ez az érzés mind a mai napig nem csökkent.

Rosa Mayredernél többször részt vettem a szellem embereinek beszélgetéseiben. Ott volt Hugo Wolf, Rosa Mayreder közeli barátja, aki csendesen ült és inkább befelé nézett, semmint a körülötte levőkre figyelt volna. Az ember lelkében rezonált az a kevés is, amit mondott. Mert amit átélt, az titokzatos módon átáradt azokra is, akik vele együtt voltak. - Őszinte szeretet fűzött Rosa Mayreder férjéhez, az emberileg és művészileg egyaránt finom érzésű Kari Mayrederhez és ennek a művészetekért lelkesedő fivéréhez, Julius Mayrederhez. Gyakran voltak ott Marie Lang és köre, valamint Friedrich Eckstein, aki akkoriban teljesen a teozófiai áramlatban és világfelfogásban élt.

Ez volt az az időszak, amikor a „Philosophie der Freiheit c. művem egyre határozottabb formát kezdett ölteni. Rosa Mayreder volt az, akivel erről a művemről a legtöbbet tudtam beszélni. Belső magányosságomat, amelyben éltem, részben ő oldotta fel. Rosa Mayreder az emberi személyiség megismerésére törekedett, én viszont annak a megismerésére, hogyan nyilatkozik meg a világ, amelyet ez a személyiség felnyíló szellemi szemével aztán megtalálhat. A két szemlélet közötti különbséget át is lehetett volna hidalni. Életem későbbi szakában gyakran és hálásan emlékeztem vissza többek között olyan élményekre, mint pl. egy sétára a gyönyörű alpesi erdőkben, amikor Rosa Mayrederrel az emberi szabadság igazi értelméről beszélgettünk.