Életem első szakaszának a végén belső szükségét éreztem, hogy az emberi lélek bizonyos orientációival világosan kifejezhető viszonyba kerüljek. Az egyik a misztika volt. A misztikához, ahogy az az emberiség szellemi fejlődésének különböző korszakaiban, a keleti bölcsességben, az újplatonizmusban, a keresztény középkorban, és a kabbalisztikában nyilatkozott meg, sajátos adottságaim miatt csak nehezen tudtam kapcsolatot találni.

A misztikust olyan valakinek tartottam, aki az eszmék világával, amelyben szerintem a szellemiség él, nem tud mit kezdeni. Az igazi szellemiség hiányának éreztem, ha az ember, hogy megnyugváshoz jusson, ideáival idea-nélküli belső világába akar leszállni. Ezt nem a világossághoz, inkább a szellemi sötétséghez vezető útnak láttam. A megismerés tehetetlenségét láttam abban, ha a lélek a szellemi valóságot az ideától való meneküléssel akarja elérni, amely maga ugyan közvetlenül nem jelenik meg az ideában, de az ideán keresztül az embert annak átéléséhez segíti.

És mégis vonzott valami az emberiség misztikus törekvéseihez, még pedig a misztikusok belső átélési módja. Belső világukban át akarják élni az emberi lét alapjait, nem csak az eszmére támaszkodó megfigyeléssel akarják ezeket az alapokat mint külső dolgokat nézni. Ezzel szemben világos volt, hogy ugyanilyen belső átéléshez lehet jutni, ha az ember az eszmevilág teljes, tiszta tartalmával mélyed el a lélek alapjaiban, ahelyett, hogy ezt a tartalmat kiiktatná az elmélyedés közben. Az eszmevilág fényét akartam a belső átélés melegébe vinni. A misztikust olyan valakinek tartottam, aki az eszmékben nem tudja meglátni a szellemet és ezért belső világában mintegy megfagy. Az eszmékkel kapcsolatban átélt hideg készteti arra, hogy a lélek számára szükséges meleget az eszméktől való megszabadulásban keresse.

Bennem a lelki átélés belső melegsége éppen akkor jelentkezett, amikor a szellemi világ még határozatlan átélését határozott eszmékké formáltam. Sokszor mondtam magamban: mennyire félreismerik a misztikusok azt a melegséget, azt a lelki meghittséget, amelyet akkor érez az ember, amikor együtt él a szellemiséggel áthatott eszmékkel. Számomra ez az együttélés mindig olyan volt, mintha közvetlenül érintkeznék a szellemi világgal.

Úgy láttam, hogy a misztikus nem gyengíti, inkább erősíti a materialista természetszemlélet álláspontját. Ez ugyanis elutasítja a szellemi világra vonatkozó szemléletet, vagy mert egyáltalán tagadja a szellemi világ létezését, vagy mert szerinte az emberi megismerés nem alkalmas másra, csakis a fizikai világ megismerésére. A megismerés határa nála egybeesik a fizikai szemlélet határával. Az átlagos misztikusnak az eszme megismerése szempontjából a materialistával azonos a felfogása. Azt állítja, hogy az eszme nem ér fel a szellemiséghez, ezért az ember, ha az eszmét meg is ismeri, kívül marad a szellemiségen. Mivel pedig a misztikus azért mégis csak el akar jutni a szellemhez, az eszmenélküli belső átéléshez folyamodik. Ezzel igazat ad a materialista természet-szemléletnek, amennyiben az eszme megismerését a puszta természeti megismerésre korlátozza.

Ha azonban az ember a lélek belsejébe merül anélkül, hogy az eszméket is odavinné, csak az érzések régiójába jut. Ilyenkor azt mondja, hogy a szellemiséget nem lehet a mindennapi életben szokásos megismerési úton elérni; hanem ahhoz, hogy a szellemiséget átélhessük, a megismerési szférából az érzésszférába kell lemerülnünk.

Az ilyen nézetet a materialista természet-szemlélet csak akkor vallhatja magáénak, ha nem az az álláspontja, hogy minden beszéd a szellemről csak a szavakkal való fantasztikus játék, amelynek semmilyen valósága sincs. Így a fizikai dolgokra irányuló eszmevilágot tartja az egyedül jogosult megismerési alapnak, az ember misztikus kapcsolatát a szellemmel pedig olyan tisztán személyes valaminek, ami felé adottságai szerint vagy hajlik, vagy nem, de amiről semmi esetre sem szabad mint „biztos megismerésről” beszélni. Az ember szellemiséghez való viszonyát teljesen a „szubjektív” érzésre kell bízni.

Miközben ezt lelki szemeim elé állítottam, egyre jobban fokozódott bennem a misztikával szembeni oppozíció. A szellemiség belső élményként való átélése sokkal biztosabb volt számomra, mint az érzékek észlelése. Lehetetlennek tartottam, hogy ezzel a lelki élménnyel szemben megismerési határokat állítsunk fel. A szellemhez vezető pusztán érzésbeli utat pedig a leghatározottabban elutasítottam.

És mégis, amikor azt néztem, hogyan éli át a misztikus a maga élményét, úgy éreztem, hogy valamilyen távoli rokonság van az ő átélési módja és az én szellemi világgal szembeni álláspontom között. Én a szellemiséghez való kapcsolódást a szellemiség által áthatott eszmék segítségével ugyanolyan módon kerestem, mint a misztikus az eszme-nélküliséggel. Azt is mondhatnám, az én szemléletem „misztikus” eszme-átélésen alapul.

Hogy belső világomnak erre a konfliktusára fényt derítsek és ezzel végül a konfliktus fölé emelkedjem, nem jelentett különösebb nehézséget. Mert a szellemiség helyes látása meghatározza az eszmék érvényességi körét és korlátot szab a személyes elemnek. Az ember, amikor a szellemieket megfigyeli, tudja, hogy ha a lélek a szellemi világot érzékelő szervvé válik, a személyes elem nem hat többé.

Nehézség adódott azonban abból, hogy írásaimhoz meg kellett találnom a nézeteimnek megfelelő kifejezéseket. Mert nem lehet az olvasónak szokatlan megfigyelésekre rögtön új kifejezéseket is találni. Választhattam: amit szükségesnek találok elmondani, azt vagy olyan formába öntöm, amelyet a természetszemlélet területén általában használnak, vagy olyanba, amelyet inkább a misztikum felé hajló írók használnak. Úgy láttam, hogy az utóbbi módon nem lehet az adódó nehézségeket leküzdeni.

Az a véleményem alakult ki, hogy a természettudományban a kifejezési formák tartalommal teli eszmékből állnak, bár a tartalmat egyelőre materialista módon gondolják el. Olyan eszméket akartam kialakítani, amelyek hasonlóan utalnak a szellemi világra, mint a természettudományosak a fizikai világra. Így megtarthattam mondanivalóm eszmei jellegét. Ugyanez a misztikus formák használata mellett lehetetlennek látszott; mert ezek alapjában véve nem az emberen kívüli dolgokat tárgyalják, hanem csak az ember szubjektív élményeit írják le. Én viszont nem emberi élményeket akartam leírni, hanem azt akartam megmutatni, hogyan nyilatkozik meg a szellemi világ a szellemi szervek útján az emberben.

Ilyen kiindulásból alakultak ki azok az eszmeformák, amelyekből később a Philosophie der Freiheit c. művemet felépítettem. Nem akartam ezeknek az eszméknek a kialakítása közben misztikus tendenciákat érvényesíteni, annak ellenére, hogy világosan láttam, hogy az eszmékben megnyilatkozó tartalom átélése a lélek belső világában szükségképpen olyan kell, hogy legyen, mint a misztikus belső észlelése. De mégis különbség volt kettőnk között és pedig az, hogy szerintem az ember átadja magát a szellemiségnek és odáig viszi, hogy a szellemi világ objektíven nyilatkozik meg benne, a misztikus viszont saját belső világát erősíti is ilyen módon az objektív szellemiség megnyilatkozását lehetetlenné teszi.