Bizonytalan időre megint egy olyan feladat állt előttem, amely nem külső indítékra, hanem világ- és életszemléletem belső alakulásából következett. És ebből adódott az is, hogy Rostockban „Verstandigung des menshlichen Bewusstseins mit sich selbst” (Az emberi tudat saját maga által való megértése) c. értekezésemmel ledoktoráltam. Csak külső körülmények miatt nem doktorálhattam Bécsben. Hivatalosan nem volt gimnáziumi, hanem reáliskolai végzettségem és a gimnáziumi műveltséget (tananyagot) óraadással sajátítottam el. Ez nem tette lehetővé, hogy Ausztriában doktoráljak. Belenőttem a filozófiába, de hivatalosan olyan végzettségem volt, amely kirekesztett mindabból, amibe éppen a filozófiai stúdium állítja bele az embert.
Életem első szakaszának a végén egy filozófiai mű került a kezembe, amely rendkívül felkeltette érdeklődésemet. Ez a „Sieben Bücher Platonismus” (A platonizmus hét könyve) volt Heinrich von Steintől, aki akkoriban Rostockban filozófiát tanított. Ez vezetett oda, hogy a kedves öreg filozófushoz nyújtsam be doktori értekezésemet, akit könyve alapján nagyon becsültem és akivel csak a vizsgán találkoztam.
Heinrich von Stein személye még nagyon élénken áll előttem, majdnem úgy, mintha sok mindent éltem volna át vele. Mert „A platonizmus hét könyve” egy szigorúan képzett filozófiai individualitás megnyilatkozása. Ez a mű a filozófiát mint gondolati tartalmat nem tekinti önállónak, saját lábán állónak. Platont minden vonatkozásban olyan filozófusnak tartja, aki ilyen önmagában megálló filozófiára törekedett. Stein pontosan leírja, hogy Platón ezen az úton hova jutott. A mű első fejezeteinél az ember teljesen beleéli magát a platóni világnézetbe. Azután Stein áttér arra, hogy az emberiség fejlődésére hogyan hatott a Krisztusi kinyilatkoztatás. A szellemiségnek ezt a reális beáramlását a fejlődésbe többre értékeli, mint valamely gondolati tartalom pusztán filozófiai munkával való kidolgozását.
Stein művét úgy lehetne jellemezni, hogy az a Platóntól Krisztusig vezető utat mint egy törekvés célhoz jutását írja le. Azután tovább követi, hogyan hatott tovább a platonizmus a keresztény világnézet fejlődésére.
Steinnek az a véleménye, hogy a kinyilatkoztatás kívülről adta meg az emberi világnézeti törekvés tartalmát. Ebben nem tudtam egyetérteni vele. Mert élményként éltem át, hogy ha az ember eljut oda, hogy eleven szellemi tudattal megérti önmagát, kinyilatkoztatásban részesülhet, és ez azután az eszme átélésével mint valami létező él az emberben. De kiéreztem valamit a könyvből, ami vonzott. A szellem reális élete az eszmevilág mögött adta itt az impulzust egy átfogó, történetfilozófiai ábrázoláshoz, ha nem is az enyémmel egyező formában. Platón annak az eszmevilágnak a hordozója, amely beteljesedését a Krisztus-impulzustól várta; Stein könyvének az az értéke, hogy ezt leírja. Ez a könyv, bár más nézetet képviselt, mint az enyém, sokkal közelebb állt hozzám, mint mindazok a filozófiák, amelyek csak fogalmakból és fizikai tapasztalatokból építették fel a tartalmukat.
Hiányoltam Steinnél azt is, hogy nem volt tudatában annak, hogy Platón eszmevilága mégis csak visszavezet a szellemi világ ősi kinyilatkoztatásához. Ez a (kereszténység előtti) kinyilatkoztatás, amelyet pl. Otto Willmann „Geschichte des Idealismus” (Az idealizmus története) c. művében olyan szépen ír le, Steinnél egyáltalán nem szerepelt. Stein a platonizmust nem az ősi bölcsesség eszmei maradványaként állítja elénk, amely azután a kereszténységben az elveszett szellemi tartalmat magasabb formában újra eléri; a platóni eszmevilágot mint egy önmagából felépített fogalmi tartalmat nézi, amely azután Krisztustól kapott életet.
- A könyv mégis egy azok közül, amelyeket filozófiai melegséggel írtak; és szerzője olyan valaki, aki mély vallásosságtól áthatva, a filozófiában a vallásos élet kifejeződését kereste. A háromkötetes mű minden oldalán érezni lehetett a mögötte álló embert. Miután a könyvet, különösen a platonizmus és a kereszténység viszonyáról szóló részt, többször átolvastam, élmény volt számomra szerzőjével személyesen is találkozni.
Egész tartásában nyugodt, idősebb ür volt, aki szelíd, de mégis átható tekintettel követte tanítványai fejlődését, úgy beszélt, hogy minden mondatában, a szavak hangzásában érezhető volt a filozófus megfontoltsága. Ez volt Stein, amikor a vizsga előtt meglátogattam. Azt mondta „Disszertációja nem olyan, amilyet megkövetelnek; látszik rajta, hogy nem egy professzor útmutatása mellett csinálta; de tartalma alapján szívesen elfogadom.” Nagyon szerettem volna a szóbeli vizsgán olyan kérdést kapni, amely „A platonizmus hét könyvével” függ össze, de egyik sem vonatkozott erre; mind a kanti filozófia körébe vágott.
Heinrich von Stein képe mélyen a szívembe vésődött és mindig előttem volt; nagyon szerettem volna újra találkozni vele. A sors azonban soha többé nem hozott össze bennünket. Doktori vizsgám legkedvesebb emlékeim közé tartozik, mert Stein személyének varázsa minden mást, ami a vizsga körül történt, messze elhomályosított. - A hangulatra, amellyel Weimarba érkeztem rányomta bélyegét az, hogy előzőleg behatóan foglalkoztam a platonizmussal. Úgy gondolom, ez a hangulat sokat segített abban, hogy a Goethe- és Schiller-Archívumban kapott feladatban kiismerjem magam. Hogyan élt Platón az eszmevilágban és hogyan Goethe? Ez foglalkoztatott, amikor az Archivumhoz vezető úton mentem odafelé, vagy vissza hazafelé és amikor a Goethe-hagyatékot tanulmányoztam.
Ez a kérdés élt a háttérben, amikor 1891 elején Goethe természeti megismeréséről alkotott véleményemnek a következőkben adtam kifejezést a „Mivel gazdagodik a Goethe természettudományos munkásságáról alkotott szemléletünk a Goethe-Archivumnak a Goethe évkönyv 12. kötetében megjelent publikációival” c. dolgozatomban: „A legtöbb ember nem tudja elképzelni, hogy valaminek, aminek az észleléséhez mindenképpen szubjektív feltételek szükségesek, mégis objektív jelentősége és mivolta legyen. Ilyen az ősnövény (Ur-pflanze). Ez a minden növényben objek- tíven benne levő lényege a növényeknek; hogy azonban a valóságban megjelenjék, az ember szellemének szabadon kell megkonstruálnia”. Vagy: „A goethei gondolkodásmód helyes ismerete lehetővé teszi annak az eldöntését is, hogy lehet-e Goethe felfogásának megfelelően az ősnövényt, vagy ősállatot valamilyen, a múltban előfordult, vagy a jövőben előforduló, érzékelhető organikus formával azonosítani. Erre csak határozott „nem”-mel felelhetünk. Az ősnövény minden növényben benne van, a szellem konstruktív képessége tudja felfedezni a növényvilágban, de egyik individuális formát sem szabad tipikusnak tekinteni.
Beléptem tehát munkatársként a Goethe- és Schiller-Archivumba. Itt a 19. sz. végén a filológusok vették birtokba a Goethe-hagyatékot. Az Archívum élén mint igazgató Bernhard Suphan állt. Azt mondhatnám, hogy weimari életem első napjától kezdve személyes kapcsolatban álltam vele. Gyakran látogattam meg lakásán is.
Hogy Suphan Erich Schmidtnek az Archívum első igazgatójának utóda lett, azt annak köszönhette, hogy jó barátságban volt Hermann Grimmel.
Goethe utolsó leszármazottja, Walter von Goethe hagyatékát Zsófia nagyhercegnőre hagyományozta. A nagyhercegnő alapította az Archívumot, hogy a hagyaték méltón állíttassák a szellemi életbe. Természetesen azokhoz fordult, akikről feltételezte, hogy tudhatják mi történjék Goethe írásaival.
Ilyen volt elsősorban Loeper, aki mintegy hivatott volt arra, hogy közvetítő legyen a Goethe-szakértők és a weimari udvar között, amelyre a hagyatékot bízták. Loeper a porosz udvari minisztériumban magas hivatalt viselt, így közel állt a porosz királynéhoz, a weimari nagyherceg testvéréhez; egyszersmind legfontosabb munkatársa volt az akkori nagyhírű Hempel-féle Goethe-kiadásnak.
Loeper eredeti valaki volt; a világfinak és különcnek rokonszenves keveréke. Mint műkedvelő, nem mint szakember nőtt bele a „Goethe-kutatásba”; de itt nagy tekintélyre tett szert. Goethére vonatkozó ítéleteiben teljesen önálló volt. Ezek aztán egy szép Faust-kiadásban láttak napvilágot. Amit írt azt magától Goethétől tanulta. Mivel tanácsot kellett adnia, hogy ki tudná a Goethe-hagyatékot a legjobban kezelni, természetszerűen azok jutottak eszébe, akikkel, mint Goethe-szak- értőkkel a saját munkája révén került közelebbi kapcsolatba.
Először Hermann Grimm jött számításba. Grimm művészettörténészként foglalkozott Goethével, ilyen minőségében tartott a berlini egyetemen előadásokat Goethéről, amelyeket aztán egy könyvben publikált. Ugyanakkor bizonyos módon Goethe szellemi utódának is tartotta magát. A német szellemi életnek azokból a köreiből nőtt ki, amelyek mindig híven őrizték a Goethére vonatkozó eleven tradíciót és magukat Goethével mintegy személyes kapcsolatban levőknek érezték. Hermann Grimm felesége Gisela von Arnim volt, Bettina von Arnim leánya, aki a „Goethes Briefwechsel mit einem Kinde” (Goethe levelezése egy gyermekkel) c. könyv szerzője.
Hermann Grimm mint a művészetért lelkesedő ember ítélte meg Goethét. Hiszen művészettörténészként is csak ügy nőtt bele a tudományosságba, ahogyan ez személyes színezetű művészeti álláspontjának megőrzése mellett, mint műélvezőnek lehetséges volt.
Úgy gondolom, hogy Loeperrel jól megértették egymást, hiszen közös Goethe-érdeklődésük révén természetszerűen baráti viszonyban is voltak; és ha Goethéről beszéltek, mind a kettőjüknél a géniusz iránti emberi érdeklődés volt az előtérben, a tudós szemlélete inkább a háttérben maradt.
Ez a tudós-szemlélet Wilhelm Schererben élt, aki a német irodalomtörténet tanára volt a berlini egyetemen. A másik kettő el kellett, hogy ismerje őt hivatalos Goethe-szakértőnek. Loeper ezt gyermekies jóindulattal tette, Hermann Grimm bizonyos belső ellenállással. Neki Scherer filológiai szemléletmódja egyáltalán nem volt rokonszenves.
A hagyaték tulajdonképpen ennek a három embernek a kezébe került; de azután egészen átcsúszott Scherer kezébe. Loeper bizonyára nem gondolt többre, minthogy tanácsadóként és mintegy kívülről vegyen részt a munkában; a porosz királyi háznál elfoglalt állása révén megvoltak a maga társadalmi kapcsolatai. Hermann Grimm szintén nem gondolt többre. A szellemi életben elfoglalt helyzete következtében csak arra gondolhatott, hogy szempontokat és irányelveket adjon; a részletekbe azonban nem kívánt belefolyni.
Egész más volt a helyzet Scherernél. Számára Goethe a német irodalomtörténet egy fontos fejezete volt. Mármost a Goethe-Archívumban ennek a fejezetnek a számára mérhetetlenül fontos új anyagok kerültek felszínre. Az Archívum munkáját tehát szisztematikusan be kellett építeni az általános irodalomtörténeti munkába.
Tervbe vettek egy filológiailag helyesen szerkesztett Goethe-kiadást. Az Archívum vezetésével Scherer tanítványát Erich Schmidtet bízták meg, aki akkor az újabb-kori német irodalomtörténet tanára volt Bécsben. A legfőbb szellemi felügyeletet maga Scherer vállalta.
Ezzel az Archívum munkájának adva volt a jellege. De minden másnak is, ami az Archívumban és az Archívum által történt. Minden az akkori filológiai gondolkodás és munkamód szerint folyt.
Wilhelm Scherer az irodalomtörténeti filológiában az akkori természettudományos módszerek felhasználására törekedett. Szemlélete a szokásos természettudományos eszmékből indult ki és a filológiai-irodalomtörténeti eszméket ezek mintájára akarta kialakítani. Hogy honnan vett valamit egy költő és hogyan alakult az át benne, ilyen kérdésekre alapították a szellemi élet fejlődéstörténetét. A költők személye nem volt érdekes, az került az előtérbe, hogy a „témák”, a „motívumok” hogyan kaptak életet a személyeken, a költőkön keresztül. Ez a szemlélet Erich Schmidt nagy Lessing-monográfiájával érte el csúcspontját. Ebben nem Lessing személye volt a fő, hanem a Minna von Barnhelm, - a Nathan - motívum stb. rendkívül gondos vizsgálata.
Scherer korán meghalt, nem sokkal a Goethe-Archívum alapítása után. Számos tanítványa közül utódául Berlinbe Erich Schmidtet a Goethe-Archívumból akarták meghívni, Hermann Grimm azonban keresztülvitte, hogy ne egy Scherer-tanítvány kapja meg az Archívum vezetését, hanem Bernhard Suphan.
Suphan azelőtt gimnáziumi tanár volt Berlinben. Egyidejűleg Herder műveinek a kiadásán is dolgozott, így hivatottnak látszott arra, hogy a Goethe-kiadás vezetését is átvegye.
Erich Schmidtnek még volt némi befolyása; így a munka Scherer szellemében folyt tovább. De e mellett Hermann Grimm eszméi is bizonyos mértékig érvényesültek, ha nem is a munkamódszerben, de az Archívumon belül, a személyes érintkezésben.
Suphan mikor Weimarba jöttem és közelebbi kapcsolatba kerültem vele már sok megpróbáltatáson ment keresztül. Két feleségét, akik testvérek voltak, korán elvesztette. Két fiával élt Weimarban, gyászolva az elhunytakat, minden életöröm nélkül. Az egyetlen fénypont az életében az volt, hogy Zsófia nagyhercegnő, akit mint úrnőjét őszintén tisztelt, jóindulattal volt iránta. Ebben a tiszteletben nem volt semmi megalázkodás; Suphan tisztelete és csodálata a nagyhercegnő személyének szólt.
Suphan ragaszkodott Hermann Grimmhez. Azelőtt Berlinben Grimm házában a családhoz tartozónak tekintették és ő örömmel szívta magába ennek az otthonnak a szellemi atmoszféráját. De volt benne valami, ami miatt nem tudott eligazodni az életben. A legmagasabb rendű szellemi dolgokról jól lehetett beszélni vele, de könnyen vegyített valamilyen savanykás ízt a beszélgetésbe. Ez a savanykás jelleg a lelkében élt. Azután száraz humorával rendszerint átsegítette magát ezen a hangulaton. De így az ember nem tudott összemelegedni vele. Rokonszenvesen tudott egy lélegzetre megragadni valami nagyvonalú dolgot, hogy azután minden átmenet nélkül essen bele egy kicsinyes, triviális témába. Velem szemben mindig jóakarattal volt. Szellemi érdeklődésemben azonban nem vett részt, sőt az néha még száraz humorának a célpontja is volt. Viszont a legnagyobb mértékben érdekelte őt az Archívumban végzett munkám és személyes életem is.
Nem tagadom, hogy néha kellemetlenül érintett Suphan eljárása az Archívum és a Goethe-kiadás vezetése körül. Ebből sohasem csináltam titkot. De ha visszatekintek azokra az évekre, amelyeket vele együtt töltöttem, mégis túlnyomó bennem az együttérzés ennek a súlyos megpróbáltatásokat átélt embernek a személyével és sorsával szemben. Szenvedett az élettől és szenvedett saját magától. Láttam, ahogy jellemének és képességeinek jó oldalaival egyre jobban belesüllyed a lelkében dúló értelmetlen és indokolatlan tépelődésbe. Amikor a Goethe- és Schiller-Archívum az Ilm partján felépült, új házába beköltözött, a felavatásnál Suphan azt mondta, hogy úgy érzi, mintha egyike lenne azoknak az emberáldozatoknak, akiket az ősi időkben a megszentelt épületek kapui előtt befalaztak, hogy szerencsét hozzanak. Lassanként teljesen beleképzelte magát abba a szerepbe, hogy áldozata az ügynek, amelyhez pedig nem is tartozik egészen. A Goethe-munka teherhordó állatának érezte magát, akinek semmi öröme sincs abban a feladatban, amely másokat a legnagyobb lelkesedéssel töltött volna el. Ebben a hangulatban találtam később is mindig, amikor Weimarból való távozásom után találkoztam vele. Elborult elmével maga vetett véget életének.
Belépésem idején az Archívumban dolgozott Suphanon kívül Julius Wahle is. Öt még Erich Schmidt vitte oda. Wahleval már első weimari tartózkodásom alkalmával közel kerültünk egymáshoz. Szívélyes barátság alakult ki közöttünk. Wahle Goethe naplójának a kiadásán dolgozott. A levéltáros Eduard von Hellen volt, ő gondoskodott Goethe leveleinek a kiadásáról.
Goethe művein dolgozott a német germanista világ nagy része is. Állandóan jöttek-mentek a filológia professzorai és docensei. Hosszabb-rövidebb látogatásaik során az ember sokat volt együtt velük az Archívumban eltöltött időn kívül is, és teljesen beleélhette magát érdeklődési körükbe.
Az Archivumot a Goethe-kiadás tulajdonképpeni munkatársain kívül még olyanok is látogatták, akiket a német költők gazdag kéziratgyűjteményének egyik, vagy másik darabja érdekelt. Mert az Archívum idővel sok költő hagyatékának a gyűjtőhelye lett. Más érdeklődők is jöttek, olyanok, akiket nem annyira a kéziratok érdekeltek, inkább az Archívum könyvtárában akartak tanulmányokat folytatni. Sok olyan látogató is volt, aki csak az Archívum kincseit akarta megnézni.
Az Archívumban minden ott dolgozó számára örömet jelentett, ha Loeper megjelent. Ahogy belépett, rokonszenves, szeretetreméltó megjegyzéseket tett. Kikérte munkaanyagát, leült és órák hosszat ritkán látható koncentráltsággal dolgozott. Bármi történt is körülötte, fel sem nézett. — Ha a szeretetreméltóság megszemélyesítőjét akarnám magam elé állítani, Loepert választanám. Szeretetreméltó volt az is, ahogy Goethét kutatta és ahogyan valakivel beszélt. Különösen szeretetreméltó volt az a vonása, hogy szinte mindig csak arra gondolt, miként lehetne Goethét a világgal igazán megismertetni és megértetni. Egyszer mellette ültem a színházban egy Faust előadáson. Elkezdtem beszélni neki az előadásmódról, a színészek játékáról. Loeper nem is hallotta amit mondtam, de azt válaszolta, hogy: „Igen, ezek a színészek sokszor olyan szavakat és kifejezéseket használnak, amelyek nem egészen egyeznek a goethei szavakkal és kifejezésekkel.” Még szeretetreméltóbbnak tűnt nekem Loeper „szórakozottsága”. Amikor a szünetben olyasmire fordítottam a szót, amivel kapcsolatban az időtartamot kellett megállapítani, Loeper azt mondta: „Tehát egy óra az 100 perc és egy perc 100 másodperc...” Ránéztem és azt mondtam; Kegyelmes Uram, hatvan. Kivette az óráját, nézte, kedvesen elmosolyodott, számolt és azt mondta: „Igen, igen 60 perc, 60 másodperc”. Szórakozottságának sok ilyen tanújelét éltem meg. De sajátos lelki alkatának még az ilyen tanújelein sem tudtam nevetni, mert úgy éreztem, hogy ezek a minden póztól és szentimentalizmustól mentes lényének kedves és természetes velejárói. Kissé hadart szinte minden hanglejtés nélkül; de az ember a színtelen beszédből kihallotta a gondolatok erős. artikulációját.
Hermann Grimm megjelenésével mindig valamilyen szellemi előkelőség jött be az Archívumba. Attól kezdve, hogy még Bécsben, elolvastam Goethéről szóló könyvét, szellemisége igen vonzó lett számomra. És amikor az Archívumban először találkoztam vele, szinte már mindazt olvastam, ami addig megjelent tőle. Suphan révén aztán csakhamar közelebbről is megismertem. Egyszer amikor ellátogatott az Archívumba és Suphan éppen nem volt Weimarban, meghívott ebédre a szállodájába. Egyedül voltunk. Nyilván rokonszenves volt neki, hogy hajlandó voltam az ő módján nézni az életet és a világot. Közlékeny lett. Beszélt „a német fantázia történetéről” mint a lelkében élő eszméről. Az volt a benyomásom, hogy ezt meg is akarja írni, amire azonban nem került sor. Szépen fejtette ki, hogy a történelmi fejlődés egész menetében élő impulzusok a teremtő, a népi fantáziában gyökereznek és hogy szerinte ez a népi fantázia egy élő, hatékony, érzékfeletti géniusz alakjában jelenik meg. Ennél az együttlétünknél teljesen lenyűgöztek Hermann Grimm fejtegetései. Azt hittem, tudom, hogyan hat az érzékfeletti szellemiség az embereken keresztül. Olyan ember volt előttem, aki lelki szemeivel eljut a teremtő szellemiségig, de nem akarja ennek a szellemiségnek a sajátos életét megismerni, hanem megmarad abban a régióban, ahol a szellemiség az emberben mint fantázia éli ki magát.
Hermann Grimmnek különös képessége volt ahhoz, hogy a szellemtörténet kisebb vagy nagyobb korszakait áttekintse és szabatos, szellemes, rövid jellemzéssel leírja. Amikor egyes emberekről írt, mint Michelangelo, Raphael, Goethe, Homeros, ennek mindig ilyen áttekintés volt a hátterében. Sokszor olvastam el tanulmányait, amelyek a görögöket, a rómaiakat, a középkort ilyen megkapó áttekintéssel jellemzik. Az egész ember egy egységes stílus megnyilatkozása volt. Amikor szép gondolatait élőszóval mondta el, az volt a benyomásom, hogy ez pontosan így állhatna egyik tanulmányában is. És miután már megismertem és valamelyik tanulmányát olvastam, szinte hallani véltem őt. Beszélgetésben nem engedett meg magának semmilyen hanyagságot; az volt az elve, hogy az ember a művészi-írói ábrázolásban ugyanaz kell, hogy legyen, mint a mindennapi életben. Hermann Grimm azonban a mindennapi életben sem élt úgy, mint más. Természetes volt számára, hogy művészi igénnyel megfogalmazott életet éljen.
Amikor Hermann Grimm Weimarban az Archívumban megjelent az ember úgy érezte, hogy az Archívum mintegy titkos szellemi szálakkal van Goethéhez kötve. Nem így, ha Erich Schmidt jött. Ő nem eszmékkel, hanem a történelmi-filológiai módszerrel kapcsolódott az archívumbeli szövegekhez. Sosem tudtam emberi kapcsolatba kerülni vele. És így elég kevéssé érdekelt az a nagy tisztelet is, amely vele szemben mindazoknál megnyilatkozott, akik mint Scherer-filológusok az Archívumban dolgoztak.
Kellemes pillanatok voltak, amikor Cári Alexander nagyherceg jelent meg az Archívumban. Előkelő megjelenésű úr volt, akiben őszinte lelkesedés élt mindazzal szemben, ami Goethével volt kapcsolatban. Idős kora, a német szellemi élet sok jelentős személyiségével való kapcsolata és megnyerő szívélyessége jótékonyan hatású volt. Megnyugtató volt őt az archívumbeli Goethe-munka patrónusának tudni.
Zsófia nagyhercegnőt, az Archívum tulajdonosát csak különleges, ünnepélyes alkalmakkor láttuk az Archívumban. Ha valami közölni valója volt, Suphant hívatta magához. Az új munkatársakat bemutatták neki. Az Archívumról azonban rendkívüli módon gondoskodott. Személyesen készítette elő például mindazt, ami annak az épületnek a létrehozásához kellett, amelyben a költők hagyatékát majd méltón el lehet helyezni.
A trónörökös, Cári August is, aki meghalt, mielőtt még uralomra jutott volna, többször látogatta meg az intézetet. Nem érdekelték különösebben az Archívum dolgai, de szívesen elbeszélgetett velünk, ott dolgozókkal. Inkább kötelességből érdeklődött a szellemi élet ügyei iránt. Melegen érdeklődött viszont az Archívum iránt a trónörökös felesége, Pauline főhercegnő. Vele sokat beszélgettem Goethéről, a költészetről és hasonlókról. Az Archívum a művészi, illetve tudományos világ és a weimari udvar között állt. Erről a két oldalról kapta a maga társadalmi színezetét. Alig zárult be az ajtó valamely egyetemi tanár mögött, már nyílt is egy hercegi személy előtt, aki látogatóban volt az udvarnál. Sok és mindenféle társadalmi osztályhoz tartozó ember vett részt az Archívum életében. Alapjában véve élénk, sok vonatkozásban érdekes élet volt ez.
Az Archívum közvetlen szomszédságában volt a weimari könyvtár. Ebben dolgozott a gyermeki lelkületű és szinte határtalan tudású Reinhold Köhler, a főkönyvtáros. Az Archívum munkatársainak sokszor volt ott dolguk, mert ott kaphatták meg a munkájukhoz szükséges irodalmi segédeszközöket, illetve azok kiegészítését. Köhler különösképpen jártas volt a mítosz-, mese- és mondavilág területén; a nyelvtudományokban csodálatraméltóan univerzális tudású volt. Tanácsot tudott adni a legrejtettebb irodalmi adatok vonatkozásában is. Emellett meghatóan szerény és rendkívül előzékeny volt. Sohasem engedte, hogy a könyveket, amelyekre szükségünk volt, más hozza el nekünk, mindig ő maga hozta dolgozószobánkba. Egyszer azt a könyvet kértem ki (Schmöker könyve volt), amelyet Goethe használt botanikai tanulmányaihoz. Köhler elment a könyvért, amely nyilván évtizedek óta feküdt a helyén valahol eldugva a magasban. Hosszabb ideig nem jött vissza. Mikor keresni kezdték, kiderült, hogy leesett a létráról, amikor felmászott a könyvért és eltörte a combcsontját. Ez a kedves, nemes lelkű, sokak által tisztelt ember a baleset következményeiből nem tudott kigyógyulni. Hosszú betegség után meghalt. Nagyon fájt, hogy balesete éppen akkor történt, amikor az általam kért könyvért ment.
