Életem legszebb órái közé sorolom azokat, amelyeket Gábrielé Reuterrel éltem át, akihez ennek a körnek a révén kerültem közel. Olyan valaki volt, aki az emberiség nagy problémáit hordozta magában és ezeket elég szélsőséges érzésekkel ragadta meg. Egész lelkével benne élt mindabban, amit a szociális életben a tradicionális előítélet és az emberi természet veleszületett igényei közötti ellentétnek látott. Látta a nők helyzetét, akiket az élet és a nevelés ezek közé az előítéletek közé kényszerít és akiknek szomorúan kell átélniük azt, ami a lélek mélyéből „igazságként” akar az életben érvényesülni. Nyugodt-okos módon kifejezésre jutó érzésbeli radikalizmus, amelyet művészi érzék és eredeti alakító erő hatott át, ez volt Gabriele Reuter nagysága. Rendkívül érdekesek voltak azok a beszélgetések, amelyeket vele folytattam abban az időben, amikor „Aus guter Familie” (A jó családból való) c. könyvén dolgozott. Visszagondolok és látom magam, ahogy tűző napsütésben ott állok vele az utcasarkon és több mint egy óráig beszélünk őt érdeklő kérdésekről. Gabriele Reuter méltóságteljesen, nyugodt magatartását egy pillanatra sem veszítve el tudott olyan dolgokról beszélni, amelyek másokat mindjárt izgalomba hoznak. Egyszer ujjongott, máskor halálosan szomorú volt, de ez belül maradt, nem érződött a szavain. Élesen hangsúlyozta, amit mondani akart, de sohasem a hanghordozással, mindig csak lelkileg. Azt hiszem, hogy az egyenletes hanghordozás mellett az artikuláció teljesen lelki síkon való tartásának művészete - mint stílus - különös képessége volt. És úgy láttam, hogy ezt a sajátosságot annyira vonzó irodalmi stílusába is teljes mértékben át tudta vinni.

Abban a csodálatban, amellyel Gabriele Reutert Oldenék köre körülvette, volt valami kimondhatatlanul szép. Olden többször mondta egész elégikusan: „Ez az asszony nagy valaki. Bár tudnék én is olyan bátran felemelkedni oda, hogy a külső világ számára elmondjam azt, ami lelkem mélyén foglalkoztat.”

Ez a kör a maga sajátos módján vett részt a weimari Goethe-rendezvényeken. Az irónia hangján ítélte meg itt a Jelen” a „múltat”, de ezt sohasem tette tiszteletlenül, vagy gúnyosan, inkább esztétikai felháborodással. Olden a Goethe-összejövetelek után napokig az írógépnél ült, hogy élményeiről beszámolót írjon, amely szerinte a kívülállók ítéletét tükrözte a Goethe-prófétákra vonatkozóan.

Ehhez a hangvételhez csatlakozott nemsokára egy másik kívülálló, Otto Erich Hartleben is, aki talán egyetlen Goethe-összejövetelről sem hiányzott. De egyelőre nem tudtam megfejteni, hogy egyáltalán miért jött oda.

Hartlebent azoknak az újságíróknak, színházi embereknek és íróknak a körében ismertem meg, akik a Goethe-ünnepségek estéin a tudós előkelőségektől elkülönülten a Hotel Chemnitius-ban találkoztak. Rögtön megértettem miért ült ott. Akkor volt ugyanis elemében, ha olyan beszélgetésekben vehetett részt, amilyeneket ott folytattak. Sokáig maradt ott, alig tudott elmenni. Egyszer én is ott voltam többedmagammal. Mi többiek másnap reggel „kötelességszerűen” ott kellett, hogy legyünk a Goethe-összejövetelen. Hartleben nem volt ott. Akkor már nagyon megszerettem és aggódtam érte. Ezért az összejövetel után felkerestem szállodai szobájában. Még aludt. Felébresztettem és mondtam neki, hogy a Goethe-társaság közgyűlésének már vége van. Nem értettem, miért akarja a Goethe ünnepséget így végigcsinálni. Válaszából azt vettem ki, hogy a legtermészetesebb volt számára Weimarba utazni és a Goethe összejöveteleket átaludni. Mert a legtöbbet át- aludta abból, amiért mások odajöttek.

Sajátságos módon jutottam közel Hartlebenhez. Az egyik vacsoránál beszélgetés alakult ki Schopenhauerről. Sok elismerő és elutasító vélemény hangzott el róla. Hartleben sokáig hallgatott. Azután a heves beszélgetésbe mintegy beledobta: „Felkavarja az embert, de az élet számára nem ad semmit.” Közben kérdőn, szinte gyermekded gyámoltalansággal nézett rám; szerette volna, ha én is mondok valamit, mert hallotta, hogy foglalkoztam Schopenhauerrel. Azt mondtam, hogy Schopenhauert bornírt zseninek tartom. Hartleben szemei felcsillantak, nyugtalan lett, ivott, majd még egy pohárral rendelt. Ebben a pillanatban a szívébe zárt. Ez megalapozta irántam való barátságát. „Bornírt zseni!” Ez a kifejezés tetszett neki. Mindegy lett volna, ha bárki másra alkalmazom is. Nagyon érdekesnek találta, hogy egy zseni is lehet bornírt.

Számomra a Goethe-összejövetelek megerőltetőek voltak. Mert Weimarban a legtöbben aszerint, hogy mi érdekelte őket vagy az egyik, vagy a másik körhöz tartoztak. Vagy az előadó, illetve a lakomázó filológusokhoz, vagy az Olden-Hartleben féle körhöz. Nekem mind a kettőn részt kellett vennem, mert érdeklődésem mindkettő felé húzott. Ez lehetséges volt, mert az egyik üléseit nappal, a másik éjszaka tartotta. De én nem engedhettem meg magamnak, hogy Hartleben életmódját kövessem. A nappali összejövetelek idején nem alhattam. Szerettem az élet sokoldalúságát és ugyanolyan szívesen voltam délben Suphan archívumbeli körében, amelyet Hartleben soha nem ismert meg (mert nem érdekelte), mint este Hartlebennel és társaival.

Weimarban egész sereg világnézeti iránnyal kerültem kapcsolatba. Mert mindenkivel, akivel csak a világ és az élet problémáiról beszélni lehetett, kialakultak beszélgetések az ottani közvetlen érintkezés során. És Weimaron elég sok olyan ember utazott át, akiket az ilyen beszélgetések érdekeltek.

Mindezt abban az életkorban éltem át, amikor az ember hajlamos intenzíven fordulni a külső élet felé, amellyel szoros kapcsolatba akar kerülni. A világnézetek, amelyekkel kapcsolatba kerültem, számomra egy darab külvilágot képviseltek. És akkor észre kellett vennem, hogy addig alapjában véve milyen kevéssé éltem együtt a külső világgal. Amikor visszahúzódtam az emberekkel való érintkezéstől, mindig újra észrevettem — különösen abban az időben - hogy addig csak a belső világomban észlelt szellemi világban voltam igazán otthon. Ehhez a világhoz könnyen kapcsolódtam. Gyakran gondoltam arra, hogy egész gyermekségem és fiatalságom idején milyen nehezen tudtam érzékeimen keresztül utat találni a körülöttem levő világhoz. Mindig nagy fáradságomba került, hogy emlékezetembe véssem az adatokat, amelyeknek a megjegyzése pl. a külső tudomány területén szükséges. Mindig újból és újból meg kellett néznem egy természeti tárgyat, ha tudni akartam, hogy hívják, tudományosan hova osztályozzák stb. Azt mondhatnám, hogy számomra a fizikai világ mintegy árnyékszerű, képszerű volt. Képekben jelent meg előttem, ugyanakkor a szellemiséggel való kapcsolatomnak teljesen valóságos jellege volt. Mindezt leginkább Weimarban éltem át a kilencvenes évek elején. Akkor írtam a „Philosophie der Freiheit” utolsó sorait. Úgy éreztem, azokat a gondolatokat írom le, amelyeket harmincadik évemig a szellemi világ juttatott nekem. Mindaz, ami a külső világon keresztül jutott hozzám, csak mintegy ösztönző jellegű volt.

Ezt különösen akkor éreztem, amikor Weimarban a különböző emberekkel világnézeti kérdésekről beszéltem. Nekem bele kellett helyezkednem az ő gondolkodásmódjukba, érzésvilágukba, ők viszont egyáltalán nem helyezkedtek bele abba, amit én a belső világomban átéltem. Egész intenzíven éltem együtt azzal, amit mások láttak és gondoltak. De az így átélt világba az én belső szellemi valómat nem tudtam beleárasztani. Saját mivoltommal mindig magamban kellett maradnom. Világomat valóban egy fal választotta el a külső világtól.

Lelkemmel egy a külső világgal határos világban éltem; és ezt a határt mindig át kellett lépnem, ha a külső világgal valamilyen kapcsolatba akartam kerülni.

Sokat érintkeztem emberekkel, de minden egyes esetben, mint valami ajtón kellett az én világomból átmennem a többi ember világába. Olyan volt ez, mintha mindannyiszor, amikor a külső világgal érintkeztem, valamilyen látogatást tettem volna. Ez azonban nem akadályozott abban, hogy ne a legnagyobb érdeklődéssel vegyek részt annak a dolgaiban, akinél éppen „látogatóban” voltam. Sőt egész otthonosan is éreztem magam nála.

Így volt ezt az emberekkel, így a világnézetekkel. Szívesen mentem Suphanhoz, szívesen Hartlebenhez. Suphan sohasem ment Hartlebenhez, Hartleben soha Suphanhoz. Egyik sem tudott a másik gondolat- és érzésvilágába belehelyezkedni. Én mind Suphannál, mind Hartlebennél mindjárt úgy éreztem magam, mintha otthon lennék; de sem Suphan, sem Hartleben nem jött tulajdonképpen hozzám. Mert ha jöttek is, mindig inkább otthon maradtak. Szellemi világomba sohasem jöttek látogatóba emberek.

A legkülönbözőbb világnézetekkel kerültem össze. A természettudományossal, az idealistával és a kettő sok árnyalatával. Úgy éreztem, foglalkoznom kell ezekkel, hogy jártas legyek bennük; de szellemi világomhoz tulajdonképpen nem volt semmi közük. Mint jelenségek álltak előttem, de nem voltak valóságok, amelyekbe beleélhettem volna magam.

Ilyen volt belső világom, amikor az élet olyan világnézetekkel hozott össze, mint Haeckel és Nietzsche világnézete. Átéreztem ezek relatív jogosultságát. Lelki beállítottságomnál fogva nem mondhattam azt, hogy az egyik helyes, a másik nem. Mert akkor azt, ami bennük élt, számomra idegennek kellett volna éreznem. De én nem éreztem egyiket sem idegenebbnek a másiknál. Mert otthonosan csak az általam észlelt szellemi világban éreztem magam, minden más világban csak úgy „mintha” otthon lennék.

Amikor ezt így leírom, úgy tűnik, mintha alapjában véve minden érdektelen lett volna számomra; de ez egyáltalán nem volt így. Egész mást éreztem ezzel kapcsolatban. Teljesen belehelyezkedtem a másikba, mert nem akartam idegenné tenni azzal, hogy a saját ítéletemmel és érzésemmel közelítsek hozzá.

Sokszor beszélgettem pl. Otto Harnackkal, a „Goethe in der Epoche seiner Vollendung” (Goethe a maga élete csúcsán) c. könyv szellemes szerzőjével, aki abban az időben sokszor jött Weimarba, mert Goethe művészeti tanulmányaival foglalkozott. Szerettem ezt az embert, akinek az élete később olyan tragikusan alakult. Teljesen Harnack tudtam lenni, amikor vele beszéltem. Átvettem a gondolatait és - az előbbi értelemben - úgy éltem magam bele ezekbe a gondolatokba, ebbe a nála tett látogatásba, „mintha” otthon lennék. Nem is gondoltam arra, hogy meghívjam „látogasson” hozzám; mert csak a maga világában tudott élni. Annyira beleélte magát a saját gondolataiba, hogy mindent idegennek érzett, ami nem volt az övé. Az én világommal úgy állt volna szemben, mint a kan ti „magánvalóval”, amely a „tudaton túl” van. Szellemileg kötelezve éreztem magam, hogy úgy foglalkozzam az ő világával, mint amellyel nem állhatok szemben kanti módon, hanem amelybe tudatommal bele kell mennem.

Nem éltem tehát szellemi veszélyek és problémák nélkül. Aki mindazt elutasítja, ami nem az ő gondolati irányában van, az nem kell, hogy figyelembe vegye a különböző világnézetek relatív jogosultságát. Az nyugodtan élhet egy bizonyos gondolati irány bűvöletében. Hiszen az intellektualizmus bűvölete is olyan sok emberben él. Könnyen elintézik azt, amit mások másképp gondolnak. Aki azonban úgy látja a dolgokat, ahogy a szellemi világban látni kell, az látja a legkülönbözőbb „álláspontok” jogosultságát; és belső világában folytonosan védekeznie kell, nehogy túlzottan elhajoljon az egyik, vagy másik irányba.

Mármost az ember megismerheti a külső világ igazi arcát, ha szeretettel át tudja adni magát neki és ugyanakkor vissza is tud húzódni belső világa szellemiségébe, így az ember megtanulja azt is, hogy valóban a szellemiségben éljen.

A különböző intellektuális „álláspontok” elutasítják egymást; a szellemi szemlélet viszont éppen csak „álláspontokat” lát bennük. A különböző álláspontok különbözőképpen látják a világot. Olyan ez, mintha egy házat különböző oldaláról fényképeznénk. A képek különbözők; a ház ugyanaz. Aztán körüljárva a házat, átfogó benyomást kapunk róla. Ha valóban a szellemi világban vagyunk, elismerjük az egyes álláspontok helyességét. Az egy álláspontról készített felvételt helyesnek fogadjuk el. Aztán feltesszük a kérdést, hogy ez az álláspont jogosult és helyes-e.

Így közelítettem Nietzschehez, így Haeckelhez. Úgy éreztem, hogy Nietzsche a világot arról az álláspontról fényképezi, amelyre egy mélyen gondolkodó ember a 19. sz. második felében kényszerül, ha csakis ennek a korszaknak a szellemi tartalmából tud élni; ha tudatába a szellemi szemlélet nem akar behatolni, de akarata tudat alatt rendkívül nagy erővel hajtja a szellemiség felé. Ilyenné formálódott bennem Nietzsche képe. Egy ember állt előttem, aki a szellemet nem látja, de akiben a szellem tudat alatt küzd a kor szellem-nélküli nézetei ellen.