Az általam képviselt antropozófia nyilvános összejövetelein egy idő óta az életemre vonatkozó különböző állítások és bírálatok hangzottak el. Ezekből azután a szellemi fejlődésemben bekövetkezett változások okaira következtettek. Ezzel kapcsolatban barátaimnak az volt a véleménye, hogy jó lenne, ha én magam írnék valamit az életemről.

Be kell vallanom, hogy ez nincs nagyon a kedvemre. Mert mindig arra törekedtem, hogy amit mondanivalómnak és tennivalómnak tartottam, azt a dolgok, és nem a személyes vonatkozások szerint alakítsam. Másrészt viszont mindig is az volt a véleményem, hogy a személyes elem az emberi tevékenység sok területén a legértékesebb színezetet adja. De azt tartom, hogy ennek a személyes színezetnek a beszéd és cselekvés módjában, nem pedig a saját személyiségünk előtérbe tolásában kell megnyilatkoznia. Ami személyiségünkkel függ össze, azt önmagunkkal kell elintéznünk.

Az itt következők leírására tehát csak azért határoztam el magam, mert kötelességemnek tartom, hogy az általam képviselt ügy és az életem közötti összefüggésekről alkotott nem helytálló véleményeket a dolgok objektív leírásával helyes megvilágításba helyezzem, és mert barátaim erre vonatkozó ösztönzése indokoltnak látszik.

— Szüleim Alsó-Ausztriából származtak. Apám Gerasban, Alsó-Ausztria erdős vidékének egy egész kis helységében, anyám Hornban, ugyanannak a vidéknek egyik városában született.

Apám gyermekkorában és ifjúságában Gerasban szoros kapcsolatban volt a premontrei renddel. Életének erre a szakaszára mindig nagy szeretettel emlékezett. Szívesen beszélt arról, hogy a rendben milyen szolgálatokat végzett és hogy a szerzetesek hogyan tanították. Később vadász lett a Hoyos grófok szolgálatában. A Hoyos családnak birtoka volt Hornban. Itt ismerkedett meg apám anyámmal. Később búcsút mondott a vadászságnak és az osztrák Déli-vasútnál lett távírász. Először egy kis állomáson teljesített szolgálatot Stájerország déli részén. Azután Kraljavecbe, a horvát-magyar határra helyezték. Ebben az időben kötött házasságot anyámmal, akinek leányneve „Blie” volt. Anyám régi horni családból származott. Kraljavecben születtem 1861. február 27-én. - Így történt, hogy születési helyem messze van attól a vidéktől, ahonnan származom.

Apám is, anyám is igazi gyermekei voltak a Dunától északra fekvő gyönyörű alsó-ausztriai erdővidéknek. Erre a vidékre csak későn jutott el a vasút. Gerast ma sem érinti. - Szüleim szerették az itteni élményeiket és ha ezekről beszéltek, az ember ösztön szerűen érezte, hogy lelkükkel sohasem szakadtak el szülőföldjüktől, annak ellenére, hogy sorsukból adódóan életük legnagyobb részét attól távol kellett leélniük. Amikor aztán apám munkában eltöltött életének végén nyugalomba vonult, mindjárt visszaköltöztek Hornba.

Apám rendkívül jóakaratú, de heves vérmérsékletű ember volt, aki különösen fiatal korában szenvedélyes kitörésekre volt képes. A vasúti szolgálatot kötelességből végezte, de nem szerette. Előfordult gyermekkoromban, hogy három napon és éjszakán át tartó szolgálatot is kellett teljesítenie. Aztán 24 órára szabad volt. Így az élet nem nyújtott neki színes élményeket, csak szürkeséget. Szívesen foglalkozott a politikával. Ebben igen élénken vett részt. Anyámat, akinek a sorsa nem juttatott javakat, teljesen igénybe vette a háztartás ellátása, napjait gyermekeinek és a kis háztartásnak a gondozása töltötte ki.

Másfél éves koromban apámat Mödlingbe, Bécs mellé helyezték. Szüleim fél évig voltak ott. Azután apámat a Déli vasút vonalán a stájer határ közelében fekvő Pottschach nevű kis alsó-ausztriai állomás vezetésével bízták meg. Itt éltem két évestől nyolc éves koromig. Ez csodálatosan szép vidék volt. Látni lehetett az Alsó- Ausztriát Stájerországgal összekötő hegyeket: a Schneeberget, a Wechselt, a Raxot, a Semmeringet. A Schneeberg felfelé egyre kopárabb kőtömege felfogta és a kis állomásra szórta a napsugarakat. Ez volt szép nyári napokon az első reggeli köszöntés. Ezzel ellentétben állt a komoly hangulatú Wechsel szürke hegygerince. A vidék zöldje mindenhonnan barátságosan mosolygott felénk és a hegyek mintegy kinőttek ebből a zöldből. A messzeségben ott voltak a fenséges csúcsok, a közelben meg a természet bája.

A kis állomáson azonban minden érdeklődés a vasút felé fordult. Abban az időben a vonatok ezen a vidéken elég ritkán közlekedtek. A vonatokhoz sokan kijöttek az állomásra a faluból, akiknek ráérő idejük volt. hogy változatosságot vigyenek egyébként egyhangú életükbe. Ilyenkor megjelent a tanító, a plébános, az uradalmi számtiszt, gyakran a polgármester is.

Azt hiszem, jelentős volt életemben az, hogy gyermekkoromat ilyen környezetben töltöttem. Mert ez érdeklődésemet erősen a mechanika világa felé fordította. Ez az érdeklődés gyermeki lelkemben újból és újból el akarta homályosítani azt a mélyebb érdeklődést, amely a hangulatos és ugyanakkor nagyvonalú természet felé fordult, amelynek messzeségeibe a mechanika világába tartozó vonatok maguk is belevesztek.

Mindebben fontos szerepet játszott egy igen eredeti ember, a St. Valentin-i plébános. St. Valentin kb. háromnegyed óra járásra volt Pottschachtól. A plébános szívesen jött hozzánk. Majdnem naponta jött és mindig hosszabb ideig maradt. Típusa volt a liberális katolikus papnak, türelmes, barátságos. Robusztus, széles vállú, tréfás ember volt, szeretett mókázva beszélni és örült, ha nevettek körülötte. És az emberek nevettek is azon, amiket mondott, még akkor is, amikor már régen elment. Gyakorlati ember volt és szívesen adott jó gyakorlati tanácsokat. Egy ilyen tanácsának nagy haszna volt családunk életében. Pottschachban a vasúti síneket mindkét oldalon akácfák szegélyezték. Egyszer a fasor melletti gyalogúton mentünk és a plébános így szólt: „Jaj, de szép akácvirágok” és egy lendülettel a fán termett és nagy csomó virágot szedett. Majd a virágokat nagy piros zsebkendőjébe becsomagolta, a kis „bugyrot” hóna alá vette és így szólt: „Milyen jó maguknak, hogy ilyen sok akácfa van errefelé.” Apám csodálkozva kérdezte: „Na de mi hasznunk van belőle?” „Micsoda, hát nem tudja - mondta a plébános -, hogy az akácvirágot ügy meg lehet sütni, mint a bodzát, de sokkal ízesebb annál, mert finomabb aromája van?” Ettől kezdve gyakran került sült akácvirág az asztalunkra, ha erre alkalom adódott.

Pottschachban egy leány- és egy fiútestvérem született még, de aztán a család nem szaporodott tovább.

Mint egész kis fiúnak furcsa szokásom volt. Attól kezdve, hogy önállóan tudtam enni, nagyon kellett rám vigyázni, mert az a nézet alakult ki bennem, hogy a leveses tányér, vagy a kávés-csésze csak egyszeri használatra való és ezért az evés befejezése után, ha nem vigyáztak rám, a tányért, vagy csészét az asztal alá dobtam, ahol természetesen darabokra tört. Mikor anyám bejött, azzal fogadtam: Anya, már kész vagyok.

Nem hiszem, hogy rombolási düh volt, hiszen játékaimat aprólékos gondossággal ápoltam és sokáig épen őriztem meg. Játékaim közül főleg azok kötötték le érdeklődésemet, amelyeket ma is különösen jóknak tartok. Ezek képeskönyvek voltak, mozgatható figurákkal. A figurákat alulról, egy zsinór húzogatásával lehetett mozgatni. A képeken követni lehetett a meséket, amelyekbe az ember maga öntött életet a zsinór húzogatásával. Sokszor órák hosszat ültem húgommal együtt ezek előtt a képeskönyvek előtt és az olvasás alapelemeit is ezeken a képeskönyveken, szinte saját magamtól tanultam meg.

Apámnak gondja volt arra, hogy korán tanuljak meg írni-olvasni. Amikor iskolaköteles lettem, a falu iskolájába küldtek. A tanító öreg ember volt, akinek a tanítás már terhére esett. Viszont nekem is nehezemre esett, ahogy ő tanított. Egyáltalán nem hittem, hogy valamit is tanulhatok tőle. Gyakran jártak hozzánk feleségével és kisfiával, aki akkori fogalmaim szerint nagy lókötő volt. És én úgy gondoltam, hogy akinek ilyen lókötő fia van, attól nem sokat lehet tanulni. Ugyanakkor még valami „egészen borzasztó” dolog is történt. Ez a lókötő, aki velünk járt az iskolába, egyszer azt a rossz tréfát találta ki, hogy az iskola minden tinta tartójába forgácsot mártott és ezzel a tintatartó köré pacákat csinált. Az apja észrevette. A tanulók nagy része már nem volt az iskolában. Csak én, a tanító fia és egy pár fiú voltunk még ott. A tanító magán kívül volt, szörnyen szitkozódott. Meg voltam győződve, hogy ordított volna is, ha nem lett volna állandóan rekedt. Dühöngése ellenére is viselkedésünkből észrevette, hogy ki volt a tettes. Ekkor azonban váratlan dolog történt. A tanítói lakás szomszédos volt az osztállyal. A tanító felesége meghallotta az izgatott hangokat, bejött, vadul szétnézett és hadonászott a karjával. Meg volt győződve, hogy nem az ő fiacskája volt a tettes. Engem vádolt. Én elszaladtam. Apám, mikor az esetet otthon elmeséltem, dühbe jött és mikor a tanítóék legközelebb eljöttek hozzánk, a leghatározottabban felmondta a barátságot, mondván: „A fiam nem jár tovább a maga iskolájába.” És ő maga vette kezébe tanításomat. Így órák hosszat ültem mellette az irodájában és tanultam írni meg olvasni, míg ő a hivatalos dolgait intézte.

De nála sem keltett bennem igazi érdeklődést az, amit meg kellett volna tanulnom. Az érdekelt, amit apám írt és őt akartam utánozni. Ebből sok mindent tanultam. Azzal azonban, amire előkészített és amit továbbképzésem érdekében tanulnom kellett, nem tudtam kapcsolatot találni. Viszont gyermeki módon növekedtem bele mindabba, ami praktikus tevékenység volt. A vasúti szolgálat és az ezzel összefüggő dolgok nagyon vonzottak. De különösen a természeti törvényszerűségek érdekeltek a maguk apró megnyilatkozásaiban. Írni csak azért írtam, mert kellett és ezt lehetőleg sietve is csináltam, hogy mielőbb kész legyek egy oldallal, mert a teleírt oldalt azután beszórhattam apám porzójával. Nagyon érdekelt, hogy a porzó milyen gyorsan szárítja fel a tintát és milyen állagú anyag keletkezik a kettőből. Ujjaimmal mindig kitapogattam, hogy melyik betű száradt már meg és melyik nem. Hajtott a kíváncsiság és ezért többnyire túl korán nyúltam a betűkhöz. Próbálkozásaimmal éppen ezért apám sehogy sem volt megelégedve; de mivel jóindulatú ember volt, csak azzal büntetett, hogy javíthatatlan „patzernek” nevezett. - De nem ez volt az egyetlen dolog, ami az írásból adódott. Betűim formájánál sokkal jobban érdekelt a toll formája. Elővettem apám papírvágó kését, beledugtam a tollhegy kis hasadékába és így fizikai tanulmányokat folytattam a toll anyagának rugalmasságáról. A tollhegy részeit aztán persze visszahajlítottam; de ez a művelet nem használt írásom szépségének.

Ez volt az az időszak is, amikor a természet megismerése iránti vágyam abba az ellentétbe állított bele, amely az összefüggések felismerése és a megismerés határai között van. Kb. három percnyire lakásunktól volt egy malom. A molnárék testvéreim keresztszülei voltak és szívesen láttak bennünket a malomban. Sokszor megszöktem hazulról és átmentem hozzájuk, mert lelkesedéssel „tanulmányoztam” a malom működését. Ezzel a természet „belső világába” hatoltam. - Még közelebb volt hozzánk a szövőgyár. A nyersanyag a gyár részére az állomásra érkezett és a kész áru is innen ment el. Láttam mindazt, amit a gyár elnyel és ami azután onnan kijön. A gyárba azonban szigorúan tilos volt bemenni és ezt nem is próbáltam meg. Itt volt a „megismerés határa”. Én viszont nagyon szerettem volna ezeket a határokat átlépni. Hiszen a gyár igazgatója üzleti ügyekben majd minden nap meglátogatta apámat. Ez az igazgató nekem, kisfiúnak, olyan probléma volt, amely az üzem belső titkait egyfajta csodába burkolta. Ruhája több helyen tele volt fehér pihékkel; szemei az üzemben lévő gépek miatt bizonyos mozdulatlanságot vettek fel. A hangja érdes volt, a beszéde szinte mechanikus. „Milyen kapcsolatban van ez az ember azzal, ami a falak mögött van?” Ez a megoldhatatlan kérdés élt a lelkemben. Erről a titokról azonban senkinél sem kérdezősködtem, mert mint gyermek azt gondoltam, hogy semmit sem ér kérdezősködnünk valamiről, amit nem láthatunk. Így éltem a barátságos malom és a barátságtalan szövőgyár között.

Egyszer az állomáson valami rémes dolog történt. Egy tehervonat robogott be. Apám fogadta. Egyik hátsó kocsija lángban állt, de a vonat személyzete nem vette észre, és a vonat égve jött a mi állomásunkig. Mindez nagy hatással volt rám. Az egyik kocsiban valami gyúlékony anyagtól tűz keletkezett. Sokáig foglalkoztatott a kérdés, hogyan történhetik ilyesmi. Amit környezetemben erről mondtak, ugyanúgy nem elégített ki, mint más esetekben sem. Tele voltam kérdésekkel, amelyeket megválaszolatlanul kellett magamban hordoznom. Így lettem nyolc éves.

Nyolcadik évemben voltam, amikor családom átköltözött Újfaluba (Neudörfl). Ez egy kis magyar falu, közvetlenül az osztrák határnál. A határ a Lajta volt. Az állomás, amelynek a dolgait apámnak kellett ellátnia, a falu egyik végén volt. Félóra járásra volt a határt képező Lajta. További félóra járásra Bécsújhely.

Az Alpok hegyeit, amelyek Pottschachban egész közel voltak, itt már csak a távolban lehetett látni. De mégis ott voltak mintegy emlékeztetőn a háttérben, ha az ember a közeli kisebb hegyekre nézett. Az egyik oldalon szép erdős lankák terültek el, a másikon messze el lehetett látni a mezőkkel és erdőkkel borított területen át Magyarországra. A hegyek közül azt szerettem a legjobban, amelyet háromnegyed óra alatt meg lehetett mászni. A csúcsán egy kápolna állt Szt. Rozália képével. Ez a kápolna volt a végcélja azoknak a sétáknak, amelyeket az első időkben gyakran együtt tettünk meg szüleimmel és testvéreimmel; később szívesebben mentem egyedül. Ezeknek a sétáknak azért is örültünk, mert az egyes évszakokban a természet gazdag ajándékaival megrakottan térhettünk haza. Az erdőkben ugyanis szedret, málnát, szamócát lehetett szedni. Ez nagy örömet jelentett, mert gyakran alig másfél órai gyűjtéssel szépen gyarapítottuk vacsoránkat, amely egyébként valamennyiünk számára csak vajas kenyérből, vagy egy darab kenyérből és sajtból állt.

Még más örömteli eredménye is volt annak, hogy bebarangoltuk ezeket a községi tulajdonban levő erdőket. A falubeliek ugyanis innen hozták tüzelőjüket. A szegényebbek maguk gyűjtötték össze, a jobb módúak cselédeikkel vitették haza. Az ember megismerte ezeket a többnyire jóindulatú embereket, mert ha a kis „Steiner Rudolf’ hozzájuk szegődött, mindig volt idejük egy kis beszélgetésre. „Na, sétálgatsz egy kicsit Steiner Rudi” mondták és azután mindenféléről folyt a szó. Nem nézték, hogy csak egy gyerekkel van dolguk, mert lelkük mélyén — még hatvan évükkel is - maguk is gyerekek voltak. És így elbeszéléseikből szinte mindent megtudtam, ami a falu életére vonatkozott.

Újfalutól félórányira volt Savanyúkút (Sauerbrunn) vas- és szénsavtartalmú forrásával. Az odavezető út részben a vasútvonal mentén, részben szép erdőkön keresztül vezetett. A szünidőben minden reggel egy ún. „Blutzer”-rel mentem oda. Ez egy víztartó agyagedény. Az enyém kb. három-négyliteres volt. A forrásnál ingyen lehetett megtölteni. Ebédnél azután a család élvezte a jóízű, gyöngyöző vizet.

Bécsújhely és tovább Stájerország felé a hegyek lankásan olvadnak bele a síkságba. Rajtuk keresztül kígyózik a Lajta. A hegyoldalban volt egy redemptorista kolostor. Sétáimon sokszor találkoztam a szerzetesekkel. Még emlékszem, mennyire szerettem volna, ha megszólítanak, de ezt sohasem tették. Így a találkozásból mindig csak valamilyen bizonytalan, de ünnepélyes benyomást vittem magammal, amely még sokáig élt bennem. Kilencedik életévemben támadt bennem az a gondolat, hogy ezeknek a szerzeteseknek a feladatával fontos dolgok függnek össze és ezeket meg kellene ismernem. Itt is ügy volt, hogy tele voltam kérdésekkel, amelyeket válasz nélkül kellett magamban hordoznom. Ezek a sok mindenre vonatkozó kérdések okozták, hogy eléggé magamnak élő fiú voltam.

Az Alpok előhegyein két kastély volt: Pitten és Frohsdorf. Az utóbbiban akkor Chambord gróf lakott, aki a hetvenes évek elején V. Henrik néven Franciaország királya akart lenni. Nagy hatással voltak rám a frohsdorfi kastéllyal kapcsolatos dolgok. A gróf sokszor utazott el kíséretével az újfalusi állomásról. Ez az ember minden tekintetben magára vonta figyelmemet. Különösen nagy hatással volt rám kíséretének egyik tagja. Ennek csak egy füle volt. A másik tőből hiányzott. A fölötte levő haját befonva hordta. Itt láttam először mi egy párbaj, mert ez az ember fülét párbajban vesztette el.

Frohsdorffal kapcsolatban a szociális élet egy darabját is megismertem. Az újfalusi segédtanító, akinek a munkáját kis szobájában sokszor végignéztem, rengeteg kérvényt írt Chambord grófhoz a falu és a környék szegényebb lakosai érdekében. Minden ilyen kérvényre adományként egy forint érkezett, amelyből a tanító fáradsága díjául hat krajcárt kapott. Erre szüksége is volt, mert fizetése évente mindössze ötvennyolc forint volt; ezenkívül reggelit és ebédet kapott a tanítótól. Emellett még tíz gyereknek - köztük nekem is - különórát adott. Ezért havonta egy forintot fizettünk.

Ennek a segédtanítónak sokat köszönhetek. Nem mintha abból, amit az iskolában tanított, sok hasznom lett volna; ez nagyon különbözött a pottschachitól. Ahogy átköltöztünk Újfaluba, azonnal az ottani iskolába kerültem. Az iskola egy osztályteremből állt, ahol öt osztályt - lányokat, fiúkat együtt - egyszerre tanítottak. Amíg az én padsoromban ülő fiúknak Árpád történetét kellett leírni, a legkisebbek a tábla előtt álltak, amelyre krétával felírták nekik az i-t és az u-t. Teljesen lehetetlen volt egyebet tenni, mint lelki tompaságba merülni és az írást szinte mechanikusan, csak a kézzel végezni. Az egész tanítást a segédtanítónak kellett majdnem egyedül végeznie. Az igazgató-tanító csak nagyon ritkán jött az iskolába, mert egyszersmind a falu jegyzője is volt. Azt beszélték, hogy ebben a hivatalában annyi a dolga, hogy nem ér rá tanítani.

Ennek ellenére aránylag korán tanultam meg jól olvasni. Ezért tudott aztán a segédtanító olyasmivel hatni az életemre, ami számomra iránymutató volt. Nem sokkal azután, hogy elkezdtem járni az iskolába, egy mértankönyvet fedeztem fel a szobájában. Olyan jóban voltam vele, hogy a könyvet minden további nélkül kölcsönadta. Lelkesedéssel fogtam a tanulmányozásához. Heteken át teljesen lekötött a háromszögek, négyszögek, sokszögek egybevágósága, hasonlósága. Gondolataimat az a kérdés foglalkoztatta, hogy a párhuzamosak tulajdonképpen hol metszik egymást; a Pythagoras tétel pedig egészen megigézett. Nagy megnyugvást jelentett, hogy a külső benyomásoktól függetlenül, lelkileg, a tisztán belsőleg látott formák kialakításában is lehet élni. Ez vigaszt nyújtott a megválaszolatlanul maradt kérdések okozta hangulatért. Hogy tisztán a szellemiségben lehet valamit felfogni, ez belső boldogsággal töltött el. Ezt a boldogságot először a geometriával kapcsolatban ismertem meg. A geometriához való viszonyomban kell annak a szemléletmódnak az első megnyilatkozását látnom, amely azután fokozatosan fejlődött ki bennem. Ez többé-kevésbé nem-tudatosan már gyermekkoromban is bennem élt és huszadik életévem körül határozott, teljesen tudatos formát öltött.

Azt mondtam magamnak, hogy azok a dolgok és folyamatok, amelyeket az érzékek észlelnek, a térben vannak. De mint ahogy ez a tér az emberen kívül van, ügy belül is van valamilyen lelki térszerűség, amely a szellemi lények és folyamatok színtere. A gondolatokat nem mintegy képeknek láttam, amelyeket az ember a dolgokról alkot, hanem ezen a lelki színtéren a szellemi világ megnyilatkozásainak. A geometriát olyan ismeretnek láttam, amelyet látszólag maga az ember hoz létre, de ennek ellenére az embertől független jelentősége van. Ezt mint gyermek természetesen nem fogalmaztam meg magamnak ilyen világosan, de éreztem, hogy a szellemi világról való tudást úgy kell magunkban hordozni, mint a geometriát.

Mert a szellemi világ valósága olyan bizonyosság volt számomra, mint a fizikaié, de szükségem volt ennek a feltevésnek valamiféle igazolására. Kellett, hogy azt mondhassam magamnak, hogy a szellemi világ átélése éppoly kevéssé káprázat, mint a fizikai világé. A geometriában - mondtam magamnak - szabad valamit tudnunk, amit csak a lélek maga, saját ereje által él át. Ebben az érzésben találtam meg annak az igazolását, hogy a szellemi világról, amelyet átéltem, éppen úgy beszéljek, mint a fizikairól. És így is beszéltem róla. Két olyan fogalmam volt, amelyek határozatlanok voltak ugyan, de már nyolcadik évem előtt is nagy szerepet játszottak lelki életemben. Megkülönböztettem azokat a dolgokat és lényeket, amelyeket „látunk” azoktól, amelyeket „nem látunk”.

Ezeket a dolgokat az igazságnak megfelelően mondom el, annak ellenére, hogy azok, akik okokat keresnek arra, hogy az antropozófiában valami fantasztikumot lássanak, ebből talán azt a következtetést vonják le, hogy már mint gyermek is hajlottam a fantasztikum felé, nem csoda tehát, hogy azután egy fantasztikus világnézetet alakítottam ki.

De éppen mert tudom, hogy később a szellemi világ leírásában milyen kevéssé vezettek személyes hajlamaim, hanem csakis a dolog belső szükségszerűsége, éppen ezért egészen objektíven tudok arra a gyermekien gyámoltalan módra visszatekinteni, ahogy a geometriával igazoltam magam előtt, hogy beszélnem kell egy olyan világról, amelyet „nem látunk”.

De azt is meg kell mondanom, hogy szívesen éltem ebben a világban. Mert a fizikai világot szellemi sötétségnek éreztem volna magam körül, ha nem kapott volna világosságot erről az oldalról.

Az újfalusi segédtanító adta meg geometria könyvével azt az igazolást a szellemi világról, amelyre akkor szükségem volt.

Egyébként is sokat köszönhetek neki. Ő hozta a művészi elemet életembe. Hegedült, zongorázott és sokat rajzolt. Mindezek miatt nagyon vonzódtam hozzá. Amikor csak tehettem, nála voltam. Főleg rajzolni szeretett és már kilenc éves koromban rávett arra, hogy szénnel rajzoljak. Így másoltam az ő útmutatása mellett képeket. Sokáig ültem például az asztal mellett és másoltam gróf Széchenyi portréját.

Újfaluban ritkábban, de a szomszédos Savanyúkúton gyakran hallottam magyar cigányzenét, amely nagy hatással volt rám.

Mindez belejátszott gyermeki életembe, amelyet a templom és a temető közvetlen szomszédságában éltem le. Az újfalusi vasútállomás néhány lépésnyire volt a templomtól és a kettő között volt a temető.

Ha a temető mellett egy kicsit tovább ment az ember, a faluba jutott. A falu két házsorból állt. Az egyik az iskolával, a másik a paplakkal kezdődött. A két házsor között kis patak folyt és ennek a partjait nagy diófák szegélyezték. A diófákkal kapcsolatban az iskolás gyerekek között bizonyos rangsor alakult ki. Amikor a dió érni kezdett, a lányok és fiúk kövekkel dobálták a fákat, így szerezték meg télire a diót. Ősszel nem igen esett szó másról, mint hogy ki mennyi diót gyűjtött. Aki a legtöbbet szedte össze, annak volt a legnagyobb tekintélye. A rangsor innen ment lefelé - egészen hozzám, aki az utolsó voltam és akinek mint „idegennek” nem volt joga ebben a rangsorban szerepelni.

A papiaknál volt az előkelő házsor, amelyben a „nagyparasztok” laktak, erre derékszögben kb. húsz ház a „középparasztoké” volt. Az állomáshoz tartozó kertekkel határos volt egy szalmatetős házcsoport, a „kisparasztoké”. Ez volt közvetlen szomszédságunk. A faluból kivezető utak a földekre és a szőlőkbe vezettek. Ezek a falubelieké voltak. A „kisparasztoknál” minden évben részt vettem a szüreten és egyszer egy falusi lakodalomban is.

Az iskola vezetésében résztvevők közül a segédtanítón kívül a plébánost is szerettem. Rendszeresen, hetenként kétszer jött az iskolába hittanórára; de máskor is eljött ellenőrizni az iskolát. Ennek az embernek a képe mélyen belém vésődött és emléke egész életemen végigkísért. Azok közül, akiket tizedik-tizenegyedik évemig megismertem, ő volt a legjelentékenyebb. Energikus magyar volt. Élénken részt vett a magyar területen akkor folyó magyarosításban. Ez az érzület vezette magyar nyelven írt tanulmányai megírására is, amelyeket úgy ismertem meg, hogy a segédtanító, akinek azokat le kellett tisztáznia, tartalmukat - fiatalságom ellenére - megbeszélte velem. A plébános azonban az egyháznak is tevékeny munkása volt. Ez egyszer egy prédikációjából elég nyomatékosan ki is derült.

Újfaluban ugyanis egy szabadkőműves páholy is volt. ezt a faluban titokzatosság vette körül és a falubeliek a legkülönbözőbb legendákat szőttek köréje. A páholyban vezető szerepe volt a falu végén levő gyufagyár igazgatójának. Rajta kívül csak még egy másik gyárigazgató és egy ruhakereskedő voltak a páholy aktív tagjai. Különben a páholy jelentőségét csak az mutatta, hogy időnként idegen vendégek jöttek, akik a falubeliek előtt titokzatosaknak látszottak. A ruhakereskedő különös ember volt. Mindig lehorgasztott fejjel járt, mintha gondolataiba merülne. „Szimulánsnak” nevezték és különcsége miatt nem tudtak, de nem is akartak a közelébe kerülni. A páholy az ő házában tartotta üléseit.

Ehhez a páholyhoz nem tudtam kapcsolatot találni, mert környezetem magatartása a páhollyal szemben itt is lehetetlenné tett minden kérdezősködést. Emellett a gyufagyáros ízléstelen, egyházellenes megnyilatkozásai is visszataszítóan hatottak rám.

A plébános egy vasárnap a maga energikus módján prédikációjában kifejtette, hogy mi a jelentősége az erkölcsnek az emberi életben, azután az igazság ellenségeiről beszélt és pedig a páholyról vett képekben. Beszéde abban a mondatban kulminált, hogy „kedves keresztény testvéreim, jegyezzétek meg, hogy ki az igazság ellensége, például egy szabadkőműves és egy zsidó”. Így a gyáros és a ruhakereskedő autoritatív oldalról meg lett bélyegezve a falubeliek előtt. Nekem nagyon tetszett a határozottság, amellyel ezt mondta.

Ennek a plébánosnak is - különösen egy vele kapcsolatos élményem miatt - későbbi szellemi orientációmra vonatkozólag rendkívül sokat köszönhetek. Egyszer bejött az iskolába és a kis tanítói szobában maga köré gyűjtötte az „érettebb” tanulókat, akikhez engem is számított. Kiterített egy általa készített rajzot és a rajzon elmagyarázta a kopernikuszi világrendszert. Nagyon szemléltetőn beszélt a Föld napkörüli mozgásáról, a tengelykörüli forgásról, a Föld-tengely elhajlásáról, a nyárról és a télről és a Föld zónáiról. Egész magamon kívül voltam, napokon keresztül én is rajzolgattam az ábrát; a plébános nekem még egy különórát is adott a nap- és holdfogyatkozásról, én pedig minden tudásszomjamat akkor és később is erre a tárgyra irányítottam.

Akkoriban kb. 10 éves voltam és még sem a helyesírást, sem a nyelvtant nem tudtam jól.

Nagy jelentősége volt ekkori életemben a templom és a körülötte levő temető közelségének. Minden, ami az iskolában történt a templommal és a temetővel volt kapcsolatban. Ez nem csak az azon a vidéken akkoriban uralkodó állami és szociális viszonyok miatt volt így, hanem elsősorban azért, mert a plébános olyan jelentékeny valaki volt. A segédtanító, egyszersmind a templom orgonistája, a miseruhák és a többi templomi felszerelés őrzője is volt. A kultusz ellátásánál is mindenben segédkezett a plébánosnak. Mi iskolás gyerekek pedig ministráltunk és énekeltünk a misén, a halotti ünnepeken és a temetéseken. Gyermeki lelkemmel szívesen éltem a latin nyelv ünnepélyességében és a kultuszban. Azáltal, hogy tizedik évemig intenzíven vettem részt ebben az egyházi szolgálatban, gyakran voltam az általam annyira tisztelt plébános közelében.

Ez a kapcsolatom az egyházzal nem kapott ösztönzést a családban. Apám nem vett részt az egyházi életben; ő akkor ún. szabadgondolkodó volt. A templomba, amellyel nekem olyan szoros kapcsolatom volt, sohasem járt, annak ellenére, hogy gyerekkorában és ifjúsága idején ő is odaadó tagja volt az egyháznak. Ez csak akkor változott ismét meg, amikor öreg korában nyugdíjba ment és szülőföldjére, Hornba költözött vissza. Akkor megint „hívő ember” lett. Csakhogy akkor már régen megszűnt minden kapcsolatom a szülői házzal.

Elevenen él lelkemben újfalui korszakom nagy élménye, hogy a kultusz szemlélése a zene ünnepélyességével aláfestve milyen szuggesztív erővel veti fel a lét rejtélyének a kérdéseit az emberi szellem előtt. A plébános biblia- és katekizmus-tanítása sokkal kevésbé hatott lelki világomra, mint az, amit ő, mint a kultusz végrehajtója, a fizikai és szellemi világ közvetítőjeként végzett. Mindez számomra kezdettől fogva nem volt puszta formaság, hanem mélyreható élmény. Annál is inkább, mert otthon ezzel teljesen egyedül voltam. De az otthoni környezetben sem szakadtam el attól az élettől, amelyet a kultusz adott. Nem vettem részt környezetem életében; láttam magam körül, de gondolkodásommal, érzéseimmel tulajdonképpen állandóan abban a másik világban éltem. Emellett - ezt hangsúlyozom - nem voltam álmodozó, sőt az élet minden gyakorlati vonatkozásában bizonyos természetességgel igazodtam el.

Ezzel az én világommal teljes ellentétben állt apám politizálása is. Apámat a szolgálatban egy tisztviselő társa váltotta le. Ez egy másik állomáson lakott, amelynek a tennivalóit szintén ellátta. Újfaluba csak két, vagy három naponként jött. Az esti órákban, amikor már nem volt munka, politizáltak apámmal. Ez rendszerint az állomás melletti asztalnál történt két hatalmas, csodálatosan szép hársfa alatt. Ide gyűlt az idegen vasutassal együtt az egész család. Anyám kötött, vagy horgolt, testvéreim hancúroztak; sokszor ültem az asztalnál én is és hallgattam kettőjük véget nem érő politizálását. Figyelmemet azonban nem a beszélgetés tartalma, hanem a módja kötötte le-. Sohasem voltak egy véleményen. Ha az egyik igent mondott, a másik biztosan nemmel felelt. És bár mindez bizonyos hevességgel, sőt szenvedélyességgel folyt, egyúttal kedélyesen is, mert a kedélyesség apám egyik alaptulajdonsága volt.

Abban a kis körben, amely így összejött, gyakran jelent meg a falubeli „intelligencia” és időnként egy bécsújhelyi orvos is. Sok betege volt a faluban, amelynek akkor nem volt orvosa. Bécsújhelyről gyalog jött Újfaluba és miután betegeit ellátta, kijött az állomásra, hogy ott várja meg a vonatát. Ezt az orvost szüleim és ismerősei általában különcnek tartották. Nem szeretett hivatásáról beszélni. Tőle hallottam először Lessingről, Schillerről, Goethéről. Otthon a német irodalomról sohasem esett szó; nem is tudtak róla semmit. Az iskolában sem beszéltek róla. Itt minden a magyar történelem körül forgott. A plébánost és a segédtanítót nem érdekelték a német irodalom nagyjai. Így történt, hogy a bécsújhelyi orvos egy egészen új világot nyitott meg előttem. Szívesen foglalkozott velem és ha a hársfák alatt már kipihente magát, félrehívott és az állomás előtti térségen fel-alá járva, nem is annyira tanítva, inkább lelkesedve beszélt nekem a német irodalomról. Közben a „szép” és „csúnya” fogalmát is magyarázta.

Ez a kép is úgy maradt meg bennem, hogy a rá való emlékezés egész életem folyamán ünnepi hangulatot jelentett: a magas, karcsú orvos határozott járásával, jobbjában esernyőjével, amelyet mindig magával hordott és felsőteste mellett lóbált, másik oldalán én, a tízéves kisfiú, amint teljesen átadom magam annak, amit mond.

Mindezek mellett nagyon érdekeltek a vasúti berendezések is. Az állomás távírókészülékén tanultam meg az elektromosság törvényeit - bár egyelőre csak nézve a készüléket. A távíró kezelését is már kisfiú koromban elsajátítottam.

Ami a nyelvet illeti, azt a német dialektust beszéltem, amely Alsó-Ausztria keleti részén használatos volt. Akkor ezt a dialektust beszélték általában Magyarország Ausztriával határos vidékein. - Az olvasáshoz másképp viszonyultam, mint az íráshoz. Gyermekkoromban átsiklottam a szavakon, lelkemmel közvetlenül a szemléletmódot, a fogalmakat, az eszméket kerestem, úgy, hogy az olvasásból semmit sem merítettem nyelvtani és helyesírási készségem fejlesztésére. Ezzel szemben az írásnál arra törekedtem, hogy a szóképeket pontosan rögzítsem a hangzókban, ahogy azt a dialektusban többnyire hallottam. Így csak a legnagyobb nehézséggel jutottam el odáig, hogy irodalmi nyelven tudjak írni, viszont annak olvasása kezdettől fogva egészen könnyen ment.

Ilyen élmények között értem el azt az életkort, amelyben apámnak döntenie kellett, hogy gimnáziumba, vagy reáliskolába ad-e. Ettől kezdve sokszor hallottam, hogy másokkal a politizálás mellett az én jövő sorsomról is beszélt. Sokféle tanácsot adtak neki, de én tudtam, hogy szívesen meghallgat ugyan mindenkit, de a saját határozott akarata szerint cselekszik.