Megrendülten kérdeztem magamtól: el kell hát Rémülni?
Lelki életem ilyen alakulása mellett szükségessé vált, hogy külső tevékenységembe új elemet vigyek. Azok az erők, amelyek külső sorsomat irányították, már nem tudtak olyan egységben lenni a szellemi világ átéléséből adódó belső impulzusokkal, mint eddig. - Már hosszabb idő óta gondoltam arra, hogy egy folyóiratban közlöm kortársaimmal azokat a szellemi impulzusokat, amelyekről úgy véltem, hogy a nyilvánosság elé kell vinni. Nem akartam „elnémulni”, hanem annyit akartam mondani, amennyit csak mondani lehetett.
Hogy magam alapítsak egy folyóiratot, erre nem is gondolhattam, mert sem az anyagi eszközök, sem az ilyen lapalapításhoz szükséges kapcsolatok nem álltak rendelkezésemre.
Így megragadtam az alkalmat, hogy a „Magazin für Literatur” kiadói jogát megszerezzem.
Ez egy régi hetilap volt. Goethe halála évében (1832) alapították. Először mint „Magazin für Literatur des Auslandes” címmel jelent meg. Azoknak a külföldi, a legkülönbözőbb országokban megjelenő szellemi termékeknek a fordítását hozta, amelyeket a szerkesztőség elég értékesnek talált ahhoz, hogy a német szellemi életbe beleáramoljanak. - Később a lapot „Magazin für Literatur des In- und Auslandes” címmel adták ki. Most a szellemi élet egész területéről hozott tájékoztatásokat, költői és kritikai műveket. Ezzel a tevékenységével nagyjából elég jól fenn is tartotta magát. A lapnak ez a működése arra az időre esett, amikor a német nyelvterületen elég sok ember élt, aki igényelte, hogy hetenként rövid áttekintésben megkapja mindazt, ami szellemi területen „történik”. - Amikor azután a nyolcvanas, kilencvenes években a szellemi életnek ebbe a nyugodt, mondhatni szolid világába beleáramlottak a fiatal generáció új irodalmi célkitűzései, ez a Magazint is csakhamar új irányba vitte. Elég gyakran váltogatta szerkesztőit és ezektől kapta mindenkori színezetét, mivel ezek az új mozgalmakhoz így, vagy úgy viszonyultak. - Amikor 1987-ben a lapot megszereztem, közel állt az új irodalmi törekvésekhez, ugyanakkor nem utasította el az egyéb törekvéseket sem. - Viszont egyáltalán nem tudta már magát anyagilag egyedül fenntartani, így aztán egyebek mellett a „Freie literarische Gesellschaft” (Szabad Irodalmi Társaság) orgánumává lett. Ez az előfizetők számát némiképpen gyarapította. Mindezek ellenére amikor átvettem a lapot, az összes előfizetőket, a bizonytalanokat is, össze kellett szedni ahhoz, hogy szűkén megkapjuk éppen azt az előfizetői számot, amellyel tartani tudjuk magunkat. A folyóiratot csak úgy vehettem át, ha egyszersmind olyan tevékenységet is vállalok, amely alkalmasnak látszott arra, hogy az előfizetők számát növelje. - Ez a „Freie literarische Gesellschaftban” való tevékenység volt. A lapot úgy kellett szerkesztenem, hogy a társaság is jogaihoz jusson. Ez kereste az olyan embereket, akiket a fiatalabb generáció művei érdekeltek. A társaság székhelye Berlin volt, ahol azt fiatalabb irodalmárok alapították. De sok német városban is képviselve volt. Csakhamar kiderült, hogy ezek közül nem egy csak igen szerény keretek között működik. - Nekem a társaságban előadásokat kellett tartanom, hogy a szellemi tartalmakat, amelyek közvetítése a Magazin feladata volt, személyesen is elmondjam.
Olvasóim szellemi igényeibe tehát bele kellett élnem magam. A társaságban olyan tagsággal volt dolgom, amely határozott valamit várt tőlem, mert ilyen határozott valamit eddig is kapott. De semmi esetre sem azt várta tőlem, amit legbensőbb világomból adhattam volna neki. A társaság jellegét az is meghatározta, hogy mintegy ellenpólusa volt a „Literarische Gesellschaft”- nek, amelyben olyanok voltak a hangadók, mint pl. Spielhagen.
Mivel benne éltem a szellemi világban, azokat a körülményeket, amelyek közé kerültem, egészen bensőségesen éltem át a többiekkel. Megpróbáltam teljesen belehelyezkedni az olvasók és tagok lelki világába, hogy szellemi jellegükből kiindulva találjam meg azokat a formákat, amelyekbe öltöztetnem kellett, amit szellemileg adni akartam.
Nem állíthatom, hogy működésem kezdetén olyan illúzióknak adtam volna át magam, amelyek aztán később szétfoszlottak. Mert működésemmel szemben az olvasók és hallgatóság részéről már kezdettől egyre nagyobb ellenállás volt tapasztalható. Azokban, akiket a Magazin korábban maga köré gyűjtött, nem volt komoly, mélyebb szellemi érdeklődés. Csak kevesen érdeklődtek komolyabban. És ezeknél a keveseknél sem volt ennek az érdeklődésnek erősebb szellemi alapja, inkább valamilyen általános keresés volt, amely mindenféle művészi és egyéb szellemi formákban akarta kiélni magát.
És így rövidesen felmerült bennem a kérdés: vállalhatom-e a felelősséget magammal és a szellemi világgal szemben, hogy ebben a körben működjem. Mert bár sok, a körhöz tartozó embert nagyon megszerettem és úgy éreztem, hogy barátság fűz hozzájuk, ők is azokhoz tartoztak, akik miatt „el kellett volna némulni”.
Ehhez még valami más is hozzájárult. Azok között, akikkel eddig közeli barátságban voltam, sokan voltak, akikről a velem szemben tanúsított magatartásuk alapján azt hihettem, hogy saját lelki életük nem halad ugyan hosszú távon együtt az enyémmel, de feltételeznek bennem valamit, ami értékesnek tünteti fel előttük a megismerés és az élet egyéb területein is kifejtett tevékenységemet. Ezért aztán a velem kapcsolatos élményeik alapján sokszor minden bírálat nélkül álltak mellém.
A „Magazin” addigi kiadója viszont nem így gondolkodott. Azt mondta, hogy annak ellenére, hogy van bennem bizonyos életpraxis, mégis csak „idealista” vagyok.
Mivel a Magazint több évi részletfizetésre adta el, igencsak komoly érdeke fűződött a lap további fennállásához. Így saját szempontja szerint nem is tehetett mást, minthogy még egy garanciát kívánjon az én személyemben rejlő garancián kívül. Nem tudhatta ugyanis előre, hogy a Magazin és a Freie literarische Gesellschaft köré gyűlt emberek között milyen eredménnyel fogok működni. Ezért feltételként kikötötte, hogy Ottó Erich Hartleben mint társkiadó jegyezze a céget és működjék is közre. - Visszaemlékezve, ma sem szeretném, ha kiadói tevékenységem más lett volna, mint amilyen volt. Mert aki benn áll a szellemi világban, annak - amint azt az előbbiekben már elmondtam - a fizikai világot teljesen át kell élnie és meg kell ismernie. Számomra ezt különösen a lelkemben végbement változás tette magától értetődően szükségessé. Nem elfogadni azt, amit világosan mint a sors útmutatását ismertem fel, bűnnek éreztem volna szellemi átélésemmel szemben. Nem csak egyszerűen egy „tényt” láttam abban, hogy egy időre Hartlebennel együtt kellett dolgoznom, hanem a „sors (karma) által nekem juttatott tényt”.
Ebből a kapcsolatból aztán leküzdhetetlen nehézségek adódtak. Hartleben csak az esztétikának élt. Mindaz kedvesen finom volt rajta, ami mélyen gyökerező esztétikai világszemléletéből fakadt - még gesztusai is - annak ellenére, hogy gyakran elég rendetlen külsővel jelent meg. Ez a lelki magatartása tette mintegy szükségletté számára, hogy mindig újból hónapokat töltsön Itáliában. Ha azután visszatért, lényéből mindig egy darab Itália sugárzott. - Emellett meleg szeretetet éreztem iránta.
Együttműködésünk viszont tulajdonképpen lehetetlen volt. Hartleben egyáltalán nem törekedett arra, hogy a „Magazin” olvasóinak, illetve a „Freie literarische Gesellschaft” tagjainak az eszmevilágába és érdeklődési körébe belehelyezkedjék, hanem mind a két helyen érvényre akarta juttatni azt, amit esztétikai érzéke sugallt. Ez egészen idegen volt számomra. Közreműködési jogával elég gyakran élt, máskor viszont hosszú ideig nem. Hiszen sokszor volt távol Itáliában. Így a Magazinba valamilyen nem-egységes jelleg került. - És Hartleben minden „érett esztétikai világnézete” mellett sem tudta legyőzni magában a „diákot”. Itt a „diák” kevésbé jó oldalát értem, nem azt, amit mint termékeny erőt vihet az ember diákéveiből későbbi életébe.
Amikor társulnom kellett vele „Die Erziehung zur Ehe” (Házasságra nevelés) c. drámája révén a tisztelők széles tábora vette körül. A mű egyáltalán nem abból a finom esztétikai jellegből íródott, amely a vele való érintkezésben olyan vonzóan hatott; hanem abból a féktelenségből és szabadosságból, amely összes szellemi produkcióit és a Magazinnal kapcsolatos döntéseit is jellemezte. Ezek nem lényének mélyéből, hanem egy bizonyos felületességből születtek. Személyesen Hartlebent csak kevesen ismerték.
Magától értetődő volt, hogy Berlinbe való költözésem után, ahol a Magazint szerkesztenem kellett, Hartleben körével érintkeztem. Mert ez adott lehetőséget arra, hogy a laphoz és az Irodalmi Társasághoz tartozó dolgokat úgy tekintsem át, ahogy az szükséges volt.
Ez elég kellemetlen volt; mert megakadályozott abban, hogy azokat, akikkel Weimar óta jó barátságban voltam, felkeressem, és velük közelebbi kapcsolatba kerüljek. Mennyire szerettem volna pl. Eduard v. Hartmannt többször is meglátogatni. Ez azonban sehogy sem ment. A másik oldal teljesen igénybe vett. És így egy értékes emberi kapcsolat egy csapásra sok mindentől elszakított, amit szívesen ápoltam volna továbbra is. De felismertem, hogy ez a sors rendelése volt. Lelki beállítottságomnál fogva éppenséggel megtehettem volna, hogy teljes érdeklődéssel forduljak két olyan homlokegyenest ellentétes embercsoport felé, mint a weimari és a Magazin körüli. Csakhogy egyik kör sem örült volna hosszabb ideig valakinek, aki felváltva érintkezik olyanokkal, akik lelki és szellemi tekintetben a világ polárisan ellentétes területéhez tartoznak. Emellett az is elkerülhetetlen lett volna, hogy a weimariak felé folytonosan igazoljam, miért állítom tevékenységemet kizárólag a Magazin szolgálatába.
Egyre inkább foglalkoztatott, hogy az emberekkel való olyan jellegű érintkezés, mint Bécsben és Weimarban, itt lehetetlen volt. Itt irodalmárok jöttek össze és irodalmárok módjára érintkeztek egymással. Még a legjobbaknál, leghatározottabbaknál is az irodalmiság (vagy a festészeti, szobrászati jelleg) olyan mélyen élt a lelkünkben, hogy a tisztán emberi elem teljesen háttérbe szorult.
Ez volt a benyomásom, amikor ezek között - az általam mégis becsült - emberek között ültem. A Freiee literarische Gesellschaftban Lipcsében egyszer a saját előadásom és O. J. Bierbaum felolvasása után egy körben együtt ültem Frank Wedekinddel is. Teljesen lenyűgözött ez a nagyon érdekes megjelenésű ember. A „megjelenés” kifejezést fizikai értelemben gondolom. Micsoda kezei voltak! Mintha egy előző földi életből valók lennének, amelyben olyan dolgokat hajtottak végre, amilyeneket csak azok tudnak végrehajtani, akik szellemükkel beleáradnak még az ujjuk hegyébe is. Energiát kifejező, brutalitásról árulkodó kezek, amelyeket a legnagyobb érdeklődéssel szemléltem. És az a jellegzetes fej - mintha teljesen azt fejezné ki, ami a kezek sajátos akarati színezetéből adódik. Tekintetében, arcjátékában volt valami, ami kénye-kedve szerint tudta átadni magát a világnak és ugyanúgy vissza is tudott húzódni tőle, ahogy a kar gesztusai reagálnak a kéz érzékelésére. Egy a jelentől idegen szellemiség szólt ebből a fejből. Olyan szellemiség, amely tulajdonképpen a mai kor szellemiségén kívül él. Csak éppen belsőleg nem tud eljutni annak a tudatához, hogy a múlt melyik világához tartozik. Mint író - most nem irodalmi bírálatra gondolok, csak arra, amit benne megláttam - Wedekind olyan volt, mint egy vegyész, aki elveti a kémia mai nézeteit és alkímiát űz, de ezt sem belső részvétellel, hanem cinizmussal. Ha az ember Wedekind külső megjelenését szellemi látással szemlélte, sokat tudhatott meg arról, hogyan hat a szellem a formára. De természetesen nem volt szabad annak a pszichológusnak a szemével nézni, aki „meg akarja figyelni az embereket”, hanem azt nézni, ami a tisztán emberi mivoltot mutatja háttérben a szellemi világgal, amelyben a sors rendelése érvényesül; amely sorsot nem keresi az ember, hanem jön feléje.
Aki észreveszi, hogy egy „pszichológus” megfigyeli, talán bosszankodik; de az átmenet a tisztán emberi kapcsolattól „a szellemi háttérben nézéshez” is tisztán emberi, mint ahogy az átmenet a futólagos barátságtól az intimebbhez is az.
A berlini Hartleben-féle kör egyik legkülönösebb alakja Paul Scheerbarth volt. Olyan költeményeket írt, amelyek az olvasó számára önkényes szó- és mondatfűzéseknek látszottak. Olyan groteszkek voltak, hogy az embert éppen ez vonzotta, az első benyomáson túli mondanivaló felé. Akkor azután látta, hogy valamilyen fantasztikum iránti érzék a szavakban mindenféle, egyébként figyelembe nem is vett értelmet keres, hogy egy olyan szellemi tartalmat fejezzen ki, amely nemcsak talajtalan, de talajt egyáltalán nem is kereső lelki fantasztikumból ered. Scheerbarthban a fantasztikum belső kultusza élt; de ez keresetten groteszk formában jelentkezett. Szerintem úgy érezte, hogy a szellemi embernek azt, amit ábrázol, csak groteszk formában szabad ábrázolnia, mert mások mindent nyárspolgári módon csinálnak. De ez az érzés a groteszket sem akarja kerek, művészi formában kifejezni, hanem szuverén, mesterkélten hanyag lelki állapotának megfelelően. És ami ezekben a groteszk formákban megnyilatkozik, annak a belső fantasztikum világából kell származnia. Ennek az volt az alapja, hogy Scheerbarth lelke mélyén vonzódott a szellemiséghez, de abban nem a világosságot kereste. Ami a meggondoltságra épül, az nem törekszik a szellemi régiók felé — mondta magának ez a fantaszta. Ezért ha az ember szellemiséget akar kifejezni, nem szabad meggondoltnak lennie. De Scheerbarth nem is tett egy lépést sem a fantasztikumtól a fantázia felé. Ezért írásai érdekes, de a féktelen fantasztikumban megrekedő szellemiségből születtek. Keretelbeszéléseiben egész kozmikus világok csillognak, ragyognak, a szellem világát karikírozzák és ugyanígy ábrázol emberi élményeket is. Ilyen pl. „Tarub, Bagdad híres szakácsnője” c. műve.
Nem ilyen volt a személyes érintkezésben. Bürokrata volt, aki valamennyire a szellemiségbe emelkedett. Külső megjelenése, ellentétben Wedekind olyan érdekes megjelenésével, mindennapi, szinte nyárspolgári volt. És ez a benyomás még erősödött az emberben, ha ismeretségük elején beszélgetett vele. Utálta a nyárspolgárokat, ugyanakkor gesztusa, beszédmódja nyárspolgári volt. Úgy látszott, mintha túl sokat vett volna fel magába a nyárspolgári jellegből, ezért volt ellenszenves neki; és ezt érzi, de egyúttal érzi azt is, hogy ezt nem tudja leküzdeni. Lelke mélyén mintegy az élt, hogy szeretné kiirtani a filisztereket mert filiszterré tették.
Ha viszont az ember külső megjelenésétől továbbmenve belső mivoltát nézte, egy egészen finom, csak éppen a groteszk-fantasztikus elemben megrekedt, szellemileg félbemaradt emberrel állt szemben. És az ember nem csak „világos” fejét, „aranyos” szívét élte át, hanem ezekkel együtt azt a módot is, ahogy ő a szellemi világban állt. Azt kellett, hogy mondja magának: milyen erős, a szellemi világba látó valaki jelent volna meg a világban, ha az, ami nem-tökéletes benne, legalább részben tökéletesebb lenne. De egyszersmind azt is láthatta, hogy a fantasztikumhoz való kapcsolódása annyira erős, hogy ebben a földi életében nem juthatott el a tökéletességig.
Wedekind és Scheerbarth olyan emberek voltak, akik egész mivoltukkal rendkívüli élményt jelentettek annak, aki tudott az ismétlődő földi életekről. Jelenlegi életükben rejtélyek voltak. De ha az ember azt nézte bennük, amit ebbe a földi életbe magukkal hoztak, akkor egész lényük mérhetetlen gazdagságot árult el. Megértette korábbi életeikből hozott tökéletlenségeiket, amelyeket mostani szellemi környezetükben nem tudtak teljesen kidolgozni magukból. És látta azt is, hogy ami ezekből a tökéletlenségekből kialakulhat, az a következő életekre marad.
Így állt ennek a körnek több más alakja is előttem. A velük való találkozás tisztára a sors (karma) rendelése volt.
Scheerbarth-tal, aki maga volt a szeretetreméltóság, nem tudtam igazán emberi, bensőséges viszonyba kerülni. Belőle is, akárcsak a többiekből, mindig kiütközött az irodalmár. Így a feléje áradó érzéseimet végül is az a figyelem és érdeklődés motiválta, amelyet annyira érdekes lényével szemben tanúsítanom kellett. - Volt a körben valaki, aki nem irodalmárként, hanem a legjobb értelemben véve, mint ember volt ott. W. Harlan. Keveset beszélt és tulajdonképpen mindig csak mint csendes megfigyelő ült ott. De ha beszélt, akkor mindig valami szellemes, vagy tréfás dolgot mondott. Sok mindent írt, de nem irodalmi dolgokat. Úgy írt, mint akinek ki kell mondania, ami a lelkét nyomja. Akkoriban a „Dichter-börse” (Költő-tőzsde) c. műve jelent meg, az életnek pompás humorral megírt ábrázolása. Mindig örültem, ha valamivel korábban érkeztem a körbe és még csak Harlan ült ott egyedül. Ilyenkor közel kerültünk egymáshoz. Harlan kivétel, amikor azt mondom, hogy a körben csak irodalmárok voltak, „emberek” nem. És azt hiszem, ő is így látta a kört. Életútjaink teljes különbözősége nemsokára elszakított bennünket egymástól.
Nyilvánvaló volt, hogy a Magazin és a Freie literarische Gesellschaft körüli emberek bele voltak szőve sorsomba. Én azonban az övékbe nem. Láttak Berlinben körükben felbukkanni, megtudták, hogy a Magazint fogom szerkeszteni, hogy a Gesellschaftban akarok dolgozni; de nem értették, hogy miért éppen én teszem ezt. Közöttük éltem, de semmi sem késztette őket arra, hogy irántam mélyebben érdeklődjenek. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem teoretizáltam, elméleti dogmatizmusuk szellemi tevékenységemet valamiféle teoretikus dolognak tartotta. És ez olyasmi volt, amiről azt gondolták, hogy „művészek lévén” - nem szabad, hogy érdekelje őket.
Én viszont közvetlen közelből ismertem meg egy művészi áramlatot. Ez már nem volt olyan radikális, mint a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a berlini volt. És olyan sem volt, mint Otto Brahm új színháza, amely teljesen naturalista volt és így próbálta megmenteni a művészetet. Ez az áramlat nélkülözte az ilyen művészi meggyőződést. Inkább azon alapult, ami az egyesek elképzeléséből és tehetségéből áramlott egybe és így az egységes stílusra való törekvés is hiányzott belőle.
Helyzetem ebben a körben kényelmetlen lett, mert érezni lehetett, hogy én tudom, miért vagyok ott, a többiek viszont nem.
