A következőkben életemet nehezen lehet majd elválasztanom az antropozófiai mozgalom történetétől. Mégis a Társaság történetéből csak annyit akarok elmondani, amennyi életutam leírásához szükséges. - Ezt már a tevékeny tagok nevének az említésénél is figyelembe veszem. Írásommal túl közel járok a jelenhez, semhogy a nevek említésével elkerülhetném a könnyen adódó félreértéseket. Minden jóakarat mellett is keserű szájíze lehet annak, aki másnak a nevét említve látja, a sajátját pedig nem. - Név szerint lényegében csak azokat említem, akiknek a társasági működésén kívül is van a szellemi élettel kapcsolatuk; nem említem azokat, akik a társaságba nem hoztak be ilyen szellemi kapcsolatokat.

Berlinben és Münchenben az antropozófiai tevékenység két, bizonyos mértékig ellentétes pólusát kellett kialakítani. Jöttek az antropozófiához olyanok, akik sem a természettudományos világnézetben, sem a tradicionális vallásokban nem találták meg azt a szellemi tartalmat, amelyet kerestek. Berlinben a társaság ottani ága és a nyilvános előadások közönsége is csak azoknak a köréből alakult ki, akik elutasították a tradicionális vallásokkal szembenálló világnézeteket. Mert az ilyen, racionalizmusra, intellektualizmusra és hasonlókra alapított világnézetek követői azt, amit az antropozófia adott, csak fantasztikumnak, babonának és hasonlónak tartották. Kialakult tehát egy hallgatóság és tagság, amely úgy vette fel az antropozófiát, hogy érzéseivel és gondolataival csakis az antropozófia felé fordult. Amit máshonnan kaptak, nem elégítette ki őket. Ezt a lelki hozzáállásukat tekintetbe kellett venni. És mivel tekintetbe vettük, a tagoknak és a nyilvános előadások hallgatóinak a száma egyre nőtt. Kialakult egy olyan antropozófiai élet, amely mintegy önmagában lezártan élt és kevéssé érdekelte, hogy a szellemi világban való kutatás céljából még milyen más próbálkozások is történtek. Remélték, hogy mindig újabb antropozófíai közléseket kapnak és hogy a szellemi világra vonatkozó tudásuk egyre gyarapodni fog.

Másképp volt Münchenben. Itt az antropozófiai munkában benne élt a művészi elem. És ebbe a művészi elembe egészen másképp lehetett az antropozófiai világnézetet belevinni, mint a racionalizmusba és intellektualizmusba. A művészi kép spirituálisabb, mint a racionális fogalom. Élő valami és nem öli meg a szellemet a lélekben, mint az intellektualizmus. Münchenben azoknál, akik a tagság és hallgatóság kialakításában hangadók voltak, ilyen elevenen hatott a művészi átélés.

Ez azután azt hozta magával, hogy Berlinben a társaság már eredetileg egységesen alakult. Az antropozófiát keresőknek azonos érdeklődésük volt. Münchenben viszont a művészi átélés az egyes körökben individuális igényeket támasztott és én ezekben a körökben tartottam előadásokat. Lassanként ezeknek a köröknek mintegy a középpontja lett a Kalckreuth grófné és a háború idején elhunyt Sophie Stinde körüli csoport. Ez a kör rendezte Münchenben nyilvános előadásaimat is. A kör tagjai egyre elmélyültebben értették meg, amit mondtam és ez azt hozta magával, hogy mondanivalómat mindig nagyon szívesen fogadták. És így az antropozófia ebben a körben nagyon szépen fejlődött. Ludwig Deinhard, ez az idősebb teozófus, Hübbe-Schleiden barátja, csakhamar igen kellemesen illeszkedett be a körbe. És ez nagyon hasznosnak bizonyult.

Egy másik kör középpontja Frau von Schewitsch volt. Érdekes valaki volt és nyilván ezért is alakult nála ez a kör. De ez nem törekedett annyira az elmélyülésre, mint a másik, inkább ügy akarta megismerni az antropozófiát, mint az akkori idők szellemi áramlatainak egyikét.

Ekkoriban jelentette meg Frau von Schewitsch „Wie ich mein Selbst fand” című könyvét, amely sajátos, határozott teozófiai hitvallás volt. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy ennek a körnek a középpontja legyen.

Számomra - és a kör több más tagja számára is - Helene von Schewitsch egy kicsit történelmi jelenség is volt. Ő volt ugyanis, aki miatt Ferdinand Lassalle egy román emberrel vívott párbajban az életét vesztette. Később színésznő lett és Amerikában összebarátkozott Blavatskyval és Olcottal. Nagyvilági nő volt, akinek az érdeklődése abban az időben, amikor előadásaimat nála tartottam, erősen szellemi irányú volt. Színes élményeit rendkívül érdekesen adta elő és az fellépésének is rendkívüli súlyt adott. Az ő révén láttam rá Lassalle működésére és az egész korra, de Blavatsky életének néhány jellegzetességére is. Amit mondott azt szubjektíven színezte ki a fantáziájával nagyon is önkényesen formálta. Ha ezt leszámította az ember, akkor a mögött, amit előadott, megláthatta az igazat és akkor egy rendkívüli személyiség nyilatkozott meg az ember előtt.

Más müncheni körök megint más jellegűek voltak. Sokszor gondolok vissza valakire, akivel több ilyen körben találkoztam és aki az egyház szorosabb kötelékén kívül álló katolikus pap volt. Müllernek hívták és kitűnő ismerője volt Jean Paulnak. „Renaissance” címmel egy igen érdekes folyóiratot adott ki, amelyben a szabad katolicizmus mellett foglalt állást. Az antropozófiából annyit vett fel, amennyi nézetei mellett érdekelni tudta, de mindig szkeptikus volt. Mindenféle ellenvetéseket tett, de olyan szeretetreméltó és egyszersmind eredeti módon, hogy ezzel az előadásokat követő megbeszélésekbe mindig valami kedves humor is vegyült.

Azzal, hogy Berlint és Münchent mint az antropozófiai tevékenység két ellentétes pólusát jellemeztem, nem akarok semmit sem ezek értékéről mondani. Az embereknél egyszerűen olyan különbözőségek nyilatkoztak meg, amelyeket munka közben figyelembe kellett venni és amelyek a maguk módján egyenértékűek voltak — legalábbis semmi értelme sem lett volna annak, hogy ezekkel kapcsolatban értékítéletet mondjak.

A Münchenben folyó munka következménye volt, hogy a teozófiai kongresszust, amelyet 1907-ben a Teozófiai Társaság német szekciójának kellett megrendezni, Münchenben tartották. Ezeken a kongresszusokon, amelyeket azelőtt Londonban, Amsterdamban, Párizsban tartottak, az előadásokon, vagy megbeszéléseken teozófiai kérdésekkel foglalkoztak. A kongresszusokat a tudományos kongresszusok mintájára rendezték meg. De a Társaság adminisztratív kérdéseit is megtárgyalták.

Ezen Münchenben valamelyest módosítottunk. A gyűlés színhelyéül szolgáló nagy hangversenytermet - mi rendezők - olyan belső dekorációval láttuk el, amely az előadások hangulatát színben és formában művészi módon adta vissza. A térben lejátszódó spirituális tevékenységnek és a művészi környezetnek harmonikus egységben kellett lennie. Nagy súlyt helyeztem arra, hogy kerüljünk minden absztrakt, művészietlen szimbolikát és csakis a művészi elemet szólaltassuk meg.

A kongresszus programjába egy művészi előadást is iktattunk. Marie von Sivers még régebben lefordította Schuré művét, az eleusisi dráma rekonstrukcióját. A darabot színpadi előadásra alkalmassá tettem. Aztán a program keretében előadtuk. Ezzel, ha még oly gyenge formában is, adva volt a régi misztériumokhoz való kapcsolódás - de ami a fő dolog, a kongresszusba bevittük a művészi elemet. És ez kifejezésre juttatta azt az elhatározásunkat, hogy a társaságban a spirituális elem mellett a művészi elem is szerepet játsszon. Marie von Sivers, aki Démétér szerepét vállalta, alakításával világosan kifejezésre juttatta, hogy a drámai elemnek a társaságban milyen szerephez kell jutnia. - Emellett ez éppen arra az időre esett, amikor a szavaló és recitáló művészet azzal, ahogy Marie von Sivers ezeket a művészeteket a szó belső erejéből kialakította, ahhoz a ponthoz ért, ahonnan kiindulva ezen a területen termékenyen lehetett tovább haladni.

A Teozófiai Társaság régi tagjainak nagy része, akik Angliából, Franciaországból, de főleg Hollandiából jöttek, belsőleg elégedetlenek voltak a müncheni kongresszus újításaival. - Amit jó lett volna, ha megértenek, de amire akkor a legkevesebben figyeltek, az volt, hogy az antropozófiával valami egészen más belső magatartás jelentkezett, mint amilyen magatartása a Teozófíai Társaságnak volt. Ez a belső magatartás volt éppen az igazi oka annak, hogy az Antropozófiai Társaság nem működhetett tovább a Teozófíai Társaság keretében. A legtöbben azonban azokat a képtelenségeket tartották lényegesnek, amelyek a Teozófíai Társaságban az idők folyamán kialakultak és amelyek vég nélküli veszekedésekhez vezettek.