A „Délivasút” vezetősége megígérte apámnak, hogy ha elvégeztem a reáliskolát és a műszaki főiskolára megyek, egy Bécshez közeli kis állomásra helyezik. Ezzel akarták lehetővé tenni, hogy naponta bejárhassak Bécsbe. Így került családom a bécsi hegyekben fekvő Inzersdorfba. Az állomás távol a helységtől, teljesen magányosan állt a szépnek egyáltalán nem mondható természeti környezetben.

Amikor Inzersdorfba érkezésünk után először mentem Bécsbe, mindjárt felhasználtam az alkalmat, hogy egy csomó filozófiai könyvet vegyek. Legjobban Fichte „Wissenschaftslehre” (Tudományok tana) c. munkájának első változatát szerettem. Kant tanulmányozásában odáig jutottam, hogy ha egyelőre tökéletlenül is, de már fogalmat tudtam alkotni arról a lépésről, amellyel Fichte túl akart jutni Kanton. De ez nem túlságosan érdekelt. Számomra akkor inkább az volt fontos, hogyan lehet az emberi lélek eleven életét szigorú gondolati formában kifejezni. Természettudományos fogalmakra irányuló igyekezetem végül is oda vezetett, hogy az emberi „én” tevékenységében lássam az igazi megismerés egyetlen lehetséges kiindulópontját. Ha az én tevékeny és ezt a tevékenységét saját maga szemléli, akkor a szellemiség a legközvetlenebbül nyilatkozik meg a tudatban - mondtam magamnak. Ügy gondoltam, hogy azt, amit így szemlélünk, most már csak ki kell tudni fejezni tiszta, áttekinthető fogalmakkal. És hogy megtaláljam az ehhez vezető utat, ezért folyamodtam Fichte „Wissenschaftslehre” c. munkájához. De emellett megvoltak a saját nézeteim is. És így Fichte könyvében oldalról oldalra haladva azt teljesen átírtam, amiből egy hosszú iromány született. Azelőtt azzal vesződtem, hogy a természeti jelenségekre olyan fogalmakat találjak, amelyekből aztán egy az én-re is alkalmazható legyen. Most megfordítva: az én-ből kiindulva akartam a természeti világ létesülésébe betörni. Szellem és természet a maguk teljes ellentétében álltak akkor előttem. A szellemi lények világa valóság volt számomra. Közvetlenül észleltem, hogy az „én”, amely, maga is szellem, a szellemi lények világában él. A természet azonban nem akart ebbe az általam átélt szellemi világba beleilleni.

A „Wissenschaftslehre”-ből elindulva nagy érdeklődéssel tanulmányoztam át Fichtenek „Über die Bestimmung des Gelehrten” (A tudós rendeltetése) és „Über das Wesen des Gelehrten” (A tudós lénye) c. értekezéseit. A két műben azt az ideált láttam magam előtt, amely felé én is törekedtem. Emellett elolvastam a „Reden an die deutsche Nation”-t (Intelmek a német nemzethez) is. Ezek abban az időben sokkal kevésbé kötöttek le, mint Fichte többi munkái.

Ugyanakkor Kantot is jobban meg akartam érteni, mint ahogy eddig, a „Kritik de reinen Vernunft”-tal azonban ez sehogy sem akart menni. Nekifogtam hát a „Prolegomena zu einer jeden künftigen Metaphysik” (Bevezetés minden eljövendő metafizikához) c. műve tanulmányozásának. A könyv alapján úgy láttam, hogy szükségem van mindazoknak a kérdéseknek a tüzetes áttanulmányozására, amelyek Kant hatására a gondolkodókban felvetődtek. Most már egyre tudatosabban dolgoztam azon, hogy a szellemi világ általam átélt közvetlen szemlélését gondolati formában fejezzem ki. És míg magamban ezen dolgoztam, azokat az utakat is igyekeztem megismerni, amelyeken Kant kortársai és az utána következő korszak gondolkodói jártak. Épp oly buzgón tanulmányoztam Traugott Krug száraz, józan „transzcendentális szintetizmusát”, mint amilyen mélyen éltem magam bele Fichte megismerési tragikumába, amelybe akkor került, amikor „Bestimmung des Menschen” c. munkáját írta. A herbartiánus Thilo filozófia-története kitágította szemléletemet és így megismertem a filozófiai gondolkodásnak a kanti idők óta végbement fejlődését. Így jutottam el Schellinghez és Hegelhez. A Fichte és Herbart gondolkodása közötti ellentétet teljes intenzitással éltein át.

Az 1879. év nyári hónapjait, a reáliskola befejezésétől a műszaki főiskola kezdetéig, teljesen ilyen filozófiai tanulmányokkal töltöttem. Ősszel el kellett határoznom, hogy mivel fogom kenyeremet megkeresni és ehhez kellett igazítani tanulmányaimat. A reáliskolai tanári pályát választottam. Hajlamot éreztem arra, hogy matematikát és ábrázoló geometriát tanuljak. Utóbbiról azonban le kellett mondanom, mert ez azzal járt, hogy naponta több órán át gyakoroljam a geometriai rajzot. Nekem viszont pénzkereseti okokból időt kellett szakítanom különórák' adására. Ez összeegyeztethető volt azzal, hogy előadásokra járjak, mert ha mulasztottam, az anyagot pótolhattam, de nem volt összeegyeztethető azzal, hogy a főiskolán rendszeresen végigüljem a rajzórákat. Ezért aztán matematikára, természetrajza és kémiára iratkoztam be.

Különösen nagy jelentőségűek voltak számomra Kari Julius Schröer előadásai, aki abban az időben német irodalmat adott elő a műszaki főiskolán. Főiskolai tanulmányaim első évében a Goethe utáni német irodalomról és Schiller életéről és műveiről beszélt. Már első előadása is lebilincselt. Áttekintést adott arról, milyen volt a német szellemi élet a 18. század második felében és drámai módon fejtette ki, hogyan hatott erre a szellemi életre Goethe fellépése. Az a melegség, amellyel témájával foglalkozott, az a lelkesedés, amellyel előadásai során az egyes költőkből felolvasott, bensőséges hatást váltott ki és így vezettek be a költészet világába.

Emellett bevezette a szóbeli és írásbeli előadási gyakorlatokat. A hallgatóknak maguknak kellett előadni, vagy felolvasni azt, amit ők maguk dolgoztak ki. Schröer azután a hallgatók munkáival kapcsolatban magyarázott a stílusról, az előadási formáról stb. Én először Lessing „Laokoon”-járól tartottam előadást. Azután egy nagyobb feladatba kezdtem. Azt a témát dolgoztam ki, hogy mennyiben szabad az ember cselekedeteiben. Ezzel a munkával erősen belementem a Herbart féle filozófiába. Schröernek ez egyáltalán nem tetszett. Ő ugyanis egyáltalán nem tartozott a herbarti áramlathoz, amely akkoriban Ausztriában mind a filozófiában, mind a pedagógiában uralkodott. Teljesen a goethei szemlélet híve volt. Herbartnál mindent túl józannak és kicsinyesnek tartott, annak ellenére, hogy fegyelmezett gondolkodását elismerte.

Egyes előadásokat az egyetemen is hallgattam. Nagyon örültem a herbartiánus Robert Zimmermannak. „Gyakorlati filozófiát” adott elő. Előadásai közül azokat hallgattam, amelyekben az etika alapelveit tárgyalta. Felváltva hallgattam egyik napon őt, a másikon Franz Brentanot, aki ugyanabban az időben ugyanazt a tárgyat adta elő. Túl sokáig azonban ezt nem csinálhattam, mert ezzel a műszaki főiskolán sokat mulasztottam.

Nagy hatással volt rám, hogy a filozófiát nem csak könyvekből ismertem meg, hanem maguknak a filozófusoknak a szájából hallottam.

- Robert Zimmermann érdekes ember volt. Szokatlanul magas homloka és hosszú filozófus-szakálla volt. Minden kimért, szinte stilizált volt rajta. Ahogy bejött az ajtón, ahogy felment a katedrára, lépései mintha mind betanultak lettek volna. És mégis, nála mindez magától értetődő volt. Tartása, mozgása olyan volt, mintha hosszú fegyelmezéssel formálta volna ilyenné a herbarti esztétika elvei szerint. Az ember mégis valamilyen rokonszenvet érzett iránta. Lassan ült le a székre, szemüvegén keresztül hosszan nézett a hallgatóságra, majd lassan, kimérten levette szemüvegét, még egyszer, most már szemüveg nélkül, végignézett a hallgatóságon azután elkezdte szabadon tartott, de gondosan megformált, művészien felépített előadását. Ahogy beszélt, annak valamilyen klasszikus jellege volt. De hosszúsága miatt az ember könnyen elvesztette az előadás fonalát. Herbart filozófiáját kissé módosítva adta elő. Gondolat- menetének szigorúsága hatással volt rám. A többi hallgatóra viszont nem. Első előadásainál a nagy terem, amelyben előadott, zsúfolásig megtelt. A „gyakorlati filozófia” az elsőéves jogászoknak kötelező tárgy volt. Indexüket alá kellett íratniuk a professzorral. Az ötödik, hatodik órától kezdve azonban a legtöbben elmaradtak. Amikor a filozófia klasszikusairól adott elő, már csak alig néhányan voltunk az első padokban.

Rám ezek az előadások nagy hatással voltak. És a Schröer és Zimermann felfogása közötti különbség is nagyon érdekelt. Azt a kevés időt, amely az előadások és az óra-adás mellett maradt, vagy az Udvari Könyvtárban, vagy a főiskola könyvtárában töltöttem. Itt olvastam először Goethe Faustját. Az volt a helyzet, hogy egészen tizenkilenc éves koromig, amíg Schröertől erre ösztönzést nem kaptam, nem jutottam el ehhez a műhöz. Ekkor azonban érdeklődésemet mindjárt nagyon felkeltette. Schröernek az első részre vonatkozó munkája már megjelent. Az első részt először ebből ismertem meg. Ehhez járult az is, hogy Schröerrel néhány előadása után már közelebbi kapcsolatba kerültem. Sokszor meghívott magához, ilyenkor hozzámondott dolgokat előadásaihoz, szívesen válaszolt kérdéseimre és ügy eresztett útnak, hogy könyvtárából egy könyvet kölcsönadott. Emellett szó esett a Faust második részéről is, amelynek magyarázatokkal ellátott kiadásán éppen dolgozott. Ezt is abban az időben olvastam.

A könyvtárakban Herbart „Metafizikáját és Zimmermann „Aesthetik als Formwissenschaft” (Az esztétika mint a forma tudománya) c. művét forgattam, amely Herbart tételeinek szem előtt tartásával íródott. Ezeken kívül behatóan tanulmányoztam Ernst Haeckel „Generelle Morphologie” (Általános morfológia) c. művét. Őszintén mondhatom, hogy amit Schröer és Zimmermann előadásaiból, valamint előbbi olvasmányaimból merítettem, az a legmélyebb élményemmé lett. Világnézeti és tudásbeli kérdések formálódtak meg bennem általuk.

Schröer olyan szellem volt, aki a szisztematikára semmit sem adott. Bizonyos intuícióval gondolkodott és beszélt. Emellett a lehető legnagyobb gondossággal vigyázott arra, ahogyan nézeteit szavakba öntötte.

Éppen ezért sohasem adott elő szabadon. Szüksége volt a leírás nyugalmára, hogy gondolatait a saját igényének megfelelően formálhassa. Azután amit így leírt, a beszéd mély átélésével olvasta fel. Egyszer azonban mégis szabadon beszélt Anastasius Grünről és Lenauról. De, csak mert otthon felejtette a kéziratát. A következő órán azonban az egészet olvasva még egyszer előadta, mert nem volt megelégedve szabad előadása formájával. Schröer révén igen sok szép művet ismertem meg. Zimmermanntól pedig, a szépség megformált elméletét kaptam. A kettő nem nagyon fért össze. Az intuitív képességű és minden szisztematikát lebecsülő Schröer állt szemben a szépség szigorúan szisztematikus elméletét képviselő Zimmermannal.

Franz Brentano, akinek a gyakorlati filozófiáról tartott előadásait is hallgattam, különösen mint személyiség érdekelt. Élesen gondolkodó és ugyanakkor „elrévülő” is volt. Ahogy előadott, abban volt valami ünnepélyes. Hallgattam, amit mondott, de ugyanakkor nézésére, fejmozdulatára, kifejező kézmozdulataira is figyelnem kellett. Minden „logika” volt nála. Gondolatai kristálytiszták és további gondolatok hordozói voltak. Ezeknek a gondolatsoroknak a kiformálásában a legnagyobb logikai lelkiismeretesség uralkodott. Mégis az volt az érzésem, hogy ez a gondolkodás nem tud kitörni a saját szövevényéből; sehol sem tör be a valóság világába. És ilyen volt Brentano egész magatartása is. Olyan lazán fogta jegyzeteit, hogy azok majdnem minden pillanatban kicsúsztak az ujjai közül. Tekintete éppen csak érte a sorokat. Ez is arra vallott, hogy nem ragadja meg határozottan a valóságot, csak mintegy finoman érinti. „Filozófus kezeiből” sokkal inkább értettem meg filozofálása módját, mint szavaiból.

Brentano hatása még sokáig élt bennem. Nemsokára elkezdtem írásait tanulmányozni és a későbbi években a legtöbb művét el is olvastam.

Akkoriban kötelességemnek tartottam, hogy a filozófián keresztül az igazságot keressem. Matematikát és természettudományt kellett tanulnom. Meg voltam azonban győződve arról, hogy ezekkel nem tudok semmilyen kapcsolatot találni, ha eredményeiket nem tudom biztos filozófiai alapokra helyezni. A szellemi világot pedig mint valóságot láttam. Az emberek szellemi individualitása egész világosan állt előttem. A fizikai testiség és a fizikai világban végrehajtott tettek csak megnyilatkozásai ennek az individualitásnak. Az individualitás összeköti magát a szülőktől származó fizikai csírával. A halottakat tovább követtem szellemi világbeli útjukon. Egyszer egy iskolatársam halála után írtam erről a képességemről egy korábbi tanáromnak, aki a reáliskola elvégzése után is barátom maradt. Szokatlan szívélyességgel válaszolt, amit azonban meghalt iskolatársamról írtam, azt szóra sem méltatta.

És így jártam mindenütt, ha a szellemi világról beszéltem. Nem akartak hallani róla. Legfeljebb az történt, hogy ez vagy az valamilyen spiritiszta dologgal jött. Erről viszont én nem akartam hallani. Gusztustalannak tartottam ilyen módon közeledni a szellemiséghez.

Ekkor történt, hogy egy, a népből származó egyszerű emberrel ismerkedtem meg. Minden héten ugyanazzal a vonattal utazott Bécsbe, amellyel én. Gyógynövényeket gyűjtött vidéken és ezeket adta el Bécsben, gyógyszertáraknak. Barátságot kötöttünk. Úgy lehetett beszélni vele a szellemi világról, mint akinek magának is vannak szellemi élményei. Mélyen ájtatos ember volt. Iskolai műveltsége nem volt. Bár sok misztikus könyvet olvasott, de amit mondott, annak nem sok köze volt olvasmányaihoz. Ez lelki életéből fakadt, amely valami egészen elementárisan mély, teremtő bölcsességet tartalmazott. Csakhamar rájöttem, hogy a könyveket is csak azért olvasta, mert másoknál is meg akarta találni azt, amit saját magától tudott. Ez az ember úgy beszélt, mintha csak szócsöve lenne egy szellemi tartalomnak, amely a rejtett világokból rajta keresztül akar megnyilatkozni. Ha az ember együtt volt vele, mélyen betekinthetett a természet titkaiba. A hátán cipelte gyógynövény batyuját; a szívében meg azokat az eredményeket, amelyeket a gyógynövények gyűjtése közben a természet szellemiségéből merített. Nem egyszer észrevettem, hogy megmosolyogták, ha néha harmadikként mellénk szegődött valaki, amikor ezzel a „Beavatottal” a bécsi Alleegassen mentünk. És ez nem is volt csoda, mert nem fejezte ki magát mindenki által érthető nyelven. Először meg kellett ismerni „szellemi dialektusát”. Eleinte én sem értettem. De ismeretségünk kezdetétől mély szimpátiát éreztem iránta. És lassanként ügy éreztem, mintha egy nagyon régi időkből való lélekkel volnék együtt, akit nem érintett meg a mai kor civilizációja, tudománya és szemlélete, és aki az ősi idők ösztönös tudását hozza felém.

Ha a „tanulást” megszokottan értelmezzük, azt kell mondanunk: tanulni nem lehetett ettől az embertől semmit. De ha az ember maga is be tudott látni a szellemi világokba, akkor általa, aki erősen benne állt a szellemi világban, mélyebben láthatott bele.

Amellett ez az ember a legtávolabbról sem volt a világtól elvonuló álmodozó. Ha az ember otthonában kereste fel, úgy érezte, hogy egy egyszerű, igen józan vidéki család körében van. A ház ajtaja fölött ez állt: „In Gottes Segen ist alles gelegen. (Áldása Istennek alapja mindennek.) Megvendégelték az embert, mint a többi falusiak is. Mindig kávét kaptam, de nem csészében, hanem egy majdnem literes „csibrikben”, hozzá egy óriási darab kenyeret. De a falubeliek sem tartották álmodozónak. Egész magatartása olyan volt, hogy lepergett róla minden gúny. Egészséges humora volt és értette a módját, hogy a faluban fiatallal és öreggel úgy beszéljen, hogy az örömet jelentsen az embereknek. Itt nem mosolyogták meg, mint a bécsi Alleegassen azok, akik valamilyen csodabogarat láttak benne.

Ezt az embert magamhoz közelállónak éreztem akkor is, amikor az élet már elszakított tőle. Misztériumdrámáimban Felix Balde alakjában örökítettem meg.

Nagy nehézséget jelentett akkoriban számomra, hogy a filozófiát a filozófusok gondolkodásmódjával nem lehetett a szellemi világ szemléletéhez közel vinni. Azokból a nehézségekből, amelyeket ezzel kapcsolatban átéltem, valamiféle „ismeretelmélet” kezdett kialakulni bennem. Egyre inkább úgy láttam, hogy a gondolkodásban-élés a lélek szellemi világban átélt élményeinek a fizikai emberbe sugárzó visszfénye. A gondolatok átélése azt jelentette számomra, hogy az ember egy olyan valóságban él, amelynek létezéséhez - mivel teljesen átéljük - nem fér kétség. A fizikai világ nem látszott számomra ennyire átélhetőnek. Itt van ugyan előttünk, de nem tudjuk úgy megragadni, mint a gondolatot. Benne, vagy mögötte egy lényszerű, ismeretlen valami rejtőzik. De az ember benne van a fizikai világban. Itt vetődött fel a kérdés: Vajon teljes valóság-e ez a világ? Ha az ember gondolatokat alkot a fizikai világról, amelyek segítségével megismeri ezt a világot, idegen elemet visz-e akkor a fizikai világba? Ez ugyanis egyáltalán nem azonos azzal az élménnyel, amelyben akkor van részünk, ha a fizikai világgal szemben állunk és gondolatainkkal behatolunk ebbe a világba. Mert ilyenkor a fizikai világ éppen a gondolatok révén önmagát nyilatkoztatja meg. Az erről való gondolkodás akkoriban erősen foglalkoztatott.

De óvatos akartam lenni. Veszélyesnek láttam, hogy egy gondolatmenetet elhamarkodva saját filozófiai szemléletté építsek ki. Ez arra késztetett, hogy behatóan tanulmányozzam Hegelt. Az a mód, ahogy Hegel a gondolat valóságos voltát ábrázolja, közel állt hozzám. Visszariasztott viszont, hogy bár az élő gondolatvilágig, de mégis csak a gondolatvilágig jutott és nem a konkrétan létező szellemi világ szemléléséig. Vonzott az a biztonság, amellyel az ember gondolatról gondolatra haladva filozofál. Láttam, hogy sokan ellentétet látnak a tapasztalás és a gondolkodás között. Számomra a gondolkodás maga is tapasztalás volt, de olyan tapasztalás, amelyben az ember benne él és nem kívülről közelít hozzá. Így Hegel hosszú időre nagy értéket jelentett számomra.

Kötelező tanulmányaim szempontjából, amelyeket filozófiai érdeklődésem miatt kissé elhanyagoltam, igen jól jött, hogy már korábban sokat foglalkoztam differenciál- és integrálszámítással, valamint analitikai geometriával. Így egyes matematikai előadásokról elmaradhattam anélkül, hogy az összefüggést elvesztettem volna. A matematikának egész megismerési törekvésemben alapvető jelentősége volt, hiszen azoknak a nézeteknek és fogalmaknak a rendszere, amelyeket a külső fizikai tapasztalástól függetlenül szerzünk. És mégis - mondtam magamnak - ezekkel a nézetekkel és fogalmakkal közelítjük meg a fizikai valóságot és ismerjük meg törvényszerűségeit. A matematika révén ismerjük meg a világot, de hogy ezt elérjük, előbb felszínre kell hoznunk az emberi lélekből a matematikát.

Abban az időben éppen a matematika révén döntő élményhez jutottam. A tér elképzelése a legnagyobb nehézséget jelentette számomra. Mint a minden irányban a végtelenbe kiterjedő ürességet - aminek az akkor uralkodó természettudományos elméletek tanították - nem lehetett áttekinthető módon elképzelni. Az újabb (szintetikus) geometria, amelyet az előadásokból és egyéni tanulmányaimból ismertem meg, szemléletessé tette számomra, hogy a vonal, amelyet jobb felé a végtelenbe hosszabbítunk meg, balról visszatér kiindulópontjához. A jobboldali, végtelen távolságban levő pont azonos a baloldali végtelen távolságban levő ponttal.

Úgy láttam, hogy az újabb geometria ilyen elképzelésével az űrben egyébként elvesző teret fogalmilag meg lehet érteni. A körben futó, önmagába visszatérő egyenes kinyilatkoztatásként hatott. Úgy mentem el arról az előadásról, amelyen ez először világlott fel bennem, mintha valami mázsás súly hullott volna le rólam. Felszabadultnak éreztem magam. Mint egész kisfiú koromban, most is olyasvalamit kaptam a geometriától, ami boldoggá tett.

Életemnek ebben a szakaszában a tér rejtélye mellett az idő rejtélye is foglalkoztatott. Lehetséges volna-e itt is egy olyan elképzelés, hogy a „végtelen távoli” jövőbe-menés valahogy eszmeileg a múltból térne vissza? A tér-fogalom feletti örömöm valamilyen mély nyugtalanságot keltett bennem az idő-fogalomra vonatkozóan. De itt egyelőre nem láttam kiutat. Minden gondolati próbálkozásom annak felismeréséhez vezetett, hogy nagyon is óvakodnom kell attól, nehogy a térre vonatkozó szemléletes fogalmakat az idő magyarázatára is alkalmazzam. Mindazokat a csalódásokat, amelyek a megismerési törekvéssel együtt járhatnak, átéltem az idő-problémával kapcsolatban is.

Zimmermann impulzusára elolvastam az akkori idők híres esztétája, Friedrich Theodor Vischer írásait. Egyik művében utalást találtam arra, hogy az újabb kori természettudományos gondolkodás szükségessé teszi az idő fogalmának a reformját. Mindig különös örömet szerzett, ha másoknál is találkoztam azzal a megismerési igénnyel, amely bennem is élt. Ez mintegy igazolta azt a törekvésemet, hogy az idő fogalmát megnyugtató módon kell meghatároznom.

A műszaki főiskolán felvett tárgyakból az előírt vizsgákat mindig le kellett tennem, mert ösztöndíjat kaptam és ezt csak akkor folyósították tovább, ha minden évben a megfelelő tanulmányi eredményt mutattam fel.

Megismerési igényeimet azonban ez a kötelező stúdium, különösen a természettudományok területén, csak kevéssé elégítette ki. A bécsi főiskolákon akkoriban megvolt a lehetőség arra, hogy az ember vendég-hallgatóként (hospitálóként) részt vegyen az előadásokon, sőt a gyakorló órákon is. Mindenütt szívesen fogadtak, amikor így részt vettem az előadásokon, még az orvosi karon is.

Soha nem engedtem, hogy szellemi látásom zavaróan hasson természettudományi tanulmányaimra. Annak szenteltem magam, amit tanultam és csak a háttérben élt bennem a remény, hogy a természettudományt egyszer majd összehozhatom a szellemi megismeréssel. Csak két dolog miatt tűnt ez kétesnek.

A szerves világra vonatkozó tudományoknak azokon a területein, amelyekkel foglalkoztam, a darwini eszmék uralkodtak. Akkoriban a darwinizmus legmagasabb rendű eszméit is tudományos képtelenségnek tartottam. Lassan eljutottam odáig, hogy képet alkossak magamnak az ember belső világáról, amelyet szellemi természetűnek, a szellemi világ részének tartottam. Úgy képzeltem, hogy az ember a szellemi világokból száll le a természeti létbe, beletagolódik a természeti világból vett organizmusba, hogy általa észlelje a fizikai világot és tevékenykedjék benne.

Annak ellenére, hogy az organikus fejlődés elméletének gondolatmenete iránt bizonyos tiszteletet éreztem, mégsem engedtem, hogy ez az általam kialakított képet bármiben is befolyásolja. A magasabb organizmusoknak az alacsonyabbakból való kialakulása termékeny eszmének látszott. De rendkívül nehéz volt ezt a gondolatmenetet összeegyeztetni az általam ismert szellemi világgal.

A fizikában a fény- és színjelenségekkel kapcsolatban mindenütt a mechanikus hőtan és hullámmozgás tana érvényesült.

A mechanikus hőtannak az adott számomra személyes színezetet, hogy olyan valaki adta elő, akit egészen rendkívülien tiszteltem. Ez Edmund Reitlinger volt, a „Freie Blicke” (Szabad tekintetek) c. szép könyv szerzője.

Ez az ember maga volt a megtestesült szeretetreméltóság. Amikor hallgatója lettem, már előrehaladott tüdőbaja volt. Két éven át hallgattam a mechanikus hőtanról, a fizika történetéről és a vegyészek részére a fizikáról tartott előadásait. Sokat dolgoztam nála a fizikai laboratóriumban, különösen a színképelemzés területén.

Különösen jelentősek voltak számomra Reitlingernek a fizika történetéről tartott előadásai. Úgy beszélt, hogy az embernek az volt az érzése, mintha betegsége miatt minden szó nehezére esnék. Előadása mégis lebilincselő volt. A szigorúan vett induktív kutatási mód embere volt; a fizika minden módszeres eljárására vonatkozóan szívesen idézte Whewell induktív tudományokról szóló könyvét. Reitlinger számára Newton volt a fizikai kutatás csúcspontja. A fizika történetét két részben adta elő: az első a legrégibb időktől Newtonig, a második a Newtontól napjainkig terjedő időt foglalta magában. Univerzális gondolkodó volt. A fizika történelmi szemléletéről mindig általános kultúrtörténeti kérdésekre ment át. Még egészen általános filozófiai eszmék is szerepeltek természettudományos előadásaiban. Így tárgyalta az optimizmust és a pesszimizmust és rendkívül érdekesen beszélt a természettudományos hipotézisek jogosultságáról. Keplerről szóló előadása és Julius Róbert Mayer jellemzése a tudományos előadások mesterművei voltak.

Előadásai nyomán J. R. Mayernek majdnem minden művét elolvastam és igazán nagy öröm volt számomra, hogy ezek tartalmát vele gyakran meg is beszélhettem.

Nagyon szomorú volt, amikor néhány héttel azután, hogy a mechanikai hőtanból utolsó vizsgámat nála letettem, szeretett tanárommal végzett súlyos betegsége. Még röviddel halála előtt, mintegy végrendelkezésképpen, beajánlott néhány ismerőséhez, akik privát tanítványokhoz juttattak. Ennek nagy hasznát vettem, így jó részét annak, amit a következő években létfenntartásomra megkerestem, a halott Reitlingernek köszönhettem.

A mechanikai hőtan, meg a fényjelenségekre és elektromos hatásokra vonatkozó hullámmozgástan miatt kénytelen voltam ismeretelméleti stúdiumokkal is foglalkozni. A fizikai világot akkoriban az anyag mozgási folyamataiból származtatták. Az érzetek csak szubjektív élmények - mondták - a mozgási folyamatoknak az emberi érzékekre gyakorolt hatása. Kinn a térben ott vannak az anyag mozgási folyamatai; ha ezek az ember hőérzékét érik, hőérzet keletkezik. Az éter hullámmozgása kívül van; ha ez a látóideget éri, az emberben fény- és színérzet keletkezik.

Ez a mindenütt uralkodó felfogás nagyon sok nehézséget okozott nekem. Mert az objektív külvilágból kizárt minden szellemiséget. Láttam, hogy ha a természeti jelenségeket is így szemléljük, akkor azokat szellemi szemlélettel nem közelíthetjük meg. Láttam, hogy ez a szemléletmód milyen csábító az akkori természettudományon nevelkedett gondolkodás számára, Még ekkor sem tudtam azonban elhatározni magam arra, hogy saját gondolkodásmódomat - habár csak a saját magam számára is - szembeállítsam ezzel az uralkodó gondolkodással. És éppen ez okozott súlyos lelki küzdelmeket. Újból és újból le kellett győznöm magamban ennek a gondolkodásmódnak könnyen végiggondolható kritikáját, hogy bevárjam azt az időt, amikor a megismerés további forrásai és útja majd nagyobb biztonságot adnak.

Erős ösztönzést kaptam Schiller esztétikai leveleinek olvasásától. (Briefe über aesthische Erziehung des Menschen.) Schiller itt rámutat arra, hogy az emberi tudat különböző állapotok között mintegy ide-oda hullámzik. Ez kapcsolódott ahhoz a képhez, amelyet az ember belső életéről alkottam. Schiller két tudatállapotot különböztet meg, amelyekben az ember a fizikai világhoz való viszonyát kialakítja. Ha átadja magát a benne lejátszódó fizikai hatásoknak, a természet kényszere alatt áll. Az érzékek és ösztönök határozzák meg életét. Ha az értelem logikus törvényszerűsége alá helyezi magát, akkor szellemi szükségszerűségben él. De ki tud alakítani magában egy közbülső tudatállapotot is. Ki tudja alakítani az „esztétikai tudatállapotot”, amely nincs egyoldalúan alávetve sem a természeti világ kényszerének, sem az értelem szükségszerűségének. Ebben az esztétikai tudatállapotban érzékei révén él a lélek; de fizikai szemléletébe és a fizikai világ által impulzált cselekvéseibe szellemiséget visz bele. Érzékeivel észlel, de úgy, mintha a szellemiség beleáradt volna érzékeibe. Az ember cselekvésében átengedi magát a vágy nyomában járó élvezetnek, de vágyait úgy megnemesítette, hogy a jó tetszik neki, a rossz nem. Az értelem itt bensőséges kapcsolatba került az érzékelhető világgal. A jó az ember ösztönévé lesz; az ösztön maga szabhatja meg kielégülése irányát, mert felvette magába a szellemiséget. Schiller ezt a tudatállapotot tekinti olyan lelkiállapotnak, amelyben az ember a szépséget megjelenítő műveket át tudja élni és ilyeneket létre tud hozni. Ennek az állapotnak a kifejlesztésétől várja az ember igazi mivoltának megszületését.

Schiller gondolatmenete szimpatikus volt, mert azt mondta ki benne, hogy az embernek tudatát előbb egy bizonyos állapotba kell hoznia ahhoz, hogy a világjelenségeivel a mivoltának megfelelő kapcsolatba kerülhessen. Ezzel kaptam valamit, ami a természet szemléléséből és a szellem átéléséből adódó kérdéseket sokkal világosabbakká tette. Schiller arról a tudatállapotról beszélt, amelynek meg kell lennie ahhoz, hogy az ember a világ szépségeit át tudja élni. Vajon nem lehetne-e egy olyan tudatállapotot is elképzelni, amely a dolgokban levő igazságot is megmutatja? Ha ez a feltevés jogosult, akkor nem lehet úgy eljárni, ahogy Kant, és a jelenlegi emberi tudatból kiindulva azt vizsgálni, hogy ez a tudat képes-e a dolgok igazi mivoltát megismerni; hanem előbb azt a tudatállapotot kellene megkeresni, amelynek segítségével az ember olyan kapcsolatot tud teremteni a világgal, amelyben a dolgok és tények felfedik előtte mivoltukat.

Felismerni véltem, hogy ezt a tudatállapotot már bizonyos mértékig el is érte az ember akkor, amikor nem csak külső dolgokat és folyamatokat leképező gondolatai vannak, hanem olyanok is, amelyekben magukat a gondolatokat éli át. Ez a gondolatokban való élés egész másnak nyilatkozott meg előttem, mint az a gondolkodás, amely a mindennapi életben, vagy akár a tudományos kutatás területén uralkodik. Ha az ember egyre továbbmegy a gondolatok átélésében, azt tapasztalja, hogy a szellemi világ valósága mintegy feltárul ez előtt az átélés előtt. Az ember lelkével így a szellemi világba jut. De egy olyan szellemi világba, amelynek valóságát a természet belső világában is megtalálja. Az ember mélyebb természeti megismeréshez jut, ha akkor közeledik a természethez, amikor az eleven gondolat révén már megismerte a szellem valóságát.

Egyre világosabbá vált előttem, hogy ha az ember, elhagyva a szokásos absztrakt gondolatokat, olyan szellemi látáshoz jut, amely a gondolat józanságát és világosságát megtartja, olyan valóságba éli bele magát, amely átlagos tudatától idegen. Az átlagos tudatban benne van egyrészt az érzékszervi észlelés elevensége, másrészt a gondolatalkotás absztraktsága. A szellemi látás úgy észleli a szellemiséget, mint az érzékek a természeti világot; de a gondolkodással nincs olyan távol a szellemi észleléstől, mint a közönséges tudat a maga gondolkodásával az érzékszervi észleléstől, hanem gondolkodik, amennyiben a szellemiséget átéli, és átéli, amennyiben az ember felébredt szellemiségét gondolkodásra készteti.

Ezzel olyan szellemi látás állt előttem, amely nem valamilyen homályos misztikus érzésen alapszik, hanem olyan szellemi tevékenység, amely a maga egzaktságában a matematikai gondolkodáshoz hasonlítható. Ezek után kezdtem azt gondolni, hogy a szellemi világot észlelő képesség a természettudományos gondolkodás fóruma előtt is bizonyítható lesz.

Huszonkettedik évemben voltam, amikor ezeket lelkemben átéltem.