"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A zeneiség lénye és a hangélmény az emberben (3)

2. --

[Goethe és Schopenhauer nézetei a művészetek jelentőségéről. Az ember háromféle tudatállapota. Az emberi lélek időzése a devachánban és a szférák zenéjének átélése az álomtalan alvás alatt. A földi zene, mint öntudatlan emlékezés erre az átélésre. Ezen összefüggések tudatossá tétele az okkult fejlődés által.]

Berlin, 1906, november 12.

Látjuk, ahogy számunkra a világ, a körülöttünk lévő egész természet érthetővé válik a szellemtudományos szemléletmód révén, és egyre világosabbá válik, hogy környezetünk külső tényei többé-kevésbé mélyreható jelentőséget kaphatnak az ember belső lénye számára. Ma e témáról fejtünk ki egyet-mást: miért hat a zene teljesen meghatározott, egyedi módon az emberi lélekre? - Ennél mélyen be akarunk világítani a lélek alapjaiba.

Kiindulópontként feltesszük a kérdést, hogyan magyarázható az, hogy egy olyan figyelemreméltó öröklődés jöhet létre, amelyet például a Bach-családban látunk, amelyben egy kétszáz éves időszakban a család csaknem harminc tagja kiváló zenei tehetséggel rendelkezett. Vagy egy másik tény, hogy a Bernoulli-családban a matematikai tehetség hasonló módon öröklődött, és nyolc tagjuk többé-kevésbé nagy matematikus volt. Ez két olyan jelenség, amely az öröklődés fogalma alatt ragadható meg; mégis teljesen eltérő dolgok.

A zene ősidőktől fogva olyan szellemeknek mutatkozott meg, amelyek arra törekedtek, hogy mintegy mélyebbre hatoljanak a dolgok lényegébe, mint valami egészen sajátos dologba. A zene mindig különleges helyet foglalt el a művészetek között. Helyezkedjünk egyszer Schopenhauer álláspontjára. „A világ, mint akarat és képzet” c. művében úgy beszél a művészetekről, mint egyfajta megismerésről, amely közvetlenebbül vezet az istenihez, mint ahogy azt az ésszerű megismerés lehetővé tenné. Schopenhauernek ez a nézete azzal függ össze, hogy az a szemlélete volt a világról, hogy mindaz, ami körülvesz bennünket, csak az emberi képzet tükörképe. Ez a tükörkép csak azáltal jön létre, hogy a külső dolgok az emberi érzékekben képzeteket hívnak elő, és hogy az ember ezáltal lép kapcsolatba velük. Arról, ami semmiféle benyomást sem gyakorolhat az érzékekre, az ember nem tudhat semmit. Fiziológiailag specifikus érzékszervi észlelésről beszél. A szem csak fényérzékelést tud felvenni magába, minden más benyomással szemben érzéketlenül viselkedik; csak azt tudja érzékelni, ami fény, és hasonlóképp a fül csak hangérzeteket, s így tovább. Minden, amit az ember ilyen módon saját világaként körös-körül szemlél, Schopenhauer nézete szerint egyfajta délibábként visszatükröződik benne, ez olyan tükröződés, amelyet maga az emberi lélek hív elő.

Nos, Schopenhauer azt mondja, hogy mégis van egy lehetőség arra, hogy a képzet mögé jussunk. Van egy dolog, amelynek az észleléséhez az embernek semmiféle külső hatásra nincs szüksége, s ez maga az ember. Minden külső dolog számára örökösen változó, elmozduló délibáb. Csak egy dolgot érzünk változhatatlanul és mindig ugyanolyan módon bennünk, s ez mi magunk vagyunk. Akaratunk az, amelyben érezzük magunkat, és semmiféle kerülőút sem szükséges kívülről ahhoz, hogy magunkra gyakorolt hatásunkat érzékeljük. Ha a külvilágra valamilyen hatással vagyunk, akkor érezzük az akaratot, mi magunk vagyunk ez az akarat, innen tudjuk, mi is az akarat. Saját, belső tapasztalásunkból tudjuk ezt, és az analógiából következtethetünk arra, hogy ennek a bennünk működő akaratnak rajtunk kívül is léteznie és tevékenykednie kell, hogy rajtunk kívül erőknek kell jelen lenniük, éppen úgy, mint annak az erőnek, amely bennünk akaratként tevékenykedik. S ezeket az erőket nevezi világ-, vagy kozmikus akaratnak.

Most tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan keletkezik a művészet? - Erre a kérdésre a válasz, még mindig Schopenhauer értelmében, így hangzik: a rajunk kívül és bennünk lévő délibáb, Fata Morgana egyesítésével, a kettő összefogásával. Ha a művész, például szobrászként egy ideális alakot, mondjuk Zeuszt akar alkotni, s egy ősképet keres ehhez, akkor nem egyetlen embert néz meg magának, hogy megtalálja ezt az ősképet, hanem sok embert szemlél meg. Az egyikből is merít egy keveset, a másikból is, és így tovább. Minden bevésődik számára, ami erős, nemes, kiemelkedő, és ebből formál meg magának egy tipikus Zeusz-képet, úgy, ahogy ő magában hordozza a Zeusz-gondolatot. Ez az emberben lévő idea csak azáltal hozható létre, hogy az ember azt, amit a világ nyújt számunkra, ami részletekben elénk lép, önmagában egyesíti.

Állítsuk Schopenhauer e gondolatát a goethei gondolat mellé, amely e szavakkal fejeződik ki: a természetben inkább a szándékok jelentősek. - Úgy találjuk, hogy Schopenhauer és Goethe teljesen egyetértenek egymással. Mindketten feltételezik, hogy a természetben szándékok vannak, amelyeket az nem teljesen ér el művében, nem tud teljesen kifejezésre juttatni, legalábbis részleteiben nem teljesen ér el. Az alkotóművész megkísérli, hogy megismerje a természet e szándékait, összefogja őket, és képben ábrázolja. így megérti az ember, hogy Goethe azt mondja, a művészet a természet titkos szándékainak megnyilatkozása, hogy az alkotóművész a természet folytatásaként nyilatkozik meg. A művész felveszi magába a természetet; engedi, hogy ismét feltámadjon benne és megnyilatkozzék. Olyan ez, mintha a természet nem lenne készen, és az emberben lenne a lehetőség, hogy a természet művét befejezze. A természet benne találja meg tökéletességét, fénypontját, mintegy ujjong benne és művében.

Az emberi szívben rejlik ily módon az a képesség, hogy végiggondoljon valamit, és azt, ami a természet szándéka volt, mintegy formába öntse. Goethe a természetet nagy, teremtő művésznőnek látja, aki nem egészen tudja elérni szándékait, s bizonyos mértékig rejtélyek elé állít bennünket. A művész mégis megoldja a rejtélyt; ő a nagy rejtvényfejtő, miközben végiggondolja a természet szándékait, és műveiben fejezi ki ezeket.

Ez minden művészetre találó, mondja Schopenhauer, csak a muzsikára nem. Ez minden más művészetnél magasabb fokon áll. Miért? - Schopenhauer megtalálja a választ, mikor azt mondja: minden más alkotó művészetnek, a szobrászatnak, a festészetnek össze kell fognia a képzeteket, mielőtt rájön a természet titkos szándékaira; ezzel szemben a zene, a melódiák, a harmóniák magának a természetnek közvetlen megnyilatkozásai. A muzsikus közvetlenül hallja az isteni akarat érverését, ahogy az átáramlik a világon, meghallja, ahogy ez az akarat hangokban kifejeződik. így közelebb áll a kozmosz szívéhez, mint minden más művész; benne él a lehetőség, hogy az akaratot, a kozmikus akaratot kifejezze. A zene a természet akaratának kifejeződése, míg minden más művészet a természet ideáit fejezi ki. Mivel a zene a kozmosz szívéhez közelebb áramlik, s így hullámzásának és örvénylésének közvetlen kifejezője, ezért az emberi lélekre is közvetlenebbül hat. Úgy áramlik be a lélekbe, mint az istenség különféle formációi. S így magyarázható az, hogy a zene olyan közvetlen, olyan óriási, elementáris hatással van az emberi lélekre.

Ettől az állásponttól, hogy olyan jelentős szellemekkel szemben, mint Schopenhauer és Goethe, meghódítsuk a zene fenséges művészetét, forduljunk most ahhoz az állásponthoz, amely az okkultizmusból világítja meg ezt a kérdést. Figyelemre méltónak találjuk, hogy ami az emberből számunkra érthető és megragadható, a hangok a harmóniák, a melódiák miért így hatnak rá. Itt ismét visszatérünk a három ismert tudatállapothoz, amelyek lehetségesek az ember számára, és e három világhoz való kapcsolatához, amelyekhez e három tudatállapot alatt tartozik.

Három tudatállapot létezik, mégis ezek közül a mindennapi ember számára csak egy jól ismert, mivel a másik kettő folyamán semmit sem tud magáról, átéli, hogy emlékezés nélkül, egyikből a másikra történő tudatos ráhatás nélkül a számára ismert tudatállapotba jusson. Ez utóbbi az a tudatállapot, amelyet a szokásos, éber nappali tudatnak nevezünk. A második tudatállapot a mindennapi ember számára részben ismert; ez az álmokkal telített alvás, amely szimbolikájával gyakran egyszerű, mindennapi élményeket sorakoztat fel szimbólumokban az ember előtt. A harmadik tudatállapot az álomtalan alvás, amely a mindennapi ember számára bizonyos üres állapotot jelent.

A beavatás azonban a három tudatállapot változását idézi elő. Először is az ember álomélete változik meg. Ez már nem kaotikus többé, nem a mindennapi élmények reprodukciója gyakran kusza szimbólumokban; hanem egy új világ jön létre az ember számára az álomban, áradó színek, felcsillanó fénylények veszik körül őt, az asztrális világ. Nem újonnan teremtett világ ez, csak az ember számára új, aki mostanáig az alacsonyabb tudatállapoton nem jutott túl, nem került ki a mindennapi tudat állapotából. Ez a világ mind inkább ott van, folytonosan körülveszi az embert. Valóságos világ ez, éppen úgy valóságos, mint a bennünket körülvevő világ, amely valóságnak tűnik számunkra. Ahogy az ember beavatottá válik, megkapta az iníciációt, megismeri ezt a csodálatos világot. Megtanulja, hogy tudatosan létezzen ebben az állapotban, éppen olyan tiszta, ha nem tisztább tudattal, mint a nappali tudata. Megismeri saját asztráltestét, megtanulja, hogy tudatosan éljen benne. Amit most ebben a számára feltáruló új világban átél, az lényegében egy szín- és fényvilágban való élet és működés. Az ember a beavatás után, a szokásos álomteli alvásból kezd felébredni; ez olyan, mintha egy áradó fény- és színtenger hullámzásából emelkedne ki. S ezek az áradó színek, ez a felcsillanó fény eleven lények. A tudatos, álomteli alvásnak ez az átélése később átvivődik a nappali, éber tudatban töltött egész életre; megtanulja, hogy a mindennapi életben is lássa ezeket a lényeket.

A harmadik tudatállapotot akkor éri el az ember, ha képes arra, hogy az álomtalan alvást tudatos állapottá alakítsa. Az a világ is, amelybe ezáltal megtanulja, hogy belépjen, először csak részben mutatkozik meg előtte, majd egyre jobban és jobban. Mindig hosszabban és hosszabban él benne, tudatos ebben, és egy igen jelentős dolgot él át benne.

Az ember a második, az asztrális világhoz csak úgy tud eljutni, ha átmegy az ún. „nagy csenden”. Csendben, egészen csendben, önmagában kell lennie. Ennek a nagy nyugalomnak meg kell előznie a felébredést az asztrális világban. S ez a legmélyebb csönd egyre nagyobb és nagyobb lesz, ha a harmadik tudatállapothoz kezd közeledni, ahhoz az állapothoz, ahol álomtalan alvást érez. Az asztrális világ színei mindig átlátszóbbakká, a fény egyre tisztábbá, szinte átszellemültté válnak. Az embernek ekkor az az érzése, mintha ő maga ezekben a színekben, ebben a fényben élne, mintha nem ezek vennék őt körül, hanem ő maga lenne szín és fény. Asztrális lényként érzi magát ebben az asztrális világban, mintha nagy, mélységes nyugalomban úszna. Majd ez a mély csönd fokozatosan kezd felhangzani, halkan, de egyre hangosabban szellemi módon felcsendülni; a világot mintegy betöltik a felcsendülő hangok fényei és színei. Ez a harmadik tudatállapot, amelybe most fokozatosan belép az ember, abban áll, hogy azt a színes világot, amelyben az asztralitásban élt, betöltik a hangok. S ez a devachán, az ún. mentális, szellemi világ, amely most feltárul előtte. S ebbe a csodálatos világba a nagy csend kapuján át lép be; a nagy csendből hallatszik el hozzá a másik világ hangja. Valóban így van ez a devacháni világgal.

Egyes teozófiai könyvek más leírást adnak róla; mégis ezek nem személyes tapasztaláson alapulnak e világ valóságáról. Leadbeater például az asztrális sík és átélésének kielégítő leírását adja, de a devacháni sík leírása nem kielégítő nála. Ez csupán egy konstrukció, az asztrális sík modellje után összeállítva, de nem ő maga élte át. Minden leírás, amelyet nem ismertetek most Önöknek, mintegy a hang másik oldaláról hallatszik át, nem helyes, nem szemléletből indul ki. A devacháni világnak különösen sajátja az, hogy hangzó világ, legalábbis lényegében. Természetesen nem gondolhatjuk, hogy a devacháni világ nem színekben ragyogó világ is. Természetesen az asztrális világ is átvilágítja, hiszen nincs elválasztva tőle, az asztrális a devacháni világon is áthatol. Mégis a tényleges devacháni világ hangokban rejlik. Ami a nagy csendben fény volt, most hangzani kezd.

A devachán egy még magasabb síkján a hangból valami szóhoz hasonló válik. Innen jön minden valódi inspiráció, és ezen a területen mozognak azok a szerzők, akik inspiráltak voltak. Ők ott a magasabb világok igazságainak valódi harmóniáját élik át. Ez a jelenség teljeséggel lehetséges.

Nos, el kell képzelnünk, hogy ezekben a világokban nemcsak a beavatott él. A különbség csak az, hogy a beavatott ezeket a különféle módosult állapotokat tudatosan éli át. Számára csak a tudatban változik meg az, amit a mindennapi ember újra és újra öntudatlanul visz végbe. Mivel a mindennapi ember is ténylegesen, mindig újra átmegy ezen a három világon, csak semmit sem tud róla, mert önmaga és élményei ott nem tudatosak számára. Mégis, ennek ellenére valamit magával hoz azokból a hatásokból, amelyek ezt az átélést előidézik benne. Ha reggelente felébred az alvásból, nemcsak az álom általi testi felfrissülést hozza magával, hanem ezekből a világokból a művészetet is. Mert nem más ez, mint egyfajta, még ha öntudatlan emlékezés is az asztrális világ élményeire, ha például a festő színtónusaiban, színharmóniáiban, amelyeket a vászonra visz, messze túlmegy a fizikai világ színeinek valóságán. Hol látta ezeket a tónusokat, ezeket a felcsillanó színeket, hol éli át őket? Ezek éjszakái asztrális élményeinek utóhatásai. Csak a fénynek és a színeknek ez az áradó tengere ad lehetőséget számára, hogy a szépségből, a ragyogó, felcsillanó mélységből, amelyben alvása alatt él, ismét felhasználja a már átélt színeket, és vissza tudja adni őket, még ha fizikai világunk súlyos, földszerű színeivel nem is közelíti meg azt az ideált, amely benne él, amit átélt.

Így a festészetben az asztrális világ árnyképét, lecsapódását látjuk a fizikai világra, és látjuk, hogy hatásai milyen nagyszerű, csodálatos módon mutatkoznak meg az emberben.

A magas művészetben csodálatos dolgok vannak, amelyek az okkultistának egészen másként érthetőek, mivel eredetüket át tudja látni. Itt például Leonardo da Vinci két képére gondolok, amelyek a párizsi Louvre- ban találhatók. Az egyik Bacchust, a másik Jánost ábrázolja. Mindkét kép ugyanazt az arcot mutatja; tehát mindkettőnél ugyanazt a modellt alkalmazták. Ezért nem külső, novellisztikus hatásuk által különböznek annyira egymástól; a festői fény-misztériumok, amelyeket tartalmaznak, sokkal inkább csak szín- és fényhatásaikon alapulnak. A Bacchus-kép sajátos, vörösbe csillanó fénye elömlik a test felületén. Olyan ez, mintha a test beszívta volna magába ezt a fényt, ami a bőr alá rejtett bujaságról beszél, s így jellemzi a Bacchus-természetet. Olyan, mintha felszívta volna a fényt, és éppen a saját bujaságával áthatva ismét kiadná magából. A János-képnek ezzel szemben tartózkodó, sárgás tónusa van. Úgy tűnik, mintha a színek csak körülvennék a testet, mintha az nem venné fel a fényt, csak hagyná, hogy formáit körülvegyék, de semmit sem akarna kívülről felvenni magába. Teljesen önzetlen testiség ez, teljesen tiszta, szűzies, ami ezen a képen a szemlélőhöz szól.

Mindezt érti az okkultista. Csak nem szabad azt gondolnunk, hogy egy művész számára mindig ésszerűen világos az, ami művében bele van rejtve. Asztrális víziói lecsapódásainak nem kell egészen a fizikai tudatáig hatolniuk, hogy műveiben életre keljenek. Leonardo da Vincinek voltak olyan okkult törvényei, amelyek szerint képeit alkotta - nem ezen múlik a dolog de ösztönös megérzésből követte ezeket.

Így látjuk, hogy a festészetben az árnyékok az asztrális világ lecsapódásai fizikai világunkra. A muzsikus ezzel szemben egy még magasabb világot, a devacháni világot varázsolja bele a fizikai világba. A melódiák, a harmóniák, amelyek nagy mestereink műveiből szólnak hozzánk, ténylegesen a devacháni világ igazi képmásai. Ha valahol képesek vagyunk arra, hogy megkapjuk a devacháni világ egy árnyképét, egy ízelítőt belőle, akkor ez a zene melódiáiban és harmóniáiban, az emberi lélekre gyakorolt hatásukban van.

Még egyszer visszatérünk az ember lényéhez. Ott először is a fizikai testet, majd az étertestet, majd az asztráltestet, végül az ént találjuk, amely először az atlantiszi kor végén vált tudatossá az ember számára.

Ha az ember alszik, az asztráltest és az ember alacsonyabb lényének érzőteste eloldódik. Az ágyban fekszik a fizikai ember, étertestével összeköttetésben. Minden más része eloldódik az asztrális és a devacháni világban. S ezekben a világokban, mégpedig a devacháni világban a lélek felveszi magába a hangok világát. Az ember ténylegesen, a minden reggeli felébredéskor egyfajta zeneiségen, a hangok tengerén megy át. S az az ember, akinek fizikai természete úgy tagolódik, hogy követi ezeket a benyomásokat - nem szükséges tudnia róluk -, az muzikális alkatú. A zenével kapcsolatos jóérzés nem máson alapul, mint az odaátról hozott harmóniákkal való összhangon az itteni hangokkal és melódiákkal. Ha ezek a kívülről kapott hangok megfelelnek ezeknek a belső hangoknak, akkor zeneileg jó érzésünk van.

A zeneiség számára az érzőlélek és az érzőtest különös jelentőségű. Tudnunk kell, hogy az egész tudat a külső világ egyfajta legyőzéséből jön létre. Ami az embernek vágyként, örömként tudatába kerül, az a szellemiség győzelmét jelenti a pusztán eleven testiség fölött, az érzőlélek győzelmét az érzőtest fölött. Az alvásból belső rezgésekkel visszatérő embernek lehetősége van arra, hogy erősebb összhangban legyen a hangokkal, és érzékelhesse az érzőlélek győzelmét az érzőtest fölött, s így a lélek képes rá, hogy erősebbnek érezze magát, mint a test. A moll hatásánál az ember mindig érzékelheti, hogy az érzőtest rezgései erősebbek, míg a dúr-hangnemnél az érzőlélek erősebben rezeg, és legyőzi az érzőtestet. Ahogy a kistere belép, az ember a lélek fájdalmát érzi, de ha a nagytere hangzik fel, akkor ez a lélek győzelmét hirdeti.

Most azt is megérthetjük, min alapul a zene mély jelentősége, miért van az, hogy mindazok között, akik ismerik a belső dolgok összefüggését, mindig is a művészetek között a legmagasabb helyre helyezték, miért tették a hozzá nem értők is különleges helyre, miért a legmélyebb húrokat érinti meg és engedi felcsendülni lelkűnkben.

Ha az ember az alvás és az ébrenlét közötti váltakozásban folytonosan a fizikaiból az asztrális világba, és ebből a devacháni világba megy át, akkor ebben inkarnációinak egyfajta leképeződését látjuk. Ha a halálban elhagyja fizikai testét, az asztrális világon át emelkedik fel a devachániba. Ott találja meg valódi hazáját; ott van a nyughelye. Ott az ünnepélyes nyugalmi időszakot követi újbóli leszállása a fizikai világba, s így folytonos átmenetet hajt végre az egyik világból a másikba.

De az ember legeredetibb módon sajátjának érzi azt, ami a devacháni világhoz tartozik, mivel ez a legotthonosabb számára. Legbensőbb lényében érzi a vibrációkat, amelyek áttörnek ezen a világon. Az asztrálist és a fizikait bizonyos mértékig csak burokként érzi. A devachániban van ősi otthona, s az utózengések ebből az otthoni, szellemi világból hangzanak fel számára a fizikai világ harmóniáiban és melódiáiban. Ezek átszövik ezt az alsóbb világot egy nagyszerű, csodálatos létezés sejtésével; felkavarják legbensőbb lényét, és megremegtetik a legtisztább öröm, a legemelkedettebb szellemiség rezdüléseivel, amelyeket ez a világ nem adhat számára. A festészet az asztrális testiséghez szól, a hangzás világa azonban az ember legbensőjéhez. S amíg az ember még nem beavatott, a devacháni világ, otthonának világa elsősorban a zeneiségben adott számára. Ezért értékelik a zenét mindazok igen magasra, akik sejtik az ilyenfajta összefüggést. Schopenhauer is sejti ezt egyfajta ösztönös intuícióval, amelyet filozófiai formuláiban fejez ki.

Így válik számunkra a világ, mindenekelőtt a művészetek érthetővé az okkultizmus következtében. Fent minden úgy van, ahogy lent, és lent minden úgy, ahogy fent. Aki magasabb értelemben érti meg ezt a mondást, az megtanulja, hogy a világ dolgaiban értékeset és ismét értékesebbet ismerjen meg, és ebben az általa értékesnek megismertben fokozatosan mindig magasabb világok lenyomatát érezze; az a zeneiségben is egy magasabb világ képét érzi.

Az építész a művét, kövekből összerakva, évszázadoknak ellenállóan, önmagából helyezte ki, anyagba ültette át, s ugyanígy vannak a szobrászat és festészet művei is. Ezek kívül találhatók, formát öltöttek.

A zeneműveket azonban mindig újra és újra létre kell hozni. Harmóniáik és melódiáik hullámzásai és örvénylései áradnak felénk, a lélek képmásai, amelyeket mindig újra és újra át kell élnie a tovaáramló időben. Ahogy az emberi lélek alakulóban van, úgy képmása itt a Földön folyékony, elmosódó. A zene mély hatása ezen a rokonságon alapul. Az emberi lélek lefelé áramlik otthonából, a devachánból; a zene felfelé áramlik hozzá, és éppen úgy árnyképei, a hangok, a harmóniák. Innen van a zene intim hatása a lélekre. Ebből szól a lélekhez ez az őseredeti rokonság, belőle csendülnek fel a lélekben a legmélyebb, legbensőbb értelemben az otthoni hangok. Ősi otthonából, a szellemi világból hangzanak felénk a zene hangjai, hullámzó melódiáikkal és harmóniáikkal vigasztalóan és felemelően szólnak hozzánk.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként