Ha emlékeznek arra, amit tegnap a félig nyilvános előadásunk alkalmával elmondtam64, akkor abból meg tudják ítélni, hogy milyen összefüggésben is65 kell különös hangsúlyt fektetni a jövő nevelésében, illetve a jövő oktatásában az akarat és a kedély kiformálására. Tegnap azt mondtam: bár mindig hangsúlyozzák, azok is, akik nem az oktatás-, illetve nevelésügy megújításán gondolkodnak, hogy különös tekintettel kell lennünk a nevelésben az akaratra és a kedélyre, de tulajdonképpen, minden jóakarat ellenére, erről az oldalról nem sokat lehet tenni ezért az akarati-, illetve kedélynevelésért. Egyre inkább az úgynevezett véletlenre bízzák ezeket, mert nincs rálátásuk az akarat valódi természetére.

Bevezetésképpen a következőket szeretném megjegyezni. Ha már valóban megismertük az akaratot, csupán akkor lehet legalább egy részét megismerni a másféle lelki, kedélybeli mozgásoknak, az érzéseknek. Feltehetjük a kérdést: mi is tulajdonképp egy érzés? Az érzés erősen rokon az akarattal. Az akarat, hogy úgy mondjam, csupán a megvalósult, véghez vitt érzés, az érzés pedig a visszafogott, visszatartott akarat. Az érzés az az akarat, amely még nem nyilvánul meg valósan, amely visszamarad a lélekben. Az érzés letompított akarat. Ezért majd csak akkor fogjuk megérteni az érzés lényegét, ha behatoltunk az akarat lényegébe.

Nos, az eddigi fejtegetéseimből már láthatják, hogy ami az akaratban él, mindaz nem teljességében alakul ki a születés és a halál közötti életben. Ha egy akarati elhatározást valósít meg az ember, mindig marad benne valami abból, ami nem merül ki a halálig tartó élet során; egyfajta maradék, ami tovább él az emberben, és ami éppen a halál által folytatódik minden egyes akarati elhatározásból és minden egyes akarati tettből. Erre a maradványra az egész élet folyamán, a gyermekkorban pedig különösen tekintettel kell lennünk.

Tudjuk, hogy amikor a teljes embert nézzük, akkor test, lélek és szellem szerint tekintünk rá. Először a test születik meg66, legalábbis nagyjából az alkotórészei tekintetében. Pontosabbakat a „Theosophie” című könyvemben67 találnak erről. A test tehát bekerül az öröklődés áramába, magán viseli az öröklött jegyeket és így tovább. A lélek lényegében az, ami a születés előtti létből kapcsolódik a testhez, alászáll a testbe. A szellem azonban a jelenkori emberben - a távolabbi jövő emberében majd másként lesz ez - tulajdonképpen csak kezdeményszerűen van jelen. És most, amikor le akarjuk fektetni egy jó pedagógia alapjait, azt kell szem előtt tartanunk, ami a mai fejlődési stádium emberében szellemiként, csupán kezdeményszerűen van jelen. Tegyük először is egészen világossá magunknak, hogy milyen efféle kezdemények is vannak meg az emberben az emberiség távoli jövője számára.

Ott van először is az - egyelőre csak kezdeményként -, amit szellem-énnek nevezünk68. A szellem-ént nem leszünk képesek minden további nélkül felvenni az emberi természet részei, tagjai közé, ha a jelenkori emberről beszélünk; de határozott tudat él a szellem-énről különösen azokban az emberekben, akik képesek a szellemiekbe tekinteni. Tudják, hogy a teljes keleti tudatban, amennyiben iskolázott tudatról van szó, „manas'”-nak hívják ezt a szellem-ént, és úgy beszélnek róla a keleti szellemi kultúrában, mint ami az emberben él. De a nyugati emberiségben is - még ha nem is éppen „iskolázott” - határozott tudat él erről a szellem-énről. Nem meggondolatlanul mondom: határozott tudat él róla; hiszen a nép úgy nevezi - legalábbis úgy nevezte, mielőtt teljesen megragadta volna a népet a materialista szellemiség - azt, ami az emberből a halála után megmarad: „Manen” (németül: ~a holtak szelleme - a ford. megj.). Arról beszélnek, hogy a halál után megmarad a „Manen”; „manas” = „Manen”. Azt mondtam: határozott tudat él erről a népben, hiszen a nép ebben a szóalakban többes számot használ: „die Manen”. Mi, akik a szellem-ént tudományosan inkább még a halála előtt vonatkoztatjuk az emberre, egyes számban mondjuk: szellem-én. A nép, amely inkább a realitásból, a naiv felismerésből beszél erről a szellem-énről, többes számot használ, amikor a „Manen”-ről beszél, mert amikor az ember átlép a halál küszöbén, több szellemi lény fogadja be őt. Egy másik összefüggésben már utaltam erre: A személyes vezető szellemünk az angyalok hierarchiájából való; felette állnak azonban az arkangyalok hierarchiájából való szellemek, akik mindjárt hozzákapcsolódnak, amikor az ember átlép a halál küszöbén, így azután bizonyos összefüggésben mindjárt többes számúvá válik a léte, mert sok arkangyal kapcsolódik hozzá. Ezt igen határozottan érzi a nép, mert tudja, hogy az ember, az itteni létével ellentétben, amely egységként nyilvánul meg, azután többé-kevésbé többségként érzékeli magát. A „Manen” tehát olyasvalami, ami a naiv nép-tudatban él erről a többes számban jelenlévő szellem-énről, a „manas”-ról.

Az ember egy második, felsőbb alkotója azután az, amit életszellemnek nevezünk. Ez az élet-szellem igen kevéssé érzékelhető a jelenkori emberben. Erősen szellemi jellegű dolog ez az emberben, ami az emberiség távoli jövőjében fejlődik majd ki. Azután pedig a legfelsőbb dolog, ami az emberben él, jelenleg bizony csupán a legcsekélyebb kezdeményeiben, az a tulajdonképpeni szellem-ember.

Ha azonban most, a jelenlegi, a születés és a halál között itt a Földön élő emberben csupán kezdeményeiben van is meg az emberi természet e három felsőbb része, azért mégiscsak - bár kétségtelenül felsőbb szellemi lények oltalmában - igen jelentősen fejlődnek a halál és egy újabb születés között. Amikor tehát meghal az ember, és ismét belehelyezkedik a szellemi világba, akkor lényének ez a három része, bizonyos értelemben az emberiség jövőbeli létét elővételezve, igen határozottan fejlődik. Tehát ugyanúgy, ahogy az ember ebben a mostani életében is fejlődik szellemileg-lelkileg a születés és a halál között, úgy a halála után is határozottan fejlődik69, csakhogy akkor, mint valami köldökzsinóron, úgy függ a felsőbb hierarchiák szellemi lényein.

Kapcsoljuk most hozzá az emberi természet ma alig érzékelhető felsőbb tagjaihoz, amit már most is érzékelünk. Ez mindenek előtt a tudati lélekben, az értelmi- vagy szellem-lélekben illetve az érző lélekben nyilvánul meg. Ezek az ember lelkének tulajdonképpeni alkotóelemei. Ha az ember lelkéről akarunk ma beszélni, arról, hogy hogyan él benne a testben, akkor az imént említett három lelki tagról kell beszélnünk. Ha a testéről akarunk beszélni, akkor az érző testről beszélünk, a legfinomabb testről, amelyet asztráltestnek is neveznek; az étertestről, illetve a durvább fizikai testről, amelyet a szemeinkkel látunk, és amelyet a külső tudomány részeire szabdal. Ezzel előttünk áll a teljes ember.

Nos, ugye tudják, hogy a fizikai test, amelyet magunkon hordunk, az állatoknak is sajátja. Csak ha ezt a kilenctagú teljes embert hasonlítjuk össze az állatvilággal, akkor lesz érzésszerű és az akarat felfogása számára használható elképzelésünk az ember és az állatok viszonyáról, ha tudjuk: ahogy az ember lelke a fizikai testbe öltözik, úgy az állatok is fizikai testbe öltöznek, az állatok fizikai teste azonban több vonatkozásban más felépítésű, mint az emberé. Az ember fizikai teste tulajdonképpen nem tökéletesebb, mint az állatoké. Gondoljanak csak olyanokra a magasabb rendű állatok közül, mint például a hód, amikor építkezik. Az ember képtelen erre, ha nem tanulja meg, ha nem csinál végig egy igencsak bonyolult iskolázást e célból, ha nem tanul építészetet és efféléket. A hód a teste szerveződéséből következően hozza létre az építményét. Egyszerűen olyan felépítésű a külső, fizikai teste, úgy illeszkedik bele a külső fizikai világba, hogy ami a fizikai teste formáiban él, azt az építménye létrehozására tudja használni. Maga a fizikai teste a tanítómestere ebben a vonatkozásban. Megfigyelhetjük a darazsakat, a méheket vagy az úgynevezett alacsonyabb rendű állatokat is, és azt találjuk majd a fizikai testük formájában, hogy olyasvalami épül bele abba, ami az ember fizikai testében ebben a kiterjedésben, ilyen erővel nincs meg. Arról van itt szó, amit az ösztön fogalmával fejezünk ki; így valójában csak úgy tanulmányozhatjuk az ösztönöket, ha a fizikai test formájával való összefüggésben szemléljük őket. Ha az egész állatvilágot tanulmányozzuk, ahogy a külvilágban elterjed, akkor az állatok fizikai testének formáiban mindenütt útmutatást találunk majd ahhoz, hogy hogyan tanulmányozzuk az ösztönök különféle formáit. Ha az akaratot akarjuk tanulmányozni, akkor először is az ösztön területén kell megkeresnünk, és tudatában kell lennünk, hogy az ösztönt a különböző állatok fizikai testének formáiban találjuk meg. Ha megfigyelnénk és lerajzolnánk az egyes állatok fő formáit, akkor le tudnánk rajzolni az ösztönök különféle területeit. Ami akaratként az ösztön, az képszerűen megjelenik a különböző állatok fizikai testének formájában. Látják, hogy ezáltal értelmet kap a világ, ha ebből a nézőpontból tudunk rátekinteni. Átlátjuk az állatok fizikai testének formáit, és olyan rajzot látunk bennük, amelyet maga a természet hoz létre az ösztönökből, amelyek által meg akarja valósítani mindazt, ami a létben él.

Nos, a fizikai testünkben - teljesen átformálva azt - benne él az étertest. A külső érzékek számára érzékfeletti, láthatatlan. Ha azonban az akarat természetét nézzük, akkor az a helyzet, hogy ahogy az étertest átjárja a fizikai testet, úgy azt is megragadja, ami a fizikai testben ösztönként nyilvánul meg. Ekkor az ösztön hajtóerővé, hajlammá válik70. Az akarat a fizikai testben ösztön; s amint az étertest uralni kezdi az ösztönt, az akarat hajlammá válik. Nagyon érdekes ezért nyomon követni a megfigyelésünk során, ahogy az ösztön, amelyet a külső formájában konkrétabban meg tudunk ragadni, bensővé és egységesebbé is válik, amikor hajtóerőként, hajlamként szemléljük. Az ösztönről mindig is úgy fogunk beszélni, mint ami - akár az állatokban, akár legyengült formában az emberben jelentkezik - kívülről telepszik rá a lényre; a hajlam esetében már arra kell gondolnunk, hogy az, egy bensőbbé vált formában jelentkezik, inkább belülről jön, mert az érzékfeletti étertest uralja az ösztönt, és ezáltal válik az ösztön71 hajtóerővé, hajlammá.

Nos, van az embernek még érző teste is. Az még inkább benső természetű. Ez is megragadja a hajlamot, és ezzel nemcsak annak bensőbbé válását eredményezi, hanem az ösztön és a hajlam már fel is kerül a tudatba, és így vágyakozás, sóvárgás lesz belőle. A vágyat még az állatoknál is megtalálják, ahogy a hajtóerőt is, mert ugye az állatoknak is megvan mind e három tagja, a fizikai test, az étertest és az érző test. Ha azonban a vágyakozásról beszélnek, akkor - teljesen ösztönösen - rá kell szánniuk magukat, hogy nagyon benső dologként tekintsenek a vágyakozásra. A hajlamról úgy beszélnek, hogy mégiscsak, úgymond, a születéstől a késő időskorig egységesen nyilvánul meg; a vágyakozás, a megkívánás esetében olyasvalamiről beszélnek, amit a lélek tölt el erővel, és inkább egyedi esetekben erősödik fel. Egy vágynak, sóvárgásnak nem kell jellemzőnek lennie, nem kell hozzátapadnia a lélekhez, hanem létrejön és elmúlik. Ezáltal a vágyakozás inkább a lélek sajátosságának mutatkozik, mint a puszta hajtóerő vagy hajlam.

Most azt kérdezzük: ha most az ember - ami tehát már nem történhet meg az állatoknál - felveszi az „én”-jébe, vagyis az érző lelkébe, az értelmi- vagy kedélylelkébe illetve a tudati lelkébe azt, ami ösztönként, hajtóerőként illetve vágyakozásként él a testében, mi lesz abból? Itt nem teszünk olyan szigorú megkülönböztetéseket, mint a testen belül, mert a lélekben - kiváltképp a jelenkori embernél - többé-kevésbé valóban minden összekeveredik. Ugye ez a jelenkori pszichológia keresztje is, hogy a pszichológusok nem tudják, hogy szigorúan elkülönítsék-e a lélek részeit, vagy pedig hagyják, hogy összefolyjanak? Egyes pszichológusoknál még ott kísért a régi szigorú megkülönböztetés az akarat, az érzés és a gondolkodás között; mások, például a herbartianizmus felé hajló pszichológusok72, mindent inkább a képzet oldalára vezetnek át, a wundtiánusok pedig inkább az akarat oldalára73. Nincs tehát igazi elképzelésünk arról, hogy mihez is kezdjünk tulajdonképpen a lélek tagozódásával. Ez onnan ered, hogy a gyakorlati életben ténylegesen minden lélekműködést átjár az „én”, és hogy a jelenkori embernél a lélek három tagjára vonatkozó megkülönböztetés a gyakorlatban sem nyilvánul meg határozottan. Ezért nincsenek a nyelvnek szavai sem arra, hogy megkülönböztesse azt, ami akarati természetű a lélekben - az ösztön, a hajtóerő és a vágyakozás -, amikor megragadja azokat az „én”. Általában azonban motívumnak nevezzük74 az emberben azt, amit ösztönként, hajtóerőként illetve vágyként megragad az „én”, így amikor a tulajdonképpeni lélek, az „énség” akarati indíttatásáról, ösztönzéséről beszélünk, akkor a motívumokról beszélünk, és tudjuk: az állatoknak ugyan lehetnek vágyakozásaik, de nem lehetnek motívumaik. Csak az emberben emelkedik feljebb a vágyakozás, amikor a lélek világába emeljük, és ez adja azt az erős indíttatást, ösztönzést, hogy bensőleg megragadjunk egy motívumot. Csak az embernél válik a vágy tulajdonképpeni akarati motívummá. Azzal, hogy azt mondjuk: az emberben még él az állatvilágból az ösztön, a hajtóerő és a vágyakozás, de ezeket motívummá emeli, ezzel, ha az akaratról beszélünk, eljutottunk ahhoz, ami a jelenkor emberénél fennáll. Ez határozottan megvan benne. És aki egyáltalában megfigyeli az embert akarati természete vonatkozásában, az azt fogja mondani: Ha tudom az emberről, hogy mik a motívumai, akkor megismerem őt. De nem egészen! Mert lent halkan visszacsendül valami, amikor motívumokat alakít ki az ember, ezt a halkan visszacsendülő dolgot pedig nagyon-nagyon komolyan figyelembe kell vennünk.

Arra kérem most önöket, hogy pontosan különítsék el azt, amire ennél a visszacsendülő dolognál gondolok az akarati impulzus vonatkozásában az inkább képzeti jellegűtől. Most nem arra gondolok, ami inkább képzeti jellegű az akarati impulzusnál. Lehet például olyan képzetük, hogy jó volt, amit ebben az esetben akartam vagy tettem, vagy valamilyen más képzetük is lehet. Nem erre gondolok, hanem arra gondolok most, ami pontosan akaratilag csendül még halkan vissza. Először is van valami, ami amellett, hogy motívumaink vannak, szintén működik az akaratban, mégpedig a kívánság, a megkívánás. Most nem az erősen megnyilatkozó kívánságokra gondolok, amelyekből azután vágyak lesznek, hanem azokra a halkan visszacsendülő kívánságokra, amelyek minden motívumunk kísérői. Ezek mindig jelen vannak. Ezt a kívánságot különösen akkor érzékeljük erősen, amikor olyasvalamit teszünk, ami az akaratunk egy motívumából indul ki, és amikor végül átgondoljuk ezt, és azt mondjuk: amit itt most elvégeztél, azt még sokkal jobban is csinálhatnád. De van-e bármi, amit az életben teszünk, amellyel kapcsolatban ne lehetne az a benyomásunk, hogy még jobban is csinálhatnánk? Szomorú volna, ha bármivel is tökéletesen elégedettek lehetnénk, hiszen semmi sincs, amit ne tudnánk még jobban is elvégezni. És éppen ebben különbözik a kulturálisan valamivel magasabb szinten álló ember az alacsonyabb szinten állótól, hogy az utóbbi mindig elégedett szeretne lenni önmagával. A magasabb szinten álló ember sohasem szeretne úgy igazán elégedett lenni önmagával, mert motívumként mindig visszacsendül benne az a halk kívánság, hogy jobban, sőt, hogy másképpen csinálja a dolgokat. E téren ugye sokat vétünk. Ki tudja, milyen nagy dolgot látnak abban az emberek, ha megbánják egy tettüket. Nem ez a legjobb dolog azonban, amihez kezdhetnek egy cselekedetükkel, hiszen a megbánás sok szempontból puszta egoizmuson alapszik: azt szeretnénk, ha jobban tettünk volna valamit, hogy ezzel jobb emberré váljunk. Ez egoisztikus. Csak akkor nem lesz egoista a törekvésünk, ha nem a már megtett cselekedetet szeretnénk jobbnak tudni, hanem ha ennél sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk arra, hogy egy következő esetben jobban tegyük ugyanezt a dolgot. A szándék, ami így megfogalmazódik bennünk, a törekvés, hogy legközelebb jobban csináljunk valamit, ez a legnagyobb dolog, nem a megbánás. És ebbe a szándékba belecsendül még a kívánság, így talán meg szabad kérdeznünk: mi is az, ami ilyenkor kívánságként visszacsendül? Annak, aki valóban képes megfigyelni a lelket, ez a legelső mindazon dolgok közül, amik a halál után megmaradnak. Ennek az érzésnek a maradványa ez75: „Jobban kellett volna csinálnunk a dolgot, azt kívánjuk, azt óhajtjuk: bárcsak jobban csinálnánk.” Ez már a szellem-énhez tartozik: a kívánság abban a formában, ahogy azt kifejtettem.

Nos, a kívánság tovább konkretizálódhat, határozottabb formát ölthet. Akkor a szándékhoz lesz hasonlóvá. Ekkor egyfajta képzetet alkotunk magunknak arról, hogy ha még egyszer el kellene végeznünk egy adott cselekvést, hogyan is csinálnánk azt még jobban. De nem a képzetre helyezek nagy hangsúlyt, hanem az érzés- és az akaratjellegűre, amely minden motívumot kísér, erre a motívumra: „Hasonló esetben legközelebb jobban csináljunk valamit.” Ekkor erős működésbe kezd bennünk az ember úgynevezett tudatalattija. Ha az akaratukból következően elvégeznek ma valamilyen cselekvést, a szokványos tudatukban nem fognak mindig képzetet alkotni maguknak arról, hogyan tudnák hasonló esetben legközelebb jobban csinálni. Az az ember azonban, aki szintén önökben él, a „másik ember”- mindazonáltal most nem képzetileg, hanem akaratilag - mindig határozott képet alkot arról, hogyan is végezné el az adott cselekvést, ha megint ugyanabban a helyzetben volna. Csak ne becsüljenek alá egy ilyen felismerést! Egyáltalán ne becsüljék alá ezt a „másik embert”, aki önökben él.

Erről a „másik emberről” sokat fecseg manapság az, az úgynevezett tudományos irányzat, amely analitikus pszichológiának hívja magát, a pszichoanalízis76. Ez a pszichoanalízis ugye rendszerint egy iskolapéldából indul ki77, amikor bemutatkozik. Én is elmeséltem már ezt az iskolapéldát, de jó, ha még egyszer magunk elé idézzük. A következőről van szó: Egy ember egy este társaságot fogad a házában, és a program szerint azt tervezik, hogy a ház asszonyának mindjárt az esemény végén el kell utaznia, hogy egy fürdőhelyre menjen. Több ember van a társaságban, közöttük egy bizonyos hölgy is. A társaság összegyűlik. A ház asszonyát végül kiviszik a vonathoz, hogy elutazzék a fürdőhelyre. A társaság többi tagja hazaindul, s a többiekkel együtt az említett hölgy is. Egy útkereszteződésnél őt is, csakúgy, mint a társaság többi tagját, meglepi egy konflis, amely egy másik utcából éppen kifordul a sarokra, így csak akkor látják meg, amikor már egészen közel kerül hozzájuk. Mit tesznek a társaság tagjai? Természetesen jobbra és balra kitérnek a konflis elől, kivéve azt az egy bizonyos hölgyet. O az út közepén fut, ahogy csak bír, mindig a lovak előtt. A kocsis sem hagyja abba a hajtást, a társaság többi tagja pedig egészen megijed. De a hölgy olyan gyorsan fut, hogy a többiek nem tudják követni, rohan, mígnem egy hídhoz ér. Ott sem jut az eszébe, hogy végre kitérjen. Nos, a vízbe esik, de kimentik, majd visszaviszik a vendéglátó házába. Ott töltheti az éjszakát. Ezt az eseményt megtalálhatják példaként több, a pszichoanalízist ismertető műben is. Csakhogy mindenütt tévesen interpretálnak egy dolgot. Hiszen fel kell tennünk a kérdést: Mi is ennek az egész eseménynek az alapja? A hölgy akarata az alapja. Mit is akart valójában? Miután a ház asszonya elutazott, vissza akart volna térni a vendéglátó házába, mert szerelmes volt a férfiba. De nem tudatos akarat volt ez, hanem olyasvalami, ami teljesen a tudatalattiban rejlett. Ennek a „másik embernek” pedig, aki az emberben rejtőzik, a tudatalattija gyakran sokkal rafináltabb, mint amilyen az ember odafent a fejében. Oly rafinált volt ebben az esetben a tudatalatti, hogy a hölgy megrendezte ezt az egész procedúrát, addig a pillanatig, amikor a vízbe esett, hogy visszakerüljön a vendéglátó házába. Sőt, prófétai módon még azt is előre látta, hogy meg fogják menteni. Nos, ezekhez a rejtett lelki erőkhöz próbál közel férkőzni a pszichoanalízis, de csak általánosságban beszél a „másik emberről”. Mi azonban tudhatjuk, hogy ami a tudatalatti lelki erőkben működik, és gyakran rendkívül rafinált módon nyilatkozik meg, sokkal rafináltabban, mint a normál lelki minőségben, az minden emberben megvan.

Minden emberben ott van mélyen - mintha a föld alatt rejtőzne - a „másik ember”. Ebben a „másik emberben” benne él a „jobbik ember” is, aki mindig eltökéli egy adott cselekvés után, amit végrehajtott, hogy hasonló esetben, legközelebb jobban csinálja majd a dolgot, így mindig halkan visszacsendül az a szándék, az a nem tudatos, tudatalatti szándék, hogy hasonló esetben jobban hajtsunk végre egy adott cselekvést.

És majd csak akkor lesz ebből a szándékból elhatározás, ha a lélek megszabadul a testtől. A szándék egészen csíra-szerűen marad meg a lélekben; majd azután később követi az elhatározás. Az elhatározás pedig ugyanúgy rejlik a szellem-emberben, ahogy a szándék az élet-szellemben, a tiszta kívánság pedig a szellem-énben rejlik. Ha tehát akarattal bíró lényként tekintenek az emberre, akkor mindezekre az alkotóelemekre bukkanhatnak: ösztön, hajtóerő, vágy és motívum, majd halkan visszacsendülve arra, ami már a szellem-énben, az élet-szellemben illetve a szellem-emberben kívánságként, szándékként illetve elhatározásként él.

Ennek pedig - az ember fejlődését tekintve - igen nagy a jelentősége. Hiszen ami így halkan visszacsendülve él bennünk, hogy elraktározódjék a halál utáni élet számára, az képként éli ki magát az emberben a születés és a halál között. Ezt azután ugyanazokkal a szavakkal jelöljük. Képzeti szinten itt is megéljük a kívánságot, a szándékot és az elhatározást. De csak akkor fogjuk megfelelő emberi módon megélni ezt a kívánságot, szándékot illetve elhatározást, ha helyesen formáljuk ki ezeket a dolgokat. Ami a kívánság, a szándék és az elhatározás tulajdonképpeni minősége az ember mélyebb természetében, az nem nyilvánul meg a külső emberben a születés és a halál között. A képek képzeti szinten merülnek fel. Ha csak a szokványos tudatot fejlesztik ki magukban, akkor bizony egyáltalán nem is tudják, hogy mi is a kívánság. Mindig csak a kívánság képzete él önökben. Ezért gondolja úgy Herbart78, hogy már a kívánság képzetében is benne rejlik egyfajta törekvés. A szándékkal ugyanez a helyzet; ennek is csak a képzete él önökben. Így és így akarnak megtenni valamit, ami reálisan lejátszódik a lelkük mélyén, de ugye nem tudják, hogy mi is ennek az alapja. Hát még az elhatározás! Ki tud róla valamit is? Csak egy általános akaratról beszél az általános pszichológia. És mégis, a tanárnak és a nevelőnek szabályozó és rendező jelleggel bele kell avatkoznia mind a három lélek-erőbe. Éppen azzal kell dolgoznunk, ami az emberi természet mélyén zajlik, ha nevelőként illetve tanárként akarunk dolgozni.

szellem-ember:	elhatározás
élet-szellem:	szándék
szellem-én:	kívánság
tudati lélek :	indíték
értelmi lélek:
érző lélek:
érző test:	vágy
étertest:	hajtóerő
fizikai test:	ösztön

Mindig rendkívül fontos, hogy nevelőként és tanárként tudatosítsuk magunkban: nem elég a tanítást a szokványos emberi érintkezési formák szerint elrendezni, hanem a belső ember megragadásából kiindulva kell alakítanunk.

Éppen ezt a hibát, hogy ti. a szokványos emberi érintkezési formák keretében rendezze el a tanítást, akarja elkövetni a hagyományos szocializmus. Képzeljék csak el, hogy a hagyományos marxista szocialisták ideálja szerint rendezkedne be a jövő iskolája. Oroszországban már megtörtént ez; ezért az ottani, Lunacsarszkij-féle iskolareform valami egészen szörnyűséges dolog79. Mindenféle kultúra halála! És ha nagyon sok rossz dolog származik is egyébként a bolsevizmusból, mindből a legrosszabb a bolsevista oktatási metódus! Hiszen, ha győzedelmeskedik, mindent gyökerestül kiirt majd, ami kultúraként ránk szállt a korábbi időkből. Nem éri el ezt mindjárt a legelső generációban, de annál biztosabban képes lesz erre a rákövetkező generációkban, és akkor igen hamar eltűnik majd mindenféle kultúra a Föld színéről80. Ezt egyeseknek be kellene látniuk. Hiszen képzeljék csak el, hogy most egy mérsékelt szocializmus dilettáns követelései között élnénk. Erre mutatnak azok a törekvések, amelyek a szocializmus legzagyvább formáját akarják kialakítani. Összekavarodnak ebben a jó és rossz dolgok. Persze, maguk hallották ebben a teremben. Olyan embereket hallottak, akik dicshimnuszt zengtek a bolsevizmusról, s akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ez által az ördögi minőséget, magát az ördögit hajtják bele a szocializmusba.

Különösen óvatosnak kell itt lennünk. Olyan emberekre van szükség, akik tudják, hogy a szociális irányú haladás az ember jóval intimebb megragadását kívánja meg a nevelés részéről. Ezért tudnunk kell, hogy a jövő nevelőjének, illetve tanárának éppen az emberi természet legbensőbb részét kell megérintenie, hogy az emberi természet e legbensőbb részével kell együtt élnünk, és hogy az emberi érintkezés szokványos formája, ahogy az a felnőttek között lejátszódik, nem alkalmazható a tanítás során. Mit is akarnak a hagyományos marxisták? Szocialista módon akarják kialakítani az iskolát, el akarják törölni a rektorátust és semmit sem akarnak a helyébe állítani, és azt akarják, hogy a gyerekek lehetőleg önmaguk által nevelődjenek. Valami szörnyűséges dolog sül ki ebből!

Meglátogattunk egyszer egy vidéki nevelőotthont81, és az ottani tanítás legemelkedettebb óráját akartuk megnézni: a hittanórát. Beléptünk a tanterembe. Ott feküdt az ablakpárkányon egy kölyök, kilógatta a lábait az ablakon, egy másik a padlón guggolt, egy harmadik elhasalt valahol és úgy emelte fel a fejét. Valahogy így szóródott szét az összes gyerek a teremben. Akkor jött az úgynevezett hittantanár, és minden különösebb bevezetés nélkül felolvasta Gottfried Keller egyik novelláját. Eközben a diákok megint csak mindenféle kitekert pózokban követték nyomon a felolvasást. Majd amikor befejezte a tanár, vége lett a hittanórának, és mindenki kiment a szabadba. Az a kép merült fel bennem az élmény kapcsán, hogy egy nagy birkaistálló volt a nevelőotthon mellett - néhány lépésre tőle pedig ott élt ez a diákság. Igaz, ezeket a dolgokat sem kell élesen bírálnunk. Sok jóakarat szolgált az alapjául, de teljes félreértelmezése ez annak, aminek a jövő kultúrája érdekében történnie kell.

Mit is akarnak manapság az úgynevezett szocialista program szerint? Azt akarják, hogy úgy érintkezzenek egymással a gyerekek, ahogy az a felnőttek között szokás. Ez azonban a legnagyobb tévedés, amit a nevelésben tenni lehet. Tudatában kell lennünk annak, hogy a gyermeknek még teljesen másféle lelki, illetve testi erőket kell kifejlesztenie, mint amilyeneket a felnőtteknek kell kifejleszteniük az egymással való kölcsönös érintkezésben. A nevelésnek és a tanításnak tehát abba kell tudni, belehatolni, ami a lélek mélyén lakozik; máskülönben nem jutunk előbbre. Ezért azt kell megkérdeznünk, mi is hat a tanításból, illetve a nevelésből az ember akarati természetére? Ezt a kérdést egyszer komolyan meg kell vizsgálnunk.

Ha visszagondolnak arra, amit tegnap mondtam82, akkor emlékezni fognak erre: Minden intellektualizmus már vénülő akarat, már az aggkor akarata. Tehát mindenféle intellektuális értelemben vett szokványos tanítás, mindenféle szokványos eligazítás, minden, amit a nevelés során ily módon megragadunk, az abban az életkorban, amely a nevelés szempontjából számításba jön, még egyáltalán nem hat a gyermekre. Nos, foglaljuk össze még egyszer a dolgot, hogy tudjuk: az érzés születő, még meg nem született akarat; de az akaratban benne él a teljes ember, így a gyermeknél is számolnunk kell a tudatalatti elhatározásokkal. Óvakodjunk hát attól, hogy azt higgyük, hogy mindennel, amiről úgy véljük, hogy jól kitaláltuk, befolyásunk volna a gyermek akaratára. Ezért meg kell kérdeznünk: hogyan lehetünk jó hatással a gyermek érzelmi természetére? Csakis az által, amit ismételt tevékenységként rendezünk el. Nem azzal érhetik el az akarati impulzus jó kibontakozását, hogy egyszer megmondják a gyereknek, hogy mi a helyes, hanem azzal, hogy ma és holnap és holnapután elvégeztetnek vele valamit. A dolgok helyes voltának megragadása nem elsősorban abban rejlik, hogy arra törekszenek, hogy kioktatást, erkölcsi szabályokat adjanak a gyereknek, hanem olyasvalamire kell rávezetniük, amiről önök úgy gondolják, hogy fel fogja ébreszteni a gyerekben a helyes dolgokra való ráérzést, ezt pedig ismételten elvégeztetik vele. Az ilyen cselekvéseket szokássá kell emelniük. Minél inkább megmaradnak a tudatalatti szokás szintjén, annál jobbak az érzés kifejlesztése számára; minél inkább tudatosodik a gyerekben, hogy odaadással tegye meg az adott dolgot az ismétlésben, mert meg kell tennie, mert muszáj megtennie, annál inkább valódi akarati impulzussá emelkedik ez a dolog. Az inkább nem tudatos ismétlés tehát az érzést ápolja, a teljesen tudatos ismétlés pedig a tulajdonképpeni akarati impulzust, hiszen ez megnöveli az elhatározás erejét. Az elhatározás erejét - amely egyébként csak a tudatalattiban marad - megsarkantyúzzák azzal, hogy tudatosan ismételtetnek dolgokat a gyerekkel. Az akarat kiművelése vonatkozásában tehát nem szabad arra tekintenünk, ami az intellektuális élet szempontjából különösen fontos. Az intellektuális életben mindig számolunk a következővel. Megtanítunk valamit egy gyermeknek, és annál jobb, minél inkább megértette az adott dolgot. Az egyszeri megtanításra helyezünk nagy hangsúlyt, azután csak meg kell tartani, meg kell jegyezni a dolgot. Amit azonban így egyszeri alkalommal meg lehet tanítani, és azután megjegyezni, az nem hat az érzésre és az akaratra, hanem az hat az érzésre és az akaratra, amit újra és újra megtesz az ember, illetve amit az adott körülmények között helyesnek tekintünk.

A korábbi, inkább patriarchális nevelési formák is alkalmazták ezt naiv patriarchális módon. Egyszerűen életszokássá vált. Mindezekben a dolgokban, amelyeket ily módon alkalmaztak, van valami pedagógiailag jó dolog is. Miért mondják el például mindennap ugyanazt az imádságot, a Miatyánkot? Ha a mai embernek mindennap el kellene olvasnia ugyanazt a történetet, akkor egyáltalán nem tenné meg ezt, túlságosan unalmas volna számára. A mai ember az egyszer lejátszódó eseményekhez van szokva. A régiek viszont nemcsak ugyanazt az imát, a Miatyánkot mondták el mindennap, hanem még egy könyvük is volt történetekkel, amelyet minden héten legalább egyszer olvastak. Ezáltal az akaratukat tekintve is erősebb emberek voltak, mint azok, akik a mai nevelésből kerülnek ki; hiszen az ismétlésen, mégpedig tudatos ismétlésen alapszik az akarat kiművelése. Ezt tekintetbe kell vennünk. Ezért nem elég absztrakt módon azt mondani: az akaratot is nevelni kell. Mert akkor azt fogjuk hinni, hogy ha nekünk magunknak jó ötleteink vannak az akarat kiformálásához, és ezeket különféle rafinált módszerekkel megtanítjuk a gyermeknek, akkor hozzájárulunk az akarat kiműveléséhez. Ez azonban valójában semmit sem ér. Csak gyenge, ideges emberek lesznek azokból, akiket ki akarunk oktatni az erkölcsről. Akkor válnak bensőleg erőssé az emberek, ha például azt mondjuk a gyerekeknek: „Te ma ezt csinálod meg, te pedig ezt teszed ma, és mindketten ugyanezt megcsináljátok majd holnap és holnapután.” Ekkor tekintélykövetésből megteszik ezt, mert belátják, hogy valakinek parancsolnia kell az iskolában. Tehát: minden egyes gyereknek adjunk minden napra valamiféle tevékenységet, amit azután mindennap, adott körülmények között az egész tanéven át, elvégeznek. Ez olyan dolog, ami nagyon erősen hat az akarat képzésére. Először is kapcsolatot teremt a diákok között; azután erősíti a tanár autoritását, és egy olyan ismétlődő cselekvésbe vonja bele az embereket, amely erősen hat az akaratra.

Miért hat különösen a művészi elem az akarat fejlesztésére? Mert először is a gyakorlásban ismétlésen alapul, de másodsorban azért is, mert az, amit művészi úton sajátít el az ember, újra és újra megörvendezteti őt. A művészeti dolgokat újra és újra élvezzük, nemcsak első alkalommal. Megvan az az adottságuk, hogy ne csak egyetlen alkalommal ösztönözzék az embert, hanem hogy újra és újra közvetlenül megörvendeztessék. És ezért az, amit a tanításban akarunk, ténylegesen összefüggésben van a művészi elemmel. Holnap aztán majd még inkább belemegyünk ebbe.

Azt akartam ma megmutatni, hogy másképpen kell hatnunk az akarat fejlesztésére, mint az intellektus kiformálására.