Kedves barátaim, délutánonként arról szeretnék szabad formában beszélgetni, mik is lesznek az önök tanítási feladatai, az iskola felosztásáról, a tanítás rendjéről és hasonlókról. Az első napokban leginkább főként azzal kell foglalkoznunk, hogy hogyan is állunk a gyerekek elé.

Ha gyermekekkel állunk szemben, hamar meglátjuk, hogy a gyerekek különféle alkatúak, s a gyermekek különböző alkatára a tömeges oktatás ellenére, nagy létszámú osztályokban is tekintettel kell lenni. Legelőszöris, minden egyébtől függetlenül, azt kell magunkban tudatossá tennünk, ami bizonyos értelemben ideális szükségszerűség. Nem igazán kell azzal foglalkoznunk, hogy az osztályok létszáma túlontúl magas lehet, hiszen egy igazi tanár, ha szükséges volna, hogy túlontúl magas létszámú osztályban tanítson, a túlontúl magas létszámú osztályokkal is elboldogulna. Amire tekintettel kell lenni, az az emberi lényeknek, a gyermekeknek a sokfélesége.

Nos, ez a sokféleség visszavezethető négy alaptípusra, s a nevelőnek illetve tanárnak a legfontosabb feladata, hogy ezt a négy alaptípust, melyeket temperamentumoknak nevezünk, valóban ismerje. Ősidők óta megkülönböztetik a négy alaptípusként a szangvinikus, a melankolikus, a flegmatikus és a kolerikus temperamentumot. Mindig úgy fogjuk találni, hogy minden egyes gyermek jellegzetes minőségei besorolhatók e temperamentumok valamelyikébe. Először is el kell sajátítanunk a különböző típusok megkülönböztetésének képességét, hogy egy mélyebb, antropozófiai nézőpontból valóban különbséget tudjunk tenni, például szangvinikusak és flegmatikusak között.

A szellemtudomány értelmében az ember lényét „én”-re, asztráltestre, étertestre és fizikai testre tagoljuk. Nos, az ideális ember esetében természetesen a kozmikus rend által felvázolt harmónia uralkodna az emberi lény e négy tagja között. Ez azonban a valóságban egyetlen emberi lény esetében sincs így. És már ebből is belátható, hogy az emberi lény tulajdonképpen nem kész és lezárt abban a formájában, ahogy a fizikai folyamatok világába bekerül, hanem a nevelésnek és oktatásnak kell arra szolgálnia, hogy az embert teljes emberré formálja. Minden egyes embernél felülkerekedik a négy elem valamelyike, s a nevelés és tanítás eredménye kell, hogy legyen a harmónia kialakítása az ember lényének négy része között.

Ha az „én” kerekedik felül különösen, vagyis már a gyermeknél is igen erősen fejlett az „én”, akkor a gyermek melankolikus temperamentummal áll elénk. Nagyon könnyen félreismerik ezt a tényt, mert a melankolikus gyermeket néha előnyös adottságú lénynek tekintik. A gyermek melankolikus természete tulajdonképpen azon alapszik, hogy az „én” felülkerekedik a legelső életévekben.

Ha az asztráltest kerekedik felül, akkor a kolerikus temperamentummal állunk szemben.

Ha az étertest kerekedik felül, a szangvinikus temperamentum áll előttünk.

Ha a fizikai test kerekedik felül, akkor a flegmatikus temperamentummal találkozunk.

Ezek a dolgok az idősebb embernél valamelyest másként tagozódnak. Ezért az egyik előadásban, amelyet a temperamentumokra vonatkozólag tartottam,[1] kisebb eltéréseket fognak találni. Abban az előadásban a temperamentumokat a felnőtt ember négy részéhez való viszonyukban tárgyaltam. A gyermekek esetében viszont úgy juthatunk helyes megítéléshez, ha e most tárgyalt módon tekintjük a tagozódást.

Nos, a gyermekkel szemben állva egy bizonyos ilyesfajta tudást kell a háttérben tartanunk, s meg kell próbálnunk a gyermek egész külső fellépésén, a gyermek habitusán keresztül temperamentumának alaptermészetét megállapítani.

Ha egy gyermek sok minden iránt csupán rövid ideig érdeklődik, és érdeklődése hamar visszahúzódik, akkor szangvinikusnak kell neveznünk. Ezt az orientációt mindenképpen magunkévá kell tennünk, még ha sok gyermeket is kell nevelnünk, hogy megállapítsuk, mely gyerekek figyelnek fel hirtelen a külső ingerekre, s aztán érdeklődésük hamar tovább is siklik. Az ő temperamentumuk a szangvinikus temperamentum.

Azután pontosan tudnunk kell, mely gyerekek hajlamosak a belső töprengésre, a magukba mélyedésre, tépelődésre. Ezek a melankolikus gyerekek. Őket nem könnyű figyelmessé tenni a külvilág ingereire. Csendesen magukba merülnek, de sohasem keltik azt a benyomást, hogy tulajdonképp nem is foglalkoznak odabent semmivel. Az embernek az a benyomása, hogy valamivel foglalkoznak odabent.

Ha az a másikfajta benyomásunk van, hogy a gyerek magában benn nem foglalkozik semmivel, hogy önmagába merült, és kifelé sem igen mutat érdeklődést, akkor flegmatikus gyermekkel van dolgunk.

Azok a gyerekek, akik erősen hajlamosak akaratukat egyfajta tombolással kinyilvánítani, ők a kolerikus gyermekek.

Természetesen még sok olyan tulajdonság adódik, amelyeken keresztül ez a négy temperamentum típus a gyerekeknél megnyilvánul. Bizony szükséges, hogy tanári működésünk első hónapjaiban azzal foglalkozzunk, hogy ez idő alatt a gyerekeket e négy jellegre vonatkozólag vizsgálgassuk, hogy megtudjuk, mely típushoz tartoznak. Ennek alapján az adott osztályt négy részlegre, négy csoportra tagolhatjuk. Kívánatos, hogy fokozatosan átrendezzük a gyerekek ülésrendjét. Ha vegyes nemű osztályunk van, nyolc csoportunk lesz. A fiúkat is és a lányokat is önmagukban négy-négy csoportra osztjuk, egy-egy kolerikus, egy-egy szangvinikus, egy-egy flegmatikus és egy-egy melankolikus csoportra.

Ennek egészen határozott célja van. Tanítunk; s miközben tanítunk, különféle dolgokkal fogunk foglalkozni, különböző dolgokról fogunk beszélni, különféle dolgokat fogunk bemutatni, és tanárként tudatosítani fogjuk magunkban, hogy amikor megmutatunk valamit, amit a gyerekeknek meg kell nézniük, az más, mint amikor ítéletet mondunk róla. Amikor ítéletet mondunk 12 valamiről, más csoporthoz fordulunk, mint amikor megmutatunk valamit. Amikor olyasvalamit akarunk megmutatni, aminek különösen az érzékekre kell hatnia, akkor a szangvinikus csoport felé fordulunk külön figyelemmel. Ha valamilyen gondolatmenetet vezetünk le azzal kapcsolatban, amit az osztály megfigyelt, akkor a melankolikus gyerekekhez fordulunk. Majd megadom még a közelebbi részleteket. Arra van szükség, hogy ügyességre tegyünk szert abban, hogy szemléletes képeinket és elbeszéléseink egységeit mindig más csoportokhoz címezzük. Ezáltal történik meg, hogy amiben az egyik csoport hiányt szenved, azt a másik csoport pótolja. A melankolikus gyermekeknek olyat mutatunk, amiről ítéletet alkothatnak; a szangvinikusaknak olyat, amit megfigyelhetnek. Így e két csoport kiegészíti egymást, tanul egymástól, egymás felé fordítja figyelmét.

Türelmesnek kell lenniük önmagukkal szemben, hiszen a gyermeki világ ilyen fajta kezelésének szokásjellegű karaktert kell öltenie. Érzésben kell meglennie, hogy melyik csoport felé kell fordulnunk, ennek bizonyos mértékig automatikusan kell történnie. Ha előre el kellene terveznünk, elveszítenénk elfogulatlanságunkat. Tehát egyfajta tanításbeli rutinnak kellene tekintenünk a különböző temperamentum jellegek ilyen kezelését.

Nos, felkészülésük során nem szabadna kapkodniuk, túlhajtaniuk magukat, hanem meg kellene erősödniük a munka iránt. Ezért nem gondolnám, hogy a nap fennmaradó részét nagy, látványos kidolgozásokra kellene használniuk. Mégis, csak úgy tehetünk dolgokat sajátunkká, ha lélekben feldolgozzuk azokat, így az a feladatunk, hogy a tanárnak a gyermekek temperamentumjellegéhez való viszonyával valóban szakszerűen foglalkozzunk. Úgy fogjuk a tanárokat felosztani, hogy meg fogom kérni, hogy az egyik csoport a szangvinikus temperamentummal foglalkozzék, egy második csoport a flegmatikussal, egy harmadik a melankolikussal, egy negyedik pedig a kolerikus temperamentummal.

Kérem, gondolkozzanak el két kérdésen: hogyan nyilvánul meg a gyermekekben a temperamentum, amint az imént felsoroltam, az egyes csoportok esetében? Akkor holnap a szabad megnyilatkozások alkalmával a következőket fejtenék ki. Először: mit gondolnak, hogyan nyilvánul meg az adott temperamentum a gyermekekben. Másodszor: hogyan kell bánni az adott temperamentummal.

Erről a „hogyan kell bánni” - kérdésről még mondanék egykét dolgot. Már abból az előadásból is, amelyet évekkel ezelőtt tartottam, beláthatják, hogy a legrosszabb módszer, ha úgy akarunk egy temperamentumot megsegíteni, hogy bizonyos módon az azzal ellentétes tulajdonságokat ápoljuk a gyermekben. Tegyük fel, hogy van egy szangvinikus gyermekünk. Ha azáltal kívánjuk dresszírozni, hogy ki akarjuk irtani belőle az ehhez kapcsolódó tulajdonságait, úgy rosszul bánnánk a gyerekkel. Ami a lényeg, az éppen az, hogy menjünk bele a temperamentumba, kössük le, tehát a szangvinikus gyermek esetében lehetőleg sok mindent vigyünk figyelmének szférájába, foglalkoztassuk az érzékeit, s ez által a hajlamot, ami jellemző rá, bizonyos módon lekössük. Így az fog történni, hogy ez a jelleg, amely a gyermeket beszorítja, fokozatosan lebénul, és a többi temperamentummal harmóniába kerül.

Továbbá, a kolerikusan tomboló gyermeknél nem azzal kellene próbálkoznunk, hogy ne hagyjuk eljutni a tombolásig, hanem a tomboló tulajdonságait oly módon kellene megpróbálnunk kezelni, hogy kívülről megfelelőképpen támogassuk a gyermeket. Csak hát nehéz mindig hagyni a gyereket, hogy kitombolja magát.

Nyilvánvaló különbség van egy flegmatikus és egy kolerikus gyerek között. A flegmatikus gyermek részvétlen, s bensőjében nem sokat foglalkozik a dolgokkal. Nos, próbáljanak meg tanárként saját bensőjükben jelentős érdeklődést, együttérzést tanúsítani, ébreszteni az ilyen gyermek iránt, figyeljenek érdeklődéssel a gyermek életének minden mozzanatára. Mindig adódik erre lehetőség. A flegmatikus gyerek, ha megtaláljuk az utat részvétlenségéhez, nagyon is érdekes lehet. De ne nyilvánítsák ki ezt a benső érdeklődésüket, próbáljanak meg érdektelennek, részvétlennek látszani. Próbálják meg szétbontani önnön lényüket. Legyenek bensőleg igen érdeklődők, együtt érzők, kifelé pedig olyannak mutatkozzanak, hogy bensőjükkel nézve saját lényük tükörképét lássák. Így képesek lesznek nevelően hatni.

A kolerikus gyermek esetében ezzel szemben próbáljanak meg bensőleg részvétlenné válni, hidegvérrel figyelni, amint lombok Próbáljanak meg, ha például a gyerek földhöz vágja a tintatartót, e tombolás iránt külsőleg olyan flegmatikusán, olyan érdektelenül, a legkevésbé sem megérintve viseltetni, ahogy csak lehet. S próbáljanak meg ezzel szemben külsőleg minél többet beszélni a gyerekkel ezekről a dolgokról, részvéttel, ám ne közvetlenül az események után! Lehetőleg mutatkozzanak nyugodtnak kifelé, s a lehetséges legnagyobb nyugalommal mondják: Most összetörted a tintatartót. A rákövetkező napon, mikor a gyerek maga nyugodt, beszéljék meg vele részvéttel a dolgot. Beszéljenek róla, hogy mit tett a gyerek, s mutassák a legnagyobb részvétet. Késztessék a gyereket arra, hogy utólag emlékezetében ismételje meg, vegye át az egész jelenetet. Nyugodtan ítéljék is el a történteket, ahogy földhöz vágta, összetörte a tintatartót. Ily módon rendkívül sokat érhetünk el a tomboló gyerekeknél. Más módon nem segítjük hozzá őket, hogy legyőzzék a tombolást.

Ezek rávezethetik önöket az útra, hogy most holnapig maguk próbáljanak foglalkozni a két kérdéssel, amelyet fel fogunk tenni magunknak. Úgy fogunk foglalkozni velük, hogy mindnyájan elmondhassák, ami mondanivalójuk van. Készítsenek maguknak rövid feljegyzést arról, amit elgondoltak, s akkor beszélünk majd ezekről a feljegyzésekről.

Ilyen és ehhez hasonló megbeszélésekre mindig kell, hogy jusson ideje a tanári karnak. Az efféle megbeszéléseknél, amelyek inkább republikánus jellegűek, pótlást kell találni a diktatórikus vezetés helyére, ahogy az egy rektorátusban adott, hogy ily módon tulajdonképp minden egyes tanár mindvégig részese lehessen a többiek felvetett ügyeinek, érdekeinek, érdeklődésének. Holnap mindjárt ezzel szeretnénk kezdeni egyfajta disputa keretében. Alapként szeretnék egy sémát adni önöknek, amivel dolgozhatnak.

Ha egy ember megnyilatkozik, egész lelki habitusa alapján önök meg tudják ítélni, hogy vajon erősen vagy gyengén figyel-e meg bizonyos dolgokat; hogy olyasmit érez-e erősebben, ami külsőséges, vagy belső állapotait érzékeli-e erősebben.

Azután a váltásokban is különbséget kell tennünk. Az ember vagy erősen a tárgynál marad és ritkán vált, vagy kevésbé erősen marad a tárgynál és igen gyakran vált. Ebben különböznek egymástól a temperamentumok.

Ha jól megfigyelik ezeket, akkor egyúttal egy bizonyos utalást is találnak a sémában. A szangvinikus és a flegmatikus temperamentum gyakran áll egymás mellett, és így találják azokat a sémában is. A flegmatikus temperamentum sohasem vált át könnyen kolerikusba. Olyan ellentétesek ezek, mint az északi és a déli sark. Ugyanígy szemben áll egymással a melankolikus és a szangvinikus temperamentum.

Egymás poláris ellentéteiként viselkednek. Az egymás mellett elhelyezkedő temperamentumok áthajlanak egymásba, összemosódnak. Ennek ellenére az lesz jó, ha így osztják el a csoportokat: ha összeállítanak egy flegmatikus csoportot, jó, ha ennek ellenpólusát a kolerikusak alkotják, s közöttük foglal helyet a másik két csoport, a melankolikusak és a szangvinikusak.

Mindezek a dolgok a ma reggel elmondottakból[2] erednek. A bensőnek, a léleknek van ugyanis a legnagyobb jelentősége a gyermekkel való együttlétben. A gyermek tanítása és nevelése lélektől lélekig történik. Rettentő sok minden játszódik le a földalatti vezetékekben, amelyek lélektől lélekig futnak. S így rendkívül sok minden játszódik le a kolerikus gyermek irányában, amikor önök részvétlenek maradnak, s a flegmatikus gyermek irányában, ha benső érdeklődést tanúsítanak. Ilyenkor a saját benső lelkiállapotukon keresztül érzékek feletti módon fognak nevelően hatni a gyermekre. A nevelés azáltal történik, amik önök, vagyis ebben az esetben, amivé önmagukat teszik a gyermeksereglet körében. Ezt tulajdonképp sohasem szabad figyelmen kívül hagyniuk.

De ugyanígy hatnak a gyerekek is egymásra. S éppen ez a különös: ha a gyerekeket négy, azonos jellegű temperamentumcsoportra osztjuk, és az azonos temperamentumú gyerekeket egymás mellé ültetjük, úgy ezek az adottságok nem erősítően hatnak egymásra, hanem közömbösítően. Szangvinikus gyermekek egy csoportja például nem felerősíti egymásban a jelleget, hanem kölcsönösen megcsiszolják azt. Ha azután a tanítás során a kolerikus gyermekekhez címzünk valamit, abból vesznek fel a szangvinikus gyerekek is és megfordítva.[3] Tanárként lelkünk tónusának kell hatnia a gyermekre, miközben a gyermekek azonos jellegű temperamentum-lélektónusai letompítják egymást. Az egymással csevegés azt a benső hajlamot jeleníti meg, hogy bensőleg letompítsák, lecsiszolják egymást, az óraközi szünetekben zajló csevegés is. A kolerikusak kevesebbet fognak egymás közt csevegni, mint amikor mások mellett ülnek. Nem szabad a dolgokat külsőleg szemlélnünk és megítélnünk.

Nos, már kezdettől szeretném felhívni a figyelmüket, hogy nagy súlyt fogunk fektetni arra, hogy az oktatást lehetőleg koncentráltan alakítsuk. Ha nem így teszünk, nem tudunk tekintettel lenni mindazokra a dolgokra, amelyekről az imént beszéltem, nevezetesen a temperamentumokra. Ezért nálunk nem lesz olyan, amit külsőleg órarendnek neveznek. Ebben a tekintetben tehát éppenséggel a modern materialista nevelés ideáljának berendezkedésével ellentétesen fogunk dolgozni. Bázelban például a negyvenperces egységekről beszélnek. Azután máris megint valami újnak kell következnie. Ez semmi mást nem jelent, mint hogy mindazt, ami az előző negyven percben történt, azonnal ki is törlik, és szörnyű kavarodást rendeznek a lelkekben.

Mi pontosan végig fogjuk gondolni, mely tananyag felel meg egy bizonyos gyermekkorosztálynak, s azután ezt a tananyagot, az olvasást például, egy bizonyos időszakon keresztül végigvezetjük. Vagyis a gyermek a délelőtti oktatásban olvasással foglalkozik hat-nyolc héten keresztül, majd az írás veszi át a helyét, azután a számolás, s így a gyermek az egész időszak alatt mindig egyfajta tananyagra koncentrál. Valahogy úgy, ha sematikusan akarnám ábrázolni, úgy nézne ki az oktatásunk, hogy lehetőleg reggelente kezdenénk - azért mondom, hogy lehetőleg, mert még mindenféle változások mennek majd végbe[4] - olvasással, s akkor néhány hétig olvasunk, azután írunk, majd számolunk.

Ezen a bizonyos órán sorba vesszük azt, ami tulajdonképpen az elbeszélés formáját igényli. Az első osztályban főképp meséket mondunk. A második osztályban azon leszünk, hogy az állatok életét elbeszélő formában ábrázoljuk. A mesék világából áttérünk a valóságba, s megvizsgáljuk, hogyan viselkednek egymással az állatok. Ám úgy alakítjuk az órát, hogy a gyerek figyelme heteken át ugyanarra a dologra koncentrálódjék. Aztán a tanév végén átismételtetjük - s ez által felfrissítjük - mindazt, amit még az elején vettünk. Az összes művészeti tevékenységet fogjuk csupán elkülönítve, folyamatosan ápolni. Vagy délutánonként vagy - ha a szükséges idő rendelkezésre áll - délelőttönként ápoljuk a művészit, mint az akaratot különösképpen fejlesztő tevékenységi formát.

Nos, a tanítás ideáljának az felelne meg, hogy a gyermek a koncentrált oktatásban, amelyhez a fej erőfeszítésére van szükség, tulajdonképpen egyáltalán ne töltsön el többet napi másfél óránál. Azután még egy félórányit mesélhetünk. Ezen kívül akkor még mindig megmarad annak a lehetősége, hogy körülbelül másfél órába a művészi foglalkozásokat beillesszük. S akkor a gyerekekkel úgy tizenkét éves korukig nem dolgoznánk többet napi három és fél óránál. Ebből a három és fél órából azután az egyes napokon elvesszük azt a keveset, amire a vallástanításhoz szükség van, vagyis lehetőségünk nyílna arra is, hogy úgy tanítsuk a gyerekeket, hogy váltogatnánk.

Ha tehát sok gyermek van egy osztályban, akkor úgy rendezhetjük, hogy héttől tízig az egyik csoport van velünk, majd negyed tizenegytől negyed kettőig a gyerekek másik csoportja, s ily módon elegendő osztályterem állna rendelkezésünkre.

Ez volna az ideális, hogy egy gyermeket se foglalkoztassunk három és fél óránál hosszabban. Így mindig frissek lesznek a gyermekeink, s csupán azt a feladatot kell elvégeznünk, hogy kigondoljuk, mit csináljunk a gyerekekkel a nagy kertekben[5] az idő alatt, amikor nincs számukra tanítás. Nyáron játszhatnak a nyílt tereken; de télen, a tornateremben nehéz lesz őket elfoglalnunk. Hetente egy óra tornát és egy óra euritmiát kell beilleszteni. Jó lesz, ha a gyerekek akkor is ott lehetnek, ha számukra nincs tanítás, ha játszani tudnak vagy ilyesmi. Azt hiszem, nem jelent nagy különbséget, hogy a tanítás mindjárt reggel kezdődik-e vagy csak később, így hát jól beosztható két csoport.

Most az lesz a feladatuk, hogy sok mindenfélével foglalkozzanak. Fokozatosan eljutunk majd a munka beosztásához, amint a disputánkban foglalkozunk ezzel. De azt hiszem, jó lesz, ha gondolkodnak azon, miből is kell állnia annak, amit bizonyos módon a mesélés-történetmondás idején kell végezniük a gyerekekkel. A tulajdonképpeni tanítási órák azután majd az általános pedagógiai szempontjaink alapján állnak össze. De a meséléshez, történetmondáshoz össze kell állítanunk egy olyan anyagot, amelyet a teljes iskoláskoron keresztül, a hetediktől a tizennegyedik életévig, szabad, elbeszélő tónusban kell átadniuk a gyermekeknek.

Ehhez szükség lesz arra, hogy ugye az első iskolaévekben rendelkezésükre álljon egy bizonyos mesekincs. Azután a rákövetkező időben azzal kellene foglalkozniuk, hogy az állatvilágból merítsenek a mesékhez kapcsolódó történeteket. Azután az általános történelembe illeszkedő bibliai történetek következnek, a rendes vallásoktatáson kívül. Majd epizódok a régebbi történelemből, s a középkori és az újabb történelemből vett jelenetek. Azután arra kell felkészülniük, hogy a néptörzsekről tudjanak történeteket mesélni, arról, milyen is a néptörzsek jellege, ami inkább a természetbeli alapokkal van összefüggésben. Majd a néptörzsek kölcsönös kapcsolatai jönnek, indiaiak, kínaiak, amerikaiak, mik az ő jellegzetességeik és így tovább, vagyis a népek ismerete. Ez egy nagyon fontos szükségszerűség a mai korból következően.

Azt szerettem volna, hogy ma felállítsuk magunknak ezeket a bizonyos feladatokat. Aztán majd meglátják, hogyan fogjuk kihasználni ezeket a szemináriumi órákat. Ma ugye az irányt kellett kijelölnünk.

Miközben beszélt, Rudolf Steiner a következő áttekintést írta fel a táblára:

1. egy bizonyos mesekincs,
2. a mesékhez kapcsolódó történetek az állatvilágból
3. bibliai történelem az általános történelem részeként (Ótestamentum),
4. jelenetek a régebbi történelemből,
5. jelenetek a történelem középső szakaszából,
6. epizódok az újabb történelemből,
7. történetek a néptörzsekről,
8. a népek ismerete.

Kérdések megválaszolása

A hangokhoz illetve betűkhöz kapcsolt képekről kérdeznek, mint pl., a hal (németül: Fisch) az F-hez, amiről délelőtt szó volt a metodikai-didaktikai kurzus első előadásán.

Rudolf Steiner: Ilyesfajta dolgokat, ilyen képeket magunknak kell találnunk. Nem kell a történetileg adott tartalmak után keresgélnünk. Hagynunk kellene dolgozni a szabad, fegyelmezett fantáziánkat , és bíznunk abban, amit önállóan találunk; mozgásformákra vonatkozóan is, például az S esetében. Amit önállóan kidolgoznak!

L. a latin írásra kérdez.

Rudolf Steiner: Igen, a latin írás a kiindulópont, mert ez tartalmazza a karakterisztikus formákat. És csak ezután - ha szükségessé válik - térünk át a németre, a gót betűs írásra, amelynek tulajdonképpen teljesen el kellene tűnnie.

O. a melankolikus gyerekekkel való bánásmódra kérdez.

Rudolf Steiner: A tanár a következőképpen áll szemben a melankolikus gyermekkel: a melankolikus jelleg azon alapszik, hogy a szellemi-lelki ember nem uralja teljes egészében az anyagcserét. Az idegi-érzékszervi ember az embernek a legszellemtelenebb része, a legfizikaibb ember. A legkevésbé fizikai az anyagcsereember. A szellemi ember leginkább az anyagcsererendszerben van jelen, viszont itt realizálódik legkevésbé[6]. Az anyagcsererendszert kell leginkább átdolgozni. Amikor az anyagcsere túl sok panaszt okoz, olyankor az ember magába fordulásában a szellem utáni belső törekvés nyilvánul meg.

Egy melankolikus gyermek közelében tanárként lehetőleg nagy, látható érdeklődést kellene tanúsítanunk környezetének külső dolgai iránt, lehetőleg olyannak kellene lennünk, mintha szangvinikusak volnánk, s így kellene jellemeznünk a külvilágot. A szangvinikus gyermekkel szemben komolyan viselkedünk, benső komolysággal a külvilág beható, tartós jellegzetességeit közvetítjük neki.

Az idegi-érzékszervi emberben szállt legmélyebben az emberbe a szellem, az anyagcsereemberben a legkevésbé; itt a legerősebb az a tendencia, hogy érvényesítse magát.

A tankönyvekről kérdeznek.

Rudolf Steiner: Meg kell néznünk az általánosan használtakat. Minél inkább boldogulunk könyvek nélkül, annál jobb. Ha nem kell a gyerekeknek hivatalos vizsgákat tenniük, akkor nincs szükség könyvekre. Ausztriában el kellene juttatni a gyerekeket a hivatalos vizsgához. Meg kell állapítanunk, ahogy megkívánják, hogy a tanítási célok elérését igazoljuk. Az lenne az ideális, ha egyáltalán nem volna vizsga. A záróvizsga a hivatallal kötött kompromisszum[7]. Vizsga nélkül kell tudnunk, hogy állnak a gyerekek. A vizsgadrukk a nemi érés előtt nagyon veszélyes az ember egész fiziológiai rendszerére. Úgy hat, hogy túlhajtja az ember fiziológiai-pszichológiai berendezkedését. A legjobb volna minden vizsgarendszert megszüntetni. A gyerekek sokkal talpraesettebbek, gyorsabb felfogásúak lennének.

A temperamentum lekopik, a tizedik életév felé a temperamentumbeli különbségek lecsiszolódnak.

Fiúkat és lányokat nem kellene elkülöníteni. Csak a közvélemény miatt különítjük el őket. Viszonyok alakulnak ki, nem kell ezen felháborodni, de rossz néven fogják venni tőlünk. A tanítás nem szenved ettől csorbát, ha a tanárnak tekintélye van.

Szaktanárokra a művészeteknél van szükségünk, amelyek az akaratra hatnak, s a nyelveknél is, amelyek meglehetősen adott dolgok. A művészeti dolgok a szaktanárra tartoznak. Az osztály- tanítónak főként „egységtanárként” kell működnie. Egész tanításán keresztül különösen az intellektusra és a kedélyre hat. Az akaratra a művészetek hatnak: a művészetek, a torna, az euritmia, a rajzolás és a festés.

Az osztálytanító végigkíséri diákjait fölfelé. Az utolsó osztályfok tanítója lesz megint osztálytanító az első osztályban.