A most folytatott vizsgálódások során egyre jobban behatolunk a kortörténetbe abban az értelemben, ahogy a kozmikus erők beilleszkednek a jelenkor fejlődésáramlatába, és ahogy azok emberi életünk alapjait alakítják. A szellemi fejtegetésekből láthatták, hogy mind szükségesebbé válik, hogy a merev, absztrakt fogalmakat, amelyekhez már hozzászokott korunk embere, folyékony, mozgékony, eleven fogalmakká változtassuk, ha az életben, mint emberiség tovább akarunk haladni. Különös fényt vet minden ebben a vonatkozásban tekintetbe jövő körülményre annak tárgyalása, amit az emberi lelki erők között intelligenciának nevezünk. Hiszen tudják hogy, a jelenkor embere módfelett büszke az intelligenciájára. Úgy tekinti az intelligenciáját, mint amit egy különösen kiemelkedő dologként vívott ki magának az idők folyamán.

Ha a jelenkor embere visszanéz a korábbi korszakokra, amikor az emberek sok mindent képszerűen képzeltek el - így azt, amit a mai kor embere most helyesen az intelligenciája, a tudománya segítségével akar megismerni, a korábbi fejlődési korszakokban a mítoszok, a legendák és effélék révén kíséreltek meg megfogalmazni -, akkor a jelenkor embere bizonyára gyerekesnek nevezi ezt az ősi szellemi és lelki állapotot. Visszapillant a fejlődés gyermeki fokára és rendkívül büszke arra, hogy ő mennyivel tovább jutott, különösen az intelligencia kiművelésében. Szenteljük tehát a mai fejtegetéseket éppen az emberi intelligencia jellegzetességeinek, vegyük szemügyre azokat a lelki erőket, amelyekre korunk embere módfelett büszke. Amikor ma az intelligenciáról beszélnek, akkor egy olyan lelki erőre gondolnak, amelyet meghatározott módon képzelnek el, és úgy vélik, hogy az csak olyan lehet és olyannak is kell lennie, amilyennek már megszokták, hogy elképzelik.

Nos, a régebbi fejlődési korszakok embereinek is volt intelligenciájuk, még ha más jellegű intelligencia is, ha pedig az úgynevezett intelligencia jelentését tisztázni akarjuk korunk embere számára, akkor fel kell vetnünk a kérdést: milyen a korábbi fejlődési korszakok emberének intelligenciája, és miképpen változott meg fokozatosan ez az intelligencia a régmúlt időktől kezdve egészen a mi korunkig?

Most nem akarok tovább visszamenni, csak addig az időig, amit az Atlantisz utáni harmadik korszaknak szoktunk nevezni, az egyiptomi-káldeus korig, amire azután a görög-latin korszak következett, és ezt követően jött a mi korunk. Vizsgáljuk meg az intelligencia sajátosságát az ősi egyiptomiaknál és káldeusoknál, a görögöknél és rómaiaknál, majd pedig nézzük meg annak az intelligenciának konkrét mibenlétét, amely az Atlantisz utáni 5. korszak emberének sajátja. Látják mindebből, hogy abból indulok ki: nem helyes - és valóban nem az -, ha úgy véljük, hogy az intelligencia egyszerűen intelligencia, vagyis csak egy dolog lehetséges; akiben megvan a mi intelligenciánk, az intelligens, akiben nincs meg, az nem intelligens. - Ez tévedés. Az intelligencia metamorfózisokon megy keresztül, az intelligencia változik. Másmilyen volt az egyiptomi-káldeus időben, mint amilyen nálunk. Az egyiptomi- káldeus kor más jellegű intelligenciáját a legjobban úgy érzékeltethetjük, ha azt mondjuk: a régi egyiptomi és káldeus ember az intelligenciáján keresztül ösztönösen érezte a saját emberi lényének rokonságát az egész kozmosszal, és felfogta, értette ezt a rokonságot.

Amiről intelligenciája segítségével a mai ember gondolkodni szokott, arról alig, vagy egyáltalán nem gondolkodtak az egyiptomi-káldeus emberek. Mert ők nem rendelkeztek az intelligenciának ezzel a formájával. Amikor gondolkodtak, amikor az intelligenciájukat mozgásba hozták, akkor ebben az intelligenciában a kozmosszal való összefüggésüket élték meg. Az ősi egyiptomi, az ősi káldeus ember tudta, hogy ezzel vagy azzal az állatövi képpel áll kapcsolatban, tudta, milyen befolyása van a lelki és testi természetére a Holdnak, a Napnak és a többi bolygónak. Tudta, hogy emberi lényére milyen kihatással van az évszakok egymásutánja. Mindezt az intelligenciája segítségével értette meg. A kozmosszal való rokonságáról egy teljesen belső képet kapott az intelligenciáján keresztül.

Ez az intelligencia átalakult, amikor az emberiség egyiptomi-káldeus korszaka véget ért a kereszténység megalapítása előtti VIII. században. Az intelligencia fokról fokra valami teljesen más lett, mint amilyen az egyiptomi-káldeus időkben volt. Az intelligenciába már nem jutott bele olyan tökéletesen a kozmosszal való összefüggés átélése, mint a Krisztus előtti VIII. századot megelőzően. Az emberek még tudtak a kozmosszal való kapcsolatukról, de már csak egyfajta utórezgés módján, egyfajta emlékezésként arra, amit korábban ebben a vonatkozásban tudtak. Ehelyett a görög intelligenciában most másvalami jelent meg: az ember gondolkodása önmagáról. De már kevésbé arról, hogy milyen a kozmosszal való kapcsolata, hanem inkább eltekintve a kozmosztól, saját magáról, mint földi lényről. A görög embernek viszont - éppen amikor az intelligenciáját használta - volt egy világos érzése, egy világos sejtelme arról, hogy a földi világból ezzel az intelligenciával csak azt fogja fel, ami a halálnak van alávetve.

Ez az érzés megint csak eltűnt az intelligencia alakulása során a XV. század közepétől kezdődően, az Atlantisz utáni ötödik korszakban. A görög ember tudta: ha meg akarja érteni az érzékfelettit, akkor a szellemi látás felé kell fordulnia, amely többé-kevésbé atavisztikusan még létezett a Krisztus előtti időkben. Mert a gondolkodás révén, az intelligencia révén csak azokat a törvényszerűségeket, csak azokat a szabályokat ismerheti meg, amelyek annak szolgálnak alapul, ami a Földön a halálnak van alávetve, ami elpusztul. Ha az élőt akarom megérteni, akkor szemlélnem kell - így mondták a Platón- tanítványok. Amikor pedig csak gondolkodom, akkor pusztán a halottat, a halott létet fogom fel.

A görög titkos iskoláknak erről az összefüggésről valami egészen határozott elképzelésük volt. Körülbelül a következőt mondták erről a görög misztériumiskolákban, így beszéltek a tanítványokhoz:

Minden dolog szellemi. A látszólag anyagi dolgoknak is megvannak a szellemi előzményei, szellemi törvényszerűségek képezik az alapjukat. Ami előttetek, földi-materiális dologként jelenik meg, azt lényegében véve szellemi törvények is irányítják. De vannak olyan szellemi törvények, amelyekhez ti annyiban tartoztok hozzá, hogy testileg léteztek. Minthogy testileg léteztek és átlépitek a halál kapuját, a testetek a Föld fizikai és materiális erőinek, és anyagainak hatalma alá kerül. A Föld e materiális erői és anyagai azonban csak látszólag materiálisak. Ezek is szellemiek, de olyan szellemiség hatja át őket, amely nektek halálként jelenik meg. Amikor az intelligenciátokkal fogtok fel valamilyen törvényt, azok csak a halott lét törvényei. Ezek annak törvényei, amit a sírokban találtok, amelyek a holttestekben működnek. Sok görög misztériumtanítvány vallotta, hogy az ember intelligenciája csak azt ragadhatja meg, ami a sírokban történik, ami a holttesteket zárja magába. Ha tudni akarjátok - szólt a misztériumtanító a tanítványokhoz -, hogy milyen szellemiségben éltek akkor, amikor itt a földön éltek, vagy amikor a lelketekkel testetlenül a halál és az újabb születés között éltek, akkor a szemléletszerűt kell elvként elfogadnotok. Ha ezt nem teszitek, ha az intelligenciátokkal alakítotok ki fogalmakat és eszméket, akkor csak azt ragadjátok meg, ami a szellem az anyagban, amiből a testetek épül fel.

Amíg az egyiptomi-káldeus ember a maga intelligenciájával érezte és érzékelte rokonságát az egész kozmosszal, addig a görög ember az intelligenciájával azt észlelte, ami a temetőkben uralkodik. Mi is csak azt ragadjuk meg az intelligenciánkkal, ami a temetőkben zajlik, csak ennek nem vagyunk tudatában. Bemegyünk a boncterembe - mármint azok, akiknek ezt meg kell tanulniuk -, tanulmányozzuk a holttestet, és az ember törvényszerűségének a holttest törvényszerűségét tartjuk, amit az intelligenciánkkal fogunk fel. De ez csak a sír törvényszerűsége! Amiket az intelligenciánkkal észlelünk, azok a sír törvényei.

A XV. század közepétől azután ismét megváltozik az emberi intelligencia, elérkezünk az intelligencia újabb változásának, átalakulásának kezdetéhez. A mi intelligenciánk bizonyos utat jár be. Ma még nagyon erősen benne vagyunk az intelligencia olyanfajta fejlődésében, amilyen az a görögöknél volt. Az intelligenciánkkal azt fogjuk fel, ami a halálnak van alávetve. De az intelligenciának ez a fajtája, amely a halottszerűt ragadja meg, változóban van. Az elkövetkező évszázadokban, évezredekben ez az intelligencia másmilyen lesz, nagyon- nagyon másféle. Intelligenciánkban ma már megjelent egy bizonyos természet. Mi mint emberiség az intelligencia olyan fejlődését fogjuk tapasztalni, amelyben az intelligenciának az a hajlama alakul ki, hogy csak a hamisat, a tévedést, az illuzórikusat ragadja meg, és csak gonoszat gondoljon ki.

Bizonyos kor óta ezt tudták a misztériumtanítványok és főként tudták a beavatottak, hogy az emberi intelligencia fejlődése a gonosz irányába tart, és hogy egyre inkább lehetetlen lesz a puszta intelligenciával a jót megismerni. Az emberiség ma ebben az irányban halad. Azt mondhatjuk: ha az emberek megerőltetik az intelligenciájukat és nem a magában teljesen vad ösztöneikre hallgatnak, még megláthatnak valamit a jónak a fényéből. De az emberi intelligenciában fokról fokra elhatalmasodik az a természet, hogy gonoszat gondoljon ki: a gonoszat becsempéssze a morálisba, és a gonoszat, azaz a tévedést becsempéssze a megismerésbe.

Ez volt az okok egyike, amiért a beavatottak az aggódás fér- fiainak nevezték magukat. Mert ha az emberiség fejlődésének erre az egyoldalúvá válására tekintettek, amiről most beszéltem, az valóban aggodalmat váltott ki belőlük: aggodalmat éppen az intelligencia fejlődésével kapcsolatban. Végül is egyáltalán nem véletlen, hogy az intelligencia a mai emberbe olyan sok büszkeséget és önhittséget csepegtet. Ez, mondhatnám, az ízelítő az intelligencia gonosszá válásából az Atlantisz utáni 5. korszakban, amelynek kezdetén állunk. Ha az ember semmi mást nem fejlesztene ki magában csak az intelligenciáját, az intellektusát, akkor a Földön egy gonosz lény válna belőle. Ha az emberiség jövőjére gondolunk, és ezt a jövőt ígéretesnek akarjuk elképzelni, akkor nem szabad csak az intelligencia egyoldalú kifejlesztésével számolnunk. Ez az intelligencia az egyiptomi-káldeus korban még valami jó volt, majd olyanná vált, ami a halál erőivel került rokonságba. Ez az intelligencia végül össze fog fonódni a tévedés, az illúzió és a gonoszság erőivel.

Ez olyan valami, amivel kapcsolatban az emberiség nem áltathatja magát. Az emberiségnek elfogulatlanul számításba kellene vennie, hogy megoltalmazza magát az intelligencia egyoldalú fejlődésével szemben. Nem ok nélkül éppen az antropozófiai irányultságú szellemtudomány révén másvalamihez jutunk el, annak elsajátításához, ami egy megújított látás révén szerezhető meg a szellemi világból, és ami nem ragadható meg az intelligenciával, hanem csakis úgy, ha az ember megismeri azt, amit a beavatás tudománya hoz a szellemi világból ennek a látásnak a segítségével.

De valami objektív eseményre szükség volt ehhez! És itt jutunk el éppen a keresztény-ezoterikus fejlődés egy mélységes titkához. Ha a Föld-fejlődés folyamán nem történt volna meg a Golgotai Misztérium, akkor elkerülhetetlen lett volna, hogy az emberek az intelligenciájuk következtében fokról fokra gonosszá váljanak, és a tévedés foglyai legyenek. Mint tudjuk, a Golgotai Misztériummal nemcsak egy tan, egy elmélet, egy világszemlélet, egy vallás lépett be az emberiség fejlődésébe, hanem a Golgotai Misztériummal egyfajta valóság került bele a fejlődésbe. Az ember názáreti Jézusban egy földönkívüli lény, Krisztus lakozott. Azáltal, hogy Krisztus a názáreti Jézusban élt, majd a názáreti Jézus meghalt: a Krisztus-lény belépett a földi fejlődésbe, és benne is van. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez egy objektív tény, ez egy valóság, aminek nincs köze ahhoz, hogy mi szubjektíve miről tudunk, vagy mit észlelünk. Ezt persze meg kell ismernünk a megismerés kedvéért, fel kell vennünk az erkölcsi elveink közé az erkölcs kedvéért. De Krisztus ettől függetlenül belehatolt az emberiségfejlődésbe, azóta benne van - ez az amit az ember „feltámadásnak” nevez -, és legelsősorban a saját lelki erőinkben van benne. Ezt a tényt egyszer gondoljuk át a maga teljes mélységében.

Pillantsunk arra a különbségre az emberben, hogy milyen volt a Golgotai Misztérium előtt, és milyen lett a Golgotai Misztérium után. Itt nyilván ugyanazokról az emberekről van szó, hiszen a lelkek ismételten lejönnek a földi életbe. Ha azonban az emberre, mint földi emberre tekintünk, figyelembe kell vennünk azt a különbséget, amilyen az ember a Golgotai Misztérium előtt volt, és amilyen azt követően lett.

Ha csak egy általános istenfogalomhoz jutunk el, úgy ez az általános istenfogalom nem a Krisztus-fogalom. Az általános istenfogalmat úgy kaphatja meg az ember, ha a természetet ragadja meg a maga jelenségeiben, ha az emberi fizikai lényt ismeri meg, amennyiben azt külsőleg nézi. A Krisztus-fogalom ellenben olyan, hogy az ember csakis úgy juthat közel hozzá, ha földi élete során felfedez valamit - saját magában! Az általános istenfogalmat megtalálhatjuk úgy, hogy egyszerűen azt mondjuk: az ember létrejött a világ erőiből. A Krisztusfogalmat viszont az embernek saját magában kell megtalálnia! Feltéve persze, ha tovább jut annál, mint ameddig a természet engedi eljutni.

Ha valaki nem találja meg az Isten fogalmát itt a világban, akkor ez egyfajta betegség. Egy egészséges ember sohasem valóban ateista. Az embernek testileg vagy lelkileg valamilyen módon beteggé kell válnia. Ez a betegség gyakran azon keresztül nyilvánul meg, hogy az ember ateista. Krisztust nem ismerni viszont nem betegség, hanem boldogtalanság, az élet egyfajta mulasztása.

Azáltal, hogy töprengünk a természetből, a természet erőiből való születésen, eljuthatunk az istenfogalomhoz, ha e születést egészséges lélekkel követni tudjuk. Azáltal viszont, hogy az ember az élet folyamán átél magában valamilyen újjászületést: a Krisztus-fogalomhoz juthat el. A „születés” Istenhez vezet, az „újjászületés” Krisztushoz. Egy ilyen újjászületést - ami által Krisztus mint lény az emberben megtalálható lesz - a Golgotai Misztérium előtt az ember nem tudott volna végrehajtani. És ez az a különbség, amire utaltam az imént: mivel Krisztus a maga lényével még nem ereszkedett le az emberek közé, a Golgotai Misztérium előtt az ember nem volt képes erre az újjászületésre, nem tudta felismerni, hogy benne Krisztus él. Erre csak a Golgotai Misztérium után van módja az embernek. Krisztus szikráját saját bensejében találhatja meg, ha ez irányban erőfeszítéseket tesz az élete során.

Ebben az újjászületésben, abban, hogy a Krisztus-szikrát megtaláljuk önmagunkban, ebben az őszinte és jóakaratú megnyilatkozásban: „nem én, hanem Krisztus énbennem”, rejlik a lehetősége annak, hogy az intellektus ne ringassa magát illúziókba, és ne váljon gonosszá. Ezoterikus-keresztény értelemben ez a megváltás magasabb fogalma!

Nekünk az intelligenciánkat ki kell fejlesztenünk, mert nem nélkülözhetjük. De miközben arra törekszünk, hogy kifejlesszük, annak kísértésébe esünk, hogy a tévedés és a gonosz martalékává váljunk. Csak úgy kerülhetjük el azt a kísértést, hogy tévedésbe essünk és gonosszá váljunk, ha magunkba fogadjuk és átérezzük azt, amit a Golgotai Misztérium az emberiség fejlődésébe belehozott.

Már mód van arra, hogy az ember a Krisztus-tudatban, Krisztussal való egységében megtalálja a lehetőséget, hogy a gonosztól, a tévedéstől megmeneküljön. Az egyiptomi-káldeus embernek nem volt szüksége a Krisztusban való újjászületésre, mert ő még érezte a kozmosszal való rokonságát a természetes intelligenciáján keresztül. A görög ember alapjában véve a halál komolyságával találkozott, mert ő már átadta magát az intelligenciájának. Most az emberiség egy olyan korszak kezdetén él, amikor az intelligencia gonosszá válna, ha az emberi lény lelkisége nem hatná át magát a Krisztus-erővel. Értsük meg, hogy ez egy nagyon komoly dolog. Annyit jelent, hogy észre kell vennünk bizonyos dolgokat, amelyek korunkban nyilvánulnak meg, annyit jelent, hogy gondolkodnunk kell azon, hogy a mi időnkben az embereket hatalmába keríti a gonoszságra való hajlam, éppen azért, mert intelligenciájuk magasabb kifejlesztésére nyílik alkalmuk. Természetesen teljesen hibás spekuláció lenne azt hinni, hogy akkor az intelligenciát el kellene nyomnunk. Az intelligenciát nem szabad elnyomnunk, elfojtanunk, de akik a jövőbe belelátnak, tudják, hogy bizonyos bátorság kell ahhoz, hogy az intelligenciának átadjuk magunkat, mert az intelligencia hozza a kísértést a gonoszság és a tévedés iránt, és tudják, hogy egyedül az intelligenciának a Krisztus-princípiummal való áthatásában találhatjuk meg annak lehetőségét, hogy ezt az intelligenciát átalakítsuk. Teljességgel ahrimáni lenne az ember intelligenciája, ha a Krisztus-princípium nem hatná át az emberek lelkét.

Tudják, hogy milyen sok olyan esemény van az emberiség fejlődésében, ami feltűnő, különösen a jelenkorban, és ami az értők számára már azt jelzi, hogy a dolgok abba az irányba fordulnak, amit az imént jellemeztem. Csak gondoljunk arra, hogy ma már mit hoz az embereknek a harmadik a fejlődési fokozatok közül, amelyek az emberiség materializmusa által fenyegetnek. Ha megfontolják, hogy a mai kulturális fejlődés mennyi kegyetlenséggel van átszőve, amelyek alig hasonlíthatók össze a barbár korok kegyetlenségeivel, akkor nemigen kételkedhetnek abban, hogy az intelligencia hanyatlásának kezdete határozottan megfigyelhető. Felszínes módon nem kellene korunk úgynevezett kultúrjelenségeit hangoztatni, mert valóban semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy a jelenkor embereinek, ha egy egészséges fejlődésnek akarnak elébe menni, össze kell szedniük magukat, hogy a Krisztus-impulzust valóban megragadják. Ma már két dolgot is világosan észre kell vennünk: egyrészt, hogy az emberek mennyire intelligensek, miközben kifejezett hajlamuk van a gonoszságra; másfelől látható az is, hogy a gonoszságra való hajlamot milyen sokan csak azáltal nyomják el öntudatlanul magukban - és nem legyőzik -, hogy az intelligenciájukat aludni hagyják. A lélek elalvása, illetve az ébren levő lélek erős hajlama a gonoszságra és vonzalma a tévedés iránt: ezekre feltétlenül fel kell figyelnünk a jelenkorban.

Emlékezzenek arra, hogy utolsó elutazásom előtt az egyik este arról beszéltem, hogy a gyermekek öt, hat, hét, nyolc éve másképpen születnek meg, egyfajta melankolikus hangulattal a tekintetükben, amit világosan észrevesz az, akinek van szeme erre. És azt mondtam: ez onnan származik, hogy ma a lelkek nem szívesen ereszkednek alá ebbe a materializmussal átitatott világba. Úgy fogalmazhatnék, hogy a lelkekben a születésük előtt kialakul bizonyos félelem és aggodalom, hogy belépjenek a világba, amelyben az intelligenciának megvan a hajlama, a vonzódása a gonoszság iránt, és hanyatlásnak indult.

Ez is olyasmi, amiről tudniuk kell azoknak az embereknek, akik az emberiség jövőjének nevelői és tanítói lesznek. A gyerekek ma mások, mint évtizedekkel ezelőtt. Már a külsőleges vizsgálódásban is ezt egyértelműen láthatjuk. Másképp kell nevelni és másképp kell tanítani őket, mint egy-két évtizede. Tulajdonképpen olyan tudattal kell nevelnünk őket, hogy minden egyes gyermeket megmentsünk, vagyis hogy minden gyermeknek segítségére legyünk abban, hogy az élet folyamán a Krisztus-impulzust megtalálja magában, vagyis egy újjászületést hajtson végre saját magában.

Ha ezeket a dolgokat egyszerűen csak elméletileg ismerjük, akkor semmivé foszlanak ott is, ahol szükségünk van rájuk például mint tanároknak, mint nevelőknek. Csak akkor tudunk velük mit kezdeni, csak akkor építhetjük be a nevelésbe, a tanításba mindezt, ha az ember lelkébe mélyen belenyomódnak. Különösképpen a tanárság részéről kell igényelnünk azt, hogy a lelkükben erősen átérezzék azt az emberiség iránti aggodalmat, amit az intellektus kísértése hoz magával. A büszkeség, amit a mai emberiség az intellektusa iránt érez, súlyosan megbosszulhatja magát az emberiségen, ha nem szorul vissza annak segítségével, amiről az előzőekben beszéltem, vagyis ha nem épül le egy erős, energikus felismerés hatására: a legjobb bennem, mint emberben, ebben és a következő inkarnációkban az, amit magamban, mint Krisztusimpulzust találok meg.

Világosan tudatában kell lennünk annak, hogy a Krisztusimpulzust nem szabad valamilyen vallási közösség dogmatikájának tekintenünk. A vallási közösségek a XV század közepe óta a maguk fejlődésével ahhoz járultak hozzá, hogy az emberiséget a Krisztus-impulzustól inkább eltávolítsák, mintsem közelebb vigyék. A vallási közösségek az embereknek mindenfélét előírnak, de amikor ezt vagy azt előírják nekik, nem a Krisztus-impulzust hozzák közelebb hozzájuk. Nagyon fontos átéreznünk, hogy mindaz, ami a Golgotai Misztérium iránt megnyithatja és kinyilváníthatja magát az embernek a saját bensejében, összefügg azzal, amit a Golgotai Misztérium a Föld számára jelent. Ha felfogjuk azt, hogy a Golgotai Misztériumnak mekkora jelentősége van a Föld számára, akkor megfogalmazhatjuk a következőt: a Földfejlődés értelmetlen maradna, ha intelligenciájuknak köszönhetően az emberek a gonoszság és a tévedés csapdájába esnének. Ha így átérezzük a Golgotai Misztériumnak ezt a jelentőségét, akkor megértjük, hogy maga a Föld-fejlődés értelmetlen a Golgotai Misztérium nélkül.

Mindezt erősen, nagyon mélyen magunkba kell fogadnunk, ha ma és a jövőben tenni akarunk valamit az ügyben, hogy az embereket neveljük és tanítsuk. Ezeknek a nagy nézőpontoknak be kell tölteniük bennünket. De önök tudják azt is, hogy a jelenkor emberei mennyire távol állnak attól, hogy ezeket a nézőpontokat befogadják magukba. Ezért semmi sem szükségesebb, minthogy újra és újra ne csak utaljunk a szellemtudományos tanok fontosságára, hanem rámutassunk arra a komolyságra is, amelynek meg kell gyökereznie a lelkünkben, mégpedig annak következtében, hogy az emberiség fejlődésének tényeit a szellemtudomány segítségével megismerjük. Mert nem egyedül a tudásunkat, hanem az egész életünket kell megérintenie egy impulzusnak, amikor a szellemtudománnyal foglalkozunk. E komolyság átérzése nélkül az ember nem lehet a szellemtudomány valódi képviselője.

És kérem önöket, hogy a szellemtudományos írások e sajátos megállapítását különösen fontolják meg: az emberi intelligencia, ha átadjuk magunkat neki, az ahrimáni út irányába tart, és csak az igazi Krisztus-impulzus felvételével válhat az intelligencia valóban hasznossá a jó oldalon. Hiszem, hogy aki ennek az igazságnak a teljes komolyságát magába fogadja, az éppen ilyen komolysággal fog viszonyulni a jelenkorban fellépő különböző világszemléletekhez és világszemléleti áramlatokhoz is. Mert itt sok, nagyon sok tennivaló van.

Így például Európa különféle keleti vidékeiről érkezők mesélik mostanában különös ijedelmüket egy ténnyel kapcsolatban, ami nem éppen az előrehaladást mutatja egy jellegzetes civilizáció útján. Amire gondolok, az az úgynevezett „puskás nők” megjelenése. Ők egy különös csoportját alkotják a kelet-európai embereknek; kelet-európai nők, akiket a jelenlegi forradalmi mozgalmakban alkalmaznak, ahol azokat, akik nem az éppen kormányzó párthoz tartoznak, mindig börtönbe vagy fogházba vetik, vagy egy idő múlva megölik - itt tehát mindig életveszély van. Kelet egyes tájain kiszemelnek erre főleg fiatal nőket, akiket felszerelnek háborúból megmaradt puskákkal, és akiknek az a munkájuk, hogy lelőjenek embereket, akik ellenségei a felülről irányító kormányzatnak. Ezek a „puskás nők” lopott ruhákba öltözködnek, felcicomázzák magukat, és abban lelik örömüket, hogy puskát ragadnak, és embereket lepuffantanak, miközben a mai emberiességgel összeegyeztethetőnek találják az azzal való kérkedésüket, hogy lassanként elsajátítottak egy kifinomult érzéket az iránt is, ahogy a vér előspriccel a fiatal emberekből, és ahogy kicsordul az idősebb emberekből. Nemde, jelenlegi civilizációnknak már egészen különös formáihoz érkeztünk el! És a „puskás nők” intézménye csakugyan a jelenkor vívmánya.

Utalnunk kell az ilyen jelenségekre, hogy korunk komolyságának másik oldalát, az érem másik felét is megmutassuk. Úgynevezett haladó kultúránk efféle borzasztó kinövéseit bizonyára nem kell ismerni ahhoz, hogy valóban átérezzük azt a komolyságot, aminek át kell adnunk magunkat a jelenben. Magának az emberiség fejlődésének megismeréséből kell e komolyságnak fakadnia. Azt kívánhatnánk, hogy az az elalvás, ami fokozatosan hatalmába kerítette a jelenkor emberiségét, felébredésbe merüljön. Ez a legméltóbb felébredés csak a feladat komolyságának belátása lehet, azé a feladaté, ami a jelenkor embereire hárul, illetve az, ha rámutatunk az egyoldalúan önmagára hagyatkozó, az ahrimáni elem felé sodródó intellektus veszélyeire. Ez az impulzus hasson át bennünket ezzel a komolysággal.