"Bizonyos dolgoknak szükségszerűen meg kell történniük, még akkor is, ha ezek valamilyen szempontból károsak. Kell, hogy az ember ki legyen téve ilyen ártalmaknak, hogy ezeket leküzdve bizonyos erőket szerezzen meg."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaValóság és tudomány (1)Előszó
Dr. Eduard von Hartmann-nak szívélyes tisztelettel ajánlja a szerző Jelenkorunk filozófiája Kant ártalmas hitétől szenved. Ez az írásmű a leküzdéséhez kíván hozzájárulni. Galád dolog lenne Kantnak a német tudomány fejlődése érdekében tett halhatatlan érdemeit lebecsülni, de végül is be kell látnunk, hogy egy valóban kielégítő világ- és életszemlélet alapjait csak vele határozottan szembehelyezkedve vethetjük meg. Mit is teljesített Kant? Kimutatta, hogy megismerőképességünk számára hozzáférhetetlen a dolgok fizikai és értelmi világunkon kívül álló ősoka, amit elődei tévesen értelmezett fogalomsablonokkal kutattak. Arra következtetett belőle, hogy tudományos törekvésünknek a tapasztalással elérhető világon belül kell maradnia és az érzékfeletti ősok, a „magánvaló” megismeréséhez nem juthat el. De ha a dolgok „magánvalója” és érzékfeletti ősoka csak egy agyrém, hogyan is juthatna el oda! Könnyen belátható, hogy a dolog így áll. A dolgok legmélyebb lényegét és lényegük alapelveit kutató ösztön elválaszthatatlan az ember természetétől. Ez minden tudományos törekvés alapja. A legcsekélyebb indítékunk sincs azonban arra, hogy ezt az ősokot a számunkra adott fizikai és szellemi világon kívül keressük, amíg át nem kutattuk ezt a világot, hogy ezen belül akadjunk világosan külső hatásra utaló elemekre. Az írásmű megpróbálja bizonyítani, hogy minden, ami a világ magyarázatához és megindokolásához szükséges, gondolkodásunk számára elérhető. A feltevés, hogy világunk alapelvei kívül vannak a világunkon, egy idejétmúlt, öntelt dogmaimádatban élő filozófia előítéletének tűnik. Ha Kant valóban megvizsgálta volna, mire képes gondolkodásunk, erre az eredményre kellett volna jutnia. Ehelyett a leghosszadalmasabban bizonygatta, hogy megismerőképességünk belső szerkezete miatt el sem juthatunk tapasztalásunk körén kívül eső, végső alapelvekhez, amelyeket azonban ésszerű módon nem is szabad oda áthelyeznünk. Kant valóban rácáfolt a „dogmatikus filozófiára”, de a helyét nem töltötte be. Ezért a korabeli, hozzá kapcsolódó német filozófia Kanttal ellentétben fejlődött mindenütt. Fichte, Schelling és Hegel nem törődött már a megismerésünk elődjük által megvont határaival és a dolgok ősokát az emberi értelem határain belül kereste. Még Schopenhauer sem állja meg, hogy a világ végső okainak megismerése felé haladtában rá ne térjen egy mesterétől eltávolodó útra, holott örökre megdönthetetlen igazságoknak tartja az ész kanti kritikájának eredményeit. Ezeknek a gondolkodóknak az volt a végzete, hogy azonnal a legmagasabb igazságok ismereteit kutatták, mielőtt még a megismerés természetének vizsgálatával lerakták volna a kutatás megkezdéséhez az alapot. Fichte, Schelling és Hegel büszke gondolatépítményeinek ezért nincs alapzata. Hiánya azonban káros hatással volt a filozófusok gondolatmeneteire is. A tisztán csak eszmékből álló világ és az észlelés területe közötti kapcsolat jelentőségének ismerete nélkül tévedést tévedésre, egyoldalúságot egyoldalúságra halmoztak. Nem csoda, hogy a túl merész rendszerek nem tudtak dacolni a filozófiaellenes kornak a rosszal együtt a bennük meglévő sok-sok jót is könyörtelenül elsöprő viharaival. Az alább következő vizsgálódások a most jelzett hiányt kívánják pótolni. Nem azt akarják ismertetni, amire a megismerő képesség nem képes - mint ezt Kant tette -, hanem céljuk kimutatni, hogy mire képes valójában. A vizsgálódások eredménye az, hogy a valóság nem egyfajta realitás ideális tükröződése, mint általában hiszik, hanem az emberi szellem szabadon hozza létre, és ha nem mi magunk hoznánk létre, nem is lenne egyáltalán. A megismerésnek nem az a feladata, hogy valamit, ami valahol már megvan, fogalom alakjában megismételjen, hanem hogy megteremtsen egy teljesen új területet, amely a teljes valóságot csak az érzékelhetően adott világgal együtt nyújtja. Így van szervesen beiktatva a világ egyetemes történéseibe az ember legmagasabb rendű tevékenysége, szellemi teremtő munkája. A világ történéseit nem is lehetne önmagában zárt egésznek tekinteni e tevékenysége nélkül. Az ember nem tétlenül szemléli a világ folyását, szellemében képszerűen megismételve, ami közreműködése nélkül zajlik le a kozmoszban, hanem a világ történéseinek tevőleges társteremtője, a megismerés pedig a világmindenség szervezetének legtökéletesebb alkotóeleme. Felfogásunk fontos következménnyel jár cselekvésünk törvényét, erkölcsi eszményeinket illetően. Őket sem tekinthetjük valami rajtunk kívül található képmásának, csak olyasvalaminek, ami bennünk van meg. Ezzel már eleve elutasítottuk azt is, hogy erkölcsi törvényeinket egyfajta külső hatalom parancsainak tekintsük. Nem ismerünk „categoricus imperativus”-t, mint valamiféle túlvilági hangot, ami megszabná, mit kell és mit nem szabad tennünk. Mi magunk hozzuk szabadon létre magunknak erkölcsi eszményeinket. De amit cselekvésmintának saját magunk szabunk meg, végre is kell hajtanunk. Ha a valóságot szabad cselekvésnek tekintjük, egyúttal van egy olyan erkölcstanunk is, amelynek alapja a tökéletesen szabad személyiség. Természetesen cselekvésünknek csak arra a részére érvényesek ezek a mondatok, amelyek törvényeit eszmékkel hatjuk át teljes megismerésük során. Ameddig csak pusztán természetes vagy fogalmilag még tisztázatlan motívumok, valaki, aki szellemileg fölöttünk áll, felismerheti, hogy cselekvésünk törvényei mennyiben találhatók meg egyéniségünkben, de mi magunk kívülről ránk ható és kényszerítő erőknek érezzük őket. Valahányszor sikerül egy ilyen motívumot tisztán felismerve feltárnunk, a szabadság területén hódítunk. Ameddig a megismerés problémájáról van szó, részletesebben észre fogja venni az olvasó, hogyan viszonyul felfogásunk korunk legjelentősebb filozófiai jelenségéhez, Eduard von Hartmann világszemléletéhez. Jelen írást „A szabadság filozófiája” előzményének szánjuk, ami ezt majd nemsokára részletesebb formában követi. Minden tudomány végcélja mégiscsak az, hogy növelje az emberi személyiség életének értékét. Aki nem ilyen szándékkal műveli, csak azért dolgozik, mert tanítómestereitől is ilyesmit látott, azért „kutat” csak, mert véletlenül éppen ezt tanulta, „szabad gondolkodónak” nem nevezhető. A tudományoknak csak a tudományok emberre vonatkozó eredményeinek filozófiai kifejtése kölcsönöz igazi értéket. Ehhez kívántam hozzájárulni. De talán a mai tudomány egyáltalán nem is vágyódik arra, hogy igazolja őt a filozófia! Ekkor két dolog biztos. Először, hogy ezt fölöslegesen írtam meg. Másodszor, hogy a modern tudomány zavarosban halászik, és nem tudja, mit akar. Befejezésképpen nem hallgathatok el egy személyes megjegyzést. Idáig mindig Goethe világszemléletéhez kapcsolódva fejtettem ki filozófiai nézeteimet, ahová engem először mindenekfelett tisztelt tanárom, Karl Julius Schröer vezetett be, akit azért tartok oly nagyra a Goethe-kutatás terén, mert mindig az eszmékre, a részleteken túlra irányítja tekintetét. Remélem azonban, hogy sikerült megmutatnom írásommal, hogy gondolatépítményem önmagában is alátámasztott egész, amelyet nem szükségképpen Goethe világszemléletéből kell levezetni. Hosszú évek során jöttek létre az itt közreadott gondolataim, és ahogyan majd részletesebben is következnek „A szabadság filozófiájá”-ban. Csak mély hálával emlékezhetek arra a szeretetteljes módra, amellyel a bécsi Specht család nyújtott nekem eszméim kiépítéséhez egyedüli megfelelő környezetet, míg elvállaltam gyermekeik nevelésének feladatát, továbbá, hogy a megfelelő hangulatot a későbbi oldalakon egyelőre csupán csírájában felvázolt, „A szabadság filozófiája” című könyvem néhány gondolatának végső formálásához nagyra becsült barátnőmnek, Rosa Mayredernek köszönhetem, akinek előreláthatóan rövidesen nyilvánosságra kerülnek majd kifinomult és előkelő művészlelkéből fakadó irodalmi munkái. Bécs, 1891. december eleje
Dr. Rudolf Steiner
|