"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaValóság és tudomány (7)5. Megismerés és valóság
Fogalmak és eszmék formájában adott tehát számunkra az, ami egyúttal túl is vezet az adottakon. Ezzel azonban a megismerőtevékenység többi részének meghatározására is lehetőség kínálkozik. Egy bizonyos követelménnyel az adott világ egy részét elkülönítettük, mert a megismerés természetében rejlik, hogy éppen egy ilyen természetű részből induljunk ki. Ezt csak azért tettük tehát, hogy megérthessük a megismerés folyamatát. Egyúttal azonban tisztában kell lennünk azzal is, hogy a világkép egységét mesterségesen bontottuk meg vele. Be kell látnunk, hogy az a szelet, amelyet mi választottunk el az adottaktól, követelményünktől eltekintve és azon kívül is szükségszerű kapcsolatban van a világ tartalmával. Ezzel már az ismeretelmélet következő lépése is adott, mégpedig az, hogy állítsuk helyre újból a megismerés lehetővé tétele érdekében megbontott egységet, ami úgy történik, hogy az adott világról gondolkodunk. Amikor gondolkodva szemléljük a világot, valóban létrejön a világtartalom két részének egyesülése. Egyesítjük élményeink látókörében adottnak tekintett részét azzal a részével, amit a megismerőtevékenység során kell létrehoznunk, hogy szintén adott legyen. A megismerés cselekménye ennek a két alkotóelemnek a szintézise. Mégpedig egyikük mindig úgy jelenik meg minden egyes megismerőtevékenység során, mint amit a cselekmény maga hozott létre, mintha pusztán csak az adott világot gyarapítaná vele, a másik pedig, ami különben mindig létrehozott, csak az ismeretelmélet kezdetén tűnik adottnak. De amikor fogalmakkal és eszmékkel hatjuk át az adott világot, gondolkodva szemléljük a dolgokat. Ezek szerint tehát valóban a gondolkodás az a tevékenység, ami a megismerést lehetővé teszi. Megismerés csak úgy jöhet létre, ha a világkép tartalmát a gondolkodás magától rendezi. Maga a gondolkodás egy olyan cselekvés, ami a megismerés pillanatában egy saját tartalmat hoz létre. A megismerésnek tehát mindaddig nem jelent nehézséget, amíg a megismert tartalom kizárólag a gondolkodásból folyik, pusztán meg kell csak figyelnünk és a dolog adva van. A gondolkodás leírása egyúttal a tudománya is. Voltaképpen a logika sem volt sohasem más a gondolkodásformák leírásánál, sohasem volt bizonyító tudomány. A bizonyítás csak ott kezdődik, ahol az elgondoltakat a világnak egy másfajta tartalmával foglaljuk magasabb egységbe. Gideon Spicker joggal mondja „Lessing világszemlélete” című könyvének 5. oldalán, hogy: „Sem tapasztalással, sem logikával nem győződhetünk meg arról, hogy a gondolkodás önmagában véve helyes-e.” Hozzátehetjük, hogy a gondolkodásnál abbamarad a bizonyítás, hiszen a bizonyítás már gondolkodást feltételez. Egyes tényeket bizonyíthatunk, de magát a bizonyítást nem. Le tudjuk csak írni, hogy mi a bizonyítás. A logikában minden elmélet csupán tapasztalás, ebben a tudományban csak megfigyelés van. De ha valamit meg akarunk ismerni, gondolkodásunkat kivéve, csak gondolkodva tehetjük meg, vagyis el kell kezdenünk gondolkodni az adott dolgon és rendbe kell hoznunk zavaros kapcsolatát a világ képével. A gondolkodás tehát mint formáló princípium járul hozzá a világ adott tartalmához. Méghozzá a következő a folyamat. Először a világmindenség egészéből gondolatban kiemelünk bizonyos részleteket. Az adottakban ugyanis voltaképpen nincsenek részletek, minden folyamatos kapcsolatban áll egymással. A gondolkodás ezután az általa létrehozott formáknak megfelelő módon egymásra vonatkoztatja az elkülönített részleteket, végül megállapítja, hogy mi derül ki a vonatkoztatásból. Azzal, hogy a gondolkodás a világ tartalmának két elkülönített része között kapcsolatot hoz létre, saját magától még semmit sem állított róluk. Kivárja, mi derül ki magától a kapcsolat helyreállításából. Ennek az eredménye csupán a világ tartalmának szóban forgó részeiről szerzett ismeret. Ha a világ tartalmának olyan lenne a természete, hogy ezzel a vonatkoztatással egyáltalán semmit sem árulna el magáról, csődöt kellene mondania a gondolatkísérletnek, és egy újabbal kellene felváltania azt. Minden megismerés azon alapul, hogy az ember a valóság két vagy több elemét helyes kapcsolatba hozza egymással és megértse, hogy mi következik belőle. Kétségtelen, hogy a gondolkodásra sok hiábavaló kísérletet teszünk a mindennapi életben is, nemcsak a tudományos területeken, ahol eléggé megtanít minket erre a történelmük. Csakhogy az egyszerűbb esetekben - hiszen mégiscsak ezek fordulnak elő gyakrabban - a helyes gondolat olyan hamar lép a téves helyébe, hogy ez utóbbi egyáltalán el sem jut a tudatunkba, vagy csak nagyon ritkán jut el. Amikor Kant „az észlelés szintetikus egységéről” szólt, az ő szeme előtt is a gondolkodásnak az a tevékenysége lebegett, amelyet a világ tartalmának rendszerezett taglalása érdekében vezettünk le. De hogy emellett milyen kevéssé ébredt csak tudatára a gondolkodás tulajdonképpeni feladatának, az kiderül abból, hogy azt hiszi, azokból a szabályokból, amelyek szerint ez a szintézis lezajlik, ’a priori’ levezethetők a tisztán természeti törvények. Nem fontolja meg, hogy a gondolkodás szintetizáló tevékenysége voltaképpen csupán előkészíti a természeti törvények felfedezését. Képzeljük el, hogy egy a tartalmat, valamint egy b tartalmat is leválasztunk a világ képéről. Ha meg akarjuk ismerni a törvényszerű összefüggését b-vel, a gondolkodásnak a és b között olyan kapcsolatot kell teremtenie, amellyel lehetővé válik, hogy számunkra adottnak mutatkozzék a fennálló kapcsolat. A természeti törvény tartalma tehát tulajdonképpen adott voltának következménye, a gondolkodás feladata pedig csak az, hogy megteremtse az alkalmat ahhoz, hogy a világ képének részei egymással olyan kapcsolatba kerüljenek, amiből kapcsolatuk törvényszerű volta kitűnik. A gondolkodás tisztán csak szintetizáló tevékenységéből tehát semmiféle objektív törvény nem következik. A kérdés most az, hogy tudományos világképünk létrehozásakor milyen osztályrész jut a gondolkodásnak a világ pusztán csak adott képével ellentétben. Fejtegetéseinkből következik, hogy a törvényszerűség formájáról gondoskodik. Előbbi sémánk szerint tegyük fel, hogy a az ok, b pedig az okozat. Sohasem jöhetne létre a megismerés az a és a b közötti oksági kapcsolatból, ha a gondolkodás nem tudná kialakítani az okság fogalmát. Ahhoz azonban, hogy az adott esetben felismerjük a-ról, hogy ő az ok, b-ről pedig, hogy ő az okozat, az kell, hogy annak, amit ok és okozat alatt értünk, megfeleljenek mind a ketten. Ugyanígy állunk a gondolkodás más kategóriáival is. Célszerű lenne itt még néhány szóval utalni arra, mit mond Hume az okság fogalmáról. Szerinte „ok” és „okozat”, mint fogalmak, csak megszokásunktól erednek. Gyakran megfigyeljük, hogy egy bizonyos eseményt mindig követ egy másik is és rászokunk, hogy a kettejük kapcsolatában oksági összefüggést lássunk, elvárjuk tehát, hogy az elsőt észrevéve a második is bekövetkezzék. De felfogása az oksági kapcsolat teljesen téves elképzeléséből indul ki. Ha a kapun kilépve napokon keresztül mindig ugyanazzal az emberrel találkozom, lassanként hozzászokom ugyan, hogy a két esemény időbeli sorrendjét elvárjam, de mégsem jut eszembe, hogy a magam és egy másik ember egy helyen történő megjelenése között oksági kapcsolatot állapítsak meg. Fel fogom még kutatni a világ tartalmának lényegesen más részeit is, hogy megmagyarázzam a felsorolt tények közvetlen sorrendjét. Az oksági kapcsolatot egyáltalán nem az időbeli sorrend szerint állapítjuk meg, hanem a világ oknak és okozatnak nevezett részeinek tartalmi jelentése alapján. Az következik abból, hogy tudományos világképünk létrehozásánál a gondolkodás csak formáló tevékenységet végez, hogy egyetlen ismeretünk tartalma sem lehet ’a priori’ helytálló a megfigyelés előtt, - a gondolkodásnak az adottakkal való kapcsolatát megelőzően -, hanem maradéktalanul a megfigyelésből kell erednie. Ebben az értelemben minden ismeretünk empirikus. De fel sem fogható egyáltalán, hogyan is lehetne másképpen. Hiszen alapjában véve Kant ’a priori’ ítéletei egyáltalán nem ismeretek, csak követelmények. Kanti értelemben mindig csak azt mondhatjuk, hogy ahhoz, hogy egy dologból egy lehetséges tapasztalás tárgya lehessen, a dolognak alá kell vetnie magát a tapasztalás törvényeinek. Ezek tehát a szubjektum által az objektumnak tett előírások. De mégis azt hihetnénk, hogy ismereteinknek az adott világ objektív és nem a szubjektív voltából kell következnie, ha ismeretekben részesít bennünket. A gondolkodás semmit sem állít ’a priori’ az adottakról, de megteremti azokat a formákat, amelyek alapján a jelenségek törvényszerű volta ’a posteriori’ kiderül. Világos, hogy ez a felfogás a megismeréssel nyert ítélet bizonyosságának mértékéről ’a priori’ nem állapíthat meg semmit sem, mert semmi másból nem bizonyosodhatunk meg valamiről, csak magából az adottból. Kifogásolhatná valaki, hogy a megfigyelés mindig csak annyit mond, hogy a jelenség egyszer milyen kapcsolatba került vele, de hogy kapcsolatba kell vele kerülnie és hasonló esetben mindig kapcsolatba is kerül majd vele, azt nem mondja. De téved ez a vélemény is. Hiszen amikor a világ képének részei között felismerek valamilyen összefüggést, felfogásunk szerint ez nem egyéb, mint ami magából a részekből adódik, semmit sem én gondolok hozzájuk, hanem olyasmi, ami lényegesen hozzájuk tartozik, szükségképpen tehát mindig meg kell lennie, amikor a részek ott vannak. Csak az a felfogás hiheti, hogy a és b ma más törvények szerint kapcsolódhatnak össze, mint holnap[1], ami abból indul ki, hogy minden tudományos törekvés csupán a tapasztalt tények rajtuk kívül álló, szubjektív logikai elvek szerint történő összefűzéséből áll. Aki belátja, hogy a természeti törvények az adottakból erednek, és egyúttal ezek teszik ki és határozzák meg a jelenségek egymással való összefüggéseit is, annak viszont eszébe sem jut, hogy a megfigyelésekből leszűrt törvények csupán összehasonlításra való felhasználásának általános voltáról beszéljen. Ezzel persze nem azt akarjuk állítani, hogy annak a természeti törvénynek, amelyet egyszer helyesnek fogadtunk már el, mindig feltétlenül érvényesnek kell lennie. De ha egy későbbi eset felborítja az előzőleg felállított tételt, az nem amiatt van, mert a tételre csak összehasonlító általánossággal lehetett következtetni az előző alkalommal, hanem mert a következtetés nem volt egészen helyes már akkor sem. Egy igazi természeti törvény nem egyéb, mint egy összefüggés kifejeződése a világ adott képében, és a tények nélkül, amiket szabályoz, ugyanúgy nem jelenik meg, mint ahogyan azok sem jelennek meg a törvény nélkül. Az előbb úgy határoztuk meg a megismerés cselekményének természetét, hogy a világ képét gondolkodva tűzdeli tele fogalmakkal és eszmékkel. Mi következik ebből a tényből? Ha a közvetlenül adott világ egy lezárt, egységes egészet foglalna magába, a megismerés során lehetetlen és fölösleges is lenne így megmunkálnunk, egyszerűen olyannak fogadnánk el, amilyen, és ki is elégítene minket ebben a formájában. A megismerés cselekménye csak akkor lehetséges, ha az adottakban olyasmi van, ami a közvetlen szemlélés során még nem jelenik meg, csak akkor, amikor gondolkodva teremtünk benne rendet. Ami a gondolati megmunkálás előtt van jelen az adott dolgokban, az nem azoknak a teljes egésze. Ez azonnal érthetőbb lesz, ha a megismerés cselekményében tekintetbe veendő tényezőket közelebbről vizsgáljuk meg. Az első közülük az, ami adott. Az adottnak nem tulajdonsága, hogy adott, csupán kifejezi a megismerés cselekményének második tényezőjével való viszonyát. Ha így határozzuk meg az adottat, saját természetét illetően teljesen homályban marad, hogy az micsoda. A második tényezőre, az adott fogalom tartalmára, a gondolkodás a megismerés cselekménye során az adottal való szükségszerű összefüggésként talál rá. Most két kérdésünk van. Először: Hol válik szét az, ami adott és a fogalom? Másodszor: Hol egyesülnek? Mindkét kérdésre kétségtelenül benne van a válasz előző vizsgálatainkban. Természetesen a megismerés cselekménye során válnak szét és újból az adottban egyesülnek. Ebből szükségképpen az következik, hogy az adottnak csak az egyik része a fogalomtartalom, a megismerés cselekménye pedig abból áll, hogy egyesítse a világ képének a megismerés számára eleinte szétválasztva megadott részeit egymással. A világ adott képe tehát csak azzal a közvetetten adottal együtt lesz teljes, amit a gondolkodás hoz létre. A világ képe kezdetben teljesen hiányos alakjában jelenik meg a közvetlenség formáján keresztül. Ha a világ tartalmában már eleve együtt lenne a gondolattartalom az adottakkal, nem is lenne megismerés. Hiszen sohasem lenne szükségünk rá, hogy túllépjünk az adottakon. De ugyanúgy nem lenne megismerés akkor sem, ha gondolkodással és gondolkodás közben hoznánk létre a világ összes tartalmát, mert amit mi magunk hozunk létre, azt nem kell megismernünk. A megismerésnek tehát az az alapja, hogy a világ tartalma már eleve tökéletlen formában adott a számunkra; nincs meg benne minden, hanem van még egy másik lényeges része is azon kívül, amit közvetlenül kínál. A megismerés a világ tartalmának ezt a másik, eredetileg nem adott oldalát fedi fel. A gondolkodás során nem üres formák jelennek meg előttünk elkülönítve, hanem olyan meghatározások (kategóriák) összessége, amelyek a világ többi tartalma számára formákat jelentenek. Valóságnak csak a világ tartalmának megismerés útján nyert, mindkét felmutatott oldalát egyesítő alakját nevezhetjük. [1] J.St. Mill |