Amit ezekben a napokban adni szeretnék önöknek, lényegében ösztönzésnek szánom a tanári és nevelői hivatás belső megéléséhez, és most - a ma délután elmondottakhoz kapcsolódva - a következőket szeretném önök elé tárni. Látják, az emberismeretben oly messzire kell eljutnunk, hogy valóban tudhassuk az egyes esetekben, mi is történik az emberrel, amint a világban forgolódik. Ugye azt mondtam önöknek, hogy az első tevékenység, amelyet az emberen észlelünk az, amikor végtagjait mozgatja. Nos, fel kell vetnünk a kérdést: mi is mozgatja tulajdonképp a végtagokat? Mi tevékeny például, amikor az ember jár vagy amikor a karjaival tesz valamit? Mi tevékenykedik ekkor? Nos, a materialista felfogás egyszerűen azt fogja mondani: az ember maga tevékeny - és ezzel arra fog gondolni az emberben, amire a materialista felfogás gondolhat. A kozmosznak ez a vérből, csontból stb. álló darabja, amelyet emberként írnak le, ez mozgatja a tagokat! Ez a tulajdonképpeni aktor! De ennek alapjában véve egyáltalán semmi értelme nincsen, hiszen ez épphogy tárgya a mozgásnak, az, amit mozgatnak. És ha azt kérdezzük: Ki is a tulajdonképpeni alany ennél, ki mozgatja a lábat, a kart? - akkor nem a materiálisnál lyukadunk ki, hanem éppen a szellemihez érkezünk. Akkor oda érkezünk, hogy azt mondjuk magunknak: magának a szelleminek kell fizikai erőket, olyan erőket, amelyeket egyébként fizikai erőknek nevezünk, akcióba hozni. A lábunkat ugyanúgy tudnia kell mozgatni a szelleminek, ahogy általunk mondjuk egy fadarab elmozdul, amelyet egyik helyről a másikra teszünk át.

De itt valami egészen különös dologra bukkanunk, amit tulajdonképpen nem szoktak átgondolni, mert egy nagy illúzió uralkodik ezzel kapcsolatban. Az emberi mozgásunk valójában egy mágikus működés, amely abban rejlik, hogy a szellem mozgásba hoz valamit. Emberkénti mozgásunk valóban mágikus működés, és egyáltalán nem a megfelelő módon tekintünk az emberre, ha mozgatott emberként nem mágikusan mozgatottnak gondoljuk. Az akaratnak, amely szellemi erő, kell beavatkoznia a fizikai tevékenységbe. Ezek mágikus működések. Amikor járunk, a benső mágus működik, ami nagyon lényeges. Hogy is jön ez létre? Azáltal, hogy csontból, vérből stb. álló fizikai emberek vagyunk, még nem vagyunk mozgatott emberek, ezáltal legfeljebb nyugvó, mindörökké ágyban fekvő emberek lehetnénk - de nem lehetnénk mozgatott emberek, mert ebben közvetlenül az akaratnak kell működnie. A materialista tudomány könnyen elintézi a dolgot a teóriával: a motoros idegek működése hat és így tovább. Ennek semmi értelme. Valójában itt az emberi mozgásban egy mágikus működés rejlik, a szellem közvetlen beavatkozása a testmozdulatokba. Hogyan lehetséges ez? A dolog a következőképpen áll elő.

Ma délután már megemlítettem: az embernek a ritmikus rendszerből kiinduló és a végtag- és anyagcsererendszer felé irányuló életfolyamatai során az, ami a szénből lesz, rokonságot mutat azzal, amivé a nitrogén válik, és az a folytonos tendencia alakul ki, hogy az emberi lényben lefelé irányuló folyamatokban kapcsolatra lép a szén és a nitrogén. Ez egy létező tendencia. Magát az emésztési folyamatot és nevezetesen a kiválasztás folyamatát sem láthatjuk át, ha nem vesszük szemügyre a szén és a nitrogén eme összekapcsoló- dási tendenciáját. Ez a szén-nitrogén összekapcsolódási tendencia végső soron ciánsav képződéséhez vezet, s valóban folytonosan megvan az ember lefelé irányuló folyamataiban az a tendencia, hogy ezek során ciánsav, illetve ciánsavsók képződjenek. Még egy rendes kifejezésünk sincs arra, ami itt keletkezik. Ez a folyamat csak addig a pontig jut el, hogy éppen elkezdődik a vegyületek képződése, s akkor - nevezetesen az epe váladéka által - azonnal közömbösül. Így tehát az ember lefelé irányuló folyamataiban cián- vegyület-képződési tendencia működik, amelyet keletkezésük pillanatában az epeváladékok rögtön közömbösítenek. Nos, az emberben ciánvegyületeket képezni annyit tesz, mint lerombolni az embert. A leggyorsabb módja az egyes emberi alkat elpusztításának, ha ciánnal hatjuk át. Ez a tendencia különösen a végtag- és anyagcsererendszer felé irányulva működik. Az emberi szervezet folytonosan ciánvegyületeket akar képezni, amelyek azonnal meg is semmisülnek. Viszont ebben a pillanatban, ami a ciánsav- származékok keletkezése és azonnali szétesése között van, ekkor ragadja meg az akarat az izomrendszert. - Ennek a folyamatnak a megbénításában rejlik az akarat lehetősége a beavatkozásra, hogy így megmozdulhasson az ember. Folytonosan működik az emberben a lefelé irányuló tendencia, hogy mérgezéssel elpusztítsa a szerves anyagot. Folytonosan a kezdet állapotában van, és nem tudnánk megmozdulni, nem érhetnénk el az akarat felszabadulását, ha nem működne bennünk a tendencia, hogy elpusztítsuk magunkat. Így - ha groteszk módon akarjuk kifejezni - azt mondhatjuk, hogy folytonosan működik bennünk annak a lefelé irányuló tendenciája, hogy kísértetté tegyük magunkat, s ezáltal mágikus úton mozgunk. Az ember ilyen irányú vizsgálatakor nem szabad a fizikai testre figyelni, hanem az akaratra, a térbeli mozgások tisztán mágikus módú előidézésére.

Így láthatják, hogy tulajdonképpen minden alkalommal, amikor mozgásba hozzuk az embert, az a felelősség hárul ránk, hogy beavatkozzunk a folyamatokba, amelyek egyébként halálhoz vezető, illetve betegítő folyamatok. Ezért az a feladatunk, hogy másfelől viszont tudjuk, hogy e betegítő folyamattal szemben ott a gyógyító folyamat, s ez abban rejlik, amit már ma délután megemlítettem: az alsó emberben zajló folyamatokkal[1] mindenkor a felső ember megfelelő folyamatainak kell szemben állnia. Ha a szénnek az a tendenciája, hogy lefelé nitrogénvegyületeket képezzen, úgy felfelé az a tendenciája, hogy oxigénvegyületeket képezzen. A korai alkimisták úgy nevezték, hogy „a bölcsek köve”, ami nem más, mint a tökéletesen megértett szénelem. Felfelé irányban azzal a tendenciával bír, hogy oxigénvegyületeket képezzen, oxigénsavakat vagy oxigénsavas sókat. Ezek pedig gondolatösztönzők, s mindenkor, amikor a gyermeket képekben, élőn foglalkoztatjuk, ösztönözzük a szénsavképződést és ezzel a gondolkodást. Minden alkalommal, amikor a gyermekkel gondolkodás közben egyúttal valami mást is végeztetünk, egyensúlyi állapotot hozunk létre a szénsavképződés és a ciántermelődés között; és lényegében minden azon múlik az emberi életben, hogy mennyire kiegyenlített e két dolog termelődése.

Ha például csak intellektuálisan foglalkoztatják az embert, akkor a szénsavképződés folyamata túlzottan megindul. A felső szervezet túltelítődik szénsavval. Ilyenkor a megfelelő, tapintattal vezetett zenei nevelés a szénsavtermelés túlburjánzásának ellenében hat, s az embert újra alkalmassá teszi arra, hogy a szénsavfolyamatba valamilyen tevékenységet, legalább benső tevékenységet illesszen. Amikor ugye órarendet készítünk, és például a zeneórákat és az egyéb tanórákat elosztjuk, közvetlenül beavatkozunk az emberi szervezet betegítő, illetve gyógyító folyamataiba. Ezeket a dolgokat nem csak az anyag kedvéért mondom el önöknek, amelyet boncolgatok, bár úgy gondolom, hogy ezek a dolgok a legeslegérdekesebbek közé tartoznak, amelyek a fiziológiában terítékre kerülhetnek, hiszen éppen ezek által láthatunk bele az ember bensőjében rejlő anyagok és erők pezsgő életébe és működéseibe. Az emberi szervezetben folytonosan megbetegedés és gyógyulás történik, s minden, amit az ember tesz, amit végeztetnek vele, beleavatkozik ezekbe a betegítő, illetve gyógyító folyamatokba. Így ennek tudásából felelősségérzetet kell merítenünk, és megfelelő tudatosságot kell kialakítanunk azzal kapcsolatban, mik is vagyunk tanárként és nevelőként. Teljes szerénység mellett tisztában kell lennünk tanári hivatásunk fontosságával, tudnunk kell, hogy mint nevelők részévé válunk egy, a legeminensebb értelemben vett kozmikus folyamat orientálásának, és hogy társteremtőkké leszünk a tulajdonképpeni világkormányzásban. Az érzelmi hatásra, amelyet ez a tudatra gyakorol, külön hangsúlyt szeretnék fektetni a mai alkalommal.

Ha mindezt átlátjuk, minden egyes pedagógiai eljárást rendkívül fontosnak fogunk érezni. Gondolják át, milyen gyakran elmondtam, hogy félreérti az egész emberi fejlődést, aki mindig csak triviális szemléltető oktatást akar tartani és a gyermeket semmi többre nem akarja megtanítani, mint amit már ért, hiszen nem látja be, hogy némely dolgot csupán elfogad a gyermek, ha a szeretett tanárral érzi magát szemben, akit magától értetődő autoritásnak tekint, és ugye a tanárnak a gyermek számára reprezentálnia kell az egész világot igazságában, szépségében és jóságában. Amit a tanár szépnek tart, annak a diák számára is szépnek kell lennie, amit a tanár jónak ítél, annak a diák számára is jónak kell lenni, s amit a tanár igaznak vél, annak igaznak kell lennie a diák szemében is. Erre a magától értetődő tekintélykövetésre kell a fogváltás és a nemi érés közötti életkorban mindennek felépülnie. Amit a magától értetődő autoritás impulzusa alatt vesz fel az ember, azt nem mindig érti meg, hanem azért veszi fel a diák, mert szereti a tanárát. Idősebb korban azután, mondjuk a harmincötödik életévben, felszínre emelkedik a tartalom és az ember egész belső létének alapos felpezsdítésével jár. Aki azt állítja, hogy a gyermeknek csupán triviális szemléltető képeket kell tanítani, az nem lát bele az emberi természetbe, az nem tudja, mekkora vitális erő van abban, ha az ember harmincöt esztendősen olyan dolgokat tud magából felszínre hozni, amelyeket annak idején a tanára iránti szeretetből vett fel. Most mindnyájan beláthatjuk, micsoda belső jelentősége is van ennek. Az emberben a szénsav képződését és a ciánsav termelődését kiegyensúlyozó folyamatot nagymértékben támogatja és jelentősen felélénkíti, hogy olyan dolgok, amelyek az emberi természet mélyén abban az állapotban nyugszanak, ahogy az ember nyolc-kilenc évesen szeretetben felvette őket, egy ideig rejtve maradnak, s majd később, évtizedek múlva érti meg őket. Ami a felvétel és a megértés közötti időben lejátszódik, ami a lélekben, közvetlenül az alsó és felső ember közötti kiegyensúlyozó folyamatban állva a szén megfelelő viselkedését eredményezi, a legeslegnagyobb hatással bír.

Természetesen így egyenként nem alkalmazhatjuk ezeket a dolgokat a pedagógiai módszerekben, de azt megtehetjük, hogy ezzel az emberismerettel áthatva lépünk az osztályterembe és a tanításnak ezen vagy azon a területén ezt-azt mégiscsak felhasználunk, és ez valóban hasznos is lesz, hiszen, ha rendelkezünk ilyenfajta tudással, annak bizony meglesz a maga következménye. Megkülönböztethető, akinek bensőleg mozgékony tudása van, s aki bensőleg nem mozgékony tudással bír. Akinek csupán arról van tudása, hogy gyémánt, grafit és fűtőszén is létezik, és megáll annál a kérdésnél, hogy milyenek is ezek a dolgok odakint az emberen kívüli természetben, annál nem lesz valami életteli a történet. De akinek tudása van arról, hogy az elemi szén, amely a fűtőszénben, a grafitban stb. megtalálható, tulajdonképpen az emberben belül él egy oly mértékben metamorfózisra hajlamos anyagként, hogy egyik irányban csak gyilkos vegyületeket, másik irányban csak feltámasztó vegyületeket alkot; aki tehát nem csupán arról beszél, hogy a szénnek azon metamorfózisai léteznek, amelyek a különböző Földkorok függvényében gyémánt, fűtőszén vagy grafit formájában vannak jelen; akinek van hozzá érzéke, hogy bizony még egészen más metamorfózisai is vannak az elemi szénnek az emberben, s ezekben bent élővé válik, igen, a szellem hatja át, s ezáltal élet-halál között tud közvetíteni - aki képes ezt megérteni, az ebben a megértésben az inspiráció közvetlen forrására lel. Ha önök képesek megérteni ezt, akkor az iskolában rálelnek a megfelelő módszerre, és ez számít, hogy eszünkbe jusson a megfelelő módszer, s ne álljon a tanár megsavanyodva az osztályteremben, hogy a szemein is látszódjék, hogy megsavanyodott, s hogy mogorván áll a gyerekek előtt. Ez nem is lehetséges, ha az embernek bensőleg mozgékony tudása, teremtő tudása van. Akkor teljes szerénység mellett létrejön az a fontosságtudat, amelyre ugyebár szükség van a tanításhoz, és ez egészében tükröződik a tanító személy arcvonásaiban is. Az éteriség és asztralitás így természetesen átsugározzák az arcot, s a külső formaisággal összekapcsolódva egységes egészet alkotnak.

Az ember arcának, ha az illető tanár, három kifejeződési állapota van, s ezekhez kapcsolódik az összes átmeneti állapot. Az arc, amelyet egyébként visel az életben, amikor el is felejti, hogy tanár, s egyszerűen csak beszélget valakivel; az arc, amely akkor sajátja, amikor túl van a tanításon és kilép az osztályteremből; és az az arc, amellyel benne áll a tanításban. Néha szégyenkezünk az emberi természet miatt, amikor az osztályba be- és kilépő tanár arcán megjelenő hatalmas különbséget látjuk. Ezek a dolgok a tanár teljes tudatával összefüggenek. Talán egy kicsit megvigasztalja önöket, ha azt mondom: minden arc a tevékeny, vitális tudás befolyása alatt kétszer olyan szép lesz, mint egyébként. Minden arc kétszer oly szép lesz, ez így igaz, de a tudásnak működnie kell, a tudásnak élnie kell, és a tanárarcoknak nevezetesen mindig élniük kellene a tanítás alatt, és sokat kellene mondaniuk belülről. Mindannak, amit most elmondok önöknek, nem az a célja, hogy önök tudják mindezt, amit elmondok, hanem hogy a kedélyükre, lelkületükre hasson és erősítse önöket abban, hogy hivatásukat szellemmel hassák át.

A tanároknak ma különösen tudatában kellene lenniük nagy szociális feladatuknak, tulajdonképpen sokat kellene meditálniuk erről a szociális feladatról. Hiszen kinek másnak, ha nem a tanárnak kellene áthatnia magát azzal, amire a mai civilizációnak szüksége van?

Szeretnék ma önöknek egy kézenfekvő példát adni azzal kapcsolatban, hogy mire van szüksége az embernek ahhoz, hogy a megfelelő módon álljon a jelenkori civilizációban. Önök hallottak arról a Mahátma Gandhiról,[2] aki a világháborút követő első években, tulajdonképpen már 1914 óta Indiában mozgalmat hozott létre, amelyet India angol uralom alóli felszabadítási mozgalmának nevezhetünk. Ez a férfi kezdetben Dél-Afrikában fejtette ki tevékenységét az ott élő indiaiak javára, akik szörnyű helyzetben voltak, s az ő felszabadításuk érdekében Gandhi sokat tett 1914-ig. Azután Indiába, az anyaországba ment, és ott hozott létre felszabadítási mozgalmat. Ma csupán Mahátma Gandhi utolsó bírósági elítélésének jeleneteiről szeretnék beszélni, és ezen belül a megelőző tárgyalásról sem szólok, hanem csakis arról, ami utolsó aktusként játszódott le közte és bírája között. Mahátma Gandhit az indiai nép fellázításával vádolták az angol világuralom ellen, India függetlenségéért. Ügyvédként maga látta el saját védelmét, és ugye semmi kétsége sem volt azzal kapcsolatban, hogy el fogják ítélni. Először elmondta védőbeszédét - nem tudom most szó szerint idézni -, valahogy így hangzott: „Bíró uraim, kérem, hogy a törvény teljes szigora szerint ítéljenek el! Teljes tudatában vagyok annak, hogy az indiai angol törvénykezés előtt bűnöző vagyok, tehát feltétlenül el kell ítélniük, s hogy az angol törvénykezés értelmében bűnöm az elképzelhető legnagyobb. Nem kérem enyhítő körülmények figyelembevételét, azt kérem, hogy enyhítő körülmények nélkül, a törvény teljes szigora szerint ítéljenek el. Megjegyezném még ezenkívül, hogy nem csupán a külső törvénykezés szempontjai szólnak amellett, hogy elítéljenek, hanem az angol kormány hasznossági szempontjai is emellett szólnak. Mert hiszen, ha szabadon bocsátanának, indíttatva érezném magam, hogy folytassam a mozgalmat, amelyhez indiaiak milliói csatlakoznának. Ez olyan eredményhez vezetne, amelynek az elérését kötelességem szerint valónak tekintem. ”

Ha ennek a beszédnek a tartalmát tekintjük, azzal máris olyasvalami van előttünk, ami erősen jellemző arra, ami a mai időkben él és működik. A férfi tehát szükségszerűségnek tekinti, hogy elítéljék, s kötelességének nyilvánítja, hogy tovább folytassa a tevékenységét, amiért el fogják ítélni. A bíró így válaszol erre: „Mahátma Gandhi, ön az ítélet meghozatalát számomra rendkívüli mértékben megkönnyítette, mert szavaiból kiválik, hogy a szükségszerűség vezettetésével kell elítélnem önt. Magától értetődik, hogy ön vétett az angol törvények ellen, de ön és minden jelenlévő be fogja látni, milyen nehéz lesz mégis elítélnem önt, hiszen világos, hogy az indiai népnek egy nagy része úgy tekint önre, mint egy szentre, olyan emberre, aki feladatvállalásával a legmagasabb emberi kötelességek szerint jár el, s hogy az ítéletet, amelyet meg fogok hozni, az indiaiak egy nagy része úgy fogja tekinteni, mint egy olyan embernek az elítélését, aki az emberiség legmagasabb szolgálatába állt. De magától értetődik, hogy az angol törvények legteljesebb szigorával kell eljárni. Kötelességének kellene tekintenie, ha szabadon bocsátanák, hogy holnap folytassa azt, amit tegnap elkezdett. Nekünk legnagyobb kötelességünknek kell tekintenünk, hogy ezt lehetetlenné tegyük. Magától értetődik, hogy abban a tudatban ítélem el önt, hogy ítélethozatalomat emberek milliói fogják elítélni. Tettei csodálata mellett ítélem el önt, de el kell önt ítélnem...” Hat év súlyos börtön volt az ítélet.

Nem lehet ragyogóbban jellemezni azt, ami a jelenben él és működik. A létnek két szintje jelenik meg előttünk: lent az igazság szintje, az a szint, amelyen a vádlott szent céljának nyilvánítja szabadon bocsátása esetén annak folytatását, amit a külső törvény szerint bűnként kell definiálnia. Lent van az igazság szintjén a bíró azon kijelentése is, miszerint csodálja azt a személyt, akit kormányával szembeni kötelességből hat év súlyos börtönre ítél. A felső szinten van a történés, az, amit a vádlott a jelen esetben, mert nagy lélek, bűntettnek nevez. Bűntettnek, amely a kötelessége, amelyet azonnal folytatna, ha szabadon bocsátanák. Miközben lent a bíró csodálatával állunk szemben egy nagy ember iránt, fent az ítélethozatal és annak külső indoklása áll. Lent igazságok vannak, fent pedig tények, és nincsen semmi közük egymáshoz. Egyetlen ponton sem érintkeznek, csak az fogja össze őket, hogy beszéd-válaszbeszéd párosításban állnak szemben egymással.

Igen, kedves barátaim, itt nyilvánvalóan napvilágra kerül, hogy manapság az igazság és az igaztalanság szintjén működnek a dolgok, s a közélet az igaztalanság szintjén zajlik. A két szint pedig egyetlen ponton sem érinti egymást. Ezt át kell, hogy lássuk, hiszen bensőséges kapcsolatban van azzal, ami korunk egész szellemi életét jelenti. Egy ilyen nyilvánvaló ponton megmutatkozik, ami egyébként kevésbé nyilvánvaló, kevésbé feltűnő módon mindenütt jelen van. Először is megfelelő tudatosságot kell kialakítanunk arról, hogy minek kell történnie a jelenben ahhoz, hogy az igazság kerüljön annak helyébe, ami ma működik. És meg kell találnunk a helyes utat, hogy természetesen ne borítsunk fel mindent, s ne valamiféle helytelen radikalizmus keretében lássuk a tennivalóinkat, mert ez nem vezet máshoz, mint romboláshoz. Meg kell találnunk a módját annak, hogy tiszta rálátásunk, belátásunk legyen, és akkor azon a ponton kell hatást gyakorolnunk, ahol gyümölcsöző lehet a működésünk.

És ugye a leggyümölcsözőbb hatás éppen a tanítás, a nevelés területén érhető el. Itt még akkor is, ha egy egészen zsarnoki vezetésű oktatásról van szó, a tanár működtetni tudja, amit a jól megélt nevelői, illetve tanári hivatástudatából merít; persze lelkesedésre van szüksége egy olyan emberismeret talaján, amely élettel telíti a halott tudást, olyan lelkesedésre, amely annak a valóban elfogulatlan felfogásából származik, ami a mai életben tulajdonképpen benne van. Tisztában kell lennünk vele: külsőleg az életben a felső szinten állunk, de tanárként a gyerekekkel foglalkozva lehetséges az alsó szint érvényesítése. Azonban nem azáltal, hogy sallangos pedagógiát művelünk, hanem azáltal, hogy lelkesedni tudunk a hivatásunkban, hivatásunk tudatosságában, hogy képesek vagyunk emancipálódni attól, ami kényszeres a nevelői tevékenységben, és lelkesedni azon grandiózus dolgok által, amelyeket az emberismeretből merítünk. Valóban, néha szörnyen fájdalmas érzés, ha manapság például antropozófusokhoz beszél az ember és arra kényszerül, hogy a hallgatóságnak csupa olyan dolgot mondjon, amelyek - nem rossz értelemben véve - bizony feje tetejére állítják a világot ahhoz képest, amit tanultak az emberek, és egyáltalán nem figyelnek oda. Ha az ember teljes jelentőségében megéli, mit is jelent olyasvalamiről beszélni, mint mondjuk a meteorvas, oly módon beszélni, mint ahogy tegnap történt, úgy meglepő, milyen közönyösen fogadja el a hallgatóság az ilyesmit. Azok esetében, akik nem tanultak semmi idevágót, megértem a dolgot, azok esetében viszont, akik ismerik a vasra vonatkozó tudományos fogalmakat, nem érthető a dolog. De hát ilyen ma a világ!

Nem szabad azonban, hogy a világ ilyen legyen a nevelő és a tanár fejében, és nevezetesen a szívében. Őt ösztönöznie kell a tudatnak, hogy mindaz a tudás, amelyre az újabb tudomány által tettünk szert, halott tudás; s e halottból élettel telit kell teremtenünk, és csakis ezt tudjuk használni az iskolában, ami az efféle lelkesedésből születik meg. Ha áthatja önöket egyfelől mindaz, ami egy ilyenfajta emberismeretből meríthető, másfelől a szükségszerűség tudata, hogy igazságot kell ültetni a hazugság helyébe, ami egyébként elismert dolog - hiszen nem lehet mindig oly grandiózusan elismerni, ahogy a bírósági tárgyalás során történt, amelyet bemutattam önöknek -, ha tehát átérzik ennek szükségszerűségét és tudják, hogy a tanár feladata mindenekelőtt, hogy irányt adjon önmagának ennek a szükségszerűségnek a felismeréséből, az otrombaságnak a felismeréséből, ami abban rejlik, ahogy a mai közéletben kinéz az igazság, akkor történik valami önökben, ami minden területen nyomot hagy. Így egy más euritmia tanárrá, egy más művészettörténésszé, egy más matematikussá válnak, minden területen mások lesznek, ha ez a tudat valóban áthatja önöket. E lelkesedésen múlik minden. Nem olyan időket élünk, hogy okos megbeszéléseket kellene folytatnunk ennek vagy annak a pedagógiai módszernek a finom részleteiről. Életet kell most vinnünk a világba, amelyre az a veszély leselkedik, hogy halott, intellektualista elemei által tovább pusztítja magát.

Az emberek alapjában véve leszoktak arról, hogy bensőleg fölháborodjanak a dolgokon, amelyek körülöttük adódnak. Ám azzal, hogy pusztán unott fanyalgással nézünk azokra a dolgokra, amelyeket a civilizáció jelen korszakában el kellene utasítanunk, azzal egészen bizonyosan nem lehet nevelni. Ez teszi annyira szükségessé, hogy néha-néha beszéljünk ugye olyan dolgokról is, amelyek oly helyről valók, hogy meg tudják ragadni a lelkünket. Ha ez után az elmélkedés után azzal a gondolattal távoznak ma innen: ami ma szellemileg irányítja a világot, annak meg kell változnia, akkor máris megvan önökben, amit ezekkel az előadásokkal lényegében adni szándékoztam.

A sárkány a legkülönfélébb formákban jelenhet meg, a sárkány minden lehetséges alakot magára ölthet. Az emberi emóciókból származó formák épp eléggé károsak, de nem károsak annyira, mint az az alak, amelyet a sárkány a jelenkor halott, fojtogató tudásától kap. Ettől a sárkány valami végletesen szörnyűvé válik, s végül is azt mondhatnánk, hogy a mai felsőbb oktatási intézmények tulajdonképpeni jelképének valami vastag fekete kendőnek kellene lennie, és ennek alapjában véve ott kellene lógnia valahol minden előadóterem falán. Tudná az ember, hogy van mögötte valami, amit azonban senkinek sem szabad megmutatni, mert azáltal különös fény vetülne arra, amit ezeken a helyeken művelnek. A fekete kendő mögött pedig egy képnek kéne lógnia: Mihály küzdelme a sárkánnyal; küzdelem a fojtogató intellektualitással. Amit ma bemutattam, az a forma, amelyben Mihály sárkánnyal való küzdelmének manapság a tanárok és nevelők tevékenységében élnie kell. Ez az, amit meg akartam mutatni önöknek; el kell jutnunk oda, hogy azt a bizonyos Mihály-féle küzdelmet ismét realitásként vetítsük magunk elé, hogy így a Mihály-ünnepet a megfelelő módon tudjuk megtartani. S tulajdonképpen senki sem hivatottabb arra, hogy a Mihály-ünnep helyretételébe a megfelelő módon beavatkozzék, mint éppen a tanár, a nevelő. Neki bizony különösen össze kell kapcsolódnia Mihály alakjával, hiszen ma korszerűen élni annyit tesz, mint a sárkány bőrébe bújni és folytatni a régi intellektuális üzelmeket. Az igazságban élni annyit tesz, mint Mihállyal összekapcsolódni. Mihállyal kell összekapcsolódnunk, amikor az osztályterembe lépünk, mert ezáltal vihetjük csak be a szükséges erőt. És Mihály erős. Ha ezen a bizonyos területen megértjük Mihály küzdelmét a sárkánnyal, akkor az emberiség jövőbeni üdvének irányába hatunk. Így, ha ezeknek az elmélkedéseknek címet kellett volna adnom, úgy kellett volna megfogalmaznom: „Mihály küzdelme a sárkánnyal a Waldorf-tanári közösség szeme elé tárva." Egyáltalán nem kellene már most annak a lehetőségén gondolkodnunk, hogy Mihály-ünnepet tartsunk valahogy, hanem azon kellene gondolkodnunk csupán: hogyan alakíthatunk ki az élet legkülönbözőbb területein olyan tudatot, amelyhez Mihály- ünnep kapcsolódhat. Ha valóban képesek vagyunk arra, hogy ami ily mélységben átjárja bensőnket, ami mély érzésűvé tehet bennünket, azt teljes nyugalmi állapotban az osztályterembe vigyük és ott benn tartsuk teljes nyugalommal, s nem csapongó agitációval, nem kérkedő, sallangos beszédek által, hanem a részletekbe menő szerény tevékenységben lelkesíteni hagyjuk magunkat attól, ami tudatunkban lángra gyújtható eme szükségszerűség iránti odaadással, akkor szövetségre lépünk Mihállyal, ahogy arra a tanárnak, a nevelőnek szüksége van. Szeretném ezt a dolgot önöknek nyelvi formába öntve, teljes egészében meditációjukhoz adni, azonban csak reggel tudom ezt bevinni önöknek az iskolába.