Természetesen úgy nem tudunk nevelni és nem tudunk tanítani sem, ha a nevelésben és tanításban nem tudjuk - bizonyos értelemben - szellemileg az egész embert átérezni; mert ez az egész ember a gyermeki fejlődés időszakában még sokkal inkább fókuszban áll, mint később. Hiszen tudjuk, hogy ez az egész ember zárja magába az „én”-t, az asztráltestet, az étertestet és a fizikai testet. Az emberi természetnek ez a négy része nem egyenletesen fejlődik, hanem nagyon is különböző módon, és nagyon pontos különbséget kell tennünk a fizikai és az étertest fejlődése, valamint az asztráltest és az „én” fejlődése között. Ezen differenciált fejlődésnek a külső megnyilvánulásai - ahogy azt önök a különböző helyeken tett utalásaimból tudják - a fogváltásban jelentkeznek és az embernek azon változásában, amely a hímnemű embernél a nemi éréskor a hang mutálásában nyilvánul meg, s amely a nőnemű emberben is határozottan megmutatkozik, csupán más módon. A jelenség alapvető lényege ugyanaz, mint a férfinál a hang mutálásában, de a női szervezetben kiterjedtebb módon jelentkezik, s így nem csupán egyetlen szerven figyelhető meg, mint a férfi szervezetében, hanem sokkal inkább az egész szervezetre kiterjed.

Önök tudják, hogy a fogváltás és a hang mutálása, illetve a nemi érés közé esik a tanításnak az az ideje, amellyel a népiskolai oktatásban elsősorban foglalkozunk; de azok az évek is, amelyek a hang mutálása, illetve ennek a női szervezetben való megfelelője után következnek, gondos figyelmet igényelnek az oktatásban és a nevelésben. Ezekkel is foglalkoznunk kell.

Tudatosítsuk magunkban, mit is jelent a fogváltás. A fogváltás annak a külső megnyilvánulása, hogy korábban, vagyis a születés és a fogváltás között a gyermeki szervezetben a fizikai test és az étertest az ideg- és érzékelőrendszer felülről lefelé irányuló erős befolyása alatt áll. A fizikai test és az étertest körülbelül a hetedik életévig a fejből kiindulva befolyásolható[1] a leghatékonyabban. Bizonyos mértékben a fejben koncentrálódnak azok az erők, amelyek ezekben az években, amikor az utánzás olyan fontos szerepet játszik, különösen hatékonyak. És ami a szervezet további részeinek alakításában történik, a törzsben és a végtagokban, az azáltal megy végbe, hogy a fejből induló kisugárzások járják át a szervezet további részeit, a törzset és a végtagrendszert, a fizikai testet és az étertestet. Az pedig, ami a fejből kiindulva az egész gyermeki fizikai testet és étertestet átjárja, egészen az ujjak és lábujjak hegyéig: lélektevékenység, noha a fizikai testből indul ki. Ugyanaz a lélektevékenység ez, amely később értelemként és emlékezetként működik a lélekben. Csupán az történik, hogy később, a fogváltás után a gyermek úgy kezd gondolkodni, hogy emlékei tudatosabbak lesznek.[2] Az egész változás, amely a gyermek lelki életében történik, azt mutatja, hogy bizonyos lelki erők, amelyek a gyermekben a hetedik életév után lélekerőkként működnek, korábban a szervezetben tevékenykedtek, ott hatottak. Az egész fogváltásig tartó időszak, amikor a gyermek növekszik, ugyanazon erők eredménye, amelyek a hetedik életév után értelmi erőkként, intellektuális erőkként lépnek fel.

Itt egy teljesen valós együttműködést érhetünk tetten a lélek és a test között, amikor is a lélek a hetedik életévben emancipálja, függetleníti magát a testtől, s már nem a testért, hanem önmagáért dolgozik. Ekkor, a hetedik életévben kezdenek el hatni azok az erők, amelyek maguk most lélek- erőkként születnek újjá a testben, és azután a következő inkarnációba nyúlóan hatnak. És ekkor az, ami a testből fölfelé sugárzik, visszaverődik. Másfelől megakadnak azok az erők, amelyek a fejből lefelé lövellnek. Így ebben az időben - amikor a fogváltás történik - játszódik le a legnagyobb küzdelem azok között az erők között, amelyek felülről lefelé törekszenek, s amelyek alulról felfelé lövellő erők. A fogváltás fizikai megnyilvánulása a két erő közötti küzdelemnek; azon erők küzdelméé, amelyek később értelmi és intellektuális erőkként jelentkeznek a gyermekben, és azoké az erőké, amelyeket különösen a rajzolásnál, festésnél és írásnál használunk majd. Minden felfelé lövellő erőt használunk, amikor a rajzolásból kialakítjuk az írást; hiszen ezek az erők tulajdonképpen plasztikus alakításra, formálásra törekszenek, a rajzolásban, festésben és így tovább. Ezek azok az erők, a plasztikus erők, amelyek a fogváltással feladatuk végéhez érnek, amelyek korábban a gyermek testét formálták, s amelyeket később, amikor a fogváltás befejeződött, arra használunk, hogy a gyermeket rajzolásra, festésre és hasonlókra késztessük. Főként ezek azok az erők, amelyek a szellemi világból kerülnek a gyermekbe, és amelyekkel a gyermeki lélek a fogantatás előtt együtt élt a szellemi világban. Először fejalakító testi erőkként működnek, majd a hetedik életév után mint lélekerők. Így a hetedik életév után a gyermektől a tanári tekintély befolyásaira egyszerűen ugyanazt a választ kapjuk, amit a gyermek korábban az utánzással nem tudatosan gyakorolt, mivel ezek az erők a tudat ellenőrzése nélkül a testbe hatoltak.

Ha később a gyermekből szobrász, grafikus vagy építész lesz, persze igazi építész, aki a formákból kiindulva dolgozik, úgy ez azért történik, mert az ilyen ember adottsága, hogy szervezetében valamivel többet tud visszatartani azokból az erőkből, amelyek lefelé sugároznak a szervezetbe, valamivel többet tud visszatartani a fejben, s így ezek a gyermeki erők még később is lesugároznak. De ha ezeket az erőket semmi sem tartóztatja fel, ha a fogváltással minden a lelki területre tevődik át, akkor olyan gyerekeket kapunk, akiknek nincs adottságuk a rajzoláshoz, formázáshoz vagy az építészethez, akikből sohasem lehet szobrász.

Íme a titok: ezek az erők összefüggenek azzal, amin keresztülmentünk a halál és az új születésünk között. Azt kapjuk meg, amire szükségünk van a nevelés hatékonysága szempontjából a tisztelet formájában, amely vallásos jelleget ölthet, ha tudatosítjuk magunkban: „Azok az erők, amelyeket kihozol a gyermekből a hetedik életév körül, amelyeket a rajzolás- és írástanításnál használsz, ezeket alapjában véve az Ég küldi neked; tehát a szellemi világ küldi le ezeket az erőket, a gyermek a közvetítő, és te tulajdonképpen a szellemi világból leküldött erőkkel dolgozol. Az isteni-szelleminek ilyenfajta tisztelete - ha átjárja a tanítást - valóban olyasmi, ami csodákat művel. És ha azt érzik: kapcsolatban állnak a születés előtti időből, a szellemi világból leérkező alakító erőkkel, ha így éreznek, ez mély tiszteletet ébreszt, s akkor látni fogják, hogy ennek az érzésnek a megléte által többet érhetnek el, mint a tennivalók bármiféle aprólékos, intellektuális kiagyalásával. A tanár érzései, érzelmei a legeslegfontosabb nevelőeszközök. És ez a tisztelet olyasvalami, ami rendkívül formálóan hat a gyermekre.

Így abban, ami a gyermekkel történik a fogváltáskor, olyasvalamivel állunk szemben, ami szellemi erőknek a gyermek általi közvetlen áthelyezése a szellemi világból a fizikai világba.

Másfajta folyamat zajlik le a nemi érés éveiben, ám ez lassan készül elő a hetediktől a tizennegyedik-tizenötödik évig tartó teljes ciklusban. Ez idő alatt a lélek lényének azon régióiban, amelyeket még nem sugárzott át a tudat, feléled valami - mert a tudat alakul ki először, és a külvilágból tudtunk nélkül folyamatosan belénk sugárzik valami -, ott most feléled egy lassan tudatossá váló valami, ami a külvilágból ered, ám a születésétől fogva átsugárzott a gyermekre, aminek alkotó szerepe volt a gyermeki test felépítésében és behatolt a gyermekbe, a plasztikus erőkbe.

Ezek megint más erők. Miközben a plasztikus erők belülről kerülnek be a fejbe, ezek az erők most kívülről jönnek, majd leszállnak a szervezetbe. Ezeket az erőket, amelyek itt a külvilágból érkezve a fejen keresztül a testbe hatolnak, átfurakszanak a plasztikus erőkön és közreműködnek abban, ami a hetedik életév után a gyermeki test épülésében történik, ezeket az erőket nem tudom másként leírni, mint hogy ezek ugyanazok az erők, amelyek a nyelvben és a zenében működnek. Ezeket az erőket a világból vesszük föl.

Azokat az erőket, amelyek zenei természetűek, inkább a külső világból, az emberen túli világból vesszük föl, a természet megfigyeléséből, a természetben lejátszódó folyamatok megfigyeléséből, mindenekelőtt ezek szabályszerűségeinek és rendszertelenségeinek megfigyeléséből. Hiszen mindabban, ami a természetben zajlik, valami titokzatos zene szól: a szférák zenéjének földi projekciója. Tulajdonképpen minden növénybe, minden állatba beépült a szférák zenéjének hangja. Ez még az emberi test esetében is így van, de abban már nem él, ami az emberi nyelv maga, vagyis a lélek-megnyilvánulásokban, de a testben igen, a formáiban és még sorolhatnám. Mindezt a gyermekek tudattalanul veszik fel, és ebből ered a gyerekek oly nagyfokú muzikalitása. Mindezt felveszik szervezetükbe. Mindaz, amit mozgásformákban, vonalas és plasztikus alakzatokban megélnek, az belülről jön, a fejből ered. Ezzel szemben mindaz, amit a gyermek zenei hangsorok, nyelvi tartalmak formájában vesz fel, az kívülről jön. És ennek, ami kívülről jön, ennek megint ellenében hat - de most valamivel később, mégpedig a tizennegyedik életév körül - a zenei-nyelvi szellemi elem, ami belülről fokozatosan alakul ki. Ez most megint besűrűsödik, a nőnél az egész szervezetben, a férfinál inkább a gégefő környékén, és ez okozza ott a hang mutálását. Az egész tehát azáltal jön létre, hogy itt egy belülről származó, inkább akarati jellegű elem éli ki magát a küzdelemben egy olyan akarati jellegű elemmel szemben, amely kívülről jön, és ennek a küzdelemnek a kifejeződése a hang mutálása, és mindaz, ami a nemi éréskor alakul ki. Belső zenei-nyelvi erők küzdelme ez külső zenei-nyelvi erők ellen.

Az embert lényegében a hetedik életévig inkább plasztikus és kevésbé zenei erők, vagyis kevésbé a szervezetet felizzító zenei és nyelvi erők hatják át. De a hetedik életév után az étertestben különösen aktív lesz a zenei és nyelvi elem. Ekkor ez ellen fordul az „én” és az asztráltest: egy kívülről származó akarati jellegű elem küzd egy belülről származó akarati jellegű elemmel, és ez a nemi érésben nyilvánul meg. A hangfekvésbeli eltérésben kifelé is manifesztálódik, hogy itt is különbség van férfi és nő között. Csak részben fedi egymást a férfi és a nő hangfekvése; a nő hangja magasabb tartományokba ér fel, a férfié mélyebbre ér le, a basszusig. Ez egészen pontosan megfelel a szervezet további felépítésének, ami ilyenkor alakul ki ezeknek az erőknek a küzdelméből.

Ezek a jelenségek tanúsítják, hogy a lelki élet folyamataiban ugyanazzal állunk szemben, ami a szervezet felépítésében is - persze nagyon határozott célokért - munkálkodik. Minden olyan absztrakt fecsegés, amilyeneket manapság pszichológiai könyvekben és azokban a pszichológiai értekezésekben találunk, amelyek a mai tudományból indulnak ki, minden pszichofizikai paralelizmusról szóló szócséplés[3] bizony semmi más, mint filozófusaink tudatlanságának dokumentumai, akik semmit sem tudnak a lélek és a test valódi összefüggéseiről. Hiszen a lelki nem azok szerint az értelmetlen teóriák szerint - amiket a pszichofizikai paralelisták agyaltak ki - áll összefüggésben a testivel, hanem a lelkinek a testben való egészen konkrét munkálkodásáról van szó, és azután majd a reakciókról; egy ilyenről nemsokára fogunk is beszélni. A hetedik életévig a plasztikus- architektonikus erők együtt hatnak a zenei-nyelvi erőkkel; ez csupán a hetedik életévben változik meg, s csak úgy, hogy innen kezdve az egyik oldalon lévő plasztikus-architektonikus erő, s a másik oldalon lévő nyelvi-zenei erő aránya lesz más. De az ember nemi éréséig tartó egész időszakban fennáll egy bizonyos együttműködés a plasztikus-architektonikus erő, amely a fejből indul ki, és ott van a központja, és a nyelvi-zenei erő között, amely a külvilágból ered, kívülről jön, a fejet behatolási területként használja, s rajta keresztülhaladva az egész szervezetben szétterjed.

Ebből kiviláglik, hogy az emberi nyelv is - mindenekelőtt a zenei eleme - részt vesz az ember kialakításában: először formálja az embert, majd a gégefőnél megállva feltorlódik; ezután már nem halad át a kapun úgy, mint korábban. Ennek előtte éppen a nyelv az, ami átváltoztatja szerveinket egészen a csontrendszerig. Aki valódi pszichofizikai szemlélettel, s nem mai filozófusaink bolond pszichofizikai szemléletével tekint az emberi csontvázra, és a férfi és női csontváz közötti differenciálódást szemügyre veszi, az a csontvázban megtestesült zenei alkotást lát, amely az emberi szervezet és a külvilág közötti kölcsönhatásban „játszódik le”. Az emberi csontvázat egyúttal úgy ragadhatjuk meg, mint egy szonátát, amelyet valaki játszik, s megpróbálja valamilyen szellemi kristályosodási folyamattal megszilárdítani, ily módon az emberi csontváz fő formáit, elrendeződési mintáját kapnánk meg! Ez az embernek az állatoktól való különbözőségét is szemlélteti. Az állatnál ez úgy van, hogy az, amit az állat a nyelvi-zenei elemből felvesz - a nyelviből nagyon keveset, de a zeneiből igen sokat -, az keresztülhalad az állaton, és így mutációhoz vezet, mert az állat nem rendelkezik az ember bizonyos értelemben vett izolációjával. Az állati csontvázformában is megvan a zenei lenyomat, de ez olyan, hogy csupán több különböző csontváz sorba állítása, például egy múzeumban, adhatna ki zenei összefüggést az állatoknál. Az állat mindig egyoldalúságot nyilvánít ki a felépítésében.

Ezek olyan dolgok, amelyeket ezért különösen figyelembe kellene vennünk, hiszen megmutatják, milyen érzéseket kell kialakítanunk. Ha több tiszteletre teszünk szert, amidőn ápoljuk összefüggésünket, kapcsolatunkat a születés előtti dolgokkal, ahogy ezt már jellemeztük, akkor több lelkesedést, elragadtatást nyerünk a tanítás számára az ember másféle erőibe való elmélyedésből.[4] Így egyúttal egy dionüszoszi elem sugározza át a zenei-nyelvi tanítást, miközben egy inkább apollói, apollonikus elem jelenik meg a plasztikus tanításban, a festés és rajzolás tanításában. A zenei-nyelvi vonatkozású tanítást lelkesedéssel végezzük, a másik vonatkozásút pedig tisztelettel.

A plasztikus erőkkel szemben nagyobb az ellenhatás, így már a hetedik életévben akadályba ütköznek; az erők másik fajtája esetében gyengébb az ellenhatás, s így csak a tizennegyedik életévben ütköznek akadályba. Ne a fizikai erőre, illetve gyengeségre gondoljanak, hanem a fellépő ellenhatásról van szó. Így a plasztikus erők túlburjánoznának az emberi szervezetben, hiszen erősebbek, erősebb az ellenhatás is. Ezért kell korábban feltartóztatni őket, miközben a másik fajta erő-együttest tovább hagyja hatni odabenn a kozmikus kormányzás. Az embert tovább hatják át a zenei erők, mint a plasztikusak.

Ha hagyják magukban megérni ezeket, és megvan hozzá a szükséges lelkesedésük, úgy majd azt mondhatják maguknak: „Azzal, amit a nyelvvel és a zeneiséggel épp az általános iskolai évek alatt megpendítesz a gyermekben, amikor még zajlik az a bizonyos küzdelem, és amikor még a testiségre is, s nem egyedül a lélekre hatsz csupán, mindezzel azt készíted elő, ami még a halálon túl is hatni fog, amit az ember még a halál után is hordoz.” Ezen munkálkodunk lényegében mindazzal, amit zenei-nyelvi úton az általános iskola éveiben a gyermeknek megtanítunk. És ez bizonyos lelkesedéssel tölt el minket, mert tudjuk, hogy ezzel a jövőbe vezetően dolgozunk. Ellenben, amikor a plasztikus erőkkel munkálkodunk, akkor azzal kerülünk kapcsolatba, ami már a születés előtt, már a fogantatás előtt megvolt az emberben; ez tiszteletet ébreszt bennünk. A másik esetben a jövőbe vezetően dolgozunk; saját erőinket fektetjük be és tudjuk: a zenei-nyelvi csírát olyasvalamivel termékenyítjük meg, ami a fizikai burok levetkőzése után a nyelvben és a zenében a jövőbe ívelve működik. A zene azáltal fizikai, hogy a szférikus megcsillanása a levegőben. Bizonyos módon a levegő az a közeg, amely fizikaivá teszi a hangokat, és megint csak a levegő az a gégefőben, ami a beszédet is fizikaivá teszi; miközben az, ami nem fizikai a beszéd levegőjében, ami nem fizikai a zene levegőjében, az az, ami majd csak a halál után bontakoztatja ki valódi hatását. Ez bizonyos lelkesedést kelt bennünk a tanításunk terén, hiszen tudjuk, hogy így a jövőbe vezetően dolgozunk.

Úgy hiszem, a pedagógia jövője abban áll majd, hogy nem úgy fognak a tanárokhoz szólni, ahogy az ma történik, hanem olyan ideákkal és elképzelésekkel szólítják meg őket, amelyeket érzésekké tudnak alakítani. Mert hiszen semmi sem számít jobban, mint hogy tanárként képesek legyünk önmagunkban a szükséges tiszteletet és lelkesedést kialakítani, hogy tisztelettel és lelkesedéssel gyakorolhassuk a tanítást. Tisztelet és lelkesedés, ezek a titkos alaperők, amely két erőre úgy kell tekintenünk,[5] hogy ezek szellemének át kell hatnia a tanár lelkét.

Csak meg szeretném említeni, hogy még jobban értsék a dolgot, hogy a zenei elem nevezetesen az emberi asztráltestben él. A halál után az ember még egy ideig hordozza asztráltestét. Addig hordozza, míg le nem veti - „Theosophie” című könyvemből[6] tudhatják -, még működik egyfajta visszaemlékezés, csak egyfajta emlék, a földi zenéről, ami megmarad az emberben a halál után. Így történik, hogy amit az ember életében a zeneiségből fölvesz, a halál után még hat, mint valami zenei emlékezet, egészen addig, míg az ember leveti asztráltestét. Azután a halál utáni életben átváltozik ez a földi zene a szférák zenéjévé, és a szférák zenéjeként kis idővel az új születés előttig megmarad. Ez olyasvalami, ami közelebb hozza önöknek a dolgot a megértéshez, ha tudják, hogy az, amit az ember a zenéből itt a Földön fölvesz, nagyon fontos szerepet játszik lélekszervezetének kialakításában a halál után. Ez a jelenlegi Kamaloka időszakában alakul ki. Ez a jó a Kamaloka időszakában, és lényegében képesek vagyunk arra, hogy azt, amit a katolikusok tisztítótűznek neveznek, megkönnyítsük az embereknek, ha mindezt tudjuk, de csak akkor, ha nem vesszük el a rálátásukat; hiszen arra szükségük van, mert különben tökéletlenek maradnának, ha nem lehetne rálátásuk arra, mely tetteket hajtották végre tökéletlenül. De lehetőséget teremtünk arra, hogy az ember a következő életében jobban alakulhasson ki, ha abban a halál utáni időben, amikor még megvan az asztrálteste, sok zenei emléke lehet. Ezt már az okkultizmusnak egy aránylag alacsony fokán is tanulmányozhatjuk. Csupán fel kell egyszer ébredniük éjjel, miután koncerten voltak, és rá fognak eszmélni, hogy ébredés előtt az egész koncertet még egyszer átélték. Sőt, ekkor sokkal jobban élik át, ha így felébrednek éjjel a koncert után. Nagyon hűen élik át. A zeneiség ekkor belevésődik az asztráltestbe, benne marad, továbbrezeg, és még vagy harminc évvel a halál utánig megmarad. A zeneiség sokkal tovább tud utólag rezegni, mint a nyelviség; a nyelviséget, mint olyat viszonylag hamar elveszítjük a halál után, és csak a spirituális extraktuma, kivonata marad vissza belőle. A zeneiség addig marad fenn, ameddig az asztráltest fennmarad. - A nyelviség akkor válhat nagy jótéteménnyé számunkra a halál után, ha a recitáció művészetét gyakran vehettük fel oly módon, ahogyan mostanában többször is leírtam.[7] Természetesen mindent meg kívánok tenni azért, hogy felhívjam a figyelmet arra, amikor ilyen formában leírom a recitáció művészetét, hogy ezeket a dolgokat nem érthetjük meg helyes módon, ha emellett nem vesszük tekintetbe az asztráltest halál után bejárt sajátos útját. Így tehát valahogy oly módon kell a dolgokat leírni, ahogy magam teszem az euritmiai előadások alkalmával.[8] Olyankor egyúttal a botokúdok[9] nyelvén kell az emberekhez szólni. Igen, ez valóban így van: a küszöbön túli szemszögből nézve az emberek tulajdonképpen olyanok, mint a botokúdok, és csupán a küszöbön túl lesznek valódi emberek. Csakis úgy küzdhetjük ki magunkat a botokúdszerű állapotból, ha beledolgozzuk magunkat a szellemibe; ezért is viseltetnek haraggal a botokúdok minden igyekezetünkkel szemben, ami ugye manapság egyre inkább napvilágra kerül.

Nos, még arra szeretném felhívni a figyelmüket - mert a pedagógia művészeténél különösen tekintettel kell lennünk erre, hiszen pedagógiai úton dolgozhatjuk fel -, hogy ebben a küzdelemben, amelyet először úgy ecseteltem, hogy lássák: a külső megnyilvánulása a fogváltás, és abban a bizonyos későbbi küzdelemben, amelynek megnyilvánulása a hang mutálása, hogy tehát az effajta küzdelem sajátos abból a szempontból is, hogy még egy egyedi jellemzője van: minden, ami a hetedik életév előtti időben a fejből kiindulva lefelé hatol, az úgy viselkedik azzal szemben, ami belülről jön ellene és építkezik, mint egy támadómechanizmus. És minden, ami belülről kiindulva hat a fej irányába, ami felfelé hatol és a fejből kiinduló áramlás ellenében dolgozik, az azzal szemben, ami lefelé áramlik, olyan, mint egyfajta elhárító-mechanizmus. Az előző támadómechanizmusként viselkedik, a bentről kiinduló áram pedig elhárító-mechanizmusként.

És megint csak hasonló a helyzet a zeneiség esetében. Ez esetben, ami belülről indulva áramlik, az viselkedik támadómechanizmusként, és ami fentről, a fejszervezeten áthaladva lefelé hat, az elhárító-mechanizmusként működik. Ha nem volna zene, akkor tulajdonképpen borzalmas erők áramlaná- nak fölfelé az emberben. Tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy a XVI-XVII. századig működtek olyan tradíciók, amelyek a régi misztériumokból eredtek, és hogy ezekben az időkben még beszéltek és írtak emberek a misztériumok utóhatásainak befolyása alatt, akik már nem ismerték teljesen ennek a hatásnak az értelmét, de néhányukban, ami a még viszonylag kései időkben is előfordult, egyszerűen megmaradtak régi misztériumismeretek emléknyomai. Ezért mindig is rendkívül megérintettek Shakespeare szavai, miszerint az ember, ha nincsen benne zene, árulásra, gyilkolásra, álnokságra alkalmas eszköz![10] Egy ilyenben se bízzatok! Régi misztériumiskolákban a diákoknak megtanították: ami az emberben belülről kiindulva támadómechanizmusként működik, s amit folyamatosan el kell hárítani, az emberi természet érdekében fel kell tartóztatni, az „árulás, gyilkolás, álnokság”, a zene pedig, amely az emberben dolgozik, ennek ellenében hat. A zene az ember bensőjéből felszálló luciferi erők: árulás, gyilkolás, álnokság ellenszere. Mindnyájunkban csírázik az árulás, gyilkolás, álnokság, és a világban nem hiába van meg - azonfelül, hogy az embernek örömet szerezzen - a zenei-nyelvi elem. Azért van meg benne, hogy az embert emberré tegye. Természetesen szem előtt kell tartanunk, hogy a régi misztériumtanítók egy kicsit másképp beszéltek; ők sokkal konkrétabban mondták ki a dolgokat.

Sohasem mondták volna Shakespeare már árnyaltabb szavaival: „árulás, gyilkolás, álnokság”, hanem azt mondták volna: „kígyó, farkas, róka”. A kígyót, a farkast, a rókát, mind a zenei elemen keresztül hárítjuk el a belső emberi természetből. A régi misztériumtanítók folyton állatképeket használtak volna annak megjelölésére, ami ott felfelé törekszik az emberben, s amit emberivé kell átformálni. Ezért is van az, hogy olyan lelkesedéssel tölt el bennünket, ha az áruló kígyót feltörekedni látjuk a gyermekben, s a zeneinyelvi tanításon keresztül legyőzzük azt, és ugyanígy a gyilkos farkast, a ravasz rókát vagy a macskát. Ez tölthet el bennünket azután az értelmes, a helyes lelkesedéssel, nem pedig az égető, luciferi lelkesedéssel, amely manapság az egyetlen, amit elismernek. Tehát amit fel kell ismernünk: támadás és hárítás.

Az emberben két szinten történik elhárítás; először is önnön magán belül hárít el: az elhárító-mechanizmus láthatóan a fogváltásban jelenik meg a hetedik életévben. És azután pedig az jön, amit zeneiségből és nyelviségből vett fel: ezzel hárítja el, ami benne felfelé akar törekedni. De tulajdonképpen mindkét csatamező odabenn van az emberben: a zenei-nyelvi inkább a periféria felé, a külvilághoz közelítve; az architektonikus-plasztikus inkább a belső ember, a belső világ felé irányultan. De van még egy harmadik csatamező is; ez az étertest és a külvilág közötti határ mentén terül el. Az étertest mindig nagyobb, mint a fizikai test, minden irányban túlnyúlik rajta. Itt is van egy ilyenfajta csatamező. Itt a küzdelem jobban a tudat befolyása alatt zajlik, miközben a másik két küzdelem inkább a tudattalanban játszódik le. A harmadik küzdelem inkább a tudatosság szintjén zajlik. Akkor nyilvánul meg, amikor minden kialakul, azok során formálódik át, ami egyfelől az ember és a plasztikus-architektonikus elem kölcsönhatásában történik, másfelől ami az ember és a zenei-nyelvi elem kölcsönhatásában történik, amikor az beépül az étertestbe, s ezáltal megragadja az asztráltestet, és így inkább a periféria, a külső határ közelébe kerül. Ezáltal keletkezik mindaz, ami az ujja- kon átlövell rajzoláskor és festéskor és így tovább. Ez az, ami a festőművészetet egy inkább az ember környezetében ható művészetté teszi. A grafikusnak, a szobrásznak jobban kell a belső adottságaira hagyatkozva dolgoznia, a zenésznek magát a világnak átadva kell dolgoznia. Az, ami a festői- rajzos elemben nyilvánul meg, amire a gyermeket neveljük, amennyiben formákat és vonalakat készíttetünk vele, az egy olyan küzdelem, amely egészen a felszínen zajlik, egy küzdelem, amely lényegében két erő között megy végbe: az egyik erő kívülről befelé hat, a másik belülről kifelé. Az erő, amelyik belülről kifelé hat, tulajdonképpen folytonosan szét akarja hasítani az embert; folytatni akarja az emberalakítást, nem erővel, hanem kifinomult módon. Ez az erő azt akarja tenni velünk - kissé radikálisabban kell kifejeznem magam, nem nagyon erősen, de ha ilyen radikálisan felnagyítom, akkor önök látni fogják, mire is gondolok -, ez a belülről kifelé ható erő nagyra akarja duzzasztani a szemünket, ugyanígy a fejünket is, nagyra akarja növeszteni az orrunkat és nagyra a füleinket: mindent kifelé duzzasztana. Jelen van egy másik erő is, amelyet a külvilágból szívunk fel, és amely által elhárítható ez a felduzzadás. És amikor csak egy vonást is húzunk, valamit rajzolunk, akkor azon fáradozunk, hogy a külvilágból erőt befogadva elhárítsuk azt az erőt, amelyik belülről eredve deformálni akar bennünket. Komplikált reflexmozgás az, amit emberként a festésben, a rajzolásban, grafikus tevékenységben végzünk. Amikor rajzolunk vagy előttünk a vászon, felpislákoló tudatunkban tényleg az az érzés támad: „Itt nem engedsz be magadba valamit, ami odakint van; a formákkal és vonásokkal vastag falakat vagy kerítést építesz szögesdrótból.” A rajzokban tulajdonképpen ilyen szögesdrótjaink vannak, amelyekkel azt a valamit, ami belülről széjjel akar zúzni bennünket, fel tudjuk fogni, s így nem hagyjuk, hogy az gyorsan hatni tudjon. Ezért akkor legjobb hatású a rajztanítás, ha az emberből kiindulva tanulmányozzuk; ha azt tanulmányozzák, milyen mozdulatokat is szeretne tenni a kéz, amikor az euritmia tanításakor a gyermekekkel rögzítik a formákat, úgy meg tudják ragadni a vonalat, amely rombolni akarna, s akkor nem lesz romboló hatása. Ha tehát elkezdik lerajzoltatni az euritmiai formákat, és a rajzolást, majd az írást is ezekből formálják ki, akkor olyasvalamit érnek el, amit az emberi természet valójában akar, ami az emberi természet alakulásával és lényegével összefügg. Ezt az euritmiánál is tudnunk kellene: az étertestben folyamatosan megvan az a tendencia, hogy euritmiázzon; ez olyasvalami, amit az étertest egyszerűen magától csinál. Hiszen az euritmia nem más, mint minden mozdulatnak arról való leolvasása, amit az étertest csinálni akar; tulajdonképpen ő teszi ezeket a mozdulatokat, és csak akadályozzuk, ha a fizikai testtel kiviteleztetjük azokat. Ha a fizikai test a kivitelező, akkor visszatartjuk az impulzusokat az étertestben, s úgy megint csak visszahatnak ránk, mégpedig gyógyítóan hatnak így az emberre.

Ez az, ami bizonyos módon mind higiéniásan-terapeutikusan az emberben, mind pedig kifelé, didaktikusan-pedagógiailag hat. Olyan dolgok ezek, amelyeket csak akkor érthetünk meg, ha tudjuk: mindent, ami az emberi éterszervezetben napvilágra akar kerülni, a periférián a fizikai test mozdulatain keresztül fel kell tartóztatni. Egyszer egy inkább akarati jellegű elemet tartóztatunk fel az euritmiában, másszor egy inkább intellektuális jellegű elemet a rajzolásnál és festésnél. De alapjában véve olyan a folyamat, hogy csupán egy és ugyanazon dolog két pólusáról van szó.

Ha most ezt a folyamatot átérezzük és beolvasztjuk érzékeny tanári képességeink közé, akkor miénk a harmadik érzés, amire szükségünk van, az az érzés, aminek tulajdonképpen éppen az általános iskolai években dolgozva át kell járnia bennünket: hogy az ember, midőn a világba lép, tulajdonképpen ki van téve olyan dolgoknak, amelyektől védenünk kell a tanítás által; másképp túlságosan kifolyna a világba. Az ember tulajdonképpen mindig képes arra, hogy lelkileg rachitikussá legyen, tagjait angolkórossá tegye, gnómmá váljék. És amidőn tanítjuk és neveljük, formálunk rajta. Ezt a formálást legjobban úgy egyengethetjük, ha figyelemmel kísérjük, hogyan készít el a gyermek egy rajzot, de majd egy kicsit csiszolunk rajta, s így nem az valósul meg, amit a gyerek akar, nem is az, amit én akarok, hanem a kettőnek az eredménye. Ha megvalósítom, hogy csiszolok azon, amit a gyermek ujjaival oda akar kanyarítani, de úgy, hogy beleviszem az érzésemet, együtt érzek a gyerekkel, s érzéseim együtt élnek a gyermekkel, akkor ebből a legjobb születik meg. Ha át tudom alakítani érzéssé és ezzel tudom végigvinni a dolgot, akkor megszületik belőle az a védelem, amely a gyermeket megóvja a külvilággal való túlságosan szoros összeolvadástól. Lassan kell engednünk a gyereket belenőni a külvilágba, nem szabad engednünk, hogy túl gyorsan belenőjön. Folytonosan védő kezet tartunk a gyermek fölé, és ez a harmadik érzés.

A tisztelet, lelkesedés és védelmezés érzése,[11] ez az a három dolog, ami valóban, hogy úgy mondjam, csodaszer, mindennek gyógyszere a nevelőnek és tanárnak a lelkében. Ha szemléletesen, művészien szeretnénk megalkotni azt a csoportot, amelyben úgymond megtestesül művészet és pedagógia, úgy ezeket kellene létrehoznunk:

Tisztelet az iránt, ami megelőzi a gyermek jelenlétét.
Lelkes utalás arra, ami a gyermek után következik.
Védelmező mozdulat aköré, amit a gyermek átél.

A tanári természetnek ebben a megfogalmazásában mutathatnánk be legjobban a tanárság külső megnyilvánulását is.

Ezek olyan dolgok, amelyeken láthatjuk, hogy amikor megfogalmazunk valamit a világtitkok intimitásából, tulajdonképpen sohasem érezzük kielégítőnek, ha azt a konvencionális nyelv eszközeivel fejezzük ki. Ha szavak szintjén kell kimondanunk ilyen dolgokat, úgy érezzük: szükséges valamiféle kiegészítés. Mindig van ott valami, ahol az absztraktabb nyelviség a művészibb felé törekszik. Ezért szerettem volna zárásként ezt megemlíteni.

Ezt meg kell tanulnunk. Meg kell tanulnunk hordozni magunkban valamit a jövő hangulatából, ami abban áll majd, hogy a puszta tudomány birtoklása olyanná teszi az embert, hogy valami lelki-szellemi törpe-szülöttnek látja magát általa. Aki csupán tudós lesz, abban nem lesz semmi késztetés arra, még ha csak a gondolatok formálása által is, hogy a tudományosat művészivé alakítsa. Csak a művésziben ragadható meg a világ. De mindig igaz: Aki előtt a természet felfedi titkát, az vágyat érez a művészet iránt.

Azt kellene éreznünk: „Amennyiben csak tudós vagy, hatökör vagy! Csak ha átformálod lelki-szellemi-testi szervezetedet, ha tudásod művészi formát ölt, akkor leszel emberré." A jövőbeni fejlődés lényegében - ehhez a pedagógusnak hozzá kell járulnia - a tudománytól a világ művészi megragadásához fog vezetni, a torzszülöttől a teljes emberhez.