"Azok az emberek tudnak leginkább emelt fővel járni, akik mély tiszteletet tanultak ott, ahol annak helye."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A gyermek egészséges fejlődése (15)

13. Fiatalemberek és leányok a tizennegyedik életévük után: pedagógia és didaktika

Dornach, 1922. január 4.

Ha az emberéletnek arra a pontjára tekintünk, amely az iskoláskor végére esik - és organikusan a nemi érettség elérésében nyilvánul meg - akkor olyasvalami áll előttünk, amit a nevelő- és tanító-művésznek nemcsak akkor kell alaposan és gondosan megfigyelnie, amikor a növendékei odaérkeznek, hanem amire a teljes megelőző idő alatt tekintettel kell lennie. Most akkor szemügyre kell vennünk, hogy e tekintetben tulajdonképpen mi is zajlik az emberben a nemi érés előtt, illetve a nemi érettség elérésekor.

Szemlélődéseink során láttuk, hogy az ember a fogváltásig utánzó lény, hogy ebben az időszakban egy még nem elkülönülő testi-lelki tevékenységnek adja át magát a bensőjében, hogy a fej-rendszeréből egy olyan szellemi-lelki tevékenység indul ki, amely még organikus tevékenység is, s amely a teljes szervezetét betölti. Ebben az életszakaszban tehát teljesen a bensőjében él az ember, szellemi-lelki minősége és fizikai-testi minősége szerint is. Azt mondhatjuk: sajátos jellegzetessége ennek az életkornak, ahogy az ember ekkor él.

És nem azért, mert azt hiszem, hogy egy ilyen vizsgálódás során ezt feltétlenül így kell kimondani, hanem mert az előzmények után talán így érthetjük meg egymást a legjobban, megint csak ahhoz a módszerhez kell nyúlnom, amely a megfigyelő tudat számára adódik, ha egészen világosan akarom jellemezni önöknek azt, ami ekkor tulajdonképpen történik.

Amikor az ember ebben az életkorában alszik, akkor természetesen szintén az történik külsőleg, hogy elalváskor a szellemi-lelki része kilép a fizikai-testi részéből, felébredéskor pedig megint visszatér oda. De még nincsen nagy különbség a testben zajló tudatos észlelés illetve az alvásban történő tudat alatti

észlelés között. Az alvásban történő tudat alatti észlelés, ha rendesen zajlik, ha nem folynak bele a nappali élet reminiszcenciái - márpedig a gyermeknél még aligha fordul elő ilyesmi -, akkor ez az alvás-élet bizony egy felsőbb világban mozog a földi léttel szemben, és ugyebár ebből a felsőbb világból ered kezdetben az a tevékenység is, amely az agyból kiindulva az éber állapotban a gyermek teljes szervezetét átjárja.

Ha most azután lezajlik a gyermeknél a fogváltás, akkor úgy szabadulnak fel bizonyos szellemi-lelki erők, hogy most már nemcsak organikus alakjukban tevékenykednek. Most már szellemi-lelki jelleget is öltenek. A fogváltás és a nemi érés között a korábbinál szabadabb gondolkodást, érzést és akaratot alakít ki a gyermek. Nem csupán utánzó lény, kialakítja a tudatosságnak azt a fokát, ami által az autoritás tiszteletéből fakadóan képes hozzákapcsolódni a külső dolgokhoz. De szüksége van erre a tekintély-követésre, hogy külső dolgokhoz kapcsolódhasson. Az élet szokványos körülményei nem elegendők. A felnőtt ember másképp viszonyul a felnőttekhez, mint a gyermek az autoritás tisztelete által. A gyermeknek hozzá kell kapcsolnia az autoritás-viszony pozitívumát ahhoz a viszonyhoz, amely felnőtt és felnőtt között működik, akkor is, ha valamilyen közlésről van szó, vagy más módon, közlés nélkül, jó értelemben vett szuggesztióként ad át valamit a felnőtt a felnőttnek. Ennek aztán az a következménye, hogy fokozatosan már az alvás állapotában is az éber élet egyre több eleme kerül bele a lelki-szellemi életbe. És éppen amennyi dolog az alvás állapotában beáramlik a földi világból, és amennyit ez kiszorít a felsőbb világból, éppen abban a mértékben nyílik meg előttünk annak a lehetősége, hogy a fogváltás és a nemi érés közötti életszakaszban tanító és nevelő impulzussal közelítsünk a gyermekhez.

A nemi érettség elérésével egy teljesen új dolog jelentkezik, és alapjában véve az ember a nemi érettség elérése után más lény, mint korábban volt. Úgy jellemezhetjük a dolgot, hogy ahhoz kapcsolódunk, amit a tegnapi fejtegetéseim utolsó részében levezettem önöknek. Teljesen normális az emberi életben, hogy a gyermek a fogváltásig egészen a fizikai testében él. Ha túl sokat visz magával a későbbi életébe ebből az állapotból, hogy a fizikai testében él - hiszen a későbbi élet számára már nem normális a fizikai testnek az a fajta megélése, ami a legkorábbi gyermekkorra jellemző -, ha tehát túl sokat visz magával ebből a gyermek a későbbi életébe, akkor alakul ki a feltűnően melankolikus temperamentum. Teljesen helyénvaló, hogy a gyerekkorban olyan összefüggés legyen a szellemi-lelki rész és a test között, ahogy az a melankolikus emberre jellemző; csakhogy ami az egyik életszakaszban jó, az a másikban abnormális. Erre mindig tekintettel kell lennünk.

Ha azután lezajlik a gyermeknél a fogváltás, akkor bizonyos szellemi-lelki erők felszabadulnak az organikus folyamatokból, és belefolynak abba, amit a formaképző erők testének, étertestnek vagy finom testnek neveztem. Ez a teljes külső világhoz tartozik, s a gyermeknek ebben az időszakban, a fogváltás és a nemi érés között, éppen ebben az étertestben kell megfelelő módon élnie. Ha már a fogváltás előtt túl sokat megélt ebből, ha ilyen vagy olyan módon túl erősen élt az étertestében a fogváltás előtt, akkor egy különösen árnyalt flegmatikus temperamentum jön létre. Egy bizonyos értelemben azonban normális az ember együttélése az étertestével. Ennek a normális emberi együttélésnek éppen a hetedik és a tizennegyedik életév között kell meglennie, tehát a fogváltás illetve a nemi érés között. Ha ezt azután magával viszi a gyermek a későbbi életébe, akkor abnormális flegmatikus temperamentum alakul ki a felnőttnél.

Ezzel szemben az, ami normális esetben a nemi éréskor bontakozhat ki önállóan, amit tegnap asztráltestnek neveztem, és ami tulajdonképp már nem térben és időben él, olyan, hogy elsősorban a szangvinikus temperamentumban éli ki magát. És a gyermeknél akkor jelenik meg a szangvinikus temperamentumszínezet, ha a fogváltás és a nemi érés közötti időszakba túl sok bekerül abból, aminek csak a nemi érettség elérésével kellene megnyilvánulnia. Az ember csak akkorra érik meg a szangvinizmusra, amikor eléri a nemi érettséget.

Minden úgy helyezkedik el az életben, hogy megvan a maga normális időszaka, és az élet különféle abnormitásai azáltal jelentkeznek, hogy az, ami egy adott életkor számára normális, éppenséggel abnormális módon beletolódik egy másik életszakaszba. Ily módon egyre jobban megtanuljuk megérteni az embert, ha tehát át tudjuk tekinteni az életet.

Nos, de mi az, ami a nemi érettség elérésével megjelenik? Az jelenik meg, ami megint csak az előző napok fejtegetéseiből adódhat számunkra. Láttuk, hogy az ember még bensőleg is dolgozik azzal a már bizonyos fokig emancipálódott szellemi-lelki minőséggel, amely a fogváltás után rendelkezésére áll. Ez az elem a légzés és a keringés rendszerén mintegy átdolgozza magát az izmok csonthoz tapadási területeihez. Egészen az ember perifériájáig keresztüldolgozza magát, majd a nemi éréssel kitör a külvilágba. Csak ekkorra áll benne teljesen a külvilágban.

Ezáltal azonban arra kényszerülünk, hogy teljesen másképpen viselkedjünk azokkal az ifjakkal és leányokkal, akik keresztülmentek a nemi érés időszakán, mint ahogy azelőtt viselkedhettünk a kisfiúkkal és kislányokkal. Hisz alapjában véve az egész folyamatnak, amely a nemi érés előtt a felszabaduló szellemi-lelki erőkkel lejátszódik az emberben, még semmi köze sincs a nemiséghez. Valamennyi színezet van benne, de valójában még semmi köze sincs a nemiséghez. Aminek már köze van a nemiséghez, az csak akkorra alakul ki, amikor az ember véghezvitte kitörését a világba, amikor tehát kapcsolatba lépett a világgal.

Ekkor azonban a lelki-testi minőségével megint csak valami hasonló játszódik le, mint a fogváltáskor. A fogváltáskor azok az erők szabadultak fel, amelyek a gondolkodásra, az érzésre, és az akaratra irányulnak, amelyek inkább az emlékezés irányá- bán fejlődnek. Bizonyos értelemben az emlékezés ereje szabadul fel ekkor. Most, a nemi érés idején, olyasvalami kezd szabad lelki tevékenységbe, ami korábban a légzés ritmusába folyt bele, s ami onnan még arra törekedett, hogy ritmust vigyen az izom-rendszerbe, sőt, a csont-rendszerbe is. Ez a ritmus-minő- ség szabadul most fel, mégpedig a fiatalember vagy leány ideálképei, fantázia-alakulatai iránti fogékonyságaként. A tulajdonképpeni fantázia alapjában véve csak a nemi érettséggel születik meg az emberből, hiszen a tulajdonképpeni fantázia csupán akkor születhet meg, amikor a tértől és időtől független aszt- ráltest megszületik, amely az álmokhoz hasonlóan képes belső szempontok szerint átcsoportosítani a múlt, a jelen és a jövő eseményeit.

Mit is hoz magával az ember, amikor így bizonyos módon a csont-rendszer kerülőútján keresztül kitör a világba? Azt hozza magával, ami korábban a bensőjében volt, amit az élete előtti létezésből bevitt a bensőjébe. A nemi éréssel az ember bizonyos értelemben ténylegesen kilökődik a szellemi-lelki világból. Túlzás nélkül állíthatjuk ezt, hisz ez a színtiszta igazság: az ember a nemi éréssel kilökődik a szellemi-lelki világból, és belekerül a kül§ő világba, amelyet csak a fizikai testével és az étertestével képes érzékelni. S ha ez egyáltalán nem is kerül be világosan a tudatba, tudat alatt annál nagyobb, annál intenzívebb szerepet játszik. Tudat alatt olyan szerepet játszik ez, hogy az ember most - amint mondtam, tudat alatt vagy félig tudatosan - összehasonlítja azt a világot, amelybe belép, azzal a világgal, amely korábban benne élt. Nem érzékelte azt korábban önmagában teljes tudatossággal, de megtalálta magában annak lehetőségét, hogy dolgozzék vele. Az ember bensője lehetőséget ad arra, hogy szabadon dolgozzunk egy felsőbb világgal, szabadon dolgozzunk egy szellemi-lelki minőséggel. A külső világ ezt nem adja meg nekünk. Ott mindenféle gátlások élnek, és vágyak, hogy legyőzzük ezeket a gátakat. Ott van az az egész tumultus, ami rázúdul az ember és a világ közötti viszonyra a tizennegyedik-tizenötödik életév, illetve a húszas életévek eleje között.

Ennek a tumultusnak ott kell lennie, és az egész megelőző nevelés során tekintettel kell lennünk erre a tumultusra, amelynek szükségszerűen ki kell alakulnia. Akik talán túlzottan is elégikus hajlamúak, azt hihetik, hogy jó, ha megkíméljük az embert ettől a tumultustól. Ezzel azonban éppenséggel a legnagyobb ellenségévé válunk. Nem szabad megkímélnünk az embert ettől a tumultustól. Úgy kell alakítanunk korábban a teljes nevelést, hogy most segítségére legyen a szellemi-lelki oldal belső munkájának az emberben.

A nemi érettség elérésétől pedig tisztában kell lennünk azzal, hogy egy új lény birtokában néz velünk szembe az ember, aki a világhoz fűződő viszonyából alakul ki, hogy az autoritásérzés most már nem játszik szerepet, hogy ha valamit az ember elé tárunk, akkor mindenekelőtt a dolog okait követeli. Hozzá kell most szoknunk, hogy mélyen rejlő okokat tárjunk a serdülő fiatalemberek és leányok elé. Hozzá kell például szoknunk, hogy ha egy ifjú vagy egy leányzó, aki éppen átvezetett valami felsőbb világbeli dolgot ebbe a világba, most tombol, hogy ez a világ nem olyan, mint amaz, hogy mindennek annyira másként kell lennie - ha lázadóvá válik, arra kell törekednünk, hogy anélkül, hogy eközben filiszterré válnánk, rávilágítsunk, hogy ami ma adott, az végül is a megelőző dolgokból, a történelemből alakult ki. Az okos embert kell játszanunk, aki teljességében megérti, hogyan alakult ki az, ami ma adott. De autoritással már semmit sem fogunk tudni elérni. Úgy kell benne állnunk a dolgokban, hogy képesek legyünk most megadni a dolgok teljes érvényű okait. Ha pont ebben az életkorban egy megokolatlan tartalmakból álló világ kerül az ember elé az embertársai által, ha olyan állapotokkal szembesül a világban, amelyeket értelmetlennek érez, s amelyek iránt úgy érez, hogy azt mondja magának: „Amit eddig megéltem, mielőtt kiléptem a világba, annak tulajdonképpen semmi értelme, hiszen mindez egy olyan világba vezet engem, ami értelmetlen...” Ha nem találunk ilyenkor kapcsolódást olyan emberekhez, akik most megint csak legalább bizonyos fokig meg tudnák okolni a világ értelmességét, akkor a fiatalember vagy leány elveszíti a belső tartását. Hiszen ez a szabaddá vált asztráltest éppenséggel nem ebből a világból való. Abból a világból kitaszíttatott az ember, ebbe a világba pedig csak akkor akar belehelyezkedni, ha ez a világ is képes megindokolni a létét.

Alaposan félreértik, amit mondok, ha azt gondolják, hogy az ember teljes tudatosságát feltételezve írom le ezeket a dolgokat. Nem, nem erről van szó, hanem éppen akként írom le a dolgokat, ahogy a nappali éber állapotban tudat alatt lejátszódnak, érzésekben felbukkannak, önmagukat eltompító akarati impulzusokban bukkannak fel, csalódást okozó ideálokban élik ki magukat, csalódást hozó vágyakban, egyfajta eltompulásban élik ki magukat az iránt, ami az értelmetlen külvilágban megnyilvánul.

Hiszen ha ebben az életkorban még nevelni akarunk - és mindenkit, aki tanulni akar valamit, ugye nevelni is kell -, akkor megfelelő nevelési formában kell a megtanulandó dolgot az ember elé tárnunk, így kell felkészítenünk őt a húszas életévek elejével kezdődő, a további életbe nyúló időszakra. Erre az időszakra előre kell dolgoznunk. Hiszen amit a tizenötödik illetve huszonegyedik-huszonkettedik életévünk között megélünk - ez az időszak természetesen nem határolódik be tökéletesen, különösen a mai kaotikus korunkban nem, néha sokkal is későbbre nyúlik ki -, amit ekkor megélünk, annak oda kell vezetnie, hogy mindazzal felszerelkezve, ami bántott bennünket az életben, és mindazzal, ahol mi magunk bántottunk az életben, a húszas életéveinkben megint befogadjon minket az a világ, amely a nemi éréskor kitaszított bennünket. Újból be kell fogadnia; újra meg kell találnunk a kapcsolatot, mert e nélkül a visszakapcsolódás, rácsatlakozás nélkül nem működik az élet. Ezt a rácsatlakozást önállóan kell megtalálnunk. Ha az autoritás kényszeríti ránk, akkor semmit sem ér az ember élete számára.

Ezért a nemi érés idejéig a gyermek által igényelt autoritás útján el kell juttatnunk őt odáig, hogy a nemi érés korától már ne legyen szükségünk arra, hogy autoritással éljünk. De saját magunkat is, különösen tanárként és nevelőként, olyan helyzetbe kell hoznunk, hogy mindenütt képesek legyünk megokolni azt, amit a gyermek elé akarunk tárni.

Ez először is inkább szellemi-lelki nézőpontból mutatja meg azt az egészen grandiózus metamorfózist, amely a nemi éréssel a felnövekvő emberben lejátszódik.

A legnagyobb fontossággal bír, hogy megjegyezzük: a nemiség princípiuma csak az embernek a világba való belépésével - ahogy azt jellemeztem - jelenik meg. Természetesen, ahogy az életben minden viszonylagos, úgy ezt az igazságot is relatív igazságként kell felfognunk. De azt tulajdonképpen be kell látnunk, hogy az ember a nemi érésig általánosan emberi lényként él, azt pedig, amit azáltal él meg a világból, hogy ő férfi vagy nő, csak a nemi érettség elérése után éli meg. Csakis ebből az összefüggésből - amelyet manapság az általánosan intellektualista-naturalista civilizációnk következményként nemigen látunk be - adódik valódi betekintés a nemek viszonyába annak számára, aki némileg elfogulatlanul szemléli a világot éppen a helyes emberismeret tekintetében; és például a jelenkor és a közeljövő nemi kérdésének illetve nőkérdésének a jelentőségébe is.

Természetesen, ha azt kell mondanunk, hogy az ember bizonyos értelemben csak a nemi érettség eléréséig általánosan emberi, úgy ezt csak akkor érthetjük meg tökéletesen, ha tisztában vagyunk azzal, milyen óriási jelentőségű metamorfózis játszódik le például a férfi nem számára a hang mutálásával, a hangfekvés megváltozásával. Hasonló folyamatok ugye a női nem számára is lejátszódnak; ezek azonban valamelyest más síkon fekszenek. Ami az emberi hang általában, mindenféle modulációjával, mindazzal együtt, ami képessé teszi a hangok megformálására, az az általánosan-emberiből származik, a szellemi-lelki minőségből születik meg, amint az a nemi érésig az emberben működik. Az, amit az ember a hangja megváltozásával produkál, kívülről jön, a világ kényszeríti rá, olyan dolog ez, ami által az ember a legbensőbb lényével belehelyezkedik a külső világba. Egyszerűen az történik, hogy a gégefőnél most már nemcsak a lágy részek dolgoznak a csontokhoz illeszkedésen, hanem maga a gégefő csontosodik meg egy kevéssé, és ezáltal alapjában véve a gégefő a csupán belső ember-létből kilép a világ-létbe.

Egyáltalában az a helyzet, hogy ezt a világba való belépést sokkal általánosabb dolognak kell tekintenünk, mint amilyennek tekinteni szokás. Hagyományosan úgy jellemzik az ember belépését abba az életszakaszba, amelyben szerepet játszik számára a szeretet illetve a szerelem, mintha éppenséggel ez a szeretet, még ha általánosabban értelmezzük is, csakis a nemi életben játszana szerepet. Ez nem így van; az ember a nemi érettségbe való belépése által megkapja a szeretet erejét mindaz iránt, ami a környezetében van. Csak egy különleges árnyalat, az általános szeretetnek egy kiemelt szelete a férfi és nő közötti szerelem. Csak ha ebben a specializáltságában szemléljük, tulajdonképpen akkor értjük meg igazán, és akkor értjük meg helyesen a feladatát is a világban.    :

Mi is jelenik meg tulajdonképpen a nemi éréssel az emberben? Eddig olyan volt számára az emberiség, hogy utánozni tudta az embereket, hogy az autoritásuk alá tudott helyezkedni. Az emberiség kívülről hatott a gyermek bensőjére, hiszen mindaz, ami eredetileg a bensőjében volt, az alapjában véve abból ered, amit már az élet előtti létezésből magával hozott. Az emberiség tehát egészként, egészében hatott a gyermekre a nemi érés előtt. Kezdetben azáltal, hogy utánozta őket, azután pedig azáltal, hogy az autoritásuk alá helyezkedett. Most, miután saját maga rátalált az emberiséghez vezető útra, most, hogy már nincs szüksége arra, hogy az emberiség oly módon hasson rá, ahogy az korábban történt, most beépül a bensőjébe az általános-emberi dolgok iránti érzék, ráérzés, és ez az ellenpólusa annak, hogy az ember szaporodóképessé válik. Képessé válik arra, hogy fizikai értelemben embereket hozzon létre önmagából; szellemi-lelki síkon pedig képessé válik arra, hogy a teljes emberiséget megélje önmagában.

Ebben az emberiség teljes megélésében most erősen jelentkezik a férfi és a nő megkülönböztetése. Ez a férfi-nő megkülönböztetés aszerint nyilvánul meg, hogy csakis a szociális élet általi teljes megértés, a férfiak és nők közötti valóságos, lelki-szellemi síkon is lezajló eszmecsere által valósíthatja meg önmagát a teljes emberiség a Földön. A nő éppúgy magában hordozza a teljes emberi mivoltot, mint a férfi, de a nő úgy hordozza ezt magában, hogy a földön kívülről származó adománynak tekinti azt, olyasvalaminek, ami alapjában véve az égből ömlött bele a világba. A nő úgy tekint az emberiségre, hogy eközben elsősorban érték-ítéletekre támaszkodik, az égiekhez képest leértékeli, alulértékeli az emberiséget. Hogy ezt nem mindig valljuk be a mai életben, az csakis abból ered, hogy a mai életünk, mindenekelőtt a külső világban, egy férfi-civilizáció jellegét viseli.

A civilizáció legfőbb hajtóereje már hosszabb ideje egy férfias jellegű erő, a férfiaktól eredő erő. Bármilyen groteszk is legyen megint csak ez a megállapítás, a mai élet mély jelentőségű szimbóluma, hogy azokkal a dolgokkal, amikről nem akarják, hogy a nők tudjanak, a férfiak behúzódnak a szabadkőműves páholyokba. És ha azután olyan páholyok gyűlnek egybe, ahol együtt vannak nők és férfiak, akkor ott alapjában véve a szabadkőművesség már teljesen letompult, már nem ugyanaz. Aki szemrevételezi a szabadkőművesség konstitúcióját, az természetesen egy speciális jelenséget lát benne, joggal; de egyúttal azt is látja benne, ami intenzív módon arra utal, hogy a mi civilizációnk férfias. A nők pedig rengeteg férfias dolgot vettek fel, és ez által nyomják csak el igazán a jellegzetesen nőies elemeket. Ezért a mai nő-mozgalmon belüli egyes irányzatok azt a benyomást teszik a férfiakra: ezek is programok, ezek is ideálok, de alapjában véve a belső szubsztanciájuk szerint, de még a hangvételükben sem különböznek a férfi-mozgalmak ideáljaitól és programjaitól. Abban minden bizonnyal különböznek, hogy itt a nők, ott pedig a férfiak követeléseit hangoztatják; de most arra gondolok, hogy a belső szubsztanciájuk szerint tulajdonképpen egyáltalán nincs köztük különbség.

Belső lénye szerint a férfi úgy hordozza magában az emberiséget, hogy az emberi elemet tulajdonképpen mindig talánynak érzi, olyasvalaminek, amibe nem képes egészen belehatolni, ami megoldhatatlan kérdéseket állít elé, amelyekkel nem boldogul. Ez a sajátos férfi-árnyalat, amely azután ugye a szabadkőművességben szétárad a ceremóniálkodásban és titokzatoskodásban, amely férfiasan száraz jellegű, úgy beléhatolt az általános kultúránkba, hogy a mai nők éppenséggel nyögnek alatta, másfelől azonban megint csak kívánják is, követelik, és bele akarják élni magukat.

Ha - bármily különösen hangozzék is ez - a mai orvostudományra tekintünk a maga teljesen materialista jellegével, és egyúttal azzal a tulajdonságával, hogy az ember természetéből, éppen a fizikai természetéből megint csak semmit sem ért, hanem legfeljebb arra van ráutalva, hogy ezt-azt kipróbáljon - ha ezt az orvostudományt nézzük: kifejezetten férfi-termék, olyannyira, hogy nem is lehetne világosabban jellemezni, hogy mi is születik tulajdonképpen a mai férfi-fejekből, mint a mai orvostudomány példájával.

Amikor manapság gyakorta kielemezzük a valóságot, akkor olyannak tekintenek bennünket az emberek, mint aki jókedvében paradox dolgokat boncolgat; az azonban, ami a mai valóság, az ugye éppenséggel maga sokszorosan paradox. Ezért kell úgy lennie, hogy ha a valóságot jellemezzük, ami kellemetlen dolog, akkor éppenséggel paradox látszatot keltünk.

Miközben tehát a nő inkább képileg éli meg az emberiséget, a férfi inkább vágyként, talány-jelleggel. Másfelől pedig csakis akkor hatolhatunk be abba, ami ebben rejlik, s ami különösen a nevelő- és tanító-művész számára rendkívül fontos, ha tisztázzuk magunkban, hogy ugyebár a mai civilizációnkban teljesen általánosságban beszélnek a szeretetről. Szeretet - nos, bizonyára lehet általánosságban is beszélni a szeretetről, úgy, ahogy beszélhetünk általánosságban ételízesítőkről; de ha valaki a dolgok absztrakt spekulációit állítja a világba, és azután ezekről kezd beszélni, akkor mindig az az érzésem, mintha olyan dolgokról beszélne, mint: só, cukor, bors - ezek ételízesítők, mind az ételek adalékai. Ez absztrakum. Ha ez az illető azután betér a való életbe, és a kávéjába sót tesz cukor helyett, mert mindezek ételízesítők, tehát mind ugyanabba az absztrakt kategóriába esnek, akkor ugye balga az illető, nem pedig bölcs, aki helyes ítéleteket alkot. A civilizált életben minden pillanatban ilyen balgává válunk, amidőn spekulatív általánosításoknak adjuk át magunkat, nem pedig az élet konkrét realitásainak.

A szeretet, szerelem éppenséggel teljesen más a férfinál illetve a nőnél. A nőnél a szeretet, a szerelem a fantáziából indul ki, és mindig ahhoz kapcsolódik, hogy egy képet hozzon létre. A nő - nézzék el nekem, hogy ezt mondom - sohasem csak egyszerűen a valós férfit szereti teljességében, aki ott áll az életben; a férfiak ugyebár egyáltalán nem is olyanok, akiket mai állapotukban egészséges fantáziával szeretni lehetne, hanem mindig valamivel több van ebben a szeretetben: az a kép van benne, amely abból a világból származik, amely az ég ajándéka. A férfi ezzel szemben vággyal szeret; a férfi szerelme, szeretete kimondott vágy-jelleget visel. S meg kell tennünk ezt a megkülönböztetést, ahogy az azután idealizáltabb, eszményi vagy reális értelemben is megnyilvánul. A legmagasabb ideál még tartalmazhat eszményi vágyakat; az ösztönösen legérzékibb dolog pedig lehet a fantázia terméke. De ilyen radikális a különbség a férfi és a női szerelem, szeretet között. A nő szerelme a fantáziába merül; a férfi szerelme a vágyba merül. Éppen ezáltal alkotnak közösen olyat, ami harmóniára lép az életben.

Pontosan ezt kell tehát teljességében szem előtt tartania a nevelő-művésznek, ha nemileg érett emberekkel áll szemben. Tisztában kell lennie azzal, hogy bizonyos dolgokat, amiket korábban nem adtunk át az embernek, azt már nem lehet pótolni, ha belépett a nemi érés korába. A nemi érettség eléréséig any- nyi mindent át kell adnunk az embernek, hogy az a teljes elkövetkező időkre elegendő legyen ahhoz, hogy sem férfiként, sem pedig nőként ne váljék egyoldalúvá. Akkor azonban feltétlenül egyoldalúvá válnak, ha a nemi érés kora előtt nem neveljük őket helyesen.

Ma, amikor szerencsére egyre inkább belépünk egy olyan korba, amikor a nemi érettség elérése után, a rákövetkező nevelési színtereken is együtt van a férfi és a női nem, hogy azután egymás mellett dolgozzanak a szociális életben; manapság különösen fontos, hogy teljességében tekintetbe vegyük azt, amiről az imént beszéltem. Hiszen éppen ezáltal lehet csak majd az olyan dolgokat is, mint a nő-mozgalom, egy egészséges, valóban egészséges alapra helyezni.

Ha azt, amit az imént elmondtam, egy szélesebb világ-képben akarjuk szemügyre venni, akkor tekintetbe kell vennünk, hogy a földi civilizációnk alapvető különbséget mutat nyugat és kelet között - egyfelől Ázsia, másfelől pedig Európa illetve Amerika között. Sokkal nagyobb, mint mindegyik más különbség, sokkal nagyobb például, mint az Európa és Amerika közti különbség, a különbség egyfelől Európa illetve Amerika, másfelől pedig Ázsia között. Ázsiában éppenséggel megvan az, ami visszautal egy ősi bölcs kultúrára. Külsőleg dekadenciában van, teljesen dekadens, de él mint emlék, emlékként tisztelet övezi. Úgy él ott, hogy alapjában véve az ázsiai ember mégsem tudja megfelelően megérteni sem az európai, sem az amerikai embert. Aki pedig nem látja be ezt, az bizony a jelenkor legnagyobb történelmi titkát hagyja figyelmen kívül, amely nagyon fontos a jelenkorban, a jövőben pedig különösen fontossá válik majd.

Nyugaton mindenféle színezetének ellenére egységes a kép a kelettel szemben. A földi civilizációban élünk, abban a civilizációban, mely mindenekelőtt a születés és a halál közötti világból meríti a képzeteit. A kelet szinte egyáltalán nem él abban, ami a születés és a halál között zajlik, sem a belső vallási életben, sem pedig a külső, mechanikus civilizált-életben. A nyugat viszont ebben az életben él, amely a születés és a halál között játszódik le, a vallásos érzületeiben is. A keleti ember azt kérdezi: „Miért is születtem tulajdonképp, miért is érkeztem erre a fizikai-érzéki világra?” A nyugati ember többé-kevésbé magától értetődőnek tekinti a fizikai-érzéki világban zajló életet. Sőt, ha öngyilkossá válik, még akkor is így van ez. Magától értetődőnek tekinti az életet, és csak mert ez a fizikai élet nagy csalódás volna a számára, ha a halállal lezárulna, ezért alakít ki bizonyos fogékonyságot a földöntúli élet iránt is.

Radikális különbség ez, de nem találunk rá erre a radikális különbségre, ha most megint csak absztrakt módon jellemezzük a dolgot, hanem csak ha belépünk a konkrét életbe. Minél messzebbre megyünk keletről nyugat felé, annál inkább úgy találjuk, hogy a nők minden öntudatosságuk ellenére a keleti világ bensőjére vágynak. Teljesen más a helyzet a nyugati férfiakkal. Bennük is élnek vágyak, de nem kifelé, hanem abból következően, amit átélnek. A nyugati férfi teljesen benne áll abban a külső civilizált-életben, amely a születés és a halál között játszódik le. De valami a bensőjében mégiscsak ki akar törni ebből. Ez pedig mindenütt tetten érhető a bennünket végül is körülvevő külső civilizációban, a Visztulától Németországon, Franciaországon, Anglián, Amerikán keresztül egészen a másik oldalon a Csendes-óceánig. Igenis megvan itt egy közös vonás ebben az összefüggésben. És ezt a közös vonást veszi észre ma - talán tudatalatti kétségbeeséssel, de mindazonáltal tudatosan - a nevelő, aki a nemileg érett ember elé áll. Bizony nyárspolgári nevelőnek kell lennie annak, aki ezt nem veszi észre.

Szerteágazó fejtegetéseink során utaltunk arra, hogy tulajdonképpen minden könyvet félre kellene hajítanunk az iskolában, hogy tisztán csak a nevelő-művész gyermekhez fűződő személyes viszonyának kellene működnie. Ha azonban most a nemileg érett emberek elé lépünk, akkor a könyvekből, akkor majdnem a teljes külső civilizált-életből egyáltalában kínszenvedés válik. Tudom, hogy ezt sokan nem veszik észre, mert nem helyezkednek bele ilyen fokig a reális, a valóban konkrét életbe. De a teljes külső civilizációnkban ebben az összefüggésben is van valami egyoldalú férfijelleg. Történelem, kultúrtörténet, antropológia: mindebben van valami egyoldalúan férfijellegű. A nyugati ember ki akar törni a világból, amelyben tulajdonképpen benne ragadt. De ezt a kitörést nem meri valóban megtenni. Nem talál hidat a fizikai-érzéki világból a szellemi világba. És így a külső civilizációnkban a fizikai-érzéki világra tulajdonképpen mindenütt jellemző a vágy: ki innen - de persze az is, hogy nem tudunk kitörni belőle.

Nagy gondban vagyunk, hogy konkrét iskolai berendezkedést alkossunk a gyerekeknek a nemi érés kora előtt - de azután az idősebb gyerekek esetében bizonyos értelemben teljesen tehetetlenné válunk, mert az, ami a rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy azzal még jelentsünk valamit az embernek, egyszerűen nem elegendő. S ezért alapjában véve pontosan azt kellene éreznie a nevelő- illetve tanító-művésznek, amikor most a nemileg érett korosztállyal áll szemben: „Ahhoz, hogy egyáltalán csak hozzá tudj kezdeni a neveléshez és a tanításhoz, valódi emberismeretre van szükséged!” Ezért merülhet fel ma már, talán többé-kevésbé halkan kimondva, a még a nemi érés előtt álló ember nevelőjével szemben az a kívánság, hogy mélyebb emberismerettel rendelkezzék. De minden egészséges pedagógiai érzék számára belső követelményként kell megjelennie ennek a nemileg érett ember nevelésére vonatkozólag.

Hogy a nők a keleti világba vágynak, a férfiak pedig tulajdonképpen ki akarnak törni a nyugati világból, ez alapvonása a teljes jelenkori civilizációnknak. Olyan dolog ez, amivel - miután az ember a nemi érés koráig csupán általánosságban ember - az alsóbb iskolai osztályokban nem szembesülünk oly erősen, viszont mihelyt nemileg érett emberekkel állunk szemben, mindjárt egészen konkrétan szembesülünk.

Tegyük fel, hogy a német irodalomtanár ajánlani szeretne egy nemileg érett növendékének valamilyen könyvet, amely német nézőpontból mutatja be Goethe-t. A tanár teljesen zavarba jön. Nincs is ilyen a használatos, elismert civilizációnkon belül. Ha pedig az erre a célra írt könyveket használjuk, akkor a német ember éppenséggel egyáltalán nem ismeri meg Goethe-t ezekből a dolgokból. Ha mondjuk Lewes Goethe-biográfiáját40 használjuk, akkor bár jól megismerheti a német ember Goethe inkább kifelé megnyilvánuló oldalait - jobban, mint bármilyen német könyvből -, de mégsem ismeri meg azt, ami jellegzetesen német Goethe alakjában. És mindenütt ez van manapság, egyszerűen azért, mert egyáltalán nincsen a nemileg érett ember neveléséhez, tanításához használható irodalmunk vagy egyebünk.

Ilyen vonatkozásban minden azon múlik, hogy valóban belépjünk abba a korba, amelyben a nők társalakítói a civilizáció életének, amelyben a nők hozzáadják a civilizált élethez azt, amit sajátosan nőként adhatnak hozzá, azt azonban nem adják hozzá, amit az eddigi férfias kultúrából megtanultak... Beszélgettem egyszer egy német nőjogi aktivistával41 az ezernyolc- száz-kilencvenes években; ez a nő egészen radikális nézeteket vallott, mégis azt kellett mondanom, hogy ezek a nézetek olyannak tűnnek számomra, mintha a nő csak bele akarna nőni a férfikultúrába, nem pedig gazdagítani a világot az ő női mivoltával. Amire itt gondolok, azt nem egyoldalúan vagy nyárspolgári módon gondolom. Még ennek a nagyon is szabad, radikális nőnek is azt kellett mondanom: ez a mozgalom még nem azt testesíti meg, amire tulajdonképpen szüksége van a világnak. A világnak nem arra van szüksége, hogy a nők most felvegyék mindazt - már elnézésüket kérem -, amit Angliában ki sem szabad mondani, hanem arra, hogy ténylegesen együttműködjék az, ami a férfiban illetve a nőben - neme szerint - megjelenhet.

Mindazzal, amivel a kialakulóban lévő emberhez közelítünk, erre a nemi érés előtti illetve utáni sajátos konfigurációra figyelve kell dolgoznunk. Vegyünk egy konkrét példát. Ott van Milton „Elveszett Paradicsom”42 című műve. Jó, ha ezt is a tanítás tárgyává tesszük. De mikor? Aki tekintetbe veszi mindazt, amit megpróbáltam ily módon kifejteni, az - ha helyesen értelmezi az elbeszélő, leíró elem bevezetését a tizedik életév utáni életszakaszban - úgy fogja találni, hogy ennek az életkornak való Milton „Elveszett Paradicsomba, illetve egyáltalában az epikus költészet. Homérosz műveit is leginkább akkor fogadják be megfelelően a gyerekek, ha a tizedik illetve tizennegyedik életévük között ismertetjük meg velük őket. Ezzel szemben mindenképpen elsietett dolog a valódi emberi fejlődésmenethez igazodva, ha a nevelés illetve a tanítás során Shakespeare-t visszük be ebbe az életkorba; hiszen ahhoz, hogy helyesen fogadhassuk be emberként azt, ami a dráma-költészetben megjelenik, már legalább meg kell kezdődnie a nemi érettség korába való átmenetnek. Ha ennél korábban fogadnánk be a drámai elemet, az azt jelentené, hogy kiűznénk valamit az emberi mivoltunkból, ami azután később nagyon is hiányozna az embernek.

Amire éppen próbáltam utalni, az erősen nyilvánvalóvá válik az ember számára, ha az a feladatunk, hogy a fiatalemberek és leányok számára a nemi érettségük elérése után - csak egyetlen példát szeretnék ma kiemelni - például történelmet kell tanítanunk. Az emberi történelem valódi menete során - ha más formában is - keveredtek egymással a férfi- illetve női erők. A mi történelem-ábrázolásaink azonban, amelyek egyedüliként állnak rendelkezésünkre a nemileg érett korosztály számára, határozottan férfitermészetűek, mintha csak Epimétheusz írna le mindent. A lányok például, akik elérték a nemi érettséget, egyáltalán nem hajlamosak az ilyen dolgok megértésére. A fiúk számára kissé unalmas lesz a dolog, de velük még mindig jobban el lehet boldogulni az epimétheuszi szemlélettel, ami leginkább az ítéletalkotással, a közvetlenül megállapítható dolgokkal foglalkozik.

Van egy prométheuszi történelemábrázolás is, amely nemcsak azt mutatja be, hogy mi történt, hanem bemutatja a jelenkori ideák metamorfózisát a megelőző folyamatokból, mégpedig úgy, hogy azt mutatja be, milyen impulzusok voltak jelen az akkori idők továbbviteléhez, s hogyan viszik megint csak tovább a mai kort a történelmi impulzusok. A Prométheusz-elem működése a történelemben olyan dolog, ami különösen vonzó a női elem számára.

Egyoldalúsághoz vezetne, ha a nők iskoláiban prométheuszi módon, a férfiaknak pedig epimétheuszi módon akarnánk ábrázolni a történelmet. A férfiak teljesen visszafolynának a múltba, és ott még annál is jobban megmerevednének, mint amilyenek ma. A leányok a leány-iskolákban a számukra alkalmas történelmi ábrázolások hatására akarnának csak igazán szemberepülni a jövővel. Mindenütt olyan impulzusokra éreznének rá, amelyek különösen közel állnak az ő felfogásmódjukhoz. De csakis abból érkezik valódi hatás a szociális együttélésre, ha éppen ahhoz, ami manapság szinte egyedül és kizárólagosan rendelkezésünkre áll, az Epimétheusz-jellegű történelemhez, hozzákapcsoljuk a Prométheusz írta történelmet. Ekkor, ha mindkét elem működik a történelem-ábrázolásban, tényleg lesznek történelmi anyagaink a nemileg érett korosztály számára, illetve képesek leszünk megalkotni ilyeneket, ha ránk hárul ez a feladat.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként