Dr. Steiner. Van itt egy sereg leadott kérdés, és megpróbálnám megválaszolni ezeket, amennyire a szűk időkeret lehetővé teszi.

Az első kérdéshez:

Arról van itt szó, hogy ugye az érző- illetve mozgatóidegek viszonyára vonatkozó kérdés megválaszolása először is interpretáció dolga, és tulajdonképpen, ameddig a pusztán fizikai szemlélet oldalán állunk, aligha juthatunk másféle válaszhoz, mint amelyik a szokásos. Az a szokásos válasz, hogy - ha rajzolhatok sematikusan - vegyünk talán egy egyszerű idegpályát: a központi szervvel van dolgunk. Tehát akkor az érzéklet a perifériáról a központi szervbe vezetődne, a központi szerv pedig megint csak az illető szervhez küldené a motoros válasz-ingert.

Nos - amint mondtam, amíg a pusztán materiális tények talaján maradunk -, lehetséges, hogy megelégedjünk ezzel a magyarázattal. És nem is hiszem, hogy egy másféle interpretáció elfogadható lenne, ha nem akarunk rátérni arra a tényállásra, amely az érzéken felüli, vagyis a valódi megfigyelésből adódik. Azt mondtam az elmúlt napokban, amikor ezzel a kérdéssel foglalkoztunk: az úgynevezett érző- illetve mozgatóidegek különbözősége anatómiai illetve fiziológiai vonatkozásban nem számottevő. Nem azt mondtam, hogy nincsen különbség, hanem csak azt mondtam, hogy nem számottevő, nem nagy a különbség. A meglévő anatómiai vonatkozásból a különbség már akkor is adódik, ha az itt adott magyarázatot vesszük alapul. Nos, ez az interpretációnk: Csupán egyféle ideggel van dolgunk; az úgynevezett érző- illetve mozgatóidegek egyféle idegek. Egyáltalán nem az a lényeg, hogy az érző- vagy pedig a mozgatóideg elnevezést választjuk a megjelölésükre. Azért nem lényeges ez, mert azok a lelki jelenségek, amelyeknek ezek az idegek úgymond a szerszámai, a fizikai szerszámai, nem különülnek el egymástól élesen. Ha egy gondolati folyamatról van szó, akkor mindig jelen van egy az ebben a gondolati folyamatban szintén működő akarati folyamat is; ha pedig egy akarati folyamat áll előttünk - még ha olyan folyamatról van is szó, amely legnagyobbrészt a tudatalattiban játszódik le -, akkor szintén mindig az a helyzet, hogy a gondolat, illetve az érzület maradványa behatol az akarati impulzusba.

Nos, az akarati impulzus bizony, teljesen függetlenül attól, hogy egy közvetlen vagy pedig egy olyan akarati impulzusról van-e szó, amely egy gondolat alapján jön létre, az akarati impulzus a tevékeny emberben mindig a felső tagokból indul ki, az „én” illetve az asztráltest egyesült működéséből. Ha pedig nyomon követjük az akarati impulzust illetve annak össz-tevékenységét az ember-lényben, akkor bizony nem az idegekhez jutunk el az akarati impulzus nyomán, hanem az akarati impulzus, mint olyan, közvetlenül hat az ember anyagcseréjére, mégpedig az anyagcsere-rendszer minden tagjára. Az antropozófiai kutatáson alapuló magyarázat, amelyet itt adnunk kell, abban különbözik a hagyományosan elismert magyarázattól, hogy a hagyományosan elismert kutatás azt feltételezi, hogy az akarati impulzust előbb az idegek közvetítik, és csak ezután megy át az illető szervekre, amelyek azután kiviteleznék a mozgásokat.

A valóságban nem így van, hanem a lelki akarati impulzusoknak a szervezet anyagcsere-folyamataira gyakorolt közvetlen hatásáról van szó. Ha tehát egy érzületről beszélünk, vagyis egy érzéklet kibontásáról, tegyük fel például - természetesen jobban összesűrítve kellene felvázolnunk a folyamatot -, tegyük fel, hogy egy szembéli érzékiéiről van szó, akkor először is, ha megfigyeljük a dolgot, a szemen belül találkoznánk egy folyamattal, egy olyan folyamattal, amely a szemben játszódik le, majd ez áttevődik a látóidegre, vagyis arra, amit a hagyományos tudomány is érzőidegnek tekint. Nos, ez a látóideg a látás fizikai közvetítője.

Bizony korrekciót kell eszközölnünk, ha az igazságot akarjuk látni azzal szemben, amit hagyományosan feltételeznek. És ezért beszéltem korábban csak vonakodva „szerszámról”. A „szerszám” kifejezés tulajdonképpen nem teljesen helyénvaló az emberben fizikailag meglévő szervek illetve szervrendszerek megjelölésére, hanem a következőket kell megjegyeznünk (rajzolás következik): Tegyük fel, hogy itt fut egy lágy felszínű út. Ha egy szekér végigmenne ezen az úton, akkor a szekér nyomokat, lenyomatot hagyna a földben. A nyomok alapján pontosan meg tudnánk mondani, hogy merre is ment a szekér. Most tegyük fel, hogy jönne valaki, aki meg akarná magyarázni ezeket a nyomokat, amelyek a földbe préselődtek, és azt mondaná: Nos, azzal magyarázom ezeket, hogy a földben mindenféle erők keletkeznek itt, amelyek benyomják a földfelszínt... Egy totális illúzióról beszélne az illető, hiszen egyáltalán nem arról van szó, hogy a föld tenne itt valamit, hanem a földdel történik valami; a szekér végighalad a földfelszínen, s ily módon egy olyan dolog hagy maga után lenyomatot, aminek semmi köze magához a földhöz.

így van ez például az agy-idegrendszerünkkel is. Ami történik, azok lelki-szellemi folyamatok - ez a szekér. Ami visszamarad, azok a keréknyomok. Ezek megtalálhatók. De mindaz, amit az agyban érzékelünk, amit anatómiailag, fiziológiailag rögzíteni tudunk, nem olyan dolog, ami az agyhoz kapcsolódik, hanem a lelki-szellemi folyamatok alakítják ki mindezt. Az tehát egyáltalán nem csoda, hogy mindenre rábukkanunk az agyban, ami lelki-szellemi síkon történik; csakhogy ennek semmi köze az agyhoz. Ne azt mondjuk tehát, hogy szerszámokról van szó, hanem úgy kell felfognunk az egész folyamatot, mint amikor járunk: a járás folyamatának végül is semmi köze a talajhoz, a talaj nem a szerszámunk ekkor. De ha nincs talaj, mégsem tudunk járni. így áll a dolog. A gondolkodásnak, a lelki tartalomnak semmi köze sincs az agyhoz; de az agy az a talaj, ami felszínen tartja ezt a lelki tartalmat. És ez által, e felszínen tartás által jut el a dolog a tudatba.

Tehát teljesen más a helyzet, mint amit hagyományosan elképzelünk. Nos, egy ilyen ellen-tartásnak, egy ilyen ellenállásnak kell jelen lennie minden érző folyamatban, minden érzékidben, tehát azokban a folyamatokban, amelyekből érzületeink lesznek.

Nos, ugyanúgy, ahogy a szemben egy olyan folyamat játszódik le, amelyet az úgynevezett érzőidegek segítségével érzékelhetünk, az akarati impulzusok esetében is, mondjuk például a lábunkban (lásd a rajzot), lejátszódik egy folyamat, és ezt a folyamatot is az idegek segítségével érzékeljük.

Az úgynevezett érzőidegek tehát olyan érzékszervek, amelyek a külső érzékeinkbe nyúlnak bele.

Az úgynevezett mozgatóidegek olyan idegek, amelyek befelé nyúlnak be, hogy azt érzékeljék, amit az akarat tesz ott, hogy így tudatossá válhasson az, amit az akarat az anyagcsere-folyamatokon keresztül közvetlenül véghezvisz. Tehát csupán csak kifelé irányuló illetve befelé irányuló érzéklettel van dolgunk. Ha tehát egy úgynevezett mozgatóidegről van szó, akkor ez egy teljesen ugyanolyan fajta ideg, mint az érzőideg; csupán az egyik azért van, hogy az érzékszervekben zajló folyamatokat gondolati folyamatként közvetítse, a másik pedig azért, hogy a bensőnkben, a fizikai bensőnkben zajló folyamatokat közvetítse gondolati folyamatként.

Ha ugyanis azokat az ismert kísérleteket, amelyeket hagyományosan elvégeznek az idegek átvágásával, vagy a tábesz, e hátgerinc-bántalom interpretálásához, ha tehát ezeket a kísérleteket valóban komolyan vesszük elő, nem pedig azokkal az előítéletekkel közelítünk hozzájuk, amelyekkel szokás szerint a materialista fiziológia áll hozzájuk, akkor éppen az ilyen interpretáció által válnak különösen jól megmagyarázhatóvá ezek a tábesz-megbetegedések63. Hiszen, tegyük fel tehát, hogy egy tábesz-eset áll fenn. Arról van szó, hogy az ideg - nevezzük most érzőidegnek -, amely képes volna érzékelhetővé tenni az esetlegesen végrehajtott mozgásfolyamatot, nem használható, ekkor viszont nem is megy végbe a mozgásfolyamat, hiszen éppen ez a tudatos folyamatok lényege, hogy érzékelnünk kellene őket, ha végre kell hajtanunk őket. A következőről van szó: Képzeljék el, hogy itt egy darab kréta. Ezzel a darab krétával szeretnék valamit csinálni. Semmit sem csinálhatok vele, ha nem veszem előbb észre. Valamilyen módon érzékelnem kell. így a tábesz esetében is előbb meg kell lennie a közvetítő idegnek, hogy fel lehessen fogni a helyzetet; ha pedig sérült ez az ideg, akkor nincs közvetítés, és semmit sem lehet tudatosítani. Ezért aztán az ember elveszíti annak lehetőségét, hogy használja a tagját, éppúgy, ahogy a fizikai életben egyszerűen képtelenek lennénk használni a krétát, ha valahova elkerült, sötét van a szobában és nem találjuk meg. A tábesz-megbetegedések egyszerűen azon alapszanak, hogy az ember nem képes megtalálni a megfelelő szerveit a beléjük torkolló érzőidegek segítségével.

Ez egyelőre egy megközelítő és felületes magyarázat, mindazonáltal finomabb részleteiben is megmagyarázható a dolog. Az idegek átvágása éppenséggel minden egyes esetben abszolút bizonyítéka ennek az interpretációnak, ha helyes formában fogalmazzuk meg. Azért adom önöknek ezt az interpretációt, mert ez az antropozófiai kutatáson alapszik, tehát annak közvetlen megfigyelésén, ami ilyenkor történik. Mindig az a lényeg, hogy ami külsőleg történik, azt bizonyítékként fel tudjuk hozni; ami pedig még felhozható itt, az például az, hogy egy úgynevezett mozgatóideg valamely területen megsérülhet vagy átvágható; ha ekkor összekötjük egy érzőideggel és hagyjuk őket összegyógyulni, akkor a mozgatóideg megint csak úgy működik majd, mint korábban. Tehát egyszerűen összekapcsolhatjuk egy úgynevezett érzőideg és egy úgynevezett mozgatóideg megfelelő végeit, hagyjuk őket összegyógyulni, és egy egységes folyamat fog végbemenni. Ha az idegek radikálisan különbözőek volnának, akkor ez ugye nem volna lehetséges.

Nos, felmerülhet viszont még egy másik eset is, mégpedig a következő. Vegyük tehát a legegyszerűbb esetet (rajz készül): vegyünk egy úgynevezett érzőideget, amely a gerincvelőbe fut be, illetve egy úgynevezett mozgatóideget, amely a gerincvelőből indul ki, amely tehát szintén egy érzőideg, így egy egységes vezetéket kapunk. Tulajdonképpen ez az egész egy egységes vezérlés. És ha egy szimpla reflexes mozdulatról van szó, akkor egy egységes folyamat megy végbe. Gondoljunk tehát egy egyszerű reflex-jelenségre: egy légy száll a szemhéjunkra. Reflexes mozgással elzavarjuk a legyet. Ez az egész folyamat egységes. Ami benne van (lásd a rajzot), az csupán egy megszakítás itt.

Ha tehát bekötnénk ide egy átkapcsolót, akkor egy odavezető illetve egy elvezető vezetékkel volna dolgunk. A folyamat tulajdonképpen egységes, csupán van itt benne egy megszakítás (rajz), éppúgy, mint ha elektromos áram folyna, azt itt megszakítanánk, s akkor a szikra átugrik. Ha egységes az áramfolyás, akkor éppenséggel drót van itt, és nem látjuk a szikrát; ha megszakítjuk a drótot, akkor ott lesz a szikra, akkor megszakad itt az egységes vezérlés. Ezek az egységes vezérlések éppenséggel az agyban is megvannak. Mégpedig ugyanúgy közvetítenek, mint ha tehát elektromos áramot vezetünk keresztül egy dróton, megszakítjuk a drótot, átugrik a szikra, látjuk a szikrát - így szakad meg itt az idegi áram (rajz). Bizonyos módon átugrik az ideg-fluidum - ha szabad most egy ilyen durva kifejezéssel élnem. Ez viszont lehetőséget teremt arra, hogy a lélek is tudatosan átélje az egész folyamatot. Ha az egységes ideg-áram megszakítás nélkül haladna, akkor egyszerűen keresztülmenne az emberen, és a lélek nem volna képes átélni a dolgot. Ez az, amit egyelőre elmondhatok erről.

Nincsenek országonként eltérő elméletek erről a dologról, hanem amit erről mondanak, azt bizony mindenütt így mondják, sőt, ha ezekről a dolgokról magyarázok és azután megkérdezik, hogy hol is lehetne erről külső ismereteket szerezni, akkor mindig a Huxley-féle fiziológia-tankönyvet64 jelölöm meg alapként.

Nos, egyvalamit szeretnék még hozzátenni: ez ugye igen szubtilis dolog, és az interpretációk, amelyeket adnak hozzá, bizony igen félrevezetők. Az interpretációhoz átvágják az ideg úgynevezett érző részeit, azután a motoros részeket vágják át, és azután megpróbálják, hogy kimaradjon az, amit éppenséggel érzületnek vagy motoros ingernek, mozdulatnak interpretálnak, ami akként jelentkezik. Ha azonban együtt tekintjük az egész dolgot, amit itt elmondtam, és mindenekelőtt megfigyeljük ezt az átkapcsolást, akkor éppenséggel, ha ezt a magyarázatot vesszük alapul, minden átvágásos kísérletet is meg fogunk érteni.

Kérdés: Hogyan elégítheti ki a nevelő legjobban az öt és fél - hétéves gyerekek tevékenység-igényét, ha azt kérik, csináljunk valamit?

Dr. Steiner: Nos, azokra a gyerekekre, akik körülbelül ennyi idősek, ugye az jellemző, amire megpróbáltam utalni az előadások során. Bizonyos módon már felbukkan ekkor az autoritás tisztelete, lényegében azonban még főleg az utánzás vágya uralkodik. Eszerint kell azután azt is elrendeznünk, amit az ilyen korú gyerekekkel csinálunk. Az is rendkívül jól alkalmazható éppen ezeknél a gyerekeknél, amit a mozgatható elemekből álló illusztrációs képeskönyvekként mutattam be. Bizony igen jól foglalkoztatható ezzel az ő ébredező fantáziájuk.

Ha kérik, hogy csináljunk valamit, akkor - amint alkalmunk lesz rá, ugye mi magunk is létrehozunk majd egy óvodát Stuttgartban, s akkor majd kipróbáljuk ezt -, ha tehát azt kérik a gyerekek, hogy adjunk nekik valamilyen elfoglaltságot, akkor meg fogjuk próbálni úgy levezetni a legegyszerűbb művészeti tevékenységeket, festést, formázást, hogy bemutatjuk nekik a dolgot, végignézetjük velük a mi bemutatásunkat. Azoknak a gyerekeknek, akik azután túlvannak a fogváltáson, nem mutatjuk be a dolgokat, hanem itt megpróbáljuk bemutatás nélkül rávezetni őket arra, hogy saját alkotást hozzanak létre. Csak ha azután majd az írást akarjuk kibontani a rajzolásból illetve a festésből, akkor természetesen majd itt is megint csak segítségül kell hívnunk az utánzást. De lényegében az óvodában, az öt és fél - hétéves gyerekeknek megpróbálnánk bemutatni ezeket a dolgokat, amelyeket azután ők maguk is utánunk csinálnak, és ugye ily módon éppenséggel átvezethetjük az utánzás elvét a tekintély-tisztelet elvébe.

Ezt természetesen sokféle más módon is megtehetjük. El lehet juttatni a gyerekeket oda, hogy lehetőséget adunk nekik a tevékenykedésre akkor is, ha nem vagyunk mellettük. Azt akarom mondani tehát, hogy megvan például annak a lehetősége, hogy a következő dolgot találjuk ki: először is csinálunk valami olyat a gyerekkel, amit, mondjuk, utánunk kell formáznia, vagy esetleg csak utánunk rajzolnia stb., ezt azután majd természetesen megfelelően ki kell találnunk, majd pedig valamely módon elmagyarázzuk a gyereknek: ez majd csak akkor lesz készen, ha mondjuk öt-tíz ilyen dolgot készített, amelyeknek azután valamiféleképpen megint csak egy egészet kell kiadniuk. Akkor természetesen eszerint kell eljárnia a gyereknek. Ily módon összeköthetjük az utánzás elvét az autoritás elvével, és ezzel kell segítenünk a helyzetet. Éppen az ilyen dolgokat lesz majd vonzó kipróbálni a gyakorlatban, ha egyszer lesz majd óvodánk a Waldorf-iskolában. De természetesen teljesen helyénvaló volna, ha önök maguk próbálnának ki ilyesmiket. Természetesen túlságosan belemennék a részletekbe, ha túlmennék most ezeken az utalásokon.

Kérdés: Ki lehet-e majd nyomtatni angol nyelven ezt a kurzust?

Dr. Steiner. Az ilyen dolgok természetesen ugye mindig időbeli kérdések is; de én magam nagyon szeretném, hogy épp e kurzus tartalma a lehető leghamarabb rögzítésre kerüljön a gyorsírásos jegyzetek alapján, és amint ez megtörtént, akkor természetesen ugye arról is gondoskodhatunk, hogy angol nyelven is megjelenhessék.

Kérdés: Játsszanak-e a gyerekek hangszereken, éspedig melyeken?

Dr. Steiner: A Waldorf-iskolában mindenféleképpen azt az alapelvet képviselem, hogy a technikai lehetőségek függvényében éppenséggel ne csak kezdetlegesen tanítsunk zenét a gyerekeknek, mondjuk zenei elemek hallgatása által, hanem hogy legalábbis azok a gyerekek, akiknek valamennyire tehetségük van ehhez, valóban tanuljanak meg valamilyen hangszeren játszani. Nem úgy kellene kezdettől feltennünk a kérdést: milyen hangszer is legyen az, hanem az a lényeg, hogy a valóban jó zenetanár rá fog jönni, hogy ez és ez a gyerek specifikus tehetségekkel rendelkezik, amelyek bizony, amikor iskolába kerülnek a gyerekek, közvetlenül megnyilvánulnak az egyik vagy a másikféle hangszer vonatkozásában. Az a helyzet, hogy meg kellene próbálnunk individualizálni e téren. Mindez természetesen a Waldorf-iskolában is gyerekcipőben jár ugye, mindazonáltal már eljutottunk oda, hogy egészen elfogadható kis zenekarok és kvartettek alakultak a Waldorf-gyerekekből ily módon.

Kérdés: Gondolja-e, hogy valódi haladás rejlik a zene jövőjére nézve abban, hogy a Schlesinger kisasszony által felfedezett görög hangnemek (modalitások) alapján komponálnak, és a hangszereket, például a zongorát, ennek megfelelően hangolják fel? Jó-e, ha hozzászokunk ezekhez a modalitásokhoz?

Dr. Steiner: Nos, azt szeretném mondani erről, hogy a különféle körülményekből következően mindenféleképpen azon a véleményen kell lennem, hogy a zene számára egyfajta haladás rejlik abban, ha egyre nagyobb szerepet játszik majd az, amit intenzív melódiának szeretnék nevezni. Az intenzív melódia65 azt jelentené, hogy hozzá fogunk szokni ahhoz, hogy a ma egyetlen hangként felfogott hangot már egyfajta melódiának érezzük. Hozzá fogunk szokni tehát a hangok, az egyetlen hang nagyobb komplexitásához. El fogunk jutni ide; és ha eljutunk ide, akkor ez bizonyos értelemben modifikálja is majd a hangskálánkat, abból az egyszerű okból, hogy más módon töltetnek majd ki az intervallumok, másképpen, mint ahogy azt máig feltételeztük. Konkrétabban lesznek majd kitöltve. És akkor, úgy gondolom, éppen ezen az úton találunk majd megint csak kapcsolatot annak bizonyos elemeivel, amit ős-zenének neveznék, és amiben ugye valóban fontos dolgot vélek felismerni a Miss Schlesinger által felfedezett modalitásokban66. Mindenképpen azt hiszem, hogy út nyílik ezzel ahhoz, hogy egyáltalában gazdagodjék a zenei érzékelés, és hogy eljussunk bizonyos dolgokhoz, amik által az ugye mégiscsak többé-kevésbé, hogy úgy mondjam, véletlenszerű skáláinkban túllépünk majd azon, ami ezek által került be a zeneiségbe. Tehát bizony hiszek abban, hogy vannak bizonyos kilátásai annak, ha tovább haladunk e sajátos felfedezés mentén, és ha a zenei érzékelésben hozzászokunk ezekhez a modalitásokhoz.

Kérdés: Lehet-e nyomorék gyerekekkel euritmizálni? Vagy esetleg gyógy-euritmizálni, minden egyes gyermekhez alkalmazkodva?

Dr. Steiner: Egészen bizonyosan igen. Csupán az a lényeg az euritmiánál, hogy megtaláljuk az alkalmazásának módját. Először is az általános euritmiai formákat kell megvizsgálnunk, és végig kell gondolnunk, hogy egy adott nyomorék gyerek képes-e közvetlenül megcsinálni ezeket a formákat, a sajátos nyomoréksá- ga ellenére, vagy pedig esetleg modifikálnunk kell azokat. Ezt minden esetben meg lehet tenni. Az lesz tehát a lényeg, hogy - különösen az egészen kicsi gyerekek számára lesz ez igen előnyös hogy igenis alkalmazzuk a hagyományos művészi eurit- miát az ilyen gyerekeknél. Sőt, bizony egész meglepő gyógyulási folyamatok adódhatnak már a hagyományos euritmiából is.

A gyógy-euritmiát először a legutóbbi itteni orvosi kurzus alkalmával (1921.) dolgoztam ki67 rendszerként, amikor is egy külön kurzusként hozzá is kapcsoltuk ahhoz, ennek a gyógy-euritmiának pedig először is az a feladata, hogy különféle gyógyulási folyamatoknál segítsen. Az is a körébe tartozik, hogy a nyomorékságnál is segítsen. Természetesen viszont az a helyzet, hogy a kisebb mértékű nyomorékság esetében már benne rejlik az, amire szükség van, ami a gyógy-euritmiában adott. Súlyosabb esetekben pedig természetesen az válik lényegessé, hogy adott körülmények között valamely módon élesíteni vagy modifikálni kell a dolgokat. Csak ha igen erősen bele akarunk menni a modifikálásba, akkor lényeges, hogy nagyon óvatosak legyünk.

Ami a művészi euritmia, tehát azok a formák, amelyeket a művészi euritmiában alkalmazunk, ezek egyetlen embernek sem ártanak, hanem csakis a hasznára lehetnek. Ami káros hatásként léphet fel itt, az ugyanarra a területre tartozik, amelyre a többi dolog is, amit az ember tesz, s amely során szintén túl- fáraszthatja magát. Magától értetődik, hogy ugyanúgy, ahogy belebetegedhetünk, ha túl sokat mászunk hegyet, ha túl sokat futunk, ha adott körülmények között túlerőltetjük a karunkat, úgy természetesen az euritmiai gyakorlatok túlzásba vitelével is túlfáraszthatjuk magunkat, s ezáltal mindenféle legyengült állapotokba kerülhetünk. Ez azonban nem az euritmia miatt van, hanem éppenséggel bármi más is előidézheti ezt, és természetesen az ember legdicséretesebb tevékenységei is oda vezethetnek, hogy valaki beteggé teszi magát általuk. A hagyományos euritmiánál tehát nem kell azzal számolnunk, hogy az bárkire is káros hatással lehetne. Ha viszont rátérünk a gyógy-euritmiára, akkor tekintettel kell lennünk arra, amit egyáltalában egyfajta szabályként adtam, amikor annak idején megtartottam a gyógy-euritmia kurzust, miszerint csak úgy szabadna az euritmiával gyógy-euritmiaként dolgozni, ha a teljes kezelés egy orvos felügyelete és irányítása alatt áll, vagyis ha rendes diagnózis áll rendelkezésre, hogy így egy rendes diagnózis alapján tehes- sük a megfelelő dolgokat.

Ekkor azután természetesen határozottan arról van szó, hogy ha még ki is élezzük azokat a dolgokat, amelyek a gyógy-euritmiában tekintetbe jönnek, akkor csakis szigorúan orvosilag-sebészileg járhatunk el, és hogy éppenséggel csak a patológiás állapotok, a patológiás sajátosságok valódi ismerője képes ebben az összefüggésben helyesen cselekedni. Itt sincs másképp, mint hogy nem lehet minden emberre rábízni, hogy mérgekkel foglalkozzék, bizony éppolyan kevéssé lehet bárkire rábízni, hogy gyógy-euritmiát végezzen. Ha pedig mégis valamilyen károsodás jönne létre azáltal, hogy elfuseráljuk a dolgokat, akkor ez megint csak nem olyan dolog, amit a gyógy-euritmia nyakába varrhatunk.

Kérdés: A tegnapi előadásban azzal foglalkoztunk, hogy miként nyúlik át abnormálisán a következő életszakaszokba az, ami egy adott életszakaszban helyénvaló. így vezettük le a túlzottan melankolikus, a túlzottan flegmatikus, illetve a túlzottan szangvinikus temperamentumot. Először is: Hogyan is jön létre a kimondottan kolerikus jelleg? Másodszor: Mi alapján érzékelhetjük a fiatal gyermeknél, hogy efféle hajlammal bír a melankóliára illetve a többi egyoldalúságra? Harmadszor: Lehet-e már a fogváltás előtt ennek ellenében dolgozni?

Dr. Steiner: A kolerikus temperamentum lényegében azáltal jön létre, hogy az élet valamelyik sajátos pontjánál, amelyek úgy a második életév körűire, azután - amiről megint csak beszéltem - a kilencedik illetve a tizedik életév közötti időszakra esnek; vannak aztán még későbbi hasonló pontok is, de főleg ez a két első jön tekintetbe: mégpedig úgy, hogy mindkét esetben különösen erősen működik az „én”. Az„én”, ugye nem olyan, hogy majd csak a huszonegyedik életévben jelenik meg, csupán egy adott életkori szakaszban válik szabaddá, természetesen mindig jelen van az emberben. A születéstől kezdődően, illetve a fogamzás utáni harmadik héttől kezdve jelen van az emberben... Tehát az „én” is működhet túlzott intenzitással, és akkor különösen erősen hat az élet e sajátos pontjainál. Figyeljük csak meg, hogy egyáltalában mi is a helyzet egy ilyen pontnál.

A kilencedik illetve a tizedik életév között egészen sajátosan működik az „én”, arra irányulóan, hogy az ember megtanulja elkülöníteni önmagát a környezetétől. A normál állapot eléréséhez egy adott egyensúlyi állapotra van szükség. Ez az egyensúlyi állapot eltolódhat kifelé; ekkor ez is a szangvinikus temperamentumra hajlamosító sok tényező egyikévé válik. Tegnap, amikor ezzel a dologgal foglalkoztunk, határozottan azt mondtam, hogy különböző tényezők működnek itt együtt, és hogy tegnap éppenséggel azokat magyaráztam meg kiemelten, amelyek egy bizonyos szempontból tekintetbe jönnek.

Nos, mindazonáltal befelé is eltolódhat ez a súlypont. Ez azonban már akkor is bekövetkezhet, amikor beszélni tanul a gyermek, sőt, már akkor is, amikor megtanulja megtartani magát függőleges helyzetben, amikor állni tanul. Mindezekben megvan a lehetősége annak, hogy túlzottan erősen működjék az „én”. Erre oda is kell figyelnünk, és igyekeznünk kell, hogy ne tegyünk semmilyen helytelen dolgot az élet e pontjánál. Helytelenül járunk el, ha például túl korán arra kényszerítjük a gyermeket, hogy szabadon megálljon felegyenesedve. Ennek utánzással kell végbemennie, úgy, hogy akkor álljon fel a gyerek, amikor éppenséggel képessé válik arra, hogy leutánozza a felnőttek felegyenesedett tartását.

Nos, talán különösen intenzíven megértjük ezt, ha megvizsgáljuk, hogy mit is jelent tulajdonképpen egy olyan dolog, mint az ember felegyenesedett tartása. Lényegében - természetesen vannak kivételek, de ezeknél aztán éppenséggel meg lehet magyarázni a kivételességük jellegét -, lényegében az állatoknak olyan a felépítése, hogy a gerincvelő párhuzamosan húzódik a földfelszínnel. Az embernek olyan a felépítése, hogy a normál helyzetében a gerincvelője a földgolyó sugarának irányában áll. Ez a radikális különbség ember és állat között. És ebben az ember és állat közötti radikális különbségben rejlik az, amit egyszerűen felelnünk kell arra, ha a tisztán darwini materialisták - nem azt mondom: a darwiniánusok, hanem a darwini materialisták - azzal jönnek, hogy ugye nem volna lényeges különbség az emberi illetve az állati csontváz között: mindkettőben ugyanannyi csont van és így tovább. Szép, ez ugye igaz, az állati csontváz gerincoszlopa azonban vízszintes, az emberé pedig függőleges. A gerincoszlop e függőleges helyzetében a kozmoszhoz fűződő teljes viszonyunk kifejeződik, ez a viszony pedig azt jelenti, hogy kizárólag az ember válik az „én” hordozójává. Ha az állatokról beszélünk, akkor csak három tagról beszélünk: a fizikai testről, az étertestről vagy a formaképző erők testéről, és az asztráltestről. Az „én” jelenléte csak akkor lehetséges, ha függőleges irányú egy lény szervezeti felépítése.

Egyszer beszéltem erről egy előadásban. Az előadás után odajött hozzám valaki és azt kérdezte: Nos, hogy is van ez akkor, amikor alszik az ember, akkor vízszintes a hátgerince?

Az ilyen dolgokat bizony nem úgy fogják fel az emberek, ahogy szántuk azokat. Természetesen nem arról van szó, hogy azért van az embernek függőleges irányú gerincoszlopa, hogy akkor legyen függőleges a gerince, amikor éppenséggel áll, hanem itt is az ember teljes felépítéséről beszélünk, arról van szó, hogy az ember minden ilyen viszonya, minden csontjának kölcsönös helyzete éppenséggel olyan az érett állapotában, hogy tehát amikor jár, függőleges a gerincoszlopa, míg az állaté vízszintes. Tehát valójában arról van szó, hogy a hátgerinc e függőleges helyzetében lényegében annak jele nyilvánul meg, hogy az ember „én”-hordozó.

Nos, figyeljük csak meg egyszer, hogy milyen különös módon jut kifejezésre az emberi jellegben a fiziognómiai jelentés éppen a függőleges helyzet következtében. Látni fogjuk ugye, ha a megfigyelés megfelelő eszközeivel élünk, hogy vannak olyan emberek, akiknél megállapítható, hogy olyan növekedési rendellenesség lépett fel náluk, hogy az ember például szerves lényének egy rendszere által arra hajlamos, hogy elérjen egy bizonyos testmagasságot; egy másik rendszer azonban ennek ellenében dolgozik, ez pedig összenyomja az illetőt. Lehetséges az emberi szervezet ilyesféle konstrukciója, hogy az embernek bizonyos előfeltételek alapján magasabbnak kellene lennie, mint amekkora valójában, mert egy másik rendszere összenyomja őt. Valami ilyesmi történt például Fichtévtl. Fichte testalkata - sok más embert is megemlíthetnék, például Napóleon esetében is számításba jönne ez a dolog, de sok más embernél is -, Fichténél az volt a helyzet, hogy a szervrendszerei egy bizonyos része alapján tulajdonképpen magasabbra nőhetett volna, mint amekkorára nőtt. így tehát összenyomva maradt. Ez azután abban is kifejezésre jut, hogy az „én”-nek is alkalmazkodnia kell, hogy illeszkedjék ehhez az összenyomottsághoz. Az „én”-ben pedig megnyilvánul a kolerikus temperamentum. Tehát ily módon egy emberi abnormitás kolerikus temperamentumhoz vezethet.

Arra a kérdésre vonatkozóan, hogy mi alapján érzékelhetjük a fiatal gyermeknél, hogy efféle hajlama van a melankóliára illetve a többi egyoldalúságra... Nos, azt hiszem, hogy aki sokat figyelt már meg gyerekeket, annak aligha lesz szüksége kiemelt ismérvekre. Ez ugye egészen határozott formában felszínre tör. És hogy úgy mondjam, ugye csak szabadjára kell engednünk egy kissé az emberi naivságunkat, s így nagyon jól megkülönböztethetünk egy kolerikus gyermeket egy melankolikus gyerektől, nemde bár, ahogy különbséget tudunk tenni aközött, hogy egy gyerek folyton ücsörög és motyog és morog, meg aközött, hogy tombol. Az iskolában nagyon jól meg lehet különböztetni egy olyan gyereket, aki miután éppen a táblára figyelt, a szomszédjához fordul, mond valamit ennek a szomszédjának, majd pedig kibámul az ablakon. Ez bizony a szangvinikus jellég. Olyan dolgok ezek ugye, amelyek bizony a naiv megfigyelési képességek területén belülre esnek.

Ha pedig tovább megy a kérdés: Lehet-e már a fogváltás előtt ennek ellenében dolgozni? - akkor azt kell válaszolnom: igen, mégpedig alapjában véve már azzal, hogy ugyanazokat az eszközöket, amelyeket egyébként későbben alkalmazunk, s amelyekről szó volt, már korábban is alkalmazzuk, úgy, hogy egyszerűen utánzásos formába öntjük őket.

Tegyük fel tehát, hogy egy említett életkorú tomboló gyermekünk van, akkor, ha talán megpróbálunk mi is tombolni, ha éppen olyan kedvünk van, azzal oda vezetjük a gyereket, hogy kifáradjon a tombolásban. Mindenesetre el fogunk érni ezzel egyet s mást.

Alapjában véve azonban nem feltétlenül szükséges ez ebben az életkorban, mert a legtöbb esetben jó, ha a fogváltás előtt hagyjuk kiélni ezeket a dolgokat. Ez esetenként kényelmetlen. Itt azonban valóban olyasvalamivel állunk szemben, amiről tulajdonképpen másképp kell gondolkodnunk, mint ahogy hagyományosan gondolkodni lehet róla, ahogy hagyományosan gondolkodnak erről. Inkább egy hasonlattal szeretném ezt világossá tenni az önök számára, mert így talán könnyebben belátható.

Nézzék, vannak bizonyos gyógyító laikusok, akiknek nincsenek alapos ismereteik az emberi szervezetről, de képesek bizonyos fokig megítélni az abnormitásokat, a betegségek jelenségeit. Egy ilyen embernél megtörténhet, hogy valamilyen beteg jön hozzá, és ő azt mondja: „Igen, ennek az embernek abnormális a szívmozgása. Mit is tegyünk..?” Bizony előfordulhat, hogy azt mondja a gyógyító: „Hagyjuk meg ennek az embernek a szíve abnormitását; hiszen ha visszavezetjük az úgynevezett normális működésre, akkor azt nem lesz képes elviselni: az illető szervezetének éppen erre van szüksége...” És sokszor éppígy a gyermeknél is szükség van arra, hogy azt is tudjuk, hogy meddig kell egy adott dolognak fennmaradnia, magát kiélnie. Ez az, amit ebben az esetben tekintetbe kell venni.

Kérdés: Hogyan kerüli el az antropozófiai iskolázás a szeretetnélküliséget és az emlékezetrombolást a megismerés határainak átlépésekor?

Dr. Steiner: A kérdés valószínűleg azon alapszik, hogy ahhoz, amivel a normál tudatnak meg kell birkóznia az életben, ahhoz, amihez a normál tudatállapot kialakult, szükség van a szeretetre és az emlékezőképességre. A szokványos életben nem lehetnénk meg e nélkül az emlékezőképesség nélkül; s egyáltalán: az emlékezet forrása nélkül a gyermekkor egy bizonyos pontjáig nem volna meg az Én folytonossága. Számos olyan esetet ismerünk, ahol megszakadt ez a folytonosság, ahol az emlékezőképességben hiányosságok vannak. Ez bizony patológiás állapot. És ugyanígy képtelen a kibontakozásra a szokványos élet anélkül, hogy jelen volna benne a szeretet.

Nos, azt kell mondanunk, hogy ha kialakítunk egy magasabb tudatállapotot, akkor annak másféle tartalmai vannak, mint a normál tudatnak. Úgy tűnik, hogy abban, ami a feltett kérdésnek az alapja, az is benne van, hogy - mert az érzéken túli tudat átlépi a megismerés határait - a megismerés határain túl nincsen dolgunk a szeretet illetve az emlékezet kibontakozásával. Ez így helyes; azonban azt is mindig ki szokás emelni, hogy a helyes iskolázás abban áll, hogy az összes többi szerzett tulajdonság mellett megtartjuk azokat a tulajdonságainkat, amelyeket a normál tudat számára alakítottunk ki. Sőt, ha megnézik, hogyan írom le az iskolázást „A magasabb világok megismerésének útja” („Wie erlangt mán Erkentnisse dér höheren Welten?”) című könyvemben, ott ugye odafigyelek arra, hogy erősítsük ezeket a szokványos életbeli tulajdonságainkat, ha felsőbb tudatállapotokba emelkedünk fel. Semmit sem veszünk el tehát a normál tudat e belső képességeiből. Csupán hozzáadjuk azt, amire az emelkedett tudatnak szüksége van. Egy talán valamelyest triviális hasonlattal szeretnék élni, amely nem éppen tökéletesen találó, de amely talán mégiscsak képes egy kicsit megvilágítani a dolgot.

Ugye, ha a szokványos földi talajon járva akarunk előre haladni, akkor járás közben nem szabad elveszítenünk az egyensúlyunkat, és még más dolgokra is szükségünk van ahhoz, hogy rendesen járni tudjunk a szokványos földi talajon, ne essünk el és ehhez hasonlók. Nos, ezekből a tulajdonságokból semmit sem veszítünk el, amelyek arra szolgálnak, hogy a szokványos földi talajon járjunk, ha megtanulunk kötélen táncolni. Amikor kötéltáncot tanulunk, akkor más feltételeknek vagyunk kitéve, de tulajdonképpen nem vethetjük fel a kérdést: Vajon megakadályozhat-e valakit a kötéltánc abban, hogy az illető képes legyen a szokványos földi talajon járni..? Ugyanígy nem akadályozhat meg bennünket bármi módon egy másik tudatállapot elérése abban, hogy meglegyenek bennünk a normál tudat tulajdonságai - amivel természetesen egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a magasabb tudatállapot elérését szellemi kötéltánchoz akarnám hasonlítani. A dolog azonban mégiscsak úgy áll, hogy azoknak a tulajdonságoknak, amelyeket megszerzünk, a normál tudatban teljességében meg kell maradniuk, ha egy fokozott tudatállapotba emelkedünk fel.

Most pedig, az előrehaladott időre való tekintettel, szeretném a még hátralévő kérdéseket olyan gyorsan megválaszolni, ahogy csak lehet, s azután pedig szeretnék egy rövid történetet elmondani.

Kérdés: Mit tartsunk az oktatófilmek egyre szélesebb körű elterjedéséről az iskolákban, és hogyan tehetjük a mellette kiállók számára a legjobban világossá, hogy az oktatófilmek „tanulságosságával” nem lehet ellensúlyozni a károsító hatásukat?

Dr. Steiner: Nos, megpróbáltam belelátni egyáltalában a film titkába, és bizony - akár rossz néven veszik ezt tőlem, akár nem, ez bizony tény - azt kellett találnom, hogy amit ezekben az előadásokban az étertestnek illetve élet-testnek neveztem, azt - különösen az érzékek összehangolását tekintve - rendkívüli mértékben károsítja a filmprodukciók befogadása. Tényleg az a helyzet, hogy a film a teljes lelki-szellemi felépítésünket valóban mechanikussá teszi; egy olyan külső művészetként jelenik meg, amely materialista szemlélethez vezeti az embert. Megvizsgáltam ezt; különösen a háború alatt, amikor filmen agitáltak mindenféle dolgok mellett, láthattuk, hogy milyen mohón fogadták be az emberek a filmprodukciókat - nem is azon voltam igazán, hogy magukat a filmeket figyeljem meg, hanem a közönségüket, és bizony konstatálhattam, hogy a film egyszerűen az emberiség materializálásának totális programjában foglal helyet, amidőn bizonyos értelemben már az érzékelési szokásokba bevezetik a materializmust. Olyan dolog ez, amit természetesen igen hosszan le lehetne vezetni, az előrehaladott időre való tekintettel azonban csak ezeket az utalásokat jegyezhetem meg.

Kérdés: Hogyan bánjunk egy olyan gyerekkel, aki a szülők állítása szerint hároméves korában jól énekelt, de akinek pillanatnyilag - hétévesen - egyáltalán nincs már hallása?

Dr. Steiner: Először is azt kellene megvizsgálni, hogy nincs-e valami, ami pillanatnyilag elfedi a hallást. De ha a gyermek valóban jól énekelt háromévesen, ha tehát igaz, hogy háromévesen jól énekelt a gyerek, akkor bizony lehetségesnek kell lennie, hogy megfelelő pedagógiai bánásmóddal megint éneklésre bírjuk a gyereket, ezt pedig azzal érnénk el, hogy lehetőség szerint megvizsgáljuk, milyen szokásai voltak még a gyereknek abban az időben, amikor jól énekelt, mivel foglalkozott akkor, mit csinált, majd az akkori életének teljes együttesébe helyezzük őt bele ismét, mindazonáltal bizonyos modifikációval, és ekkor közelítünk a gyerekhez az énekléssel. Meg kell próbálnunk úgy felidézni az éneklést, ahogy az annak idején egy adott komplexum része volt - talán még valami más is eltűnt ebből, amit könnyebb újra előhozni, mint az éneklést -, meg kell próbálnunk tehát a korábbi gyermeki élet teljes együttesét teljesen módszeresen újból előhívni a jelenben.

Kérdés: Hogyan viszonyul az antropozófia a Montessori-féle neveléshez; milyen következményei vannak ennek a jövőre nézve?

Dr. Steiner: Tulajdonképpen nem igazán szimpatikus dolog a számomra, hogy egyes olyan kortárs áramlatokkal kapcsolatban válaszoljak, amelyeknek mindig megvan az a sajátosságuk, hogy egyfajta fanatizmussal végzik őket, így sosem teszem ezt szívesen; nem mintha nem szeretnék kérdésekre válaszolni, de arra gondolok csupán, hogy nem éppen a legmélyebb belső szimpátiám berkeiben rejlik, hogy olyan kérdésekre válaszoljak, amelyeket így tesznek fel: Hogyan viszonyul az antropozófia ehhez vagy ahhoz a dologhoz..? Erre nincs szükség; csak azt tekintem feladatomnak, hogy amit az antropozófiai kutatás alapján nyerhetünk, azt képviseljem a világ előtt, és nem tekintem feladatomnak, hogy más dolgokra világítsak rá ebből a nézőpontból.

Csak annyit szeretnék mondani, hogy mindenesetre mindazok a törekvések, amelyek egyfajta elműviesítésre irányulnak - minden olyasmi, ami tulajdonképpen nem része a normál emberi életnek, amikor tudniillik már az egészen fiatal gyermekhez is olyasvalamivel közelítenek, ami nem következik az emberi élet magától értetődő mivoltából, hanem egy művi rendszert találnak ki -, hogy mindez tulajdonképpen nem alapulhat a gyermek egészséges fejlődésén. Manapság nagyon sok dolgot találnak ki e téren, és mindezek a módszerek éppenséggel mégiscsak abba az irányba mennek, hogy nem egy alapos, valódi emberismereten alapulnak.

Természetesen sok helyes dolgot találhatunk ezekben a módszerekben. De mindenütt szükség van arra, hogy azután ezt a helyénvaló részt is arra redukáljuk, ami a helyes emberismeret számára adódik.

Nos, igen tisztelt jelenlévők, arra az időre nézve, ami azután következik majd, hogy ezt a mondandómat is lefordították, szeretnék arra utalni, hogy nem akarok olyan udvariatlan lenni, hogy azt mondjam: egyszer ennek az órának is véget kell érnie; de mivel ugye látom, hogy sok tisztelt jelenlévőnél már most jelen van ennek az igénye, s megint csak szeretnék olyan udvarias lenni, hogy eleget tegyek ennek az igénynek, egy rövidke történetet szeretnék elmondani önöknek, egészen rövid lesz. Volt egy magyar házaspár, aki mindig vendégeket hívott magához estére - Magyarországon igen vendégszeretők voltak az emberek abban az időben, amikor még nem volt ez a zűrzavar -, és mikor tíz óra lett, akkor azt mondta a férj a feleségének: Nos, asszony, most udvariasnak kell lennünk, vissza fogunk vonulni, mert a vendégeink bizonyára haza akarnak térni!