Azok alapján, ahogy eddig ábrázoltam, úgy juthatunk el az úgynevezett imaginatív megismeréshez, hogy a teljes tudatosság szintjére emeljük azt, ami az álomban tudat alatt, nem akaratlagos tevékenységként megy végbe. Ha tehát pontosabban akarom kifejezni magam, akkor azt kell mondanom: nem az álmo- dást emeljük be a tudatba az álomtartalommal együtt - ezzel ugyebár csak valótlanságokhoz jutnánk - hanem azt a tevékenységet, amely tudat alatt visz véghez valamit amikor álmodunk, amit most nem definiálnánk közelebbről; ezt emeljük fel teljesen szándékos tevékenységgé, amelyet a tudat megvilágításában végzünk, s amely ezáltal az imaginatív megismerés alapjává válik. Ez a tevékenység igen lényegesen különbözik a puszta álom-tevékenységtől. A puszta álom-tevékenység során azt, ami a tudatunk elé kerül, külső valóságnak érezzük, mivelhogy nem vagyunk aktív részesei ennek a tevékenységnek. Ha azonban felemeljük a tudatba az álomalkotó-tevékenységet, akkor először is tudjuk, hogy amihez eljutunk, azok a saját magunk által alkotott képek. Sohasem fogjuk őket tehát - mint ahogy már említettem - ebben a formában valóságnak tekinteni, hiszen akkor nem antropozófus kutatók volnánk, hanem halluci- nálók. Nos, ehhez a meditációként végzett tevékenységhez, mely ahhoz vezet, hogy efféle képekben éljünk, hozzá kell jönnie egy másiknak, amely képes ezeket a képeket megint csak elnyomni, amelynek tehát ki kell ürítenie a tudatból ezeket a képeket. Ha elsajátítjuk ezt a tevékenységet, és eljutunk oda, hogy - miután képalkotás és kép-megsemmisítés által fokoztuk a lélek-erőket - teljes tudatossággal éljünk, akkor belekerülünk a szellemi világba. A testünktől függetlenedve végzünk egy szellemi-lelki tevékenységet. Nem testi szerveken keresztül érzékelünk tehát. Nem a testünkkel gondolkodunk, hanem a szellemi-lelki kapacitásunkkal, és mégiscsak eljutunk egy tudati tartalomhoz, amely ekkor szellemi természetű.

Tegnap azt mondtam, hogy az antropozófiai kutató számára a szellemi érzékelés előképét nem a tudat álmodozás-élményei adják, hanem éppenséggel az érzéki észlelés szabad, akaratlagossággal átjárt élményei. Az érzéken túli megismerésben mindazonáltal nem az érzékeinken keresztül észlelünk; viszont különálló képességként tekintünk arra a szabadságra, amellyel az érzéki észlelésen belül mozgunk, a személyiségünktől való függetlenségre az érzéki észlelésben. Ez pedig különösen jól feltárul a lelkünk előtt, ha éppenséggel belemegyünk egyes konkrét részletekbe.

Figyeljük meg az érzéki észlelésnek azt a szervét, amely a legjellegzetesebben szemlélteti az érzéki észlelő-képességet: a szemet. A szem már azáltal is jelzi nekünk viszonylagos szervi függetlenségét, hogy egy önmagában zárt egységként, a szervezet többi részéhez csak csekély mértékű áthidalással kapcsolódva ül benne a szemgödörben. A szemben tehát bizonyos értelemben már a külső téri megjelenéséből ítélve is egy viszonylag független egységet láthatunk az emberi szervezeten belül.

Először tekintsünk el a szem érzéki észlelésének belső vonatkozásaitól és vizsgáljunk meg egy látszólag külsőleges dolgot. A szem szomszédságában helyezkednek el a könnymirigyek. A könnymirigyek folyamatosan kiválasztanak egy főként vízből és sóból álló folyadékot. Ez a könny-folyadék folyamatosan termelődik, amikor ébren vagyunk. Körbenedvesíti a szemet, azt a részét is benedvesíti, amely nyitott szemhéjjal a külvilág előtt exponálódik. így a könny-folyadék folyamatosan lemossa a szemet. A port, amely kívülről a szemhez közelít, lemossa ez a könny-folyadék. És ha a könny-folyadék elvégezte ezt a higiéniai feladatát, ha lemosta a szemet, akkor lefolyik a finom könny-csatornácskákon keresztül az orrba, és ily módon elvezetődik. Ez egy olyan folyamat, ami hozzátartozik a szemrendszer normális működéséhez. De igazat kell adniuk nekem abban, hogy a mindennapi életben nem sokat tudatosítunk ebből a szemen belüli higiéniás működésből, mindez teljesen a tudatalattiban zajlik. Olyan tisztán szervi tevékenységgel állunk tehát szemben, amely értelmes, bölcsességgel teli, de egy tisztán tudattalan, szervi tevékenység.

Nos, van azonban olyan eset, amikor ez a tevékenység fokozódhat. Ez azáltal történhet meg, hogy például valami ütést gyakorol a szemre, vagy a hideg ingerli a szemet. Sőt, azáltal is előidéződhet, hogy maga a szem, vagy az egész további szervezet kifárad; ekkor bővebben választódik ki a könny-folyadék. Ha végiggondoljuk, hogy mi is történik ilyenkor, akkor azt kell mondanunk, hogy az inger, amely beindítja a könny-kiválasz- tást, sokkal inkább felemelkedik a tudatunkba, minden bizonnyal észlelünk valamit az ingerből, és az inger következményeiből is, a könny-folyadék kiválasztásából. Ez az egész tevékenység azonban még tovább fokozható, ez pedig abban az esetben történik, amikor az ember tudatára ébred a világhoz fűződő személyes viszonyának. Akkor történik, amikor az ember valamilyen morális-lelki élményt, szomorúságot, fájdalmat él meg, és ez megríkatja; akkor a morális-lelki élmény hatására választódik ki ez a könny-folyadék. Látják, a tudatosságba emelkedés fokozódásáról van szó. Egy tevékenység - a könny-folyadék kiválasztása - előbb teljesen a tudatalatti szférájában történik, azután egyre inkább felemelkedik a tudatosság szférájába, úgymond a lelki-erkölcsi szférába.

Ezen egyszerű tény mentén - amely az emberi szervezet egy viszonylag önálló részegységében játszódik le - képet alkothatunk magunknak arról, hogy mi is történik akkor, ha meditáción keresztül eljuttatjuk magunkat a testtől független lelki és szellemi élethez. Ha elsírjuk magunkat, mert egy olyan levelet kapunk, ami szomorúvá tesz bennünket, akkor azt kell mondanunk: amit így a levélen keresztül megélünk, az meglehetősen kívül áll a szem rendszerén, semmiképp sem áll valamiféle belső kapcsolatban a szem-rendszerrel. Mégis kiváltódik egy szemre gyakorolt hatás... Hogy a könnyeknek nem magától az olvasástól kell megindulniuk, azt ugye beláthatjuk abból, hogy éppúgy könnyezünk, ha felolvastatjuk magunknak a levelet. Tehát valóban arról van szó, hogy bebizonyítható: itt olyasvalamivel állunk szemben, ami külsőleg történik, és ami a kívülről érkező hatásában egy organikus folyamatot indít be. Mindazonáltal ez a szervi folyamat még mindig olyan, hogy valami rajta kívül álló inger szokta beindítani.

Elképzelhetjük azonban a dolgot még ennél is tovább fokozva. Elképzelhetjük ugyanis a következőt. Tegyük fel, hogy önök gyakorlatokkal edzették magukat, hogy ne törjön el mindjárt a mécses, s így a lét nehéz szükséghelyzeteit úgy élik meg, hogy lelki fájdalmuk nem csekélyebb, mint azoké, akiknek mindjárt elerednek a könnyei, önök csupán ezt a lelki fájdalmat tisztán lelkileg élik meg, és nem kezdenek könnyezni. Ez igazán nem jelenti azt, hogy önök hűvösebbek volnának, csupán azt, hogy élményeik szellemi-lelki szintűek, miközben az, ami éppenséggel a lélekben zajlik, elkülönül a fizikai szervezettől. Ami a lélekben történik, az nem nyomul be mindjárt a fizikai szervezetbe.

Ha azt, amit itt egy - az életből vett - példából leszűrhetünk, gondolatban kiterjesztjük az imagináló, az inspirált tudat valamennyi élményére, ha elképzelünk egy olyan önálló szellemi-lelki élményszintet, amely egyáltalán nem befolyásolja a fizikai szervezetet, amely teljességében a fizikai szervezeten kívül működik - ahogy a lélek fájdalma megélhető könnyek nélkül, anélkül, hogy ráterjedne a szem-rendszerre -, akkor megkapjuk annak az élményszintnek a képét, amely bevezet bennünket a szellemi világba. Láthatják ebből: ha megfelelően járunk el, ábrázolhatjuk a szellemi világban, az érzéklet-szőnyegen túli világban történő benyomás-gyűjtést, úgy, hogy világosan látszódjék: ez a benyomás-szerzés csupán továbbvitele annak, ami valamilyen formában már a normális, hétköznapi emberben is megvan. Csupán csak lelki-szellemi gyakorlatokat kell végeznünk, hogy ily módon eljussunk a testtől való függetlenséghez.

Ha most addig folytatjuk a gyakorlást, hogy eljutunk a saját magunk által előidézett imaginációs képek elnyomásához is, a tudatunk kiürítéséig, és mégis valós szellemi-lelki tartalmat élünk meg, akkor az első dolog, amit megélünk, az eddigi földi életünk tablója lesz, körülbelül a születésig visszanyúlóan. A fizikai testet azonban nem látjuk ekkor. A fizikai test eltűnik annak a szeme elől, aki tehát eljut a testtől független észleléshez. Azonban mindaz megmarad a lélek szemei előtt, amit az ember megélt, ami egyébként olyan tudatalatti emlék-áramlat, amelyből az egyes emlékek felmerülnek. Ez most feltárul a lélek előtt, de nem úgy, mint a megszokott emlékezésben, hanem oly módon, hogy hirtelen teljes egészében megjelenik, hogy bizonyos értelemben idő-organizmusként tárul fel, egy önmagán belül mozgékony idő-szervezetként.

A tér-organizmus, amelyet magunkban hordozunk, azáltal válik szervezetté, hogy az egyes tagjai kölcsönhatás-kapcsolat- ban állnak egymással, hogy az egyes tagok függenek egymástól, és hogy az egész egy totalitássá fűződik össze. A gyomor állapotától függ, hogy milyen állapotban van a fej, és a fej állapotától függ, hogy milyen állapotban van a gyomor. A szervezetben minden rész egymástól kölcsönösen függ. így van ez ebben az idő-rendszerben is: a későbbi élmény, amit az ember megélt, szervesen hozzárendeződik a korábban megéltekhez. Egyszeriben csak egy totális tabló tárul a lelkünk elé.

Ha most annak az erőnek a fokozása által, amellyel korábban elnyomtuk a saját magunk által létrehozott imaginációs képeket, eljutunk oda, hogy most ezt az emlékezeti tablót is elnyomjuk, hogy tehát ne csak a saját testünket ne lássuk már, hanem az egész tablót bensőleg láthatatlanná tegyük és közben mégis az éber állapotban maradjunk, akkor eljutunk a megismerésnek arra a szintjére, amely feltárja előttünk azt a szelle- mi-lelki világot, amelyet a születés előtt, vagy mondjuk így: a fogantatásunk előtt éltünk meg. Azt a szellemi-lelki világot, amelyben benne éltünk, mielőtt leszálltunk a földi létbe, magunkban hordozzuk a földi életünk során. Bennünk él és működik, de úgy él és működik bennünk, mint a hidrogén az oxigénben, amikor a két elem vizet alkot. A születés és a halál közötti földi létben egyáltalán nem lehet önmagában megvizsgálni ezt a szellemi-lelki területet, mint ahogy a hidrogént sem lehet önmagában megvizsgálni, amikor az oxigénhez kötötten van jelen a vízben. Az oxigénnek előbb el kell távoznia a vízből; így kell a szellemi-lelki területnek is felszabadulnia. Ekkor azonban nem a jelenbe kerül bele az ember, hanem éppenséggel a földi élet előtti létbe. Azt érzékeljük tehát valójában, ami azután leereszkedett a földi létformába. Ily módon arról kapunk képet, amiben akkor éltünk, mielőtt leszálltunk a Földre.

Nos, természetesen azt is mondhatjuk, hogy nem akarunk belemenni abba, hogy ily módon felkutassuk az örök elemet az emberben. Igaz, az ember szabad döntése az is, hogy ne akarja ezt. Ha azonban ekkor azt gondolná, hogy valahogy meg tudná ragadni a szellemi-lelki területet a hétköznapi megismerés által, az ahhoz a naiv elképzeléshez volna hasonlatos, hogy az ember képes volna megvizsgálni a hidrogént a vízben kötött állapotában, anélkül, hogy előbb elkülönítené. Bizony be kell vallanunk, hogy a hétköznapi tudat-állapottal egyszerűen nem tudunk hozzáférni a szellemi-lelki világhoz. Ha tehát nem akarjuk elfogadni a szellemi kutatás eredményeit, akkor nincs más választásunk, mint hogy hallgassunk a szellemi-lelki területről, és csupán a lét materiális oldalával foglalkozzunk. Ez némely mai embernek rosszul eshet, de hát vannak az életnek olyan szükségszerűségei, amelyekhez alkalmazkodnunk kell.

így lassanként eljutunk az inspirált megismeréshez. Hiszen az máris egyfajta inspirált megismerés, hogy hagyjuk magunkat olyasvalamitől inspirálni, ami egyébként nem hatolna el a tudatunkba, ami azonban úgy átszervezi lényünket, mint a légzés során vagy a légzés által az oxigén, amelyet materiális úton veszünk fel a környező levegőből. Ez a fajta inspirált megismerés bizonyos értelemben eltölt bennünket, tudatosan eltölt bennünket a születés előtti, a földi életünk előtti létünk tartalmával, mint ahogy a légzés során a materiális oxigén tölt el minket. Belélegezzük a szellemi-lelki létünket. Felemelkedünk az inspirációhoz. A megnevezés nem önkényes, hanem azon jellegzetességek alapján választott, amelyekkel ez a fajta megismerés rendelkezik.

Nos, van ennek a megismerésnek még egy karekterisztikuma, jellegzetessége. Ezzel kapcsolatban „A magasabb világok megismerésének útja” („Wie erlangt mán Erkentnisse dér hóhérén Welten?”) című könyvemben is találnak felvilágosítást. El kell ugyanis sajátítanunk még valamit, ha el akarunk jutni ehhez az inspirált megismeréshez. Ez pedig a lélekjelenlét. Akkor rendelkezünk lélekjelenléttel, ha valamilyen élethelyzetbe kerülve képesek vagyunk gyorsan cselekedni, és nem vacakolunk a helyzet megítélésével, amíg végül elszalasztjuk a cselekvésre való alkalmat. Éppen olyan dolgokkal kell gyakorolnunk, amelyek megkövetelik tőlünk, hogy gyorsan cselekedjünk, gyorsan megragadjuk az alkalmat, mert az ugyanis, amit az inspiráció elénk idéz, gyorsan tovaillan; in status nascendi, azaz a megszületés pillanatában már tova is tűnik. Képesnek kell lennünk gyorsan ráirányítani a figyelmünket.

Láthatjuk ebből: ha a mindennapi külső érzéki világban mozgunk, az a térben terjed ki. Ha a következő elénk táruló szintre jutunk, a saját élet-tablónkhoz, akkor egyszeriben az idővel állunk szemben; most pedig, az inspirált megismerésben, kiléptünk az időből is. Arra kényszerülünk, hogy azonnal észleljünk. Teljesen kiléptünk az idő dimenziójából. Az időnek egyáltalán nincs már belső jelentősége arra nézve, amit az inspirált megismerésben nyerünk.

Ha beleéljük magunkat abba a bizonyos élet-tablóba, akkor azt találjuk: ebben az élet-tablóban a dolgok sokkal valószerűbbek, mint a puszta emlékezésben. Az emlék-képzetek semlegesek, nincsen belső erejük, bizonyos értelemben csak úgy ott hevernek, felvehetjük őket, de nincs belső erejük. Annak, amit az élet-tabló tartalmaz, van belső ereje, és egyúttal azok az erők is megvannak benne, amelyek az embert alakítják, amelyeknek belső formaképző hatásuk van, amelyek például a gyermekben, ahol az agynak kezdetben még nincs meg a teljes plasztikus kialakítása, hanem az csak az első életévek során alakul ki, érzéken túli formaképző erőkként működnek. Ezeket az érzéken túli formaképző erőket ismerjük most meg azáltal, hogy benne vannak ebben az élet-tablóban. Nem valami puszta absztrakt képzetet ragadunk meg tehát, hanem egy realitást, egy időbeli folyamatot, amely tele van erőkkel: ez pedig egy finomabb részünk, amelyről étertestként beszélünk, a formaképző erők testének is nevezik, amely térbeli zárt képet pillanatnyilag megragadva nyújt csupán a folyamatos áramlásában. Ez az étertest állandó mozgásban van. És ha megpróbáljuk megfesteni, akkor tulajdonképpen valótlan dolgot festünk, olyasvalamit, ami csak egyetlen pillanatig létezhetne, hiszen a rákövetkező állapot már megint más, és a megelőző állapot is más volt. Az étertest éppenséggel egy időbeli test, amely azonban erő-testként, a formaképző erők testeként az emberi szervezet növekedésének és az anyagcseréjének is alapjául szolgál, s amelyről egy finomabb, éteribb testként beszélünk. Az ’éteri’ szónak mindazonáltal nem szabad arra emlékeztetnie bennünket, ahogy a fizikában használják, hanem csakis arra, amit az imént jellemeztünk és így neveztünk.

Ha most az imaginatív megismerésben eljutunk odáig, hogy belehelyezkedünk a szellemi-lelki külvilágba, és először is elértük, hogy érzékeljük a saját élet-tablónkat, tehát az étertestünket vagy a formaképző erőink testét, akkor a megismerő-életünk keresztülment egy bizonyos átalakuláson, egy transzformáción. Amit ilyenkor ennek az éteri részünknek a felismerésében végzünk, az nem a hagyományos naturalista-absztrakt megismerésmódhoz, hanem a művészi alkotáshoz hasonlatos, és ugyanakkor mégiscsak sokban különbözik attól. Sokkal inkább egyfajta alkotó gondolkodást kell kialakítanunk, egy olyan gondolkodást, amely bizonyos értelemben már a művészember sajátos elképzelésmódjára, képzetalkotására emlékeztet. Mindazonáltal ez megint csak sokban különbözik is a művészi elképzelésmódtól. Hiszen az, amit a művész elképzel, megmarad a fantázián belül. A fantáziadús alkotó tevékenység a legnemesebb értelemben a testiséghez, a testhez kötött, nem pedig a testtől függetlenített tevékenység. Az a tevékenység, amelyet az imaginatív megismerésben gyakorlunk, független a testtől, és ezért is ragad meg realitást. A művész alkotásai nem olyanok, hogy valóságként tudnának belehelyezkedni a világba. Bizonyára még sohasem volt olyan elképzelésük, hogy a Milói Vénusz elkezd lépkedni, és önök felé jön. Az, amit a művész megalkot, ugyebár nem valóság. Éppily kevéssé lehet meg önökben a félelem, ha egy festményen egy ördögöt láttak, hogy az ördög, amely oda van festve, elragadhatná önöket. Az a mód, ahogy a művész belehelyezkedik a valóságba, az emberi fizikai valósághoz kötődik, de nem hatol be a szellemi-lelki valóságba. Az, amit az imaginatív megismerésben megszerzünk, az igazi valóságba, reális történésbe merül.

Nos, mindazonáltal azt is lehet mondani, hogy logikusan, ismeret-elméleti úton bebizonyítható volna, hogy a megismerésnek egyáltalán nem kellene felemelkednie a művészi alkotás szintjére. Hiszen a megismerés azt jelenti, hogy a társalgás fogalmainak segítségével az egyik fogalomtól logikusan eljutunk a következőhöz; ha pedig éppenséggel átmegyünk a művésziességbe, akkor túllépünk a megengedett megismerési területen. Hosszan és jól el lehet filozofálgatni ily módon arról, hogy milyennek is kellene vagy nem kellene lennie a megismerésnek: ha a természet, ha a világ egy művész, akkor bizony nem fogja megadni magát egy pusztán logikai megismerésnek. Nem jutunk közel hozzá; kivonja magát egy pusztán logikai megismerésmód hatásköréből. Ezért hát bármilyen puszta logikával is igazolható, hogy a megismerésnek nem kellene művészinek lennie: egy nem-művészi megismerésmóddal éppenséggel nem merülhetünk bele az éteri valóságba. Az számít, hogy a világ milyen, nem pedig az, hogy milyennek szeretnénk látni a megismerést, nem az, hogy valamiféle logikusan helyesnek tartott feltételek alapján ismerjünk el valamit. így azt kell mondanunk: egy ponton bejön a képbe egy művészi mozzanat, amikor a hagyományos, tárgyi szintű megismeréstől felemelkedünk az imaginatív megismeréshez.

Ha pedig felemelkedünk az inspirált állapotig, akkor az inspirációk, amelyeket a tudatunkban hordozunk, olyanok lesznek, hogy megint olyan élményekhez hasonlíthatjuk őket, amelyek hasonlítanak hozzájuk, és mégiscsak mások; ezek pedig a morális benyomások, illetve az erkölcsi ideák felfogása. Azáltal hasonlítanak a szellemi világból származó inspirációk az erkölcsi ideákhoz, hogy minőségileg ugyanazt tesszük, amikor az inspirált képzeteket átéljük, mint amikor erkölcsi ideákat és ideálokat fogadunk be a tudatunkba. A belső megélés minőségében hasonlítanak az inspirációk az erkölcsi ideálok megéléséhez; viszont megint csak teljesen különbözőek azáltal, hogy az erkölcsi ideáloknak, amelyeket megragadunk, nincs meg az a belső aktivitásuk, hogy saját erejükből megvalósítsák magukat. Az erkölcsi ideáljaink önmagukban hatalom nélküliek, tehetetlenek a világban. A fizikai személyünkön keresztül kell őket megvalósítanunk. A fizikai személyünkön keresztül vezető kerülő úton át kell a világba helyeznünk őket. Az erkölcsi ideál önmagában egy puszta gondolat marad. Az inspiráció nem ilyen. Úgy hívjuk életre, hogy minőségileg hasonlít az erkölcsi képzetekhez, a morális impulzusokhoz; azonban a világban való benne állása által valóságosnak, hatalommal bírónak bizonyul, olyasvalaminek, ami úgy fejti ki a hatását, mint a természeti erők. Egy olyan világba merülünk tehát bele, amelyet úgy kell elgondolnunk, mint az erkölcsi világot, amely azonban saját ereje által kezdettől fogva valóságos.

És ha eljutottunk odáig az inspirációban, hogy immár belehelyezkedünk a szellemi-lelki világba, hogy a szellemi-lelki világ tartalommal bír a számunkra, akkor van még valami, amire e szellemi-lelki világ teljes megéléséhez szükségünk van. Akkor be kell vinnünk valamit ebbe a szellemi-lelki világba, ami éppenséggel nem az absztrakt gondolati világunk része. Bele kell vinnünk a szemlélet tárgya iránti odaadást. Ugyanis nem ismerhetünk meg teljességében egy lényt vagy erőt a szellemi-lelki világban, ha nem tudunk saját lényünkkel teljesen beléhatolni, szeretettel beléáramlani abba, ami az inspirációban elénk tárul. Az inspiráció bizonyos értelemben mindenekelőtt csupán a szellemi-lelki világ megnyilvánulása. Belső lénye akkor tárul fel előttünk, ha mi magunk szeretetteljes odaadással beleáramlunk abba, ami inspirál bennünket. És amikor ily módon, eleven emelkedett állapotban éljük meg a szellemi-lelki valóságot, az intuíció szintjére kerülünk.

Ez az intuitív megismerés. Az intuíció árnyékai már a mindennapi életben is előfordulnak, s a vallásos érzületben, vallásos érzésekben élik ki magukat. Ami a vallásos érzületben csupán egy bensőséges érzés, anélkül, hogy az ember belehelyezkedne egy sajátos világba, az a szellemi intuícióban teljesen valóságos. így a szellemi intuíció hasonló, és megint csak teljesen más is, mint a puszta vallásos érzület. A puszta vallásos érzület megmarad szubjektívnek. A szellemi intuícióban a dolgok belső lényege átáramlik az objektivitásba, benne él a szellemi-lelki valóságban, s így azt mondhatjuk: Az érzéken túli megismerés intuitív módja hasonló és különböző is, mint a vallásos képzetvilág.

Ha tehát szeretnénk egy bizonyos rendszerben egymás mellé illeszteni a magasabb rendű megismerés e szintjeit, úgy azt mondhatjuk: legelső a mindennapi élethez tartozó tárgyi szintű megismerés; ez naturalista jellegű. Azután eljutunk az imagináció általi megismeréshez; ez művészi jellegű. Ezután következik az inspiráció általi megismerés; ez morális jellegű. Azután pedig az intuíció általi megismeréshez jutunk; ez vallásos jellegű, abban az értelemben tehát, ahogy azt jellemeztem.

Látják, ami itt a valóságban megragadható művészeti jellegű képzetek, erkölcsi-, vallási jellegű képzetek által, az ugyebár benne működik az emberben, bensőjéhez tartozik. Csupán kivonja magát a mindennapi tudatállapotból. Ezért éppen azáltal foghatjuk fel a teljes embert, hogy megismerjük az érzéken túli tudatállapot élményeit. Mivel az, ami a szellemi világból a fizikai világba belejátszik, a gyermekben erősen hat, ezért különösen a gyermeki természetet ismerhetjük meg alaposan, ha ismerjük az emberlény magasabb alkotórészeit: azaz ami az imagináció, az inspiráció, az intuíció által ismerhető fel az emberben. Mindazonáltal a megfelelő viszonyba kell helyezkednünk azzal, ahogy az érzéken túli világ a fizikai-testi világhoz viszonyul.

Ezt különösen jól megtehetjük az emlékezet, az emlékezés példáján. Az emlékezet a maga tevékenységében teljesen a testi-fizikai világot ragadja meg. Testünk részese az emlékezetünk működésének. Ez már a teljesen szokványos tapasztalataink által is igazolható. Ha a mai napon megtanuljuk egy szerep szövegét, vagy egy verset, s az valahogy sehogy sem akar igazán belénk hatolni, akkor alszunk rá egyet, azután másnap gyorsan, szinte magától megy a dolog. Testünk regenerációs fázisa által felkészült arra, hogy elvégezze azt a munkát, amelyet éppenséggel testi tevékenységként kell elvégeznie az emlékezésben.

De persze részleteiben másként is igazolható a hagyományos anatómia, fiziológia által, hogy hogyan béníthatok meg, választhatók le az idegrendszer bizonyos részterületei, és hogyan törlődnek ki ezáltal az emlékezet bizonyos részterületei is. Egyszóval, jól átlátható az emlékezet kötődése a testi szervezethez. A test dolgozik, amikor emlékezeti működés zajlik. Ez az emlékezeti működés, emlékező-képesség azonban, ahogy már az eddigiekből is következik, teljesen más, mint amit az imaginációban, az inspirációban, magasabb tudat-állapotban megélünk; hiszen ez független a testiségtől. Amit így érzéken felül megélünk, annak nem szabad belejátszania a testiségbe. És ez meg is mutatkozik ezeknél az élményeknél, ezekre nem lehet ugyanis a szokványos módon emlékezni, nem vésődnek be a szokványos emlékezetbe.

Annál, aki antropozófiai úton végez kutatást, az egyéb élményekre vonatkozó szokványos emlékezetnek teljesen külön vágányon kell futnia; érintetlennek kell lennie. Bizonyos értelemben mindig maga mellett kell hordoznia ezt a második személyiségét, aki ő a hétköznapi életben. De nagyon is jól tudja: ezen kívül az érzéken túli élményekben él, ezek pedig egyáltalán nem vésődnek be a szokványos emlékezetbe. Éppúgy, ahogy például egy halat, amit megnézünk, nem hordunk valóságosan az emlékezetünkben: képileg hordjuk magunkban; újra vissza kell térnünk a halhoz, ha érzéki észleletként szeretnénk látni. Az érzékeken túli élmények esetében is észleleteink vannak, nem képzeteink, ezért újra és újra vissza kell térnünk hozzájuk. Arra viszont emlékezhetünk, hogy hogyan csináltuk, hogyan jutottunk el az érzékeken túli észlelethez. Ha újból így teszünk, az megint megjelenik, de passzív módon; az emlékezetben nem él tovább. Ezért csakis aktivitásban érhető el újra. Ez „az emlékezet körein kívül állás” egy sajátos jellemzője az érzéken túli észleleteknek. Újra elő lehet idézni őket, de megint ugyanazon az úton kell eljutni hozzájuk, mint ahogy a legelső alkalommal is előidéztük őket. Arra az útra, ahogy eljutottunk hozzájuk, lehet emlékezni, de nem emlékezhetünk egyszerűen az érzéken túli észleletre.

Éppen ebből látszik, hogy az érzéken túli észleletek mások, mint amit a szokványos észlelés területe felölel. Emellett pedig mindig érvényes, hogy az egészséges emberi emlékező-erőnek minden valódi érzéken felüli észleléskor azzal párhuzamosan kell működnie. Aki az érzéken túli észleletek áradatában elveszítené emlékképeinek szokványos áramát, az teljes személyiségét átfolyatná az érzéken túli észlelésbe. Nem antropozófiai kutató volna, hanem egy hallucináló ember, aki teljesen a vízióiban, a képeiben, a hallucinációiban él.

Azonban éppen ez az, ami számít, hogy minden pusztán hallucinációs élmény ki van zárva, hogy minden érzéken túli élmény amellett áll, ami egyébként a lélek egészséges kiindulópontja az életben. Ezt mindenképpen meg kell jegyeznünk, ha helyesen akarjuk megítélni az érzéken túli megismerést. Aki azt veti a szemünkre, hogy az antropozófia által megadott imaginációk és inspirációk is csak hallucinációk volnának, aki ezt mondja, az éppenséggel még nem ismeri az antropozófus út jellemző sajátosságait, ez esetben pedig olyasvalamiről beszél, amit nem is ismer.

Fontos, hogy átlássuk az érzéken túli észleleteknek és az emlékezetnek ezt a viszonyát. Hiszen amint látják, ezek a dolgok mind az emberi élet realitásai. Az érzékeken túli világ, amelyet imaginációval, inspirációval feltárunk a lelkünk előtt, az valóságos létező. Csupán be kell hívnunk a tudatunkba. Az emlékezeti működésben azonban nemcsak aktívan munkálkodunk, hanem a tudatalattink is együttműködik. Az tehát, amit az imagi- nációban megélünk, a szellemi világban marad, bizonyos értelemben csupán megérinti az embert, egyesül vele; az viszont, ami emlékké válik, beléhatol az emberbe, megragadja és együttműködésre készteti a fizikai szervezetet. Lemerül a fizikai szervezetbe. Éppen az imagináció és az emlékezet összehasonlításából látható pontosan a különbség aközött, ami egyszer megtestesül, illetve ami folytonosan, a születés és a halál között is bennünk él az érzéken túli világból, ami azonban kivonja magát a mindennapi tudat hatóköréből, és ezért az antropozófiai kutatás által kell lelepleznünk, feltárnunk.

Épp azáltal ismerjük csak meg a teljes, az egész embert, hogy elmerülünk a kizárólag az érzékeken túl megélhető emberlény és a testi-fizikai ember együttműködésében; azáltal pedig, hogy beleéljük magunkat abba, amit az érzékeken túli megismerés elénk tár, a gyermeket, a kialakulóban lévő embert is úgy ismerjük meg, hogy valóban megfelelő módon tudjunk vele bánni a nevelés és a tanítás művészetén keresztül. Éppen egy ilyen konkrét példával - mint az érzékeken túli valóság és az emlékezeti működés viszonya - lehet egyes dolgokat szemléletessé tenni.

Tegyük fel, hogy valamelyik iskolai osztályban volna egy olyan gyermek, akit egy adott időponttól kezdve mi tanítunk. Először általánosabb módon járunk el, és úgy gondoljuk, hogy helyesen cselekszünk. Egy bizonyos ponton azonban észrevesszük, hogy ez a bizonyos individuális gyermek egyre sápadtab- bá és sápadtabbá válik. Nem kell, hogy mindjárt egy egészen durván feltűnő sápadtságról legyen szó, hanem éppenséggel lehet, hogy egy ilyen sápadtságot csak az képes észrevenni, aki különösen jól iskolázta magát az ilyen felismerésben. Mindazonáltal a tanárnak, a nevelőnek az élet finomabb észlelésére és megfigyelésére kell berendezkednie.

Nos, azok a dolgok, amelyeket most jellemezni fogok, természetesen a legkülönfélébb egyéb dolgoktól függnek; az azonban, aki éppen az antropozófiai, érzékeken túli út megismerése által az ember-ismeretbe is beledolgozza magát, az tanárként, nevelőként az ember-lény effajta eleven megismerése által elmélyítő, fokozó hatással lesz a saját teljesen természetes, elemi nevelési illetve tanítási ösztöneire. Az olyan pedagógia illetve didaktika, amely szabályait absztrakt törvényekbe foglalja, a gyakorlati nevelő és tanár számára tulajdonképpen tényleg olyasvalami, ami fokozatosan olyan élethelyzetbe hozza őt, mintha folytonosan a saját lábára lépne és így akarna járni; mindenféle elfogulatlanságot elvesz az embertől. Ha folyton végig kellene gondolnunk, hogyan is kell tulajdonképpen nevelni, milyen szabályokat ír elő a pedagógia és a didaktika, akkor elveszítenénk az elfogulatlanságunkat, akkor elveszítenénk az ösztönös megérzéseink létjogosultságát. Nem így működik az a pedagógia és didaktika, amely antropozófiai alapokra épül; ez sokkal inkább behatol a teljes emberi életbe, és nem ássa alá az elemi nevelési ösztöneinket, hanem éppen hogy feltüzeli, élénkíti, átmelegíti, megerősíti azokat. Nem veszítjük el az elfogulatlanságunkat, hanem elmélyítjük, élénkítjük azt. Ez az, amire az antropozófiai pedagógia és didaktika a tanár, a nevelő számára törekszik. Ezért ha mégoly változatosak is a körülmények, ahogy az életben minden változatos: ha egy ilyen elsápadó gyermekkel van dolgunk - ha más okokból vált sá- padttá, mint amiket most felsorolok, azt a tanár, a nevelő a természetes ösztönéből következően minden bizonnyal észre fogja venni, de előállhat az az eset is, amelyet most vázolok fel -, ekkor a pedagógiai ösztöneinkből következően, amelyeket az antropozófiai szemlélettel elmélyítettünk, mindent tekintetbe veszünk, akkor talán arra jutunk: ezt a gyermeket túltömtük emlékezeti anyaggal; túl sok mindennel terheltük meg az emlékezetét.

Látják, ezért kell az antropozófiának azon dolgoznia, hogy ráirányítsa a figyelmet a lelki-szellemi oldal és a fizikai-testi oldal efféle egymásra hatásaira. Az antropozófia nem csupán valamiféle puszta tant akar adni az embernek a szellemi világról, hanem képessé akar válni arra, hogy megértse a szellem eleven működését a materiális világban is. És csakis ez teheti az embert gyakorlatiassá az életben; csakis ez képes az embert erővel felvértezve belehelyezni a világba, amelyben el kell végeznie a feladatát.

Nos, észrevehetjük - ha nem sikerül a jelenséget idejében megragadni, hogy egy gyermeket az emlékezeti anyag túltáplálásával tettünk sápadttá -, hogy a sápadtság azután fokozódik. Ha továbbra is túltápláljuk emlékezeti anyaggal, akkor a következő lépcsőfok egy lelki megnyilvánulás lesz: a gyermek szorongóvá válik, félelmi és pánik-állapotok uralkodnak el rajta. Ennek sem kell megint csak durván megnyilvánulnia a felületes szemlélő előtt, hanem éppenséggel a finom megfigyelés előtt tárul fel, amit a nevelő- illetve tanító-művésznek el kell sajátítania. Az utolsó lépcsőfok pedig, ha valamilyen elméleti előítéletekből következően továbbra is egyre több és több emlékezeti anyaggal tömjük a gyermeket, növekedési zavarokban nyilvánul meg. A gyermek valamilyen módon még a növekedésben is visszamarad.

Láthatjuk ebben a szellemi-lelki oldal illetve a fizikai-testi oldal egymásra hatását. Megtanulhatjuk belátni, hogy mennyire szükséges is a tanító-, a nevelő-művész számára elképzelést alkotni arról, hogy hogyan kell bánni az egészség illetve a betegség felé húzó emberi hajlamokkal. A durva megbetegedés eseteit természetesen az orvosra hagyjuk, a nevelés során azonban folytonosan az egészség illetve a betegség felé húzó finomabb hajlamok kiélésével van dolgunk. Ezeknek bizony mindig jelen kell lenniük, elérhetőnek kell lenniük a tanító, a nevelő tudatában. A tanítónak, a nevelőnek mindig tudnia kell, hogyan hajlik az emberi természet a totalitásából következően arra, hogy egyes dolgok által egészséghez, mások által betegséghez jusson; hogyan jönnek létre betegség-okok például abban az esetben, amelyet az imént ecseteltem. így kialakított tudattal el fogunk jutni oda, hogy a megfelelő módon elkerüljük az emlékezet túlterhelését, és más módón közelítsünk a gyermekhez. És látni fogjuk, hogy a gyereknek megint egészségesebb élet-színe lesz majd, ha az elkövetkező időben nem annyira az emlékezetére apellálunk, hanem inkább arra, amit átél. Mondjuk, mutatunk neki valami szépet az egyik nap, amiben közvetlenül örömét leli, másnap pedig valami más szép dolgot, vagy az előbbit egy másik variációban. Az elkövetkező időben tehát nem az emlékezőképességére apellálunk.

Vagy képzeljünk el egy fiút, akit szintén mi tanítottunk egy bizonyos ideje. O a finomabb észlelés számára egy idő után azt mutatja, hogy kissé kipirul. Nem szégyen-pír önti el, hanem a teljes egészségi állapotával összefüggő kipirulást figyelhetünk meg. Nem kell, hogy ez durván jelenjék meg, hanem a bensőséges megfigyelés számára derül ki: a kisfiúnak most egyszerűen pirosabb a bőrszíne, mint korábban jellemző volt. Természetesen megint csak mindenféle oka lehet ennek; ez azonban az egészséges nevelés- és tanítás-művészet számára az egyedi esetben ki fog derülni. De előfordulhat az az eset, hogy az emlékezőképesség vonatkozásában éppen erre a kisfiúra túl keveset bíztunk, hogy túl kevéssé hagyatkoztunk az emlékezőképességére. Ezért pirult ki, és ezt most egy másik irányban kell kijavítanunk, amikor elkezdjük dolgoztatni az emlékezőképességét. És megint csak megvan annak a fokozódása, amivel itt találkozunk - hogy úgy mondjam - az enyhe kipirulásban. Nevezetesen a következő lelki szint: a kisfiúnak csendesebb, de hajlamként már jelentős harag- illetve dühkitörései lesznek. Bizony lehetséges ilyen összefüggés, hogy az emlékezőképesség terheletlenségéből következően egy gyermek haragos kitöréseket, beteges enyhébb dühkitöréseket produkál, amelyek megint csak károsan hatnak vissza a szervezetre; hiszen a szellemi-lelki az embernél a születés és a halál között folytonos kölcsönhatásban van a fizikai-testivel. A legnagyobb mértékű fokozódás pedig, ami itt kialakulhat, az, hogy az érintett gyermek légzése, vérkeringése fokozódik, szabálytalanná válik. Ebben az irányban is nagyon rossz hajlamokat ültethetünk el a gyermekben, ha nem igazodunk ki abban, ami először is a bőrszín pirosabbá válásában, később az enyhébb harag- és dühkitörésekben, majd a légzési illetve keringési folyamatok enyhe fokozódásában fejeződik ki... Némely hajlam, amely az emberben rejtőzik, és csupán évek múltán - ha más kiváltó okok is fellépnek - vezet talán igen súlyos betegségek kialakulásához, némely ilyen hajlam oka az elhibázott nevelői-, tanítói-tanári mesterség eljárásaiban rejlik.

Ezért annak, aki nevelővé és tanító-művésszé akar válni, ismerettel kell rendelkeznie arról, hogy milyenek az emberi természet egészséghez, illetve betegséghez, megbetegedésre való hajlamhoz vezető útjai. Ahogy azt elmondtuk, az extrém esetek az orvosra tartozhatnak, azonban az ember fejlődése során folytonosan rálépünk az egészségre illetve betegségre való haj- lám ösvényeire. A nevelő-, a tanító-művésznek ismernie kell ezeket. Sőt, képesnek kell lennie finomabb megnyilvánulási formáikban is megfigyelni őket. Olyan dolgok ezek, amelyeket a nevelőnek, a tanárnak legeslegelső sorban tudnia kell az ember egészségessé illetve beteggé válásáról.

Hogy ezt még szemléletesebbé tegyem, egy drasztikus példával fogok élni, ami bár támadható, az életben azonban minden a legváltozatosabb formákba bújhat. Ezért az is, amit felvázolok, más esetekben természetesen megint csak kialakulhat teljesen más okokból is. Az ember hozzászokik, ha beleéli magát az antropozófiai pedagógiába és didaktikába, hogy a fellépő jelenségek mögött éppenséggel a legkülönfélébb okokat keresse; de minden további nélkül lehetséges az az összefüggés is, amelyet most szeretnék bemutatni.

Tegyük fel, hogy egy fiú vagy lány ott ül az osztályban. Hosszú időn keresztül teljesen normálisan odafigyelt, teljesen meg voltunk elégedve a figyelmével. Egyszerre csak elkezd enyhén blazírttá, tompulttá válni, s már nem elég figyelmes. Bizonyos dolgok, amelyeket elővezetünk, elmennek mellette. Ekkor talán előfordulhat, hogy egy iskolázatlan nevelőművész - a világképétől függően - a testi fenyítés eszközéhez nyúl, vagy valamilyen más büntetéshez, hogy a gyereket megint figyelmesebbé tegye. Az, aki kiismeri magát az ember szellemi-lelki oldala és testi-fizikai oldala közötti összefüggésben az egészség illetve betegség útjainak vonatkozásában, teljesen más eszközökhöz fog nyúlni. Azt fogja mondani az illető fiúnak vagy lánynak: „A megfelelő időben le kell vágnod a kezed vagy lábad ujjainak körmeit; túl sokáig vársz, mire levágod a kéz- vagy lábkörmeidet.” Hiszen az, ami itt növekedési erőként nyilvánul meg, az emberi épülés, megformálódás részévé válik, a kéz- és lábkörmök növekedését eredményezi, ugye ez is lélekkel áthatott, szellemmel áthatott dolog. És ha a kezek vagy a lábak ujjainak körmei túl hosszúra nőnek, akkor ez a növekedési erő feltorlódik, akkor ez a növekedési erő nem tud beleömleni a kéz- vagy lábkörmökbe, visszaszorul. A növekedésnek ez a megszorulása pedig, ami akkor válik majd megint szabaddá, ha levágjuk a körmöket, ha tehát megint adott az a kicsi szabad felület; ez a torlódás másfelől visszaszorítja a figyelem szellemi-lelki oldalát. Hiszen a figyelem csak a szervezetben áramló teljes, szabad, gátolatlan élet mellett alakulhat ki. A legtöbb esetben az olyan gyerekeknél, akiket rávezettünk, hogy megfelelő módon vágják le a kéz- és lábkörmüket, bizony nem fogunk ilyen változásokkal, metamorfózisokkal találkozni a figyelem-szintjükben.

Csak azért hozom elő ezt a példát, hogy lássák: az antropozófiai pedagógiának és didaktikának nem célja, hogy elhanyagolja a fizikai oldalt, és csak egy ködös-szellemi szintre emelkedjék fel, hanem éppen azért figyel a szellemi oldalra, hogy megfelelő módon értse meg az életet, és helyesen bánjék az élettel.

Így a tanár, a nevelő azáltal, hogy megtanul ily módon meg- ismerően belehelyezkedni az emberi természetbe, éppen az ember egészséghez illetve betegséghez vezető útjainak vonatkozásában eljut majd a hivatásában a helyes megoldáshoz.