Amit tegnap a szellemi megismerés régi útjairól mondtam, ahhoz további példaként szeretném hozzáfűzni azt az utat, amelyet a szó legtágabb értelmében véve aszkézisnek neveznek. Ezzel egy olyan út leírásához érkezem, amely korunkban még kevésbé követhető, mint amit tegnap jellemeztem. A mi korunkban, a mi civilizációnkban más szemléletek, más szokások uralkodnak, mint abban a korban, amelyben az aszkézis révén keresték a magasabb szellemi megismerést. Ahogy a jóga útját ma valami szellemibb, lelkibb úttal kell helyettesíteni, úgy a modern embernek az aszkézis útja helyett is más úton kell járnia. Könnyebben megérthetjük, mit kell értenünk a szellemi életben modern úton, ha fogalmat alkotunk arról, amit tulajdonképpen az aszkézis módszere akart.

Az aszkézis lényegében bizonyos gyakorlatokon alapul. Ezek a gyakorlatok kiterjedhetnek a lelkiekre és szellemiekre is. Most azonban elsősorban azt szeretném tekintetbe venni, hogyan végezték ezeket a gyakorlatokat annak érdekében, hogy a testet bizonyos módon egy időre minden emberi élményből kikapcsolják. És éppen a test kikapcsolásával érték el a szellemi világ átélését. Ezek a gyakorlatok abból álltak, hogy a testet bizonyos módon edzették, hogy képes legyen az átélt szenvedés és gyötrelem útján megtanulni a fájdalom elviselését anélkül, hogy ez a lelket túlságosan megviselné, hogy megtanulja elviselni a fizikai szenvedést anélkül, hogy a lélek teljesen belemerüljön ebbe. Úgy számoltak az emberi test elsorvasztásával, tűrőképességének fokozásával, hogy amint a test egy bizonyos módon egyre gyöngébb lett, föltámadt benne a szellem; szabaddá tette magát a közvetlen észlelésektől, hogy közvetlen szellemi átéléshez jusson. Bár ez a módszer ma nem ajánlatos, tapasztalható, hogy olyan mértékben, ahogy az emberi organizmus fizikailag legyengül, az ember számára lehetővé válik, hogy saját szellemi-lelki lényét magába fogadja. Tény, hogy a szellemiség érzékelhető lesz, ha a fizikai tevékenység visszaszorul.

Egy összehasonlítással szeretnék rávilágítani arra, amit tulajdonképpen mondani akarok. Nézzük meg az emberi szemet! Az emberi szem azért van, hogy közvetítse azt, amit a fény útján érzékelhetünk. Hogyan tudja a szem érzékelhetővé tenni a fényt az ember számára? Azáltal - most képszerűen szeretném magam kifejezni -, hogy önmaga számára semmit sem akar. Abban a pillanatban, amikor a szem belsőleg önmaga számára akar valamit, mondjuk, amikor az organikus tevékenység, az élettevékenység túl élénkké válik a szemben, amikor tehát például átlátszatlanná válik, megkeményedik a lencse vagy az üvegtest, amikor tehát a szem a maga önzetlenségéből önzésbe fordul, akkor már nem szolgálja tovább az ember lényét. A szem nem igényelheti, hogy önmaga számára legyen valami. Ezt természetesen viszonylagosan kell érteni, de hát mindezt, amit ki kell fejezni, valamelyest abszolút módon is kifejezésre kell juttatni. Az élet maga teszi ezt aztán relatívvá. Ezért azt mondhatjuk: a szem a fénnyel szembeni átlátszóságot annak a körülménynek köszönheti, hogy elkülönül az ember lényétől, hogy önzetlen.

Ha a szellemi világba be akarunk tekinteni - ezt a látást természetesen lelkileg-szellemileg kell érteni -, akkor bizonyos módon egész organizmusunkat szemmé kell tennünk. De most nem fizikailag kell átlátszóvá válni, mint a szem esetében, hanem lelkileg-szellemileg kell egész organizmusunkat átlátszóvá tennünk. Nem szabad, hogy akadálya legyen a szellemi világgal való kapcsolatunknak.

Nem azt akarom mondani, hogy fizikai organizmusunk, amilyen az életben, beteg lenne, ahogyan a szem beteg lenne, ha önálló életet követelne magának. Ahogy a mindennapi életben élünk, egész organizmusunk helyesen, teljesen normálisan működik. Átlátszatlannak kell lennie. A további előadások folyamán látni fogjuk, hogy organizmusunk a mindennapi életben nem lehet szem, nem lehet átlátszó. Szokásos lelki életünkkel azáltal vagyunk organizmusunkban, hogy az átlátszatlan, ha körültekintünk, nem látjuk mindig magunk előtt a kozmosz egész szellemi világát. A szokásos életben tehát helyes és normális, hogy organizmusunk átlátszatlan. A szellemi világot azonban így nem tudjuk felismerni, ahogy egy hályogos szem sem tudja felismerni a fényt. Azáltal azonban, hogy organizmusunk a fájdalom, a szenvedés, az önmegtartóztatás révén lepusztul, átlátszó lesz. És valójában ezáltal jön létre az a lehetőség az egész organizmus számára - ahogy a szem számára is, hogy a fény világát érzékelje, amikor teljesen átlátszó -, hogy érzékelje maga körül a szellemi világot, ha az organizmust ezen a módon átlátszóvá tesszük.

Amit most leírtam, az a régi korokban - amelyekből a legfontosabb vallásos nézetek származnak, amelyek hagyományként maradtak ránk, nem a jelenkori emberiség találmányaként - ahhoz a testi aszkézishez vezetett, amelyet megkíséreltem beláthatóvá tenni.

Ezt az aszkézist ma nem tudjuk utánozni. A régi időkben általános szemlélet volt, ha valaki a megismerésre törekedett, és tudni akarta, hogy mi történik az érzékfeletti, a szellemi világban, akkor magányos emberekhez fordult, akik a világtól elvonultan éltek. Általános volt az a hit, hogy semmit sem lehet megtudni azoktól az emberektől, akik benne állnak az életben, aki tudni akar a szellemi világról, az csak magányban érheti ezt el, hogy más emberré kell válnia annak, aki a tudást, a megismerést birtokolni akarja.

Mai életfelfogásunk szerint ezt ma már nem gondolhatjuk így. Arra törekszünk, hogy csak annak az embernek higy-gyünk, aki képes mindkét lábával az életben állni, aki képes a többi ember érdekében cselekedni, aki az életben ér valamit, aki dolgozni, tenni tud, és aki kiismeri magát az életben. Az a fajta magány, ami a régi korokban a magasabb tudás előfeltétele volt, ma már nem érvényes, mint szemléleti mód. Ma olyan embernek akarunk hinni, aki tevékeny, aki nem vonul vissza az élettől, hanem éppen, hogy benne él. Ezért a megismerésre vonatkozóan sem alakíthatjuk ki azt a szemléletet, amely valamikor az aszkétákhoz vezetett, hogy tőlük tudjuk meg, mi történik az isteni-szellemi világban.

Ebből az alapból kiindulva, ma anélkül, hogy testünket aszkézissel cselekvésképtelenné tennénk, magából a lelki-szellemiből kell átlátszóságra törekednünk. Képesek vagyunk rá. Képesek vagyunk, mert évszázados természettudományos fejlődésünk következtében pontos fogalmakra és ideákra tettünk szert. Gondolkodásunkat hozzáiskolázhatjuk ehhez a természettudományos fejlődéshez. Amit itt mondok, az nem az intellektualitás ellen irányul. Az alapnak mindenütt az intellektualitásnak, a pontos gondolkodásnak kell lennie. De erre az intellektualitásra, erre a pontos gondolkodásra föl kell építeni azt, ami aztán a szellemi világba vezet.

Ma rendkívül könnyű azt megkívánni az emberektől, hogy világosan gondolkodjanak. Nincs ellenvetésem a világos gondolkodással szemben. A világos gondolkodás abban a korban, amely évszázadokkal maga mögött tudja Kopernikusz és Galilei tettét, mondhatnánk, magától értetődő dolog. Csak az a kár, hogy ez nem vált magától értetődővé szélesebb körökben is. Alapjaiban véve azonban könnyű a világos gondolkodás, ha ezt a teljesség, a tartalom rovására éri el. Üres gondolatok könnyen lehetnek világosak. De egész fejlődésünknek a betöltött, tartalmas, világos gondolatokon kell alapulnia.

Amit a régi aszkéta fizikai organizmusának legyengítésével, lebénításával ért el, azt mi ugyanúgy elérhetjük, ha bizonyos módon kézbe vesszük saját lelki fejlődésünket. Például életünk bizonyos pontján feltesszük magunknak a kérdést: Milyen szokásaid vannak? Melyek a különleges sajátosságaid? Milyen modortalanságaid vannak? Mi rokonszenves és mi ellenszenves neked? - És miután ezt teljesen világosan lelkünk elé tártuk, kíséreljük meg, hogy egy egyszerű, talán rendkívül egyszerű dologgal kapcsolatban elképzeljük, milyenek lennénk, ha másféle ellenszenvet, másfajta rokonszenvet, lelki életünk másfajta összetevőit fejlesztenénk ki.

Az ilyen dolgokat nem szabad könnyedén venni, mert olykor évekbe is telik, amíg az ember belülről meg tudja tenni azt, amit egyébként az élet tesz. Nézzünk szembe magunkkal egyszer egészen őszintén! Azt fogjuk mondani: tíz évvel ezelőtt még nem voltunk olyanok, mint ma. Egészen mássá vált a lélek belső tartalma, de belső alkata is. De mi okozta azt, hogy ez így van? Az élet. Öntudatlanul átadtuk magunkat az életnek. Belevetettük magunkat az élet áramába. Ha mi magunk meg tudjuk tenni azt, amit egyébként az élet tesz meg, ha elhatározzuk, hogy milyenek akarunk lenni tíz év múlva, eltökéljük magunkat, és vasakarattal dolgozunk érte, akkor el is fogjuk érni. Ha tehát a rajtunk munkálkodó egész hatalmas életet összesűrítjük saját énünk kicsiségébe, ha saját énünk akaratában egyébként tengerként szétáradó erőket így felfokozzuk, akkor továbbfejlesztjük önmagunkat, csinálunk valamit önmagunkból, és belülről hozzuk létre azt, amit a régi aszkéta kívülről tett. Ő legyengítette a testet, hogy a gyönge testből erőteljesen kiemelkedjen az akarat és a megismerés, és a gyönge test átlátszóvá lett a szellemi világ számára. Nekünk meg kell erősítenünk az akaratot és a gondolkodási erőt, hogy erősebb legyen a testnél, amely tovább végzi a maga dolgát; így vesszük rá a testet, hogy átlátszóvá váljon a szellemi világ számára. Éppen az ellenkezőjét tesszük annak, amit a régi aszkéta tett.

Mindezeket leírtam „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvemben. Ezt sokan a régi aszkézis új formájának tekintették, holott egészen másról van szó. Aki pontosan olvas, az rá fog jönni, hogy mindez egészen más, mint a régi aszkézis. Ezt az új aszkézist azonban, amely miatt nem kell, hogy az élet elől remeteségbe vonuljunk, hanem éppen általa állunk az élet teljességében, nem lehet megvalósítani anélkül, hogy a pillanaton túlemelkedve ki ne tekintsünk az időbe.

Gondoljunk csak arra, hogy azt kell elképzelnünk, milyenek akarunk talán lenni tíz év múlva. Ehhez az egész embert tekintetbe kell vennünk a születés és a halál között. Az ember általában csak a pillanatnak él. Arról van szó, hogy megtanuljunk élni az időben az egész élet folyamán. Akkor a szellemi világ átlátszóvá válik számunkra, és ha testünk ezen a módon átlátszóvá válik, akkor valóban a szellemi világot látjuk magunk körül.

Mindaz például, amit „A szellemtudomány körvonalai”[1] című könyvemben leírtam, kizárólag ilyen megismerésből származik, amelynél az emberi test olyan átlátszóvá válik, mint amilyen a szem a fény számára.

Erre ismét azt lehet mondani: igen, de mégsem lehet minden tanártól elvárni, hogy ilyen spirituális megismeréshez jusson, mielőtt tanító és nevelő lesz. Újra csak azt kell mondanom, amit tegnap a jóga kapcsán: ez egyáltalán nem szükséges. Amit magasabb megismerésként keresnünk kell, azt a gyermek a szellemi világ üzeneteként behozza a fizikai létbe. A tanár tehát, ha megvan ehhez a helyes ösztöne, hozzánő a gyermekkel való spirituális bánásmód feladatához. Intellektuális korunk azonban elszokott az ilyen spirituális bánásmódtól, és mindent intellektuálisan igyekszik megoldani. Így jutottunk el ma oda, hogy a nevelésről ezt mondjuk: úgy kell nevelned, hogy a gyermek a maga szintjén mindent megértsen. - Itt igen könnyen trivialitásokhoz jutunk, amelyek az adott pillanatban a nevelést rendkívül kényelmessé tehetik. Az adott pillanatban sokat elérünk, amikor a gyermeknek minden triviális dolgot átadunk úgy, ahogy ez az értelme számára felfogható. Aki azonban intellektuálisan így gondolkodik, az nem számol a teljes emberi élet lefolyásával, nem számol azzal, mi lesz abból az érzésből, amelyre a gyermeket ösztönzöm, amikor majd idős ember vagy aggastyán lesz. Az nem számol az élettel, nem számol például a következőkkel.

Képzeljük el: tisztában vagyok azzal, hogy a gyermek a fogváltás és a nemi érés között elsősorban a tekintélyre épít, hogy példákra van szüksége, hogy azokban higgyen. Aztán valamit közlök vele, amit elhisz nekem, mert én az ő számára az isteni-szellemi világ közvetítője vagyok. Hisz nekem. Felveszi magába, amit mondtam, de még nem érti. Sok mindent nem értünk, amit gyermekkorunkban öntudatlanul felvettünk magunkba. Ha csak azt vennénk fel magunkba gyermekkorunkban, amit megértünk, nagyon kevés maradna későbbi életkorunk számára. És Jean Paul[2], német költő és gondolkodó nem mondhatta volna, hogy az ember életének első három évében többet tanul az emberi életről, mint három főiskolai év alatt.

Vizsgáljuk meg azonban, mit jelent, ha mondjuk 35 éves koromban valamilyen élethelyzetből kiindulva az az érzésem támad: most olyasvalami merült fel benned, amit korábban nevelődtől hallottál. Talán nyolc- vagy kilencéves voltál, semmit sem értettél belőle. De tiszteletre méltó személyiség volt, hittél neki. Lelked befogadta, amit mondott, és bevéste emlékezetedbe. Most bukkant fel. Most nyert értelmet az élettel kapcsolatban. Ezt most belátod.

Aki későbbi élete során lelki életének mélyéről meríteni tud így valamit, amit csak akkor ért meg, annak számára ez az életerő forrásává válik. Folytonosan életerővel árasztja el. Ha az ember tehát úgy érzi, hogy valami felbukkan a lelkében, amit korábban a tisztelet, a tekintély alapján vett fel magába, és ezt csak most érti meg, akkor ezek olyan dolgok, amelyek arra figyelmeztetnek bennünket, hogy ha helyesen akarunk nevelni, nem a pillanattal kell számot vetnünk, hanem az egész élettel. És ezt kell megcéloznia mindannak, amit a gyermeknek át akarunk adni.

Egyenesen megmondták nekem, hogy tegnap néhányan megbotránkoztak azon a képen, amellyel meg akartuk értetni a gyermekekkel azt a fogalmat, hogy hogyan részesül az ember a halhatatlanságban. Hallottam, hogy tegnap egyesek megütköztek azon a képen, amellyel szemléltetővé tehetjük a gyermek számára a halhatatlanság fogalmát. Nem azt mondtam, hogy az „örökkévalóságban”, hanem hogy a „halhatatlanságban”. Azt mondtam: a közvetlen szemlélet számára adódik a bábból kiröppenő pillangó képe. Ez nem szemléltet egyebet, mint amit utólag hozzáfűztünk, azt ugyanis, hogy így hagyja el a lélek a fizikai testet.

Felhozható ellene, hogy a pillangó kiröppenése a bábból nem helyes fogalma a halhatatlanságnak. Logikai értelemben természetesen nem az. De éppen arról van szó, hogy milyen fogalmat kell a gyermekkel megismertetnünk, milyen képet akarunk a lelkébe beültetni azért, hogy ne legyen túl korán logikus. Amit ez a kép, mondjuk, a nyolc-kilenc éves gyerek számára közvetít - mert erről a korról van szó, nem arról, hogy egy filozófussal közlünk valamit ezen a módon -, abból kifejlődhet majd a halhatatlanság megfelelő fogalma.

A lényeg tehát a lét eleven felfogása. Ez az, amit intellektuális korunkban oly rendkívül nehéz megérteni. Magától értetődő, hogy a gyermeknek mást kell közvetítenünk, mint ami ebből a későbbi életkorban lesz, mert nem volna helyes, ha a gyermeket úgy jellemeznénk, mint ügyetlen, fickándozó lényt, amikor a növekedésben lévő embert akarjuk jellemezni. Annak számára, aki az életre tekint, nemcsak kisgyermekek és növekedő gyerekek vannak, hanem gyermeki és növekedő képzetek és fogalmak is. Éppen erre az életre és nem a már felnőtt létre kell tehát tekintenünk, ha igazi tanítók és nevelők vagyunk, és azzá akarunk válni.

A sors kegyének tekintem, hogy az Emil Molt által Stuttgartban megalapított Waldorf-iskola irányítását csak 1919-ben, az iskola megalapításakor vehettem át. Mert bár korábban sokat foglalkoztam neveléssel és oktatással, azt kell gondolnom, hogy annak a nagy nevelési-oktatási feladatnak, amelyet a Waldorf-iskola megkövetelt, korábban nem tudtam volna megfelelni úgy, ahogy az a stuttgarti nevelőtestülettel viszonylagosan, bizonyos fokig sikerült. És ez azért volt így, mert korábban nem lett volna bátorságom, hogy egy olyan tantestületet kialakítsak, amelynek tanárai a kellő ember- és gyermekismerettel rendelkeztek volna, ahogy ez aztán az említett évben megtörtént. Hiszen, ahogy már mondtam, minden igazi pedagógiának, minden igazi didaktikának az ember megismerésén kell alapulnia. Ehhez azonban először meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy az ember lényébe szakszerűen betekintsünk. És ebben a vonatkozásban - ha szabad most ilyen személyes dolgokra utalnom - mintegy 35 évvel ezelőtt alakult ki a szemléletmódom.

Ez szellemi szemléletmód volt az ember lényéről, az ember fejlődéséről. Szellemi szemlélet, mondom, nem intellektuális. A spirituális igazságokkal azonban más a helyzet, mint az intellektuális igazságokkal. Amit az ember intellektuálisan belát, amit - ahogy mondják - bebizonyít, azt az emberekkel közölni is lehet, mert a dolog el van intézve, ha a logika kész. A spirituális igazságok nincsenek készen, ha a logika kész. A spirituális igazságoknak végig kell kísérniük az ember életét ahhoz, hogy teljesen kialakuljanak. Ezért nem mertem volna az ember lényével kapcsolatos bizonyos igazságokat közölni úgy, ahogy azok bennem 35 évvel ezelőtt felmerültek. Ezeket a dolgokat csak néhány évvel ezelőtt mertem közölni „A lélek rejtélyei”[3] című könyvemben. Több mint 30 év telt el az első koncepció és annak nyilvánosságra hozatala között. Hogy miért? Azért, mert ezeket az igazságokat először a különböző életkorokban át kell tekinteni, mert azoknak először velünk együtt át kell menniük a különböző életkorokon. Amit valaki 23-24 éves fiatalemberként mint szellemi igazságot megfogalmaz, azt egészen másképpen éli át 35-36, illetve 45-46 éves korában. És csak egyetlen tényt említettem. Az emberismeretről való irányelveket csak akkor mertem egy könyvben a világ számára megfogalmazni, amikor ötvenéves elmúltam. És ezt most egy tantestület előtt is el tudtam mondani, mert a tanárnak magáévá kell tennie, mint alapvető dolgot, hogy minden egyes gyermeknél alkalmazza.

Ezért azt mondhatom, hogy amikor „A gyermek nevelése szellemtudományos szempontból”[4] című kis könyvecském megjelent, úgy véltem, beszélhetek úgy a gyermeknevelésről, mint ahogy az beszél, aki néhány dologgal nem ért egyet a mai neveléstudományban, aki ezt vagy azt mélyebben akarja tudni és így tovább. Akkoriban azonban, amikor ezt a könyvet írtam, még nem tudtam volna elvállalni olyan feladatot, mint a Waldorf-iskola vezetése, mert ehhez szükséges volt mindenekelőtt egy emberismerettel rendelkező tantestület, amely a szellemi világból kapja indíttatását. Ezt az emberismeretet ma rendkívül nehéz megszerezni. Viszonylagosan könnyen tudunk ma természetismerethez jutni, és viszonylag könnyű ismereteket szerezni arról, hogy melyek az organikus fejlődés utolsó láncszemei. Lent kezdjük a legegyszerűbb élőlényeknél, és megvilágítjuk, hogy jut el a fejlődés az emberig. És akkor ott áll utolsó láncszemként az ember. De csak azt tudjuk, hogyan áll az ember utolsó láncszemként a szerves fejlődés végén. Nem látunk bele magába az emberbe. Nem látunk bele a lényébe. Csak azt tudjuk, hogy az ember mennyiben a legmagasabb rendű állat, de nem tudjuk, hogy valójában mi az ember, pedig a természetmegismerés nagyfokú tökéletességet ért el. Nem akarom a legcsekélyebb ellenvetést sem tenni vele szemben, sőt inkább csodálatra méltónak tartom. Ez a természetismeret azonban áthatja az életünket. A neveléshez viszont emberismeretre van szükségünk, mégpedig gyakorlati emberismeretre, olyanra, amely minden egyes gyermekre egyénileg vonatkozik. Ehhez elsősorban általános emberismeretre kell szert tennünk.

Ma csupán néhány irányvonalra szeretnék utalni, amelyek már több mint 30 éve élnek bennem, és alapul szolgálhatnak a Waldorf-tanárok egyéni tanulmányaihoz. Arról van szó, hogy éppen abban az életkorban, amikor a gyerekek elkezdenek iskolába járni, a lelki életük álljon a szemünk előtt. A következő napokban az egészen kis gyermekek neveléséről is beszélni fogok. Bármilyen sok fájdalmat is okoz nekem, hogy még nem lehet óvodánk, amely a Waldorf-iskolát megelőzi, és a gyermekeket hat-hét éves korukban kell átvennünk - ez még nincs meg, mert ehhez nincs elég pénzünk. Az ideális azonban az, hogy a gyermeket olyan korán kapjuk meg nevelésre, ahogy csak lehetséges.

Amikor a gyermekek hozzánk kerülnek az elemi iskolába, lélekként állnak előttünk, vagyis a fogváltásig fizikai nevelésükben a leglényegesebb már megtörtént vagy nem történt meg, aszerint, hogy a szülők és a nevelők ösztöne ezt meny-nyire értette meg. Azt mondhatjuk tehát: a fizikai nevelésben a leglényegesebb, amit később folytatni kell - ezt majd látni fogjuk, amikor a nevelés egyes fázisairól lesz szó -, a leglényegesebb, az alapok lerakása, a fogváltásig már megvalósult. Ezután a gyermekkel, mint lelki lénnyel van dolgunk, és lelki fejlődését úgy kell irányítanunk, hogy ezáltal a fizikai fejlődés is szilárd és erőteljes legyen.

Amikor a gyermek túljut a nemi érésen, olyan időszak következik, amelyben már nem szabad azt mondanunk, hogy „gyermek”, mert az ifjú urak és ifjú hölgyek már eljutottak odáig, hogy szabadon bánjanak szellemükkel. Így lép át az ember a testiségből a lelkiségen keresztül a szellemiséghez.

A szellemet azonban - ezt látni fogjuk - tulajdonképpen nem lehet nevelni. Szabadon kell a világba engedni. A szellemiséget az ember csak az élettől tudja megtanulni. Az elemi iskolában a gyermek lelkével van dolgunk. A lélek azonban, a lelki tartalom, mondhatnánk, nagy vonalakban a gondolkodásban, az érzésben és az akaratban nyilvánul meg. És ha ebből az alapból kiindulva megértettük, hogyan van jelen az egész emberben lelki életként a gondolkodás, az érzés és az akarat, akkor ez képezi az ember nevelésének az alapját.

Persze, az egyszeregy még nem matematika, de először meg kell tanulnunk az egyszeregyet ahhoz, hogy eljussunk a differenciál- és integrálszámításhoz. A nevelésben más a helyzet. Nem azt mondom, hogy azzal, amit kifejtek, valamilyen magas tudományt fogok jellemezni, az alapokat jellemzem. A magas tudományt nem úgy építjük fel, ahogy az elemi matematikából a differenciál- és integrálszámítást, hanem annak gyakorlati alkalmazásából kell felépítenünk, amit a tanár vagy nevelő az iskolában ezekkel az egyszerű, elemi irányvonalakkal tesz.

Ha általában beszélünk az emberi lélekről, akkor ma, ebben a materialista korban, ha egyáltalán elismerjük a lélek létezését - beszélnek lélek nélküli pszichológiáról, lélektanról -, tehát még ha el is ismerik a lélek létezését, azt mondják: a lélek olyasvalami, amit belsőleg, lelkileg tapasztalunk, és ez - most a filozófiába nem megyek bele - valamilyen módon az egész emberi testtel összefügg. És ha aztán ebbe a magasröptű pszichológiába beletekintünk, azt találjuk, hogy a lelki életet, a gondolkodást, érzést és akaratot ma a legszélesebb értelemben elsősorban az emberi idegrendszerre vonatkoztatják. Az idegrendszer tárja elénk testi vonatkozásban a lelki életet, ami mint testiség, összefügg a lelki élettel.

Éppen ez volt az, amit 35 évvel ezelőtt hamisnak találtam, legalábbis a felnőttek lelki életét illetően - kifejezetten hangsúlyozom ezt, mert nem tudom a gyermeket szemlélni anélkül, hogy előbb a felnőttet meg ne érteném -, mert lelki életünkben csak a gondolkodás, a képzetalkotás az, ami közvetlenül összefügg az idegrendszerrel. Az idegi életnek csak a képzetalkotáshoz van köze.

Az érzés nem függ össze közvetlenül az idegrendszerrel, hanem azzal, amit az ember ritmikus rendszerének nevezünk, a ritmussal, a légzési ritmussal, a vérkeringés ritmusával, és annak csodálatos összefüggéseivel. A számok természetesen viszonylagosak; ezek minden embernél individualizálódnak, általában azonban úgy áll a dolog, hogy a felnőttnél négyszer több a szívverés, mint a lélegzetvétel. Ez a belső kapcsolat a légzési és szívverési ritmus között, és az ezen túlmenő ritmikus élet összefüggései alakítják ki az emberben a ritmikusságot, a második rendszert, szemben a fej- és idegrendszerrel. A ritmikus rendszer kiterjed minden ritmusra, amit átélünk, amikor alszunk vagy ébren vagyunk. Az is egy életritmus, amelyet a mai életben nagyon gyakran aritmikussá teszünk, de azért ez is ritmus. És sok ilyen ritmus van még az emberi életben. Az ember élete nemcsak az idegrendszerre épül, hanem erre a ritmikus rendszerre is. És ahogy az idegi élettel közvetlenül összefügg a gondolkodási képesség, a gondolkodási erő, úgy függ össze közvetlenül a ritmikus rendszerrel az érzés.

Az érzés nem közvetlenül az idegi életben nyilvánul meg, hanem a ritmikus rendszerben. És ha belegondolunk ritmikus rendszerünkbe és érzéseinkbe, akkor az idegek útján képzetekként érzékeljük érzéseinket, ahogy külsőleg a fényt, a színeket érzékeljük. Tehát az érzés közvetve függ össze az idegi élettel. A ritmikus rendszerrel azonban közvetlenül összefügg, és egyszerűen nem értjük meg az embert, ha nem tudjuk, hogyan lélegzik, milyen kapcsolatban van a légzés a vérkeringéssel, és ez az egész ritmus hogyan nyilvánul meg az emberben, amikor gyermekként könnyen elpirul, köny-nyen elsápad, ami mind összefügg a ritmikus élettel, és lerakódik a gyermeki szenvedélyekben, érzelmekben és szeretetmegnyilvánulásokban. Ha nem tudjuk, hogy mi él közvetlenül a ritmikus életben, és mi az, ami csak kivetül az idegi életbe, és így képzetté válik, akkor nem értjük meg az embert. Nem értjük az embert, ha azt mondjuk: a lelki élet összefügg az idegi élettel, mert a lelki életből csak a gondolkodás függ össze az idegi élettel.

Amit itt mondok, azt közvetlen szemlélet alapján mondom, ahogy a szellemi érzékelés számára megnyilvánul. A szellemi szemlélet tapasztalatait nem lehet ugyanolyan módon bizonyítani, ahogy a tisztán intellektuális gondolkodásét. Aki azonban elfogulatlanul magáévá teszi ezt a szemléletet, egészséges emberi értelmével megvizsgálhatja, és ellenőrizheti, mit mond ezekről a dolgokról a külső tudomány.

Az elmondottakhoz még hozzátehetem: munkámnak, amelynek során az elmúlt 35 év alatt igazolni akartam az emberi organizmus részeiről szóló eredeti elgondolásokat, ahogy azt itt most elmondtam, az idő nagy része volt az a munka, amit arra fordítottam, hogy a pszichológia, a természettudományok és különösen a biológia területén ellenőrizzem, vajon a dolgok a külső tudományos módon is igazolhatóak-e. Nem mondanám itt ma mindezeket, ha ezt nem tettem volna meg. És ki lehet mutatni, hogy néhány dolgot abból, amit itt mondtam, a külső természettudomány már a mai módszerekkel igazolt.

A gondolati és érzelmi élet mellett harmadikként jelen van az akarati élet is. Ez az akarati élet megint csak nem közvetlenül az idegrendszerrel, hanem az ember anyagcseréjével és mozgásával függ össze. Az anyagcsere bensőséges módon kapcsolódik a mozgáshoz. Figyeljük meg, mi történik az emberi anyagcserével, ha végtagrendszerünkkel nem mozgunk helyesen. A mozgás- és anyagcsererendszert az emberi organizáció harmadik részének nevezem. Ezzel függ össze közvetlenül az akarati élet.

Az ember minden akarati megnyilvánulását az anyagcsere-folyamatok egy sajátos formája kíséri. Az akarat sokkal közvetlenebbül kapcsolódik az anyagcseréhez, mint a gondolkodás. Természetesen, ha az ember egészségesen akar gondolkodni, egészséges anyagcserével kell rendelkeznie. A gondolkodás közvetlenül azonban az idegrendszerben egy egészen más tevékenységgel függ össze, nem az anyagcserével, míg az akarat közvetlenül kapcsolódik az anyagcseréhez. És ez az összefüggés az anyagcserével ismét olyasmi, amiről tudnunk kell. Ha saját akaratunkról képzetet alkotunk, ha az akaratról gondolkodunk, akkor az anyagcsere-tevékenységet az idegrendszerbe vetítjük. Az idegrendszerre csak közvetve, indirekt módon hat az akarat. Saját akarati tevékenységünk észlelése az, ami az idegrendszerben akarati jellegű.

Így kapjuk meg az összefüggést - ha az embert valóban megfigyeljük - az ember lelkisége és fizikaisága között. A lelkiségben lévő gondolati tevékenység a fizikaiságban idegtevékenységként nyilvánul meg; a lélekben lévő érzés a fizikaiságban a vér- és légzési rendszer ritmusában nyilvánul meg, mégpedig közvetlenül, nem az idegrendszer kerülő útján közvetetten, nem az idegrendszeren keresztül. Az akarati tevékenység a fizikaiságban a finom anyagcserében nyílvánul meg. Lényeges, hogy ismerjük a finom anyagcsere-folyamatokat, amelyek mindig egyfajta égési folyamatként mennek végbe, amikor akarati tevékenység fejlődik ki.

Ha megismerjük ezeket a fogalmakat, amelyeket most csak felvázoltam - alkalmazásukkal, ami a következő napokban meg fog történni, tisztázódnak majd a részletek -, ha ismerjük ezeket az irányvonalakat, akkor megnyílik a szemünk mindarra, mi jelenik meg a gyermeki természetben. Mert a gyermeki természetben ez még nincs így. A gyermek például olyan, mint egy érzékszerv, tulajdonképpen egészen fej, ahogy ezt már kifejtettem.

A spirituális megismerés szemléletmódja számára különösen érdekes megfigyelni, mennyire másképpen ízlel a gyermek, mint a felnőtt. A felnőtt, amikor képzetalkotásába bevonja az ízlelést, a nyelvén ízlel, és ez tájékoztatja arról, milyen az íz. A gyermek - különösen életének legelső heteiben - egész testével ízlel. Az ízlelőszerv áthatja egész organizmusát. Ízlel a gyomrával, és ízlel akkor is, amikor a táplálék nedvét a nyirokerek felszívják, és ez átmegy egész organizmusába. A gyermeket teljesen áthatja az ízlelés, amikor az anya mellén nyugszik. Ez jelzi számunkra, mennyire átvilágítja, átfényesíti a gyermeket az ízlelés, ami egyfajta lelki élmény. Ez később már nincs meg egész testünkben, csupán a fejünkben.

Akkor értjük meg a kisgyermeket és a nagyobbat is, ha tudjuk, hogy az egyik gyermek könnyebben elpirul emiatt vagy amiatt, a másik elsápad, az egyik könnyen befogad bizonyos benyomásokat, könnyen mozdulnak a végtagjai, erőteljesen lépked, a másik éppen csak topog és így tovább. Ha ezeket az alapvető dolgokat tudjuk, ha tudjuk, hogy hol helyezkedik el valami - az anyagcsererendszerben, ami lelkileg az akaratban fejeződik ki, vagy a ritmikus rendszerben, ami lelkileg az érzésben jut kifejezésre, vagy az idegrendszerben, ami lelkileg a gondolkodásban nyilvánul meg -, akkor megtanuljuk a gyermeket megfigyelni, és tudni fogjuk, merre kell tekintetünket irányítanunk.

Tudjuk, hogy vannak, akik bizonyos dolgokat mikroszkóp alatt kutatnak. Csodálatos dolgokat látnak, de vannak, akik nem tudnak a mikroszkóppal bánni, belenéznek, és bárhogy is igazítják, nem látnak semmit. Először meg kell tanulni, hogyan bánjunk a műszerrel, csak azután lehet használni. És ha már megtanultuk, hogyan kell belenézni a mikroszkópba, akkor meglátjuk azt, amit kell. Semmit sem látunk meg az emberből, ha nem tanuljuk meg, hogy lelki, szellemi szemeinket helyesen irányítsuk arra, ami a gondolkodásnak, érzésnek és akaratnak megfelel. A Waldorf-iskola tantestületének ilyen módon kellene megtanulnia a tájékozódást. Mert a tanárnak először azt kell tudnia, milyen a gyermek, akkor tudja a helyes szemléletet kifejleszteni, és a helyes szemléletből alakulhat ki aztán a helyes nevelés. - Ezt előre kellett bocsátanom az ember hármas tagozódásáról, hogy ezáltal jobban megérthessük az egyes gyakorlati nevelési tevékenységeket és módszereket.