Amint tegnap már említettem, az embert összefüggéseiben érzékfeletti lényiségként kívánjuk szemlélni ahhoz, hogy mindebből a patológia és a terápia számára vonjunk le következtetéseket. A fizikai testet tegnap úgy jellemeztük, hogy annak tulajdonképpeni fizikai hatása az emberben lényegében csak a fejben zajlik. Ahhoz, hogy ezt a fizikai testet helyesen szemléljük, meg kell értenünk az éteri testet is. Egy „leválasztódott” hatása a fizikai testnek csak a fejben van, az emberi szervezet egyéb részeiben a fizikai test inkább egyfajta differenciálatlan együtthatásban van a magasabb, az érzékfeletti lénytagokkal. Emiatt a fejben az érzékfelettiek csak gondolkodásban, érzésben, akaratban képesek funkcionálni, mivel ezek a tejben csak lenyomatként vannak jelen, vagyis az éteri- az asztrális- és az Én-lenyomatokként. Bizonyos értelemben tehát az érzékfeletti tagozatok képeiként vannak ott jelen lenyomatként. Csak a fizikai, testnek nincsen még lenyomata ott: nos, ezt teremti majd meg az élet folyamán. De azt kell mondjuk, hogy a fizikai testnek tisztán fizikai hatása van a fejben. Az emberi szervezet más tagozatában nincsen ilyen tiszta fizikai hatás.

Tegnap voltak olyanok, akik nem értették meg, amikor azt mondtam: „az Én teremt magának egy lenyomatot”. Ez egy olyan mondat, melyet csak akkor értünk meg, ha nem a szokásos értelemben fogjuk fel. Amikor az Én a végtag-anyagcsereemberben egy lenyomatot képez, azt nem lehet egyszerű vizsgálattal megállapítani, ez nem egy gipszlenyomat, hanem egy nagyon is mozgékony valami. Jobban ráérzünk erre, ha „menetközben” vizsgáljuk, mint állás közben. Az Én által képezett lenyomat ugyanis egy erőrendszerben keletkezik, melyet akkor tapasztalunk meg a leginkább, ha „megyünk”, azaz az erők összefüggésében. A lenyomat tehát semmiképpen sem gipsz-szerű, hanem egy erőrendszerben lévő. Persze így van ez az emberi fejben is, csak egy másfajta erőrendszerben.

Tegnap már utaltam arra, hogy az Én a fej meleg-viszonylataiban képez lenyomatot. Ez az Én lenyomat is egy erőrendszerben létrejött lenyomat, mégpedig a melegerők-rendszerében lévő. Az Én tehát egészen különböző módon teremti meg lenyomatát. Ahol az emberi szervezetben szabad marad másféle együtthatásoktól, ott egy tiszta, mondhatnék mechanikus erőlenyomatot képez. Egy egyensúlyi- és dinamikus erőlenyomatról van szó, melyet az Én a végtag-anyagcsere emberben teremt. Nos, mindezt feltétlenül szem előtt kell tartanunk, mert az ember tényleg egészen más, ha áll, más, ha megy és megint más, ha például úszik. Mindezt igen ritkán tartjuk szem előtt. A mai tudomány sem különbözik ebben az átlagtól. Azt olvasom az irodalomban, hogy a be- és kilélegzett nitrogén mennyisége alig különböznek egymástól, ezt a megállapítást mindenütt olvashatják. De kérem, ez egyáltalán nem igaz. A számadatok azt bizonyítják, hogy nem igaz, hogy a kilélegzett nitrogén mennyisége nagyobb lenne, mint a belélegzetté. Mivel a materializmus mindezzel semmit sem képes kezdeni, egyszerűen törli az egészet. Hasonló példákkal tele van az egész tudományos élet. A dologra későbben visszatérek majd…

Most azonban azzal szeretnék foglalkozni, hogy mi van az étertesttel az emberben. Persze csaknem természetes, hogy a fizikai tudomány részéről az étertest nem kerül teljes differenciáltságában vizsgálat alá. Ha képesek is lennének az étertest létezéséről meggyőződni, akkor is csak azt mondanák: gyomor, szív, máj… ezek mind ugyanazok, az egész „egybefolyik”. Tehát ha az étertestről van szó, akkor azt amolyan ködfelhőnek tekintik. A dolgot egyszerűen tanulmányozni kell, és mi most ezt tesszük majd. Ha az éterit szemléljük, annak az ember éterteste is része, annak különleges „váladéka”. Ha tehát az éterit általában szemléljük, akkor azt, mint Önök a szellemtudományi irodalomból tudják, négy éterfajtából tevődik össze. Ezek pedig; a meleg-éter, a fény-éter, a kémiai-éter és az életéter. A fény-éter egy olyan szó, melyet a látók szemszögéből hoztak létre. Mindaz, ami a fénnyel összefügg, az a látók számára az éteri legkitűnőbb hatása. Ebben persze más hatások is benne foglaltatnak, melyeket azonban figyelmen kívül hagyunk, tekintve, hogy a legtöbben látnak (nem vakok). Ha az emberiség nagyobb része vak lenne, akkor ennek az éternek más nevet kellene adnunk, mert a többi entitás ebben az esetben erőteljesebben kerülne előtérbe (mint ahogyan a vakoknál így is van).

A harmadik éterfajta a kémiai-éter, mely különösen hat a spektrum vegyi részében. Persze ha kémiai-éterről beszélünk, akkor nem a vegyi szintézis erőire kell gondolnunk, hanem az azoknak polárisán ellentetteire. Az éteri erők a fizikai anyagokban ható erőknek mindig polárisán ellentettek. Ha tehát egy vegyi szintézis jön létre, akkor abban az éteri erők analizálva hatnak, vagyis mindenütt benne vannak a szintetizáló erőkben. Ha tehát egy vegyi analízist folytatunk le, akkor a szellemtudományos megfigyelő számára a dolog a következőképpen néz ki: végrehajtunk egy kémiai analízist - most sematikusan rajzolom -, ez azt jelenti, hogy vegyileg elbomlasztunk egy szubsztanciát. Ekkor egy étertest marad vissza, valahogy úgy, amikor egy ember meghal, akkor visszamarad a lelki-szellemi.

Ha valaki szellemi szemmel hajt végre egy vegyi analízist, annak számára (miután az anyagokat egymástól elválasztotta), megjelenik egy sokkal sűrűbb alakzat, egy „szellem”, a kémiai anyag szelleme. Mindezt csak azért mondom el, hogy Önöket rávezessem arra, hogy a kémiai éteri erők alatt nem a szintetizáló és analizáló erőket kell érteniük, hanem azok polárisán ellentett oldalát. Végül egy különleges éterfajtának tekinthető az élet-éter, mely az egész szervi lényiség éltető eleme.

élet-éter
kémiai-éter
-----------------
fény-éter
hő-éter

Nos, az éter egy az egész univerzumban jelenlévő entitás, és mint olyan fizikailag közvetlenül nem érzékelhető. Ebben a vonatkozásban a tudomány valamivel őszintébbé vált, mert be kellett lássa, hogy az éter-elméleteket nem lehetséges puszta fizikai szemlélettel megalkotni. Miután ezekből számtalant hozott létre, relativizálta elképzeléseit olyannyira, hogy ma azt mondja: az éteri egyáltalán nem létezik, a világot a nélkül kell magyarázni. Ez azt jelenti, hogy őszintévé vált és Einsteinnel belátta, hogy a fizikai szemléletmóddal sem az éterihez nem jutunk el, sem pedig egy „másfajta” szemléletmódhoz. Miután az éteri a szemléletmódjuk számára elveszett; egyszerűen „kikapcsolták”. Arról van itt szó, hogy az érzékfeletti, mely a fizikai-érzékiben lenyomatot képezett, a szóban forgó érzékfeletti számára „átjárhatóvá” válik. Az általános éteri az emberi fej „vizes tagozatában” képez lenyomatot. Amit mi az agy vizes tartalmának tekintünk, az nem egyszerű „differenciálatlan” víz, hanem belsőleg át van szerveződve éppen úgy, mint a szilárd tagozatok is. Az ember sajátos szemléletmódja' olyan, hogy azt látja magából, amit felrajzol. Ha a májat, vagy a gyomrot felrajzoljuk, akkor ez a rajz csak sziluettje a valóságnak, mert sem a folyékony, sem a légiesen beleszövött részeket nem tüntetjük fel, hanem mindig csak a „szilárd” részeket. Ez pedig az embernek együttvéve talán csak 10 százalékát teszi ki. Valójában az ember egy víz- és meleg szervezet is, ha fizikailag szemléljük. A víz (a folyékony) benne éppen úgy át van szervezve, mint a szilárd. Ha anatómiai, vagy fiziológiai rajzokat készítünk az emberről, akkor ezeket a „részeket” sohasem ábrázoljuk. Az emberben lévő folyékony is természetesen szubsztanciális, mely szakadatlan feloldódásban ül. megújulásban van. Alakzatában úgymond csak egy pillanatra fogható meg, pedig van alakzata. Az emberi fej folyékony részében találjuk az éteri lenyomatát. Ha mindezt sematikusan kívánnám lerajzolni, akkor a fizikai hatást (mely különösen a hátsó-fejben pregnáns), kellene sraffozva rajzolnom.

A maradékot, mely a folyékony rész, sárgára rajzolom, ez úgy van szervezve, ahogyan az éteri áthatás létrehozza. Csak ami ily módon, lenyomatként szerveződik, az válik „átjárhatóvá”. A szem Goethe szerint a fény teremtménye, ezért járható át a fény által. Mindez nemcsak egy kép, hanem a mélységes valóság; a szem a fény teremtménye… Embriológiailag követhető, hogy a szem kívülről befelé szerveződik; éspedig azért, mert a fény szervezi, mely számára aztán átjárható lesz. Az emberi fej „vizes szervezete” átjárhatóvá válik az éteri számára, mivel annak lenyomata. Úgy is mondhatjuk, hogy az éteri itt képes a fejen áthatolni (lásd az ábrán a piros nyilat), anélkül hogy bármi is feltartaná, vagy áthaladásában valami zavarná, és ez által képes az emberi szervezet többi részébe is bejutni. Mindezt szellemtudományilag is megfigyelhetjük, ehhez mindössze egyetlen módosítást kell hozzátennünk. Nevezetesen azt, hogy az emberi fej a meleg- és a fény éter számára átjárható, ezek képesek az emberi fejre kívülről a leírt módon hatni. Az emberi fejre a meleg-éter nem a direkt hősugárzás formájában hat, hanem a klimatikus viszonyokon keresztül.

A meleg-éter hatását tehát nem abban kell látnunk, hogy izzadunk vagy sem, hanem abban hogy egyenlítői, mérsékeltövi stb. zónában tartózkodunk-e. A meleg-éterrel való összefüggések tehát lényegesen bonyolultabbak, mint egy kívülről történő melegsugárzás. Hasonlóan kell gondolkodnunk akkor, ha a fény-éter fiziológiáját vesszük szemügyre. A fény-éter hatása egészen más az emberre mint az egyszerű fényhatás. Az éteri fény áthatol az emberi fejen és az egész embert szervezi át. Közelítően igaz továbbá, hogy az emberi fej valamelyest áteresztő a kémiai- és az élet-éter számára. Ezt egyenlőre elhanyagolhatjuk a most következő ábrázolás érdekében. Az, amit kémiai-illetve élet-éternek nevezünk, azt a fej szervezete elutasítja, kizárja magából, de ezek mégis átmennek az emberi szervezeten, Azáltal, hogy az ember a Földön él, bensőleg eltöltetik a kémiai- és élet-éterrel. Az egészet úgy is kifejezhetnénk, hogy a meleg- és a fényéter minden oldalról sugároznak (lásd a rajzot itt, nyilak fentről).

A kémiai- és az élet-éter pedig az anyagcsere-végtagrendszeren keresztül sugároz felfelé, szembe az előbbiekkel (nyilak alulról). Az emberi fej, szinte félelmetesen van arra szerveződve, hogy az élet- és kémiai éternek csak legfeljebb nyomait engedje át, ezzel szemben az anyagcsere-végtag szervezet kimondottan szívja ezeket felfelé a Föld elemeiből. A két éterfajta az emberben találkozik egymással, és az ember úgy van, szervezve, hogy organizmusa e kettőt egymástól elkülöníti. A kémiai- és élet-éter alulról áramolnak felfelé, a másik oldalról pedig a meleg- és fény-éter áramlik lefelé. Az emberi szervezet jellemzője az, hogy az Alsó szervezetbe organikusan nem kerül felvételre mindaz, ami a Felsőből besugároz. Ehhez hasonlóan nem szabad valaminek az Alsóból a Felsőbe beáramolnia. A beáramló fényes meleg-éter, és az alulról érkező kémiai- és élet-éter az emberben a szervezet által együttműködésre kényszerülnek, mely együttműködést feltétlenül fenn kell tartani ahhoz, hogy az ember normális organizációja működőképes maradjon. Megértjük ezt az együttműködést akkor, ha egy alultáplált embert megvizsgálunk. Egy egyértelműen alultáplált ember szemléletében jelentős szerepet játszik az imagináció, ez az imaginatív benyomás a beteg ember látványával rendkívül szorosan függ össze. Nos, ha egy alultáplált ember áll előttünk, akkor látjuk anyagcsere-szervezetét, azaz azt, ami az anyagcserében történik, ott az éter fogva van tartva. Az alultáplált ember gyomra és mája visszafogják a kémiai- és élet-étert, magukhoz kötik azokat. így az alultáplált emberben a kémiai- és élet-éter felfelé történő áramlása hiányos. Ennek az a következménye, hogy a meleg- és fény-éter felülről nyomás gyakorol. A következmény az, hogy az egész szervezet hasonló állapotba kerül, mint amilyet a meleg- és fény-éter a fejben kiváltottak. Az ember csaknem teljesen „fej lesz” azáltal, hogy alultáplált. Most meg lehet figyelni egy embert, aki az alultápláltság ellentéte miatt szenved. Megkérdezhetnék tőlem; mi az ellentéte az alultápláltságnak? Nos, a szellemtudós számára az alultápláltság ellentéte például az, amit agylágyulásnak nevezünk. Mint ahogyan az alultápláltat áthatja mindaz, amit csak a fejében kellene „hordania”, aminek csak a Felső szervezetet szabadna áthatnia. Ellentétét az hatja át, amit a hasában kellene „hordjon”. Ez „megy fel” a fejébe és okoz nála agylágyulást. A szervezet hevesen feldolgoz valamit, amit az emésztésben kellene csak jelentkezzen. Ez a folyamat egészen a fejig felhatol, aminek az a következménye, hogy az érintett sokat eszik, a bél a fejben van. Ezeket a dolgokat világosan meg lehet figyelni a praxisban összes következményeikkel együtt. Éppen ez a jelentős az egészben, az ugyanis hogy ezekről a folyamatokról következményeiket illetően alkossunk képet. Mert mi is történik ezekkel a különben teljesen normális folyamatokkal, mint amilyen az evés, az emésztés stb. ha a szervezet számára normálisnak mondható célokon túllőnek? Ekkor az alultáplált esetében az alul létrejövő, a két éterfajta közötti abnormális együttműködés következtében (de éppen így a túltáplált esetében is), az éterfajták nem tudnak úgy együttműködni, ahogyan az emberi szervezetben együttműködniük kellene. A következmény az, hogy a kívülről ható éter a bensőben felfelé törekvő éterrel hibásan működik együtt: minden éter, mely kívülről hatásos és a határon nem képes megállani, ehelyett az egész szervezetet áthatja, az emberi organizmusra méregként hat, megmérgezi azt. Azt is, mondhatnánk, hogy ha egy éter a megfelelő helyen nem kerül megállításra, akkor az az emberi szervezet számára méreg. És megállítani csak egymást tudják.

Ha most a „belső éterre” tekintünk, melynek túlzott hatás az embert fellágyítja, az ellenkezőjének mérgező hatása pedig abban áll, hogy az embert bizonyos értelemben éterien megmerevíti, belátjuk az egymással szembeni kiegyenlítő hatásokat. Tehát két poláris hatás áll fenn, az egyik a fellágyító, a másik a mérgező, merevítő hatás. Ha mármost az egész embert szemléljük, akkor megkérdezhetnők: mi az ember tulajdonképpen? Nos, amennyiben egy fizikai emberről van szó, akkor az a két étertípust helyes módon választja széjjel egymástól, de ugyanakkor azokat helyesen hagyja együttműködni.. Az egész emberi szervezet arra van berendezve, hogy ezt a két éterfajtát helyes módon legyen képes együttműködésre bírni.

Lassan-lassan közeledünk már ahhoz, amit mondtam: az ember teljesen át van szerveződve. A folyékonyra, a légiesre és a melegre nézve mindez kézzel fogható. Ami az étert illeti ott a dolog differenciáltabb, és ez a differenciáltság még fluktuál is. Egy szakadatlan történés, egy szakadatlan együttműködés az egyik oldalon a fény- és meleg éter, mely felülről lefelé és a perifériák felé nyomakszik, a másik oldalon pedig az élet- és kémiai éter, amelyik lentről felfelé és centrifugálisan kifelé tör. Ezáltal jön létre az ember éteri képe, mely tulajdonképpen a gerinc kialakulása, mely a két éterfajta összeütközéséből képződik.

Fontos, hogy az ilyen alig észrevehető folyamatokból, mint amilyen az alul- és túltápláltság, az ember egészségére illetve betegségére nézve képet alkossunk. A túltápláltság nem azt jelenti, hogy valaki megtömi a hasát, mert ha jó emésztése van, akkor nem válik azzá, mintha egy beteges emésztéssel rendelkezik, és emiatt az képtelen az élelmet feldolgozni.

Még egy dolgot kell tisztáznunk, nevezetesen azt, hogy ha nem lennénk betegek, akkor nem is lennénk emberek. A betegség ugyanis olyan folyamatok túltengése, melyeket nagyon is igényelünk. Az egészségesség nem más, mint a beteggé tevő és a gyógyító folyamatok egyensúlya. Az ember ugyanis nemcsak akkor van veszélyben, ha a betegítő folyamatok jelentkeznek, hanem akkor is, ha a gyógyító folyamatok céljukon túllőnek. Ezért fontos, hogy a gyógy-folyamatok bevezetésekor ne legyünk túlzottan intenzívek, mert bár így a betegséget elűzzük, de a nullapont elérésekor átlendülünk a másik irányba.

Ha a régiek instinktív (ösztönös) terápiáját megfigyeljük, akkor feltűnik nekünk, hogy az öreg kultúrákban csodálatos meglátások uralkodtak, melyeket tudatosan, racionálisan nem is tehetett átlátni. Ezek azonban igenis léteztek, és még ma is megfigyelhetőek a bennszülött vad népek gyógyászatában. Megemlíthetem itt még a Pithecantrophus Erectus esetét, melynél csontgyógyászati jeleket találtak. A mai orvostudomány (Haeckel, Virchov, Dubois) hatalmas vitában van afelől, hogy ki is vezette be itt a gyógyítást, hiszen a Pithecantrophus még nem is számit embernek. Igaz ugyan, hogy az ember képes egy majmot meggyógyítani, de ez nem téma a vitában. Mások meg azt állítják, hogy igenis felléphetnek természetes gyógyulások, melyek éppen úgy néznek ki, mintha gyógyítás történt volna.

Ezzel csak arra akartam utalni, milyen ködös fogalmak uralkodnak manapság e témakörben. A primitív emberiség történetében mindenesetre számtalanszor találkozunk az instinktív terápiával. Ez az instinktív terápia megalkotott egy igen fontos mondást: sohasem szabad egy megbízhatatlan ember számára elmondani a gyógyítás művészetét, mert akkor vele ezzel egyidőben a beteggé tétel művészetét is közölni kellene. Ez a mondás az ősmedicináé, melyet morálisan igen szigorúan be is tartottak, és ez egyben a magyarázata annak, hogy bizonyos dolgokat szigorú titoktartás övezett.

Arról van tehát szó, hogy a beteggé tevő folyamatokból annyira van szükségünk amennyi az egészséges emberben feltétlenül szükséges. Ha ugyanis nem lennénk betegek, akkor nem tudnánk sem gondolkodni, sem érezni. Mindaz, ami lelkileg a gondolkodásban és az érzésben megnyilvánul, nem más, mint egy erőrendszer, mely ha mértékén túllő, akkor beteggé tesz. A másik pedig az, hagy egy valódi fizikai folyamat csak az ember fejének egy részében megy végbe. Ez a fizikai folyamat az ember Én-élményének szükségszerű kísérőjelensége. Ha ezt a folyamatot megzavarja valami, például egy vitál-folyamat túlburjánzik, akkor az Én is lebénul a tudatban. Az embernek minden magánkívül-léte olyan esetben, amikor gyengeelméjűség, vagy ehhez hasonló lép fel, akkor ez a megzavart tisztán fizikai folyamat következménye. Az természetes, hogy más szervi okok is létrehozhatnak ilyesmit.

Az a tisztán fizikai folyamat, mely az emberi fej által kerül beindításra, és onnan sugárzik keresztül az egész szervezeten, nos ez a folyamat a halál beálltakor széjjelömlik az organizmuson. Az emberi fejben centrálisán zajló folyamat mindig jelen van; de a szervezet egyéb vitalizáló folyamatai bénítják azt. Az ember tényleg szakadatlanul hordozza magában azokat az erőket, melyek majd halálát okozzák. Nem lenne Én-je, ha nem hordozná magában azokat. A fizikai értelemben Földön élő ember halhatatlanná válhatna, ha lemondana az Én-tudatáról. Figyelmébe ajánlom ezt azoknak, akik disszertációt kívánnak írni a fiatalító kúrákról, melyek az ember lelki-szellemi állapotára vannak befolyással. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ellene vagyok az ilyesféle fiatalító kúráknak, hiszen érthető, ha valaki öreg korában pár évvel meg kívánja hosszabbítani életét, akkor ezért némi „gyengeelméjűséget” kap cserébe. De azok számára, akik a betegség- és gyógy-folyamatot szakszerűen kívánják megközelíteni, rendkívül fontos felismerések ezek. Amilyen mértékben vagyunk képesek az emberi szervezet ezen „finomságaiba behatolni, annyira leszünk majd képesek a betegségi folyamatok fellépésénél (melyek a finomságok eldurvulásai) megfelelően reagálni.

Meg kell azonban mondani, hogy ez ellen a fizikai folyamat ellen, mely az emberi fejből árad, az Én addig küzd, amíg ez a folyamat nem lesz túlságosan erős. Ebben a folyamatban foglaltatik benne az ember halála. Ha ez a folyamat hipertrofál, azaz az Én képtelen felette uralkodni, akkor az Én kénytelen elválni a fizikai testtől, ami természetesen akkor is bekövetezhet, ha a test valamelyik részén mértéken felüli fizikai hatás lép fel, vagyis ha valaki baleset következtében halálozik el fiatalon. Azt lehetne tehát mondani összefoglalóan, hogy az amit emberi Én-nek nevezünk, az bensőséges összefüggésben áll a halállal:

Én = halál

Az Én-ről akkor alkothatnak a leginkább képet, ha a halált tanulmányozzák, persze nem az általános módon, amikor az ember halálát egy gép széjjelrombolásával teszik egyenlővé, amikor csak annyit állapítanak meg, hogy valami megszűnt. így nem lehet a reális folyamatot elképzelni. Az élet megszűnése nem halál, hanem az ember számára olyan, mint amit az előbb kifejtettem. Az állat számára a halál valami egészen más. Az állatoknál, ahol az Én nincsen jelen, csak az asztráltestük létezik, náluk a halált az asztráltest hatása okozza.

Mindaz, ami a halált hozó erők legyengült hatása a normális szervezetben, azt betegségnek nevezzük. Ahogyan a halál az Én-nel tagozódik egybe ugyanúgy tagozódik össze az emberben a betegség az asztráltesttel:

asztráltest = betegség

Ami a betegségfolyamatokkal függ össze, az az asztráltestben lakozik. Mindaz pedig, amit az asztráltest „elkövet”, az belenyomódik az étertestbe. így jelenik meg a betegség lenyomata az étertestben, de az étertestnek semmi közvetlen dolga sincsen a betegséggel. Korábban leírtam az Önök számára a két éterfajta szabálytalan egymásba-áramlását, egymásra hatásaikat lenyomataikban. Mindaz azonban, ami ott szabálytalanul zajlik, az az asztráltest hatása, mely az étertestben tükröződik. Ha mindezt közelebbről megvizsgáljuk, akkor „belemegyünk” az asztráltestbe. És itt találkozunk valamivé!, ami a betegségnek polárisán ellene dolgozik, és ez nem más, mint az egészség:

étertest = egészség

Az egészséget most nem kívánjuk definiálni, de az analógiából már Önök is láthatják azt, ami a szellemkutatás számára egyre világosabbá válik, nevezetesen azt, hogy az egészség az étertesthez, a betegség az asztráltesthez, a halál pedig az Én-hez rendelhető. A gyógyítás pedig annyit jelent, hogy az étertestben ellenhatásokat kell képeznünk az asztrálból kiinduló betegségek ellen. Az étertestből úgy kell hatni, hogy az asztráltestből kiinduló betegségfolyamat erőit lebénítsuk.

Van még egy negyedik dolog is. Ez pedig bizonyos értelemben polárisán viszonyul a halálhoz. Először persze el kell mondanom, hogy a halál egészen konkrétan akkor következik be, amikor az egész belső szervezet úgy ment át a fizikaiba, hogy semmiféle táplálkozási folyamat nem képes már létrejönni. Ez az öregségi halál esete. Az öregségi halál azt jelenti, hogy a szervezet már nem képes az anyagok felvételére. Ezt a jelenséget azért nem tudjuk gyakran megfigyelni, mert az ember általában más oknál fogva már előtte meghal. A halál azonban ténylegesen a táplálkozás megszűnésének következménye, a test képtelen azt már véghezvinni, mivel túlságosan fizikaivá vált. Így tehát a halál poláris ellentéte a táplálkozás, a fizikai test táplálkozása:

fizikai test = táplálkozás

A dolgok persze visszahatnak. A táplálkozás, mely a fizikai testben játszódik le, visszahat az étertestre, „egészségesebbé” téve azt. Ez viszont tovább hat az asztrál irányában úgy, hogy az abból kiindulót „visszaveti”.

Ha mindezt az életben megfigyeljük, akkor a szellemtudomány számára már régebben ismert „vonalat” húzhatják meg:

Én = halál
asztráltest = betegség
----------------------------------
étertest = egészség
fizikai test = táplálkozás

Mert legalábbis a fej- és a légzés szervezete számára az Én és az asztráltest alváskor teljes mértékben elválik a fizikai- és az étertesttől. Az anyagcsere- és keringési embernél nem történik meg ez az elválás, ott együtt maradnak a lénytagok! Ha azt mondjuk, hogy az Én és az asztrál „kimennek”, az nem teljesen helyes. Úgy mondanám helyesen, hogy alváskor a fej szervezetéből az Én és az asztráltest „kimennek” a fizikai- és az étertestből, ugyanakkor az anyagcsere- és cirkuláció szervezetében annál inkább áthatják azokat. Lényegében egy súlyáthelyeződés jön létre, hasonlóan a nappal és az éj váltakozásához. Mert az nem úgy van, hogy az egész Földön egyidejűleg van nappal, illetve éjszaka, hanem egy állandó súlyáthelyeződés. Éppen így van ez az emberi alvással és ébrenléttel. Az ébrenlét során a fej- és a légzés organizációjában a négy lénytag szoros kapcsolatban vannak egymással, alváskor pedig a kapcsolat igen erős az Én és az asztrál, valamint a fizikai- és étertest között. Ez a súlyáthelyeződés egy ritmikus folyamat az alvás és ébrenlét ritmusa szerint.

Akkor viszont azt mondhatnánk, hogy alváskor az ember felső szervezete számára az a helyzet áll elő, hogy az asztrális és az Én belőle „kimennek”. Most képzeljük el, hogy páciensnél a fej- és talán a légzés szervezetét is az asztráltest és az Én túlságosan erősen „ragadják meg”, ami azt jelenti, hogy az asztrál betegítő erői fenyegetnek. Ekkor úgy védekezhetünk, hogy a fej organizációjából az asztrált „kihajtjuk”, a lénytagokat egymástól leválasztjuk, hogy normális helyzet álljon elő. Ezt pedig úgy érjük el, hagy csekély mennyiségű foszfor- és kén adagokat adunk be, melyeknek az a hatása hogy a fizikai- és étertestbe túlzottan erősen „befészkelő” asztráltestet onnan kihajtják. A kén inkább az asztráltestet, a foszfor pedig az Én-t „hajtja ki”. Az ilyesmi nagyon jól megfigyelhető egy beteges állapot fellépésekor, melyre jellemző, hogy a pácienst alváskényszer gyötri, állandóan aludna. Ha tehát ilyesmit diagnosztizálunk, azaz ha a beteg állandóan egy „révült állapot” felé űzetik, akkor célszerű a foszfor és a kén alkalmazása.

Ha most egy másik betegségi állapottal van dolgunk, mely abban áll hogy az asztráltest és az Én túlságosan kevéssé ragadják meg a fizikai testet az anyagcsere- és cirkuláció rendszerében, akkor azt kell mondjuk nekik: „Uraim, kérem, fáradjanak be!”, Önöknek aktívvá kellene válnia. Nos, ekkor nem túlságosan hígított arzénhatás szükségeltetik, ez aztán majd „behúzza” az asztrált a fizikai szervezetbe. Ezzel arra utalok, hogyha az asztrál belsőleg nagyon aktívvá válik, erősen megragadja a fizikai testet, akkor ugyebár kénnel illetve foszforral dolgozunk, de ha ez nem hat eléggé, mert az étertest „túlnyomó erejű”, akkor majd az arzén segít. Tehát a foszfor-kén és az arzén hatásában poláris ellentétekkel van dolgunk. Abba a helyzetbe kerülhetünk, hogy azt kell, hogy mondjuk: az egyik, vagy a másik pólus szabályozásával nem érünk sokat, mivé! egy szabálytalanság az ember egyik részében ellenhatást vált ki annak másik részében, mely ellenkező irányú szabálytalanságra vezet ott. Ez a két szabálytalanság összhatásában, nos ez a legizgalmasabb dolog (klinikai értelemben). Két dolog cseng össze, melyek nem képesek összhangba kerülni, egy túlságosan gyenge hatás felül, és egy túlzottan erős alul, vagy éppen fordítva, a dolgok nemcsak polárisán vannak egymással ellentétben, hanem intenzitásukban is. Éppen ez a legkomplikáltabb az emberi lényben, ez az egymásba fonódás.