"...ha az ember igazán ért egy tudományhoz, egészen a legmélyebb alapokig, akkor azt az egyszerű embereknek is el tudja magyarázni."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Szellemtudományos szempontok a terápiához (6)

6. --

[Az orvosi belátás módszerérői. A fehérje lényisége. A táplálkozás és a légzés viszonya. Az étertest jelenléte a folyékonyban, az asztrális a légzésben, az Én a melegben. Táplálék-fehérje és szervi-fehérje. Az uterus és a szív. A szívtevékenység viszonya a zsír- és szénhidrát-anyagcseréhez. A tüdővész. A Merkúr folyamat. A gyógyszerkészítés szempontjai.]

Dornach, 1921. április 16.

Tegnap azzal fejeztem be, hogy rá szeretnénk térni a szemléletünkből fakadó gyógyszerek lényiségének elmagyarázására. Csakhogy ehhez most még szeretnék egy megjegyzést hozzáfűzni, mely Önöket módszertani kapcsolatok felfedezésére ösztönözheti. Egy betegségkép imaginatív megfigyelésénél a tünetkomplexumon keresztül közvetlen, intuitív tudomást szerezhetünk a gyógyszerről. Ha utána megpróbálunk racionálisan utánagondolni a dolognak, akkor úgy vélhetjük, hogy a gyógyszer, melyet az imént „találtunk”, mégsem alkalmas. Ez a tünemény egy hétköznapi esemény, mely nemcsak a terápiában fordul elő. Ha azonban a dolgot tovább követjük, akkor kiderül, hogy az intuíció mégis helyes volt. Az imaginatív vizsgálaton nyugvó intuíció mindig helyes, feltételezve persze a megfelelő felismerő erők meglétét, Az ennek alapján hozott ítéletnek azonban, hogy úgy mondjam, fel kell szárnyalnia ahhoz, ahogyan felismerésünk létrejött. Tisztában kell lennünk az emberi szervezet komplikáltságával, melynek ésszerű áttekintése a legnagyobb nehézségekkel jár, különösen akkor, ha azt a külvilággal való kapcsolatában kívánjuk megérteni. Ilyesmivel találkozunk akkor, ha a nitrogén szerepét, funkcióját keressük az emberi szervezetben. A nitrogén foglalja el a legnagyobb részt mind a be-, mind a kilélegezett levegőben. A kettő közötti különbséggel a materialisztikus gondolkodásmód nem is igen foglalkozik, a nitrogén funkciója alapjában véve érdektelen számára. Számunkra azonban fontos összefüggések válnak világossá a következő gondolatmenetben.

Mint tudják, különböző táplálkozási elméletek léteznek, melyek a táplálkozás mibenlétét illetően a fehérje szerepévei kapcsolatban egymással homlokegyenest ellenkező ellentétben állnak. Milyen szerepet is játszik a táplálékkal felvett fehérje az emberi szervezetben? E kérdés megválaszolásában a kutatók egy része azon az állásponton van, hogy az emberi szervek fehérjetartalma konstans, a felvett fehérje gyors széjjelesésre van ítélve, szerepe a szervek felépítésében csekély. A másik csoport úgy véli (manapság elavultnak tekintett módon), hogy az ember fehérjetestecskéi szakadatlan leépülésben vannak, és a felvett táplálékból kerülnek pótlásra. E két szembenálló elmélet a legsokoldalúbban van jelen a tudományos életben, de egyik oldal sem találja el a valóságot, mert ítéletükben csak a fehérjét állítják szembe önmagával, ahelyett hogy az emberi szervezet egészét vizsgálnák meg.

Az emberi szervezetben ellenpólust találunk a fejképzés (tehát az idegi-érzékszervképzés), és a végtagrendszerből kiinduló képzés között. Ez egy az emberi természetben lévő diametrális ellentét, melyet nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az ember felépítési fokozatait (melyek terápiái szempontból hallatlanul fontosak) e nélkül lehetetlen megérteni. Lehetetlen például megérteni, hogyan viszonyul a tüdő az egész emberi szervezethez. Mert itt van először a fej szervezete, melyben bizonyos erők uralkodnak. Aztán itt van a mellkas, ebben nyugszik ugyebár a tüdő. A tüdő egy szerv, amely mint az egész szervezet, különböző intenzitású erőkkel van átitatva, egyebek között a fejképző erőkkel is, ha kevésbé intenzíven is. Ha mármost tovább kutakodunk az irányban, hogyan hatnak az Én és az asztráltest a szervek plasztikus képzésében és leépítésében, akkor paradox eredményre jutunk: a tüdőképzés nem más, mint egy gyengébb fejképzés, annak egy metamorfózisa, mely alacsonyabb fokon maradt vissza, miközben a fejképzése továbbhaladt útján. A tüdő tehát a fejképzés visszamaradott metamorfózisa és, éppen emiatt alkalmas arra, hogy lélegezzék. Ha azonban ezek a tüdőben visszamaradott erők előretörnek, akkor a tüdő egyre inkább fejjé válik.

Ennek az a következménye, hogy az egyre fejszerűbbé váló tüdő gondolati erőket vesz fel (a gondolkodás szervi erőit), hogy gondolkodó szervvé váljék. így jön létre a tüdővész az emberben. Az egész ember szempontjából ez a tüdővész értelmezése. Úgy értelmezhetjük az egészet, hogy a vészrehajló tüdőben a légzés gondolkodóvá kíván válni. A fejben ugyanis a légzés átalakult. A gondolkodás minden funkciója egészen az észleletek felfogásáig nem más, mint továbbfejlesztett, átalakított légzés. A fej nem más, mint egy előrehaladott, a tüdőmértékből továbblépett légzőszerv, mely csak a „légzés” képességét tartotta meg. A levegő felvétele helyett az éteri erők érzékek által történő felvételét végzi. Az érzéki észlelés nem egyéb, mint kifinomodott, az éteribe áthelyeződött légzési folyamat. A fej lélegzik, a tüdő lélegzik, de van még egy harmadik alacsonyabb metamorfózisban leledző szerve is az embernek. Ez pedig a máj. A máj egy befejezetlen fej folyamat, egy be nem végződött tüdő, mely szintén lélegzik. Benne túlnyomóan van jelen az érzékelés metamorfózisának polárisa, a táplálék felvétele, ill. annak feldolgozása. A tüdő- és májképzés középen áll a gyomorképzés és az agy-, fejképzés között. Ha ezen fejtegetéseket átgondolják, akkor arra a véleményre jutnak, miszerint az emberi szervek bizonyos értelemben légzőszervek. Azok az emberi szervek, melyek alakzata olyan, mint az agy, a tüdő, a máj, azok egyben légzőszervek is. Ez azt jelenti, hogy az a törekvésük, hogy lélegezzenek. Kifelé szénsavat adnak le, mely a légzés lényege.

Oxigént vesznek fel, és szénsavat adnak le, mely nemcsak a tüdőre, hanem az egész szervezetre vonatkozik. Ez lényegében az asztráltest tevékenysége, melyben az szimpátiát és antipátiát bontakoztat ki. A szimpátia megfelel a belégzésnek, az antipátia pedig a kilégzés asztráltesti erőit képviseli. Ha elolvassák „Teozófia” című írásomat, akkor az asztráltestet az antipátia és szimpátia által átjárt lényként ismerik meg. Az asztráltest az emberben összlégzésként szimpátiában és antipátiában van jelen, ez a belső tevékenysége.

Most érkezem el ahhoz a végső ponthoz, amikor szemlélődéseinkből levezetem az emberben lévő fehérjetestecskék légzésben való megnyilvánulását. Persze csak akkor, ha ezek egy a fentiekben leírt szervben található fehérjetestek. Minden azonban ami kifelé megnyilvánul, az hat befelé is. Sematikusan ezt a következőképpen rajzolhatnám: ha a testben fehérjetartalmú szervet vizsgálunk, mely a lélegző szervekhez tartozik, akkor ez egy légzési tevékenységben nyilvánul meg (lásd az ábrát, piros).

Amennyiben ez kifelé lélegez, akkor befelé megvalósítja poláris tevékenységét, a szellem-felszabadítót, a lelkieket boldogítót. Ha tehát Önök kifelé lélegeznek, akkor befelé egyfajta szellemi-lelki tevékenységet hoznak létre, melynek nincsen szüksége térre, inkább azt mondanám, hogy az a térbe szakadatlanul „beletűnik” a háromdimenziós térből megszakítás nélkül kifut. Ez a tevékenység azonban megnyilvánul befelé, és ez végül is az emberi fehérje előnyös tulajdonsága ez a befelé történő megnyilvánulás. A fejben a belül funkcionáló kívülről kerül bevezetésre az érzékek által. Emiatt a fejszervek a legkevésbé szellemtartalmú szervek. A szellemit ugyanis kívülről veszik fel az érzékek munkája nyomán. A fej a „legszellemietlenebb” szerve az embernek.

Az ember szellemisége - annak a testben való kifejlesztése - a tüdő rendszerében kezdődik meg. Kívülről munkálkodik befelé a légzéssel szemben. A legszellemibb szervek pedig azok, melyek a máj rendszeréhez tartoznak, ezek azok a szervek, amelyek a legtöbb szellemiességet fejlesztik befelé. Ez a magyarázata annak, hogy miért válnak a „fej-emberek” materialistává. Azért, mert a fej csak külső szellemiség feldolgozására képes, melynek következtében tulajdonosa azt hiszi, hogy mindent lehetséges kívülről felvennünk, ami szellemileg kifejleszthető. Emiatt válik egy igazi intellektus materialistává. Minél inkább (fej-) gondolkodó valaki, annál inkább hajlamos anyagszemléletűvé válni. Ezzel szemben, ha az ember (a teljes ember) eljut a felismerésig, azaz tudatot fejleszt ki magában a „visszafelé gondolkodó” szervekről, akkor megszűnik az anyagelvűség, a tudat elnyeri jogosságát.

A lélegzésben megnyilvánuló tevékenység kifelé a szén kiválasztásában jelenik meg, mégpedig szénsav formájában. A befelé megnyilvánuló tevékenység, az átszellemiesülés a nitrogénhez kötődik. Az elhasználódott nitrogén felhasználása után az átszellemiesüléshez kerül kiválasztásra. A nitrogén kiválasztásának mértéke mutatja meg az emberi szervek belső munkáját a szellemiség irányában. Ebből megérthetik, hogy aki az effajta szellemiségben nem hisz, annak számára az emberi szervezet nitrogénfelvétele tisztázatlan marad. Csak amikor megismerkedünk a fehérjeképzéssel, annak kifelé és befelé megnyilvánuló tevékenységeivel, akkor válik világossá milyen szerepet is játszik a táplálkozás. Ha ezt a folyamatot, mely lényegében egy lélegzési folyamat, poláris ellentéteivel együtt veszik szemügyre, akkor a következőket mondják majd: ami táplálkozás és emésztés, az mindig határos a légzés folyamatával. Mindenütt „szembejön” a táplálkozással (emésztéssel) a légzés átszellemiesítő folyamata. Ebben az átszellemiesítő folyamatban, azaz a légzés másik oldalában található az alakító, tehát az a plasztikus erő mely a fehérjeképződésben található. Ez alakítja az embert.

Mindebből a következőket olvashatjuk ki: ami itt hat, az az asztráltest és az étertest kölcsönhatására utal. Az asztrál hat a légzésben a szimpátián és antipátián keresztül; az étertest pedig úgy hat, hogy a szimpatikusra és az antipatikusra való hatásában „beleütközik” az asztráltestbe. Az étertest hatásaival szakadatlanul a légzésbe ütközik az emberi szervezetben. Az éteri hatások fő beavatkozási területe az ember folyékony részeiben található. Az ember legalább harmadrészben vízből áll. Ebben a víz-szervezetben, ahol az éteri különösen tevékeny, nos itt nyilvánulnak meg erői fizikai módon. A légi-szervezetben, mely egy másik szervezet, ebben a légzés erői nyilvánulnak meg. Mindazt tehát, ami az asztrál és az éteri között megnyilvánul úgy is felfoghatjuk, mint a légies és a víz erői közötti kölcsönhatást. A víz- és a légies erők közötti kölcsönhatás az emberi szervezetben szakadatlanul zajlik. Természetesen egyik oldal sem nyomja el a másikat, emiatt lélegez be az ember vízgőzt nyomokban. Ilyenkor az éteri „átüt” a légzés oldalára. Ugyanígy üt át a tulajdonképpeni emésztési- és táplálkozási szervezet a légzés tevékenységébe. Ha Önök szintén fehérjéből épülnek fel, akkor lélegzők. Tehát az egyik mindig átüt a másikba, és emiatt a helyzet mindig olyan, hogy a vizsgáit szervben vagy az egyik, vagy a másik tevékenység domináns. Sohasem olyan a helyzet, hogy azt egyoldalú módon írhatnánk le. Ha egy szervről azt állítjuk, hogy kizárólagosan légzőszerv (mondjuk a tüdő), akkor állításunk valótlan. Ha csak csekély mértékben is, de jelen van benne a másik tevékenység is. A táplálkozás kiváltképpen egy olyan tevékenységen keresztül zajlik, mely az éteri-folyékonyban és a fizikai-szilárdban történik. A táplálkozási- és emésztő folyamat lényege tehát a éteri-folyékonyban és a fizikai-szilárdban zajlik, a légzés lényege az asztrális-légiesben, az Én-tevékenységének lényege (a tulajdonképpeni szellemi tevékenység) pedig a meleg-viszonyokban tükröződik. A szellemi tevékenység a fizikai szervezetben a Én együttműködése a melegviszonyokkal, minden olyan szervezettel, ahol a fizikaiba a meleg behatolni képes. Az Én mindig a meleggel operái, mindig a meleg oldaláról hat. Ha egy beteget ágyba dugunk, betakarjuk, akkor ez nem jelent mást, mint azt hogy az Én-re apellálunk „szolgálja ki magát” a felkínált meleggel.

Mindez persze éles megvilágításban helyezi az ember táplálkozását. Ez ugyanis kölcsönhatásban áll a szövetfolyadékkal, vagyis a folyékonnyal, melyben a táplálkozás és a kiválasztás nagyrészt lejátszódik. További kapcsolat áll fenn a viszonylag stabil (csak a növekedés periódusában labilis), és legfeljebb az élet második felében leépülő emberi fehérjeorganizmussal. A szövetfolyadékban a tápanyagban található fehérjének szakadatlan felvétele és leépítése folyik. Ebben a tevékenységben rejlenek azok a „rajtaütések”, melyek a stabilan fennálló fehérjeképzést jelentik; a belső emberi fehérjeszervekről van szó. Ezek stabilak szeretnének maradni, mégpedig azért mert befelé szellemi-lelki felszabadító tevékenységet óhajtanak kifejteni. A fehérje hevesen zajló felvétele és leépítése közötti kölcsönhatása között (mely rendkívülien mozgékony), valamint az emberi bensőben a nyugalom felé törekvő fehérje között jön létre a tulajdonképpeni táplálkozási folyamat hatása. Részben babonaság, részben azonban igaz az a mondás, miszerint az ember a felvett tápanyagokból épül fel. Babonaság, mivel a felépítő erők, melyek az embert emberré teszik, az őt felépítő fehérjében „benne vannak”. Másrészről az ember a másik póluson egy olyan tevékenységet bontakoztat ki, amely szakadatlanul rohamozza a saját fehérjealakzatának stabilitását. Azt mondhatjuk, hogy helytelen az az állítás, miszerint az emberi életet csakis a tápanyagok bevezetése tartaná fenn. Másrészről helyes az az állítás, miszerint az emberi életet a szövetfolyadékban fennálló élő erőjáték tartja fenn. Ha tehát olyan ételeket kreálunk, melyek erre a szövetfolyadékban zajló tevékenységre serkentően, hatnak, akkor nemcsak a tápanyag bevezetésével támogatják az életet, hanem-a saját fehérjetestecskék stabil erőit is erősítik. Egy ilyenfajta táplálék olyan folyamatot valósít meg, mely elősegíti az életben tartás minden komponensét. A folyamatra kell tehát ügyelnünk. Lehetséges például, hogy egy felnőtt esetében azok az anyagok, melyek egy gyermeknél jól funkcionálnak, csődöt mondanak, mivel a gyermek a plasztikus növekedés fázisában van. Ilyenkor olyan anyagokra van szüksége, melyek elősegítik a fehérje befelé történő haladását, hogy az ott beépülhessen. A felnőtt embernél nem erre van szükség, számára fontosabb, hogy nyugalomra törekvő erőit a szövetfolyadékban „éppen csak ellássa”, ehhez igényel tehát megfelelő serkentőanyagokat. Az embernek vannak szervei, melyek távolabb esnek a szövetfolyadékban zajlótól, melyek ettől a tevékenységtől „hátrébb” helyezkednek el. A szövetfolyadékban zajló tevékenységhez a tüdő által körülölelt szív áll a legközelebb, azt mondhatnám e tevékenység produktuma. Az ember szíve a szövetfolyadék tevékenységéből jön létre, melynek működése nem más, mint a szövetfolyadék tevékenységének reflexiója.

A szív nem pumpa (ezt már elmondtam egypárszor), hanem egy „leolvasószerv”, melyben a szövetfolyadék működése tükröződik. A szívet a vér cirkulációja működteti, nem pedig a szív hozza létre az áramlást. A szívnek éppen annyira nincsen köze ahhoz, hogy mi történik a cirkulációban, mint a hőmérőnek a létrejövő hőmérsékleti viszonyokhoz. A hőmérő a meleg illetve hideg érzékelésének „leolvasó apparátusa”, a szív pedig ugyanezt teszi az emberi cirkuláció (illetve az anyagcseréből oda bekerülő) értékeivel. Ha az embert valamennyire meg szeretnénk „érteni”, akkor az elmondottakat aranyszabályként kellene szem előtt tartanunk. Hogy a szív egy pumpa lenne, mely a vért az erekbe préseli, nos ez olyan hitre vezet, mely a mai természettudományok sajátja. Aki ezt a babonaságot követi, és abban konzekvensen halad előre, a végén így szólhat: vajon miért lett melegebb a szobában? Hát azért, mert a hőmérő higanyszála feljebb ment!

Láthatják hová vezet, ha szemléletünkben az emberi lény legjelentősebb részét, nevezetesen a szellemi-lelkit nem vesszük figyelembe! Hogy hová jutunk, ha a mozgékonyát, a dinamikusát figyelmen kívül hagyjuk és csak az anyaggal kapcsolatos erőkre koncentrálunk. Az ilyen szemléletmód a szívre az erőket próbálja rábizonyítani ahelyett, hogy az erők játékát venné figyelembe.

Elmondhatjuk tehát a következőket: a szív tevékenységében (és a szívben, mint szervben) találjuk meg annak legfejlettebb organizációját, melyet a légzéssel és a szellemi felszabadítással az emberben elképzelhetünk. Azt találjuk ott, amit poláris metamorfózisnak nevezhetünk, ellentétben a pusztán átalakítottal. Ha a fejet, a tüdőt vagy a májat szemléljük, akkor azokban a metamorfikus átalakulás különböző fokozatait láthatjuk. Amikor a szívet vesszük szemügyre a tüdő viszonylatában, akkor poláris metamorfózisról kell beszélnünk. Arról van ugyanis szó, hogy a szív alakzatában a tüdő poláris ellentettje. Minden további szerv, mely többnyire elől helyezkedik el (ide tartozik például az uterus (méh)), ezek a szív alakzatának fokozatos átalakulásai. (Az imént a női uterus-ról beszéltem, merthogy egy férfi uterus is létezik, mely azonban a férfinél csak étertesti alakban van jelen: az uterus nem más, mint egy átalakított szív.)

Mindezen szemléletmód segít bennünket abban, hogy az ember megértéséhez közelebb jussunk.

A szív mozgásának nyugalomba jutó tevékenységébe az embernél más tevékenységek is beavatkoznak, nevezetesen a zsírok és szénhidrátok. Természetesen mindez az egész emberi testre kiterjed, mivel az egész test egy lélegző és szellemképző lény. Ez azt jelenti, hogy a másik oldalon egy anyagokat elraktározó és bizonyos erőrendszereket funkcionálisan kialakító lény, mely az elégetést célozza meg.

Ezek a gondolatok megint csak elvezetnek bennünket a korábban már tárgyalt tüdővész problematikájához. A különböző befolyások úgy hatnak az emberre, hogy őt a földönkívülitől elterelik, azaz a földi dolgok felé viszik, például rossz lakásokban kell életét tengetnie stb. Minden a tüdővész tárgyalásánál felmerült szempont abban összegezhető, hogy az ember a Nap és a világűr oldaláról a Föld felé van irányítva. Elveszti minden örömét mindabban, ami a kozmoszból érkezhetne hozzá, az érzékszervi észlelet ebben az irányban lebénul nála, lelke és hangulata emiatt nem szabadulhat fel érzékeiben. így aztán odáig jut, hogy tüdeje törekvésében gondolkodó szervvé kíván válni, fejjé szeretne lenni. És tényleg formájában mutatja is, mennyire szeretne fejjé válni, ahogyan annak formáját felveszi. Látni lehet azokat a fejre emlékeztető megcsontosodásokat, melyek a betegség folyamán jelentkező megkeményedésében jelentkeznek. És ha ellene kívánunk tenni, mit tehetünk?

Nos, ha a tüdő fejjé válása ellen kell tennünk, akkor meg kell gondolnunk, hogy ebben az esetben az asztrális erők tevékenységének lankadtságáról van szó. Ugyanakkor az Én tevékenysége szárnyal, túlszárnyalja az asztrálét. Hát kérem, ezt el kell kerülnünk. Mindaz, ami az Én tevékenységét serkenti, az éppen az érzékszervi észlelés kívülről. Ami viszont az érzékszervi észlelés kívülről, az az emberi szervezetben só-lerakódásokban jelentkezik. Ezek szabályozása nem működik helyesen azoknál, akik hajlamot mutatnak a tüdővészre. Emiatt erről az oldalról kell segítenünk, és megpróbálnunk erőteljes só-bedörzsölésekkel ellene hatni annak, amit a tüdő nem nagyon szeret. A kívülről applikált só-bedörzsölések ellene hatnak ugyanis a belülről képződő elkeményedési folyamatoknak.

Egy ilyen kívülről érkező sófolyamat olyan tevékenység, melynél a szervezet belsejét hajlamossá kell tenni a befelé haladni kívánó felvételére. Erős sófürdőket alkalmazhatunk például, de a szervezet fogadókészségét is ki kell alakítanunk. A szervezet serkentése belülről egy, a belső szervezőkészség egyensúlyát elősegítő merkuriális tényezővel érhető el. Kis dózisú, tehát homeopatizált higany lesz ebben a segítségünkre. Merkúr e tekintetben fontos gyógyszer, egy fontos szabályozó eszközünk. A legfontosabb ilyenkor a megfelelő dózis, azaz a hatványozás mértékének megválasztása. Ehhez a következő összefoglalást adnám Önöknek: ami bennünk a leghasonlóbb a külső természetben találhatóhoz, az anyagcserevégtag rendszerünk. Ha ennek van baja, akkor alacsony hatványokat kell alkalmaznunk. Amikor a Középső emberhez közeledünk, akkor a közepes hatványok lépnek előtérbe. Ha pedig a fejből kell hatást elérnünk, azaz a szellemiség központjával van dolgunk, akkor a magasabb hatványokat kell alkalmazzuk.

A mostani esetünkben a tüdőtevékenységgel van dolgunk, mely a Középső emberhez tartozik, tehát a higanydózisnak közepesnek kell lennie. A fej szervezetére ható, és onnan az egész szervezetet elérő befolyáshoz a legmagasabb hatványokat (tehát a leghígabbat) kell alkalmazni. Ebben a régióban a szilícium vegyületei a leghatásosabbak, mivel azok mindig a periféria és a fej irányában rezegnek. Ugyanakkor a kalcium vegyületeknél a legtalálóbb a kisebb hatványok (tehát a sűrűbb) dózisok alkalmazása. Röviden szólva tehát a hatványozás szempontjából döntő, hogy hol kívánunk beavatkozni, a végtag- anyagcsere szervezetében, a Középső ritmikus szervezetben, vagy a fej szervezetében. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a fej szervezetéből érkező erők az egész szervezetet érintik majd. A következő példán keresztül nyerünk ebbe betekintést:

Tegyük fel, hogy betegünknek lábbetegsége van, mely azonban egy álcázott fejbetegség. Ebben az esetben persze hogy nem a végtagrendszer irányából kezdünk gyógyítani, mivel a dolog a fejből ered. Ehhez persze magasabb hatványok tartoznak, de miből? Nos, abból amivel az anyagcserét kívánnánk alacsony hatványok segítségével gyógyítani. Ilyen módon kell a dolgokat arányaiban felmérnünk, pontosan megfigyelnünk, és eredményeinket finomítanunk. Magam csak az irányokat tudom Önöknek megadni.

Arról van szó, hogy csak az képes a gyógyítás részleteiről beszámolni, aki mindent képes emlékezetében megőrizni. Minden tapasztalat tanítás számunkra, mely gyümölcseit a következő esetben hozza majd meg. Ha az elmondottakat figyelembe veszik, akkor most már nem tűnik az Önök számára olyan rejtélyesnek, hogy például vannak betegségek, melyeknél az agy és a máj egyszerre okoznak gondot, hiszen a máj az agy metamorfózisa. Ha tehát májelváltozások, és egyidejűleg az agyi-gangliák degenerációja lép fel, akkor tudjuk, hogy irányát illetően ugyanarról a dologról van szó, és ez egy olyan betegségforma, mely felfokozott formája a tüdővésznek. Tehát a tüdővész metamorfózisával van dolgunk, ebben az esetben pedig a higany durvább dózisai szükségesek belülről. Kívülről pedig nem maradunk meg a só-bedörzsöléseknél, a fürdőknél nem elegendő a szokványos főzősóoldat, hanem áttérünk a mészsókra. Erről ennyit mondhatok.

Most láthatják a tévedések forrásának lehetőségeit, és azt is hogyan jutunk helyes eredményre, ha az emberi szervezetet belülről vesszük szemügyre. Képzeljék el, hogy jön valaki és azt mondja Önöknek: ez itt egy betegség melyet higannyal fogok kikúrálni. És csakugyan elér valamilyen eredményt. Bár a betegség nem függ össze a luesszel, vagy a szifilisszel, de ez az orvos beképzeli magának; ha a higany gyógyít, akkor az a luesz- illetve a szifilisz folyamataival kell összefüggjön. Csakhogy ez nem így van. Most majd megértik azt, amit a tavalyi előadásokon (első medicina kurzus) mondtam a „szellemi betegségekről”. Amikor pár napja az agylágyulásról beszéltem, akkor a paralitikus betegségekre gondoltam, de ha az ember paralízisről beszél, az nem eléggé szemléletes, mert mindig az az érzésünk, hogy külső tüneti jegyekről van szó. Felmerül tehát a kérdés: tavaly azt mondtam, hogy a pszichikai betegségek valódi oka a szervek deformációjában keresendő, és ez valóban így is van. Ha a pszichikai tüneteket vesszük szemügyre, akkor azokkal semmire sem jutunk. Hasonló pszichikai tünetek ugyanis egészen más betegség okokra is visszavezethetők. Amikor egy pszichikai betegség esetén a szervek deformációja után kutatunk, és találunk egy szervet mely nem funkcionál helyesen, akkor megint csak azt kell kérdezzük: miért nem funkcionál ez helyesen? Mert a stabil fehérjeképzés erői (nem a variábilisoké) károsodtak. Valami tehát a betegben szakadatlanul törekszik arra, hogy a szervet eredeti felépítésében szétrombolja, ezért felesleges a szövetfolyadékban zajlót (mely a másik pólusán az anyagcserét képviseli) megfigyelni. Azzal, ami az anyagcserét képviseli a szervezetben, azzal nem lesz itt baj, ha e tünetekből indulunk ki. Ezzel szemben igen fontos lenne a szellemi betegség felismerését a kiválasztódásban keresni, ott mindig találunk megfelelő kiindulópontot. A szellemi betegek kiválasztódásaiban való kutakodás igen ajánlatos. Mint már tavaly is elmondtam, a szellemi betegség bizonyos formái esetén beteges szenvedéllyel van dolgunk, mely imaginációk és inspirációk képzésében nyilvánul meg, mely nem más, mint a szellemi szabaddá válása a bensőben. Ha pedig szenvedély áll fenn, akkor ez az illető szerv károsodásának következménye. Amennyiben a szerv nem beteges, tehát normálisan kiképződött, akkor imaginációkat képez, melyek tudat alatt maradnak. Ha a szerv megkárosodik, akkor nem képez imaginációkat. Egyrészről tehát a szerv károsodott és ezáltal létrejön a vágy arra, hogy imagináció képződjön, a másik oldalon az imagináció észrevétlen marad a szerv által, és (egyebek között) hallucinációként jelentkezik.

A következőket mondhatjuk tehát: ha egy szervvel van dolgunk, valamint az ennek belsejében képződött imaginációkkal (lásd a rajzot alul, piros), melyek az emberi szervezet többi részébe sugároznak ki (lásd a rajzon a világosat), és ott kerülnek felvételre, akkor egy olyan deformált szervvel van dolgunk, mely imaginációját nem képes saját terében kibontakoztatni. Ennek következtében az egyik oldalán (mely abnormális), öntudatot kényszerít magára, tehát hallucinációk és víziók lépnek fel. Másrészről a szerv „kész van” (beteg), és emiatt törekszik valódi imaginációkra. Ha az ilyesmit belülről képesek vagyunk átlátni, akkor mindez magától érthetővé válik.

Az egyes kérdések megválaszolása után gyógyszereink elmagyarázása következik, előbb azonban hallgassuk meg Dr. Scheidegger előadását.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként