Azon az összejövetelen, amit a karácsonyi tanfolyam után itt tartottunk, úgymond befogadtuk azt, ami az orvostudományt ezoterikusan elmélyítheti. És megpróbáltunk lehetőleg mélyen belépni az orvostudomány ezoterikus részébe, természetesen oly módon, ahogyan ez egy ilyen rövid összejövetel során lehetséges, úgy, ahogy az a fiatalabb orvoslás felé törekvők számára ma megfelelőnek tűnik. Egyes spruchok formájában azt is magunkba fogadtuk további feldolgozásra, ami előhívhatja az orvosi érzületet, és hangsúlyoztuk, mekkora szükség van az orvosi érzületre. Nos, úgy képzelem, kedves barátaim, hogy az eltelt idő alatt belsőleg feldolgoztátok ezeket a dolgokat. Ezt a munkát természetesen nem úgy képzelem el, hogy az ember ül, és elméletileg feldolgozza ezeket a dolgokat, hanem hogy időnként, amikor megvan rá a belső igény, hagyja, hogy a dolgok hassanak a lelkére, és hagyja, hogy a lelke tovább fejlődjön. Nos, annak módja által, ahogy ezekkel a dolgokkal annak idején találkoztunk, egy egészen bizonyos ténynek ki kellett derülnie, amely úgy gondolom, fontos a mostani összejövetel szempontjából. Az akkor adott ezoterikus dolgok erős összesűrítettsége miatt egyiküknél-másikuknál többé-kevésbé jelentkeznie kellett az igénynek, hogy rátekintsen bizonyos belső nehézségekre. Az ezoterikusan kapott dolgok nem mindig azért vannak, hogy megkönnyítsék az életünket, hanem bizonyos módon éppen ellenkező a helyzet. Azért is vannak, hogy megnehezítsék az életünket, hogy nehézséget okozzanak abban, ahogy a világot felfogjuk, a világot érzékeljük, az embert érzékeljük, azáltal, hogy akkor, amikor ezekre a nehézségekre felfigyelünk, a civilizációnkon belül ma olyan gyakran bejárt fejlődési úttal ellentétes utat járunk be, azaz a felületes fejlődési úttal ellentéteset. Csak akkor lehet elmélyülni a lélekben, ha figyelünk a külvilág és az ember közötti nehézségekre, és ezért úgy gondolom, ez alkalommal az lesz a legjobb út, amit bejárhatunk, ha ráhangolódtok ezekre a belső nehézségre, kérdések formájában szóba hozzátok, és azután megbeszélésünk tárgyává tesszük azt, ami tulajdonképpen elősegíti ügyünk további fejlődését. Azt kérem először is, hogy saját köreitekből mondjátok el, milyen belső vagy külső nehézségek adódtak. A gyakorló orvosoknál bizonyára adódtak nehézségek, a hallgatóknál bizonyára adódtak nehézségek. Sokan vannak közöttünk, akik most tanulmányaik befejezése előtt állnak, akiknél bizonyára egészen különleges nehézségek merültek fel. Ezt megoldjuk majd, hisz megkereshető a megoldás. Mindenki megkapta az első körlevelet29 is, és láthatta, hogy bizonyos kérdésekkel kapcsolatban mégis nagyon sok mondanivaló van. Azt szeretném kérdezni, valahogy felmerül-e még ilyen kérdés, lehet határozott vagy határozatlan, a kérdéssel akkor előrébb jutunk. Ha ilyen kérdések felmerülnek, azokkal ebből az előadás-jellegből jobban belekerülünk a megélhetőbe.

Egy hallgató az év körforgásáról, a léleknaptárról, a csillagok bizonyos együttállásáról kérdez.

Ez nem szükséges. A csillagok konstellációjának megfigyelésére gondol? Igen. Nos, ha a csillagok megfigyelhető együttállása bekerülhet a tudatunkba, az ugye segítség. De ha jól értettem, arra gondol, hogyan alakul megfelelően a dolog, ha hagyjuk a lelkünkre hatni azt, amit mintaként megkaptunk. Ez a saját mantrikus erejével hat, és a csillagok külső világában való eligazodás mindenképpen támogatás lehet, azonban meg kell gondolnia a következőt. Vegyük, ugye, az emberi-kozmikus összefüggés legszembeszökőbb példáját, amely ma még megfigyelhető. Ez a menzeszek lefolyása. Úgy folynak le, hogy világosan mutatják, kozmikusan meghatározottak, de nem a jelenlegi korban, hanem egy sokkal korábbi kozmikus fejlődési szakasztól függenek, amelyben a Föld is részt vett. Azután az idők során önmagukban lezáródtak, emancipálódtak a külső kozmosztól, így most nem áll fenn közvetlen függőség. Így most nem mondhatjuk: a holdfázis = menzesz. Ezt nem mondhatjuk. Azt ellenben mondhatjuk: egykor volt egy pont, amikor az egyik azonos volt a másikkal, majd elváltak. Vannak magukban a holdfázisok és vannak magukban a menzeszek.

Ez az egyik felosztás. Van a másik, ami nem a nagyobb holdfázisokhoz igazodik, hanem a napi holdfázisokhoz. Az apály és a dagály azonos volt azzal, ami a Hold miatt történik. Ez is elkülönült. A Hold a maga útját járja, az apály és a dagály maguk zajlanak. Ezek a dolgok is meghatározóak a mantrikus hatás számára. A mantrikus hatás nagyon is úgy jelenik meg, hogy az, ami az emberben történik, egykor azonos volt a kozmosz folyamatával, csak éppen szétváltak, ezért először kellően tájékozódni kell. Ha kívülről akarjuk megkapni ezt a támogatást, először azt kell mondanunk: a kozmoszban fel van írva, hogy minek kell a bensőnkben történnie. - De ha erre ráhangolódunk, belsőleg függetlenné kell válnunk, és képesnek lennünk ugyanazt a folyamatot belsőleg, önmagunkban, a kozmikus folyamat alól felszabadulva átélni. Ezért nem feltétlenül szükséges, hogy a mantra hatásánál figyelemmel legyünk a csillagok együttállására. Ugyanúgy, ahogy fel sem merül, hogy a menzeszt a Hold külső állása szerint lehetne szabályozni, mert természetszerűvé vált. Ma már ugyanígy az a helyzet, hogy az egész belső, mantráktól függő folyamatunknak a külső kozmosz alól felszabadulva kell zajlania. Ez az, amit más területekkel kapcsolatban már gyakran el kellett magyaráznom, mint a keleti és nyugati ezotéria közötti különbséget. A keleti teljesen ezt az álláspontot képviseli: az ember a kozmoszból született, vissza kell térnie oda, csatlakoznia kell hozzá. Vegyük a Buddha-testtartást. Ez korábbi viszonyokba való visszatérés. Az egész Buddha-testtartásból ez ered, a lábak egymásra rakásával, a végtagok kizárásával. A karok helyzete is olyan, hogy a Földdel való egész kapcsolatot megbénítja. Ami függetlenedik a kozmosztól, az megbénul: látjuk, hogy az ember ismét betagozódik a kozmoszba. Visszatér oda. És tulajdonképpen ilyen az egész keleti ezotéria. Visszafelé haladást jelent.

A mi nyugati ezotériánk csak előrehaladás lehet, egyre inkább önmagunk emancipálása. Ezért nem olyan kényelmes belsőleg, különösen akkor nem, ha bizonyos területeken alkalmazni kell, akkor belsőleg nem kényelmes. Természetesen, ha bizonyos patologikus esettel találkoznak, és a csillagok együttállását megnézve azt látják, hogy az eset kimondottan akkor következett be, amikor mondjuk, a Szaturnusz a Holddal szemben áll, akkor ennek természetesen határozott jelentése van. Mert ha most a Szaturnusz-Holddal kezdenek gyógyítani, azaz földi nyelven: ólom-ezüsttel - ugye, Szaturnusz = ólom, Hold = ezüst -, és azt mondják maguknak: az ólmot kozmikusan alkalmazom, ahogyan a földben kozmikussá vált, az ezüstöt földi módon alkalmazom, amikor megkísérlem porítani, megkísérlem feloldani, tehát földivé alakítom, és ezzel ugyanazt a konstellációt hozom létre, mint amit az égben a Holddal való szembenállás fejez ki: akkor tudnak a kozmikus erők szerint gyógyítani. Ugyanakkor azonban olyan helyzetbe hozzák az embert, ami korábbi emberi fejlődési szakaszokba veti vissza. Amikor egyszerűen közvetlenül a földi adottságból, az embernek az ólommal, az ezüsttel való összefüggéséből indulnak ki, akkor benne állnak abban, ami az emberben emancipálódik, és nem a múltba, hanem a jövőbe tekintenek. Ebben az esetben valami nagyon hasonlót tesznek, azonban ehhez belülről jutnak hozzá azzal, hogy megismerik az ólom és az ezüst természetét, hogy tudják, az ólom szubsztanciálisan hat, az ezüst pedig azzal, amivé akkor válik, ha szétzúzzák, feloldják, azaz atomokra bontják. Ezt azonban a már emancipálódott emberi természettel hasonlítják össze, nem a kozmosszal. Ilyen módon kell megtalálni a megfelelő beállítottságot; ezért segíthet, ha elgondolkozunk a csillagok valódi konstellációin, de eleinte minden erőnkre szükség lesz ahhoz, hogy engedjük hatni annak a saját belső lelki ösztönzését, amit mantrikus mondásokként kaptunk, és mindent inkább a bensőnkből kiindulva keressünk.

Egy résztvevő: Mit kell tennem az énemből kiindulva, amikor meditálok?

Úgy érti, az énből kiindulva. Nos, a meditáció, ugye, a következőkből áll: modern emberként minden mondatról azt érzi, meg kell értenie. A jelenlegi inkarnációban ez az én kifejezett tevékenysége. Minden, amit intellektuálisan tesz, az én kifejezett tevékenysége. Az intellektus [az uralkodó] a jelenlegi in- karnációban, minden egyéb legfeljebb álomszerűen hat felfelé, mert az én elfedi. Ezzel szemben a meditálás azt jelenti, hogy kikapcsolja ezt az intellektuális törekvést, és a meditáció tartalmát úgy veszi, ahogyan van, tisztán, mondhatnám, első lépésben szó szerint. Így, ha intellektuálisan közelíti meg a meditáció tartalmát, mozgásba hozza az énjét, mielőtt befogadná azt, hiszen amikor elgondolkozik a meditáció tartalmán, az Önön kívül van. Ha engedi megjelenni a tudatában a meditáció tartalmát, egyszerűen úgy, ahogy van, egyáltalán nem gondolkozik rajta, hanem engedi a tudatában megjelenni, akkor az én nem a jelenlegi inkarnációból dolgozik Önben, hanem a múltbeliből. Szünetelteti az intellektusát; egyszerűen belehelyezkedik a szavak tartalmába, amit belsőleg, nem pedig kívülről, a szavak tartalmaként hall, ebbe helyezkedik bele, és amikor belehelyezkedik ebbe, akkor a meditáció tartalmában az Ön belső emberi lénye dolgozik, amely pedig nem azonos a jelenlegi inkarnációjával. Ezzel azonban a meditáció olyasmivé válik, amit nem megértenie kell, hanem valósan hat Önben, és olyan valósan dolgozik Önben, hogy végül azt veszi észre, most átéltem valamit, amit korábban nem tudtam átélni. Vegyük egy egyszerű meditáció tartalmát, amit gyakran megadtam: „A bölcsesség a fényben él.” Nos, ha elgondolkozunk ezen, ugye, borzasztó sok okosságra, de ugyanannyi borzasztó balgaságra is juthatunk. Azért van, hogy belsőleg halljuk meg: „A bölcsesség a fényben él.” Ha így, belsőleg hallja, akkor az figyel Önben, ami nem a mostani inkarnációból van jelen, hanem az, amit a korábbi földi életekből hozott magával. És ez gondolkodik és érez, és egy idő után felviláglik Önben valami, amiről korábban nem tudott, amire az intellektusából kiindulva nem is gondolhat. Belsőleg sokkal előrébb tart, mint az értelme. Abban a jelenlevőnek csak egy kis részlete van meg.

Azokat a dolgokat, amelyek egyébként adottak az antropozófiában, nagyon konkrétan, nagyon tárgyilagosan kell vennie. Gondolja meg a következőt. A fogváltással az ember tulajdonképpen az egész fizikai testét megújítja. Ezt a tényt alapvető tényként kell kezelni. Az, hogy az ember megkapja a maradandó fogait, csak a legkülsődlegesebb tünet, csak egy darabkája annak, ami történik. Ahogy az úgynevezett tejfogak kicserélődnek, az egész emberi szervezet kicserélődik, így a fogváltás után a fizikai szubsztanciája szerint az ember egészen új ahhoz képest, ami a születésekor volt. A mai szemlélet, ami mindent összezavar, azt gondolja, hogy az ember megszületik, egy metamorfózissal átmegy a fogváltáson, aztán tovább fejlődik.

Nem így van. A dolog így áll: amikor az ember fizikailag világra jön, olyan teste van, beleértve a tejfogakat is, amely az öröklési fejlődés eredménye. Olyan testet kapott, mely annak az eredménye, ami a felmenők egész sorában rejlik. Ha számokkal akarjuk kifejezni, innen származik az első hét év fizikai teste. A hetediktől a tizennegyedik évéig is van az embernek teste, amely azonban nem az első átalakulásából keletkezett: ott az hatott, amit az ember magával hozott a Földre. Nos, így kell elképzelniük a dolgot. Az embernek megvolt a teste. Ez a teste, mellyel az öröklési vonalból rendelkezik, egy modell, mintaként kapta. Most felveszi a földi szubsztanciát ebbe a testbe. Ezt a földi szubsztanciát, amit az ember az első hét életévében felvesz a testébe, egészen más formává dolgozná fel, ha csak azok szerint az erők szerint dolgozna, amelyeket a földit megelőző létéből hozott magával. Egészen más alakot adna a lényének. Amikor megszületik, nem azzal a céllal jön, hogy olyan embert alakítson ki, szemmel, füllel, orral, mint az, amelyik a Földön áll. Azzal a céllal jön, hogy úgy alakítsa az embert, hogy alapjában véve a születés előtti lénye által a fejből kiindulva a legkevesebbet alakítson ki. Éppen a többi részre fordítja a legnagyobb gondot. Az asztrális szervezetben és az én-szervezetben kerül kialakításra az, ami az embrionális életben csökevényes. Így a fizikai embrióról azt mondhatjuk: ez a fizikaiság az embrióban csodálatos képződmény ugyan, de a születés előtti embernek alig van része benne. Ezzel szemben az embernek, a születés előtti embernek a legnagyobb része mindabban van, ami körülötte van. A születés előtti ember abban él, abban, ami a fizikaiban tulajdonképpen leépül, és leépültként mint chorion, amnion[1] és és így tovább, eltávozik. Abban él a születés előtti ember. Nos, sematikusan úgy tudják ezt elképzelni, hogy először a kozmosz kerül utánzásra. Amikor az ember leszáll a születés előttiből a földi létbe, akkor tulajdonképpen ezt akarja tenni. Miért nem teszi ezt? Mert adott egy modell. És az első hét életévében a felvett szubsztanciákkal e szerint a modell szerint dolgozza át a születés előttit. Tulajdonképpen egy inkább gömbölyűt szeretne kialakítani, és egy gömbszerűen szervezett embert létrehozni: ezt dolgozza át a modell szerint. És a születés előtti így dolgozza ki ezt a második fizikai embert, aki aztán a hetediktől a tizennegyedik évig van jelen, de először azáltal, hogy az öröklési erőkből származó modellhez tartja magát.

Nos, látják, valóban különböző erő-entitásból kettő is van az emberben. Hogyan érthetik meg ezeket az erő-entitásokat? Most az orvos pillantásával és érzületével vegyék kézbe A szellemtudomány körvonalait30, és nyissák ki ott, ahol a Föld-fejlődésről van szó, ahol először a Szaturnusz-fejlődést láttuk, majd a Nap-fejlődést, aztán a Hold-fejlődést, Föld-fejlődést és így tovább. Ha ott követik ennek a fejlődésnek a leírását, azt kell mondaniuk: a Napig minden egy; a Nap a Hold és a Föld egyek, együtt vannak egyben. Csak itt történik a Föld és a Nap szétválása, a Föld és a Hold szétválása. Így tehát az ember ennek a fejlődésnek a közepéig a kozmoszban él. A Napban, a Holdban, valamint a Földben él. A Nap különválása után aztán a Napon kívül él, a Hold különválása után a Holdon kívül. A Nap különválásáig tehát az emberi természetre a kozmikus erők hatottak, azok is, amelyek ma a Földön kívül vannak, a Holdban, a Napban. Ezek hatottak az emberben, mert az ember ahhoz a világhoz tartozott, amelyben még benne volt a Nap és a Hold. Az ember következő fejlődése ezután úgy történt, hogy a Nap és a Hold kívül van.

A helyzet azonban ez: tegyük fel, van egy olyan fejlődés, amely magában foglalja mindazt, ami ma földi, és azt is, ami Nap- és Holdjellegű; később a Földön-kívüli emancipálódik a földitől. Ami földi, az tovább haladt a saját vonalában; kiszáradt, megkeményedett, fizikaivá vált, és ez található ma az öröklési áramlatban, durvává vált az öröklési áramlatban. Amit a Naptól és a Holdtól való elválás után fogadott be, abban az található, ami a kozmikus erők behatásának köszönhető. Ez a helyzet. Így az Önök második emberének kidolgozásához olyan modellt kapnak, ami tulajdonképpen egy ősi művészit jelent, amit az apjuk és anyjuk ad Önöknek, ami akkor keletkezhetett, amikor a Nap és a Hold még összekapcsolódott a Földdel. Akkor alakultak ki azok az erők, amelyek tulajdonképpen megadják az ember földi konfigurációját. Könnyen megérthetik, hogy ez az emberi konfiguráció földi, mert: tekintsenek el a Földön lévő emberi lénytől. Mihez kezdenének akkor vele? Nagyon szerencsétlenek lennének, ha a haláluk után szükségük lenne olyasmire, mint a láb. A lábaknak csak akkor van értelme, ha a Föld vonzóereje keresztülhalad rajtuk, ha belevisszük a lábainkat a Föld vonzóerejébe, a lábaknak csak a Föld miatt van jelentősége, éppígy a karoknak és a kezeknek is. A szervezetnek van tehát egy egész része, ami úgy alakult ki, hogy csak akkor van értelme, ha földi emberek vagyunk. Amilyenek földi emberként vagyunk, annak semmi értelme a kozmoszban. Ezért amikor szellemi-lelki lényként érkezünk a Földre, egészen más szervezetet akarunk kialakítani. Olyasmit akarunk kialakítani, ami körülvesz, és ebben a körül- vevőben mindenféle konfigurációt akarunk létrehozni, de nem azt az embert akarjuk, amelyikkel a kozmoszban semmit sem lehetne kezdeni. Ezt modellként kapjuk, és a második embert e szerint a modell szerint alakítjuk ki.

Ezért az ember életének ebben az első szakaszában folyamatosan harcol az, ami az előző életből jön, és az, ami az öröklési fejlődésből származik. Ezek harcolnak egymással. Ennek a harcnak a kifejeződései a gyermekbetegségek. És gondolják csak meg, a gyermekkor első szakaszában mennyire bensőséges kapcsolatban van az ember egész belső lelki-szellemi léte a fizikai szervezettel. Amikor a maradó fogak kinőnek, látják, hogy a maradó fog a tejfogat még hogyan löki ki, ahogy ezek egymással gazdálkodnak, úgy gazdálkodik az egész második ember az elsővel. Csak a második emberben van benne a földfeletti ember, az elsőben még egy idegenszerű földi modell van. Ezek egymásba hatnak. És ha az egymásba-munkálódást megfelelő módon vizsgálják, akkor egyszer csak azt látják, hogy ha egy időre túlsúlyba kerül a belső ember, aki a Föld előtti létben szellemi-lelkiként létezett, és igen erősen bele kell dolgozza magát a fizikaiba, erősen kell igazodjon a modellhez, és aztán hogyan sérti meg e modellt, amikor mindenbe beleütközik, és azt mondja: ilyen formát akarok megkapni. Ekkor a harc skarlátként jelenik meg. Ha a belső ember olyan zsenge, hogy folyamatosan meghátrál, és a felvett szubsztanciákat inkább a saját alakjára akarja formálni, és legyőzi a modellt, akkor a harc kanyaróként mutatkozik meg. És a gyermekbetegségekben így fejeződik ki az egymás elleni küzdelem. És a később jelentkező dolgokat is csak akkor értjük meg helyesen, ha ezeket megfelelően vesszük figyelembe.

Egy materialista természetesen borzasztó könnyen mondhatja: ugyan, milyen butaság mindez. Hiszen látni, hogy a gyerekek nem csak a fogváltásig hasonlítanak a szüleikre és az elődeikre, hanem még később is. Ez badarság. Az egyik gyengébb, inkább az öröklési erőkhöz igazodik, hasonlóbbá teszi a második ember mivoltát a modellhez, és akkor természetesen úgy néz ki; de ezt maga csinálta azáltal, hogy inkább a modellhez alkalmazkodik. Ezzel szemben vannak olyan emberek, akik a fogváltás után nagyon kevéssé hasonlítanak arra, amik korábban voltak. Ilyenkor a születés előtti szellemi-lelki életből származó az erős, és kevésbé igazodnak a modellhez. Így az a fontos, hogy ezeket a dolgokat egyszerűen a megfelelő összefüggésben lássuk. Azért kerül ez szóba, mert mindent, amit be kell fogadni, először a gyermeknek úgy kell felvennie, belül feldolgoznia, hogy az én és az asztráltest bensőséges kapcsolatba lépnek az élelmiszerekkel. Később ennek már egyáltalán nem kell így lennie. Az ember soha többet nem kerül olyan helyzetbe, hogy egy modell szerint annyira erősen alakítson ki valami önállót, mint az első hét életévében. Ilyenkor mindent, amit befogad, mind az énjében, mind az asztráltestében úgy kell feldolgoznia, hogy a modellt utánozhassa. Így ennek eleget kell tenni, és a világ úgy rendezkedett be, hogy a tej lehetőleg közel kerülhessen az éterképzéshez. Olyan szubsztancialitás ez, amely tulajdonképpen még rendelkezik étertesttel, és mivel a szubsztancia, amikor a gyermek felveszi, még szervező- en hat felfelé az éteriig, ott az asztráltest rögtön feltartóztatja a tejet, létrejöhet a belső érintkezés a felvett és az asztralitás, valamint az én-szervezet között. Ezért a gyermeknél egészen belső, bensőséges kapcsolat van a külső élelmiszerek és a belső szellemi-lelki szervezet között. És látják, orvosként most el kell jutniuk odáig, hogy feldolgozzák ezt az furcsaságot, amit most elmondtam. Ahogy a gyermek szopik, annak egész módján látszik, ahogy az asztrálteste és az énje feltartóztatja a tejet. Az valóban látható. Meditáljanak egyrészt a mantrákkal úgy, hogy hagyják hatni magukra a mantrát, hogy egyrészt felszabadítsák lelki erőiket; másrészt meditáljanak egyszerűen a gyermekről. Képzeljék el, hogy az, ami szellemileg-lelkileg lejön, először a modell eltávolításával nekilát a fizikai élelmiszernek, majd az, ami a szellemi-lelkiek és az élelmiszerek között zajlik, a modell formáihoz igazodik. Ha ezt jól elképzelik, akkor a szellemi-lelki túl erős működése az Önök számára a skarlát képződésében sűrűsödik össze. A szellemi-lelkiek túl gyenge működése, ami visszariad a modelltől, az Önök számára a kanyaró képződésében sűrűsödik össze. Ha ezt meditatívan képzelik el, azzal a szokásos meditációt átvezetik az orvosi meditációba. A legszörnyűbb, hogy az emberek ma mindent az értelmükkel akarnak felfogni. Az orvoslásban egyáltalán semmit sem lehet az értelemmel felfogni. Az értelemmel legfeljebb az ásványok betegségeit lehetne felfogni, de azokat ugye nem gyógyítjuk. Mindent, ami orvosi, a közvetlen szemlélettel kell megragadni, és ehhez ezt előbb ki kell alakítani.

Egy felnőttnél nem veszik észre. Az emésztőcsatorna átveszi a táplálékot - ez egy belsőleg közvetített folyamat -, addig a gyermeknél az asztráltest és az én veszi át a táplálékot; nála még befejezetlen emberformákat kell a modellhez igazítani, a modell szerint kialakítani. Ha a gyermekről meditálnak, hatalmas átalakulás lejátszódását látják. Látják, ahogy bizonyos értelemben felviláglik a szellemi-lelki, és belesötétíti, beleárnyékolja azt, ami táplálékként bekerül, látják, ahogyan fényből és sötétségből, szinte színesen képződik a második ember. Ténylegesen látják, hogy a születés előtti lét világosságként van az emberben, a felvett külső táplálék pedig elsötétülésként. A gyermekben a születés előtti létből jövő világosság ráborul a sötétségre, a tej sötétségként jut be: ezek alakítják ki egymással a legkülönbözőbb színeket. Ami a fizikaiban fehér, az a szellemiben fekete. Mindig minden ellentétes. Ezzel olyan lehetőséghez jutnak, hogy az énjüket egészen másként használják, mint ahogy egyébként az életben működik. Milyen gyenge legénykeként ténykedünk azzal, amit a szokásos intellektuális gondolkodásban végzünk! Az ember legnagyobb gyengesége az intellektuális tevékenység. Csak fogalmat fogalomra halmoz. Ha a gyereket azonban úgy szemlélik, ahogy most elmondtam, akkor úgy meditálnak, hogy abban teljesen részt vesz az én-szervezetük is. Ez az, amire a továbbiakban a pedagógiánkban is ügyelni kell. Az olyan iskolában, mint a Waldorf Iskola, hét és tizennégy év közötti gyerekek vannak: ekkor változás történik, az ember kialakította a második emberlényét. Van előttem egy gyerek, akit a levetett modell szerint a születés előtti létből modelleztek ide, és természetesen a gyerekben most öröklési erők maradtak. Beilleszkednek a modellbe, a modell imitációjába. A gyermek most túlságosan nem-földi. Mert most a földön kívüli erők különösen erősen dolgoztak a gyermeken, most tulajdonképpen a legnagyobb ellenkező oldali kilengést látjuk. Korábban ez külsőleg is látszott az emberen, egészen az öröklődés terméke volt, most tulajdonképpen egészen belülről keletkezett az, ami külsőleg látható. Most a külső világot kell meghódítani. Az, ami eddig tekintet nélkül a földi világra, csak a saját emberi modellt figyelembe véve dolgozott, a külvilághoz kell igazodjon. Most az a fontos, hogy hét és tizennégy éves kor között az asztráltest és az én-szervezet úgy kell dolgozzon, hogy ez a Föld feletti lény ismét a külső földi viszonyokhoz illeszkedjen. Ez a nemi érettséggel fejeződik be. Akkor az ember teljesen benne áll a földi viszonyokba, az emberbe betagozódik a földszerű, és így a hetedik és a tizennegyedik év között, a második ember keletkezésekor tulajdonképpen az a legfontosabb, amit a születés előtti létből magával hoz, így a saját karmája csak a nemi érettség után kezd hatni. Ekkor a földi erők hatnak rá. Ez a nemi érettséggel fejeződik be, és most majd a harmadik ember képződik ki.

A második ember szubsztanciálisan levetésre kerül, és kialakul a harmadik ember. Ez nem jut el a formáig, csak az életig jut el. Ha eljutna a formáig, akkor harmadik fogakat is kapnánk, mert az ember most a külső viszonyokhoz igazodik. A külsődleges viszonyokon múlik, hogy az ember ismét az emberen kívüli hatásokat veszi fel. Amikor a modellt követte, akkor teljesen az emberhez igazodott. Amíg a modellt követi az ember, addig valami öröklötthöz igazodik. De ebben tulajdonképpen az van, ami elszáradt. A Naptól való elválás óta, tulajdonképpen létezésének gyökerétől elszakadva elszáradt, elsivárosodott. Ezért az öröklési erőkben van a legtöbb kóros erő, így a modellhez alkalmazkodva az ember valójában rendkívül sok belső betegségi okot vesz fel. A nemi érettség utáni időben azonban keveset vesz fel, mert a külvilághoz igazodik, az éghajlathoz és így tovább, minden, ami a külső levegőben van, kevésbé káros. Az ember a hetedik és tizennegyedik éve között egészséges, utána megint az az idő kezdődik, amikor sebezhető. Mindezekre a viszonyokra úgy kell tekinteni, hogy közben észben tartjuk az ember képét. Ha az ember képét észben tartják, akkor helyesen is meditálnak. Akkor azt, amit tanulhatnak, egyesíthetik azzal, amit meditálnak. Akkor a tanultak nem elméletté, hanem gyakorlattá válnak, mert felfedik azt az erőt, ami ezt láthatóvá teszi Önöknek. Ez az, amire ma oly nagy szükség van. Semmire sem lehet jutni az orvoslásban, ha mindig azt hisszük, hogy a fejlődésben egy ilyen egyenes vonalú folyamat van. Az ember szétszaggatott fejlődési áramlatokból van összeállítva, amelyek hétévente zajlanak le, és mindig egy későbbi kapcsolódik hozzá egy korábbihoz; nem egy egyoldalú folytatásról van szó, hanem mindig más viszonyok avatkoznak bele. A fejlődés ilyen valódi folytatása, ahol mindig csak a korábbi a későbbinek az oka, csupán az ásványvilágban található meg, kevésbé a növényvilágban, a legkevésbé az ember világában.

Kezdjék helyesen elképzelni a növényeket. Mit tesz a mai ember, amikor helyesen képzeli el a növényeket? Van a talaj. Most elképzeli az ember, hogy elvetik a magot, és kinő a növény. Naivan csak így képzeli: na, igen, a hidrogén nagyon egyszerű molekula, csak két atomból áll. Mindenfélét fantáziál össze-vissza.

Az alkohol már bonyolultabb molekula. A szén hidrogénnel és oxigénnel kapcsolódik össze, ez valami bonyolultabb dolog. Nos, a legbonyolultabb szubsztanciák tehát a legbonyolultabb molekulákkal járnak. Volt idő a nyolcvanas, kilencvenes években, amikor a disszertációk bonyolult, két-háromsoros címmel készültek. A molekula itt borzasztó bonyolult. Most még komplikáltabb lesz. Aztán mag lesz, egészen bonyolult kapcsolat. Aztán a magból kinő a növény. - Ez badarság. A magképződés azon alapul, hogy a magban a földi anyag mindenféle struktúrából kiszakad, és káoszba megy át, zűrzavaros lesz, már nem tartalmazza az anyag semmilyen erejét. Ami a kozmoszból hat, akkor tud egészen érvényesülni, ha nincs földi struktúra. Késznek mutatkozik arra, hogy a kozmikust, a kozmikus struktúrát icipiciben lemásolja, így a magképződésben a semmi érvényesül a földivel szemben, és e semmibe belehat a kozmosz. Látják, Lili Kolisko egy érdekes dolgot mesélhetne erről, ami valóban igazolja ezt. A lépfunkció vizsgálatánál31 nyulakat kellett használnunk, és a lépüket eltávolítani. A nyulak ennek ellenére egészen jól voltak. Nem is a műtétbe haltak bele, hanem hosszabb idő után egy megfázásba. Mindazonáltal megfigyelhető volt, hogy érzik magukat a nyulak lép nélkül. Amikor az egyik nyúl elpusztult, meg lehetett nézni, mi történt a léppel. És lásd, a lép helyén valódi gömbölyű szövetet találtunk. Mi történt? A fizikai lépet kimetszettük a nyúlból; ezzel a földi-szubsztanciálist káoszba taszítottuk, hozzáférhetővé tettük a kozmikus erők számára, és olyasmi keletkezett, ami a magképződéshez hasonló. Olyasmi keletkezett, ami a legprimitívebben hasonlít a magképződésre: a kozmosz képmása. Ezzel az egészen ártatlan viviszekcióval valami nagyon fontosat bizonyítottunk, mert ez a szellemtudományos megfigyelés eredménye.

Vegyünk egy kvarckristályt. Nos, ez földi dolog. Miért földi dolog? A kvarckristály a formáját pedánsan megtartó dolog. A kvarc a formáját a belső ereje által kapja; és ha kalapáccsal szétverik, az egyes részek még mindig hatszögű prizma, zárt, mégis hatszögű gúla alakúak akarnak lenni. Megvan ez a tendencia. Ezt a tendenciát a kvarcból éppoly kevéssé lehet eltávolítani, mint sok pedáns emberből a pedantériát. Egy pedáns embert akár atomjaira szedhetnek, akkor is pedáns marad. A kvarc nem engedi eljutni magát odáig, hogy a kozmosz bármit is kezdhetne az erőivel. Ezért nem él. Ha annyira porítanánk a kvarcot, hogy a részeiben már nem lenne meg a tendencia, hogy a része a saját erőihez igazodjon, akkor valami élő-kozmikus nőne ki a kvarcból. Ez történik a magképződésnél. Annyira kiűzetik belőle az anyag, hogy a kozmosz az éteri erőivel beléphet. A világot folyamatos káoszba kerülésnek és káoszból való kikerülésnek kell tekinteni. Ami a kvarcban van, egykor az is a kozmoszból eredt, de megmaradt, arimáni lett. Nem teszi már ki magát a kozmikus erőknek. Amint valami élőbe kerül, újra meg újra át kell menjen a káoszon.

Így megint kapnak egy támpontot az orvosi meditációhoz. Olyan támpontot kapnak, hogy elképzelik a kialakult növényt, ahogy levélről-levélre nő és így tovább. Most eljut a gyümölcsben a magképződéshez, ekkor képzeljék el, miközben egyébként világosan elképzelik a magvas növényeket, hogy egészen sötét lesz. Aztán megint jön a világosság, amikor újra kívülről megragadják. Így imaginatív képet alkothatnak a növényi életből; ha tudatában vannak: Ez a növény - akkor ez imaginatív- meditatív. Nem szabad intellektuálisnak lenniük, hanem a konkrét elképzelésben kell maradniuk. Az intellektus csak arra szolgál, hogy gondolatilag ábrázoljuk, amit tudunk.

Mondjuk, felírhatják ezt a szót: gyermekember. - Nos, ez egy szemléletet tükröz. Jó. Ha eszükbe jut a „gyermekember” szó, az egy gyermekemberre emlékezteti Önöket. De ha most fogják magukat, és azt mondják: Az Í tetszik, ezt az elejére teszem, a M tetszik, azt ideteszem, a S tetszik és így tovább -, akkor a szót összerakhatják másképpen, de nem fog kijönni semmi más, amivel kezdhetnének valamit. De az emberek folyamatosan ezt teszik a fogalmakkal. A fogalom csak a szemlélet szellemi szava. Az emberek a fogalmakat szétszedik és összerakják, és a gondolkodásban gondolkoznak. Akkor is ezt teszik az emberek, amikor külsőleg megfigyelnek valamit. A megfigyelésre ráhúzzák a gondolkodást, és az ember így ma a valóságon kívül él. Ezt meg lehet tenni a geometriával és az aritmetikával, amíg az ember olyan tudománnyal dolgozik, ami a valóságon kívül áll. De ha az orvoslást akarjuk művelni, nem lehet a valóságon kívül állni, különben az orvosi tevékenység is a valóságon kívül áll.