Nos, kedves barátaim, szeretnék néhány szót előrebocsátani arról a versszakról, amit tegnap az óra végén felírtam a táblára. A következő szavakkal kezdődik:

Lásd, mi kozmikusan illeszkedik:   Érzed az ember kialakítását

és arra utalok ezzel kapcsolatban, hogy a Hold jelét tettem mellé. Nos, ha az embert átfogóan meg akarjuk érteni, mégpedig azért akarjuk megérteni, hogy gyógykezelhessük, akkor valójában nagyon is tisztában kell lennünk azzal, hogy ne csak arra tekintsünk, ami az embert a Földdel összekapcsolja. Mert ez, ahogy az első órán látták, az ember valódi fejlődése szempontjából tulajdonképpen csak a legelső gyermekévek alatt, a fogváltásig számít. Utána már nem. Ezután azokat az erőket kell figyelembe venni, amelyek az embert tulajdonképpen szervezik, elszervezik a Földtől. Ehhez az éterteste van, és az étertest jelentősen különbözik a fizikai testtől. A fizikai test nehéz, az étertest nem nehéz. A fizikai test a Föld felé törekszik, az étertest minden irányba szét, a világűr távolába. Már akkor kimerítően vizsgálják a kozmoszt, ha az ember fizikai testét és étertestét szemlélik. A fizikai test bensőséges kapcsolatban van a Földdel, az étertest bensőséges kapcsolatban van mindazzal, ami a Föld körül érzékelhető tartományban van. Így minden, a fizikai testre ható erő olyan erőként fogható fel, ami az embert a Földhöz vonzza, és mindazok az erők, amelyek az étertestre hatnak, olyanok, amelyek az embert a Földtől elvonzzák. Ezek jelen vannak és hatnak az emberben, ezért az embert nem lehet úgy szemlélni, hogy azt mondjuk, felvesz valamilyen anyagot, ami először kívül volt, aztán meg belül van. Ez nem így van. Azzal, hogy az emberben hatnak ezek a centrifugális erők, azonnal besorolják a kozmosz egész birodalmába, az egész látható világegyetembe.

Aztán, ha az ember asztrális részéhez közelítenek, el kell képzelniük, hogy az tulajdonképpen a térnélküliségből származik; csak felveszi a térbeli hatás alakját.

És ha az énhez jutnak, akkor azt már egyáltalán nem lehet felvázolni. Ez se nem fentről, se nem lentről hat; egyáltalán nem olyan értelemben hat, hogy egy rajzot lehetne róla készíteni, csak az idő folyásán át, az idő folytonosságán át hat. Ami az ember én-szervezetéből indul ki, azt nem lehet kifejezni, hanem azzal kell tisztában lenni, hogy minden ponton valós; de nem hat sem besugárzón, sem kisugárzón, tisztán minőségileg hat.

Ha kitekintenek az éter világaiba, azt mondhatjuk: olyan ez, mintha az étertestünkkel mindig belevesznénk az éter világaiba; az asztrális mindig felénk sugároz, ami szintén nem térbeli, de úgy hat, mintha a világmindenség egészéből érkezne hozzánk. Nos látják, tegyük fel, a táplálkozással, mondjuk a növényi fehérjével van dolguk. A növényi fehérje először is nehéz, másodszor fehérjeként benne van a kozmosz felé való törekvés is. Ha növényi fehérjét visznek az emberi szervezetbe, akkor ezzel a növényi fehérjével a két másik erő is érkezik, azok az erők, amelyek minden oldalról hatnak, és azok az erők, amelyek az én-szervezet erőiként tulajdonképpen térnélkülien hatnak erre a fehérjére. Nos tegyük fel, mindaz ami így hathatna az emberre, bármilyen groteszkül is hangzik, csak kerekké, gömbölyűvé alakítaná a testét. Ezen - Földből kisugárzó és újra besugárzó - erők együttes hatásából létrejövő formát tulajdonképpen a madártojásban láthatják; ebben a formában látják ezeket az erőket megformálódva. Miből adódik, hogy a tojásból nem csak a tojásalak jön ki, hanem egy meghatározottan konfigurált alak? Tehát látják, ha csak az létezne, amit most felrajzoltam (rajzol), akkor a tojásképződés soha nem jutna tovább a tojásképződés befejeződésénél. A madár kész lenne, amikor megvan a tojás. A dolog azonban úgy áll, hogy a madár egészen meghatározott elrendezésű lény, és - amit most elmagyarázok a madárról, az az emberre is érvényes - azáltal lesz ilyen, hogy a Föld körül kering a Hold. A Hold körbe kering. Nos, ha csak a Hold keringene körbe, akkor még mindig nem keletkezne madár, hanem az történne, hogy a tojáshéj lágy lenne ugyan, leesne, mégis gömbölyű lény keletkezne, egy gömbölyű, lényegében fehérjéből álló lény keletkezne. De nem úgy van, hogy csakis és egyedül a Hold kering a Föld körül, hanem a térben a legkülönfélébb alakú csillagképek vannak, és a Hold mindig elhalad ezek előtt, ezzel módosítja az ezekből a csillagképekből érkező erőt. Gondoljanak arra, hogy a Hold elhalad a Fiastyúk előtt. A tojás úgy van kitéve a Fiastyúk besugárzásának eredőjeként létrejövő erőknek, hogy a Fiastyúknak ezt a besugárzását a Hold részben takarja, azaz módosítja. A Fiastyúkból tehát olyan erő áramlik be, amit a Hold módosít, ami létezik, aminek hatása van, és ha sematikusan ábrázolom, a tojásképződményből az egyik oldalon ebből képződik a madár feje. Tehát azt mondhatjuk, a madár fejképződése abból származik, hogy a kozmosz beleformálja a Hold, a bolygó és az állócsillagok együttműködésével, amelyek csak a Fiastyúkon belüli különleges elrendezésükkel hatnak. Nos, a Hold tovább halad, és mondjuk, a korábbi alakjával oppozícióban a Mérleggel szemben áll, akkor pedig a Mérleg erőit módosítja a Hold állása. Az erők között van egy másik összefüggés is, és a Hold ezen kívül időközben, mikor itt a Fiastyúk előtt telihold volt, itt a Mérlegnél újhold lett. A Mérleg csillagképpel összefüggésben a Hold másképpen hat, mint amikor a Fiastyúk felől hat, és a tojásra az a hatása, hogy a farok képződik. A többi dolog a kettő között van. Így, ha tanulmányozni akarják a madár alakját, azt kell tanulmányozniuk, hogyan halad el a Hold az előtt, ami kozmikusan el van osztva mindenütt a világűrben. Mit mondhat az ember vagy egyáltalán egy élőlény kialakulásáról az, aki megreked a csupán földi viszonyoknál? - Csak azt mondhatja: Igen, bizony a sasnak egy bizonyos alakja van, a keselyűnek egy bizonyos alakja van, a kengurunak egy bizonyos alakja van és így tovább. Miért ilyen az alakjuk? Ha megragadnak a földi dolgoknál, ahogy a tudomány teszi, valóban csak egyetlen választ találnak: az állat az elődeitől örökölte az alakját. Ezen gondolkodás keretében nincs más válasz: az állat az elődeitől örökölte az alakját. Egészen e séma szerint: a szegénység eredete a szegénység. De ezzel semmi sincs megmagyarázva. Mindig felfelé kell törekedniük. Az elődök megint az őseiktől kapták, és végül oda jutnak, amiből kiindultak. Ha meg akarjuk érteni a formálódásukat, a kozmikus erőkhöz, a csillagok konstellációjához kell eljutni.

Nos, amit elmondtam Önöknek, az még mindig nem minden. Ha csak így lenne, nagyon jól kialakított, csodálatosan szép lények keletkeznének, de tulajdonképpen mind medúzák lennének, ami az ember is volt az elmúlt földi korszakokban. Az atlantiszi időkben egyfajta medúza volt. Ez onnan ered, hogy csak azt tudta befogadni, ami anyagként, szubsztanciaként plasztikus-folyékony állapotban volt, amiből ki tudta kialakítani a fizikai testét. Hogy a káliumot, nátriumot és a többi anyagot beillesztette magába, az abból ered, hogy nem csak a Hold kering a Mérleg, a Kos, a Bika előtt, hanem bolygórendszerünk többi bolygója is előttük kering, és ezek belénk illesztik azt, amitől például valóban emberi alakot kapunk. A Holdba tehát például - leírtam a madarakat - egyidejűleg betagozódott az ember számára a fejképződésnél az is - csak a Holdat, a Napot és a Szaturnuszt rajzoltam le -, ami még a Merkúr konstellációjából indul ki a bolygók felé, és a Vénusz konstellációiból a bolygók felé. Ha ezek mind nem hatnának együtt a Hold konstellációival, akkor mindnyájan vízfejűnek születnénk. A szerves fémesség azzal testül belénk, hogy a Hold konstellációjával együtt hat a Merkúr és a Vénusz konstellációja. És ha másrészt a Hold konstellációjával nem hatnának együtt azok a bolygók, amelyek inkább a Szaturnusz felé irányulnak, és a Szaturnusz maga nem hatna együtt a Jupiterrel és a Marssal, akkor borzasztóan angolkórosak lennénk, nemcsak hogy ó-lábunk lenne, de olyan lábunk lenne, ami rugalmasan hajlana, a karunk medúzaalakú képződmény lenne. A Nap eredményezi e két oldal közötti ritmikus kiegyenlítődést.

A versszak két első sora tehát arra kell vezesse Önöket, hogy ráébredjenek, tulajdonképpen hogyan is alakul ki az ember a kozmoszból. És amíg az orvostudományunkba nem kerül bele az asztronómia, de abban az értelemben, ahogy most elmagyaráztam, addig nem jutunk előrébb. A legtöbb dolog, amit kimondanak, tulajdonképpen nem jelent semmi különöset. Zsonglőrködnek velük ugyebár, amikor az emberben megjelenő dolgokat vagy a külső földi viszonyoknak, vagy az öröklésnek tulajdonítják. De ha részleteiben megnézik, semmi se jön ki belőle, mert elfelejtik, hogy az ember kialakulását abból kell levezetni, ami a csillagos égbolt, de minőségileg tekintve, a belső lénye szerinti megismeréséből adódik. Az ember ezen alakításánál a Hold a legfontosabb. Mindenütt együtt kell hatnia, a többiek módosítják a hatását. Az ember alakításánál a Hold a legfontosabb.

A második rész így szól:

Lásd, hogyan mozgat a levegő: Átéled az ember áthatását a lélekkel.

Látják, minden, ami az emberi étertestben hat, formálja az embert. De az ember még a mai alakjában is csak élő automata lenne, ha csak az hatna, amit eddig elmondtam. De nem csupán ez hat rá, hanem a környezet is, az hat, ami sző és él a körülöttünk levő levegő elemében. És a levegő elemében benne sző az éter is, a világmindenség asztralitása is. És ahogyan az alakunkat, a külső, térbeli formánkat a Hold és vele együtt az ég hatására nyerjük el, úgy ebbe az alakba felvesszük a belső átlelkesülést azáltal, hogy a Nap ugyanúgy együtt hat az éggel, mint a kialakításnál a Hold. Így tehát azt mondhatjuk: ha a Nap úgy befolyásolja a kozmikus erőket, hogy az Oroszlán előtt áll, akkor - nagyon ügyeljenek arra, hogy most nem a saját erőkről van szó - elsősorban a légkörben hat arra, ami a légzésünkön keresztül, a vérkeringésünkön keresztül hat ránk, ami folyamatosan változik. Azáltal, hogy a Nap továbbhalad, megváltozik a levegő. Ez, a környezetben megnyilvánuló hatás átlelkesültség- gé bensőségesíti az alakot, és valóban azt mondhatjuk, hogy a Nap kozmoszbeli konstellációi hatnak a Föld környezetében levő levegőszerűre, és ez hozza meg nekünk az átlelkesülést. Ez tehát a második.

A harmadik így szól:

Lásd a földi változásokat: Felfogod az ember áthatását a szellemmel.

Ez alatt a változás alatt azt értjük, hogy az ember fizikai teste lassanként lesüllyed a tetembe. „Lásd, mi földileg változik, felfogod az ember átszellemülését.” De ezt a Szaturnusz okozza. Miért? Nos, látják, a Szaturnusz erői nem csak ott fent vannak, ahol a Szaturnusz áll. A térbeli viszonyok szerint a Szaturnusz messze van a Földtől, és tulajdonképpen nem túl sok külső hatása van. A külső hatása az emberre nem sok; a más csillagokkal való együttállása sem nagyon hat az emberre. De olyan erői vannak, amelyek borzasztó erősen beszívódnak a Földbe. A Szaturnusz erői borzasztó erősen beszívódnak a Földbe, és ha kifelé tekintünk, tulajdonképpen nem sok szaturnuszi erőt látunk. Ha azonban magára a Földre tekintünk, arra, ami a Föld belsejével szemben a felszínen van, akkor azt olyannak találjuk, mintha mondhatnám, egy csigát látnánk a talajon haladni. Itt van először is a csiga, elvonul, vándorol, utána kell nézzenek, de hátrahagyja a nyálát. Az ott van, az egész útját nyomon követhetik. Így van ez a Szaturnusszal. Körbevándorol, de mindenütt otthagyja a nyomát, ahol a Földre sugárzott. Ezek nagyon-nagyon egyértelmű nyomok. Ha a Föld fejlődésének korábbi időszakaiban ezek a nyomok nem maradtak volna meg Földben lakozó erőkként, akkor a Föld egész területén nem lenne ólom. Az ólom az ős-szubsztanciából, a Földben magában ható, a Földbe beszívódott Szaturnusz-erőkből keletkezik. Az ólomerők a régi időkben keletkeztek a Földben, amikor még más viszonyok uralkodtak. A Szaturnusz erői nagyon is tovább hatnak az emberben, és egészen más a hatásuk, mint a két másik erőé. Látják, ha nem lennének meg ezek a Szaturnusz-erők, az embernek nem lenne szelleme, csak olyan lény lenne, amelynek teste és lelke van. Ehhez tarthatják magukat, kedves barátaim. A világmindenségben valóban semmi sincs ok nélkül. Tegyék fel a kérdést: tulajdonképpen melyik korszakban is volt alkalma a Szaturnusznak, hogy a Földet minden oldalról átitassa lényének erejével? Harminc év alatt tette ezt, amennyi idő alatt a Napot, és ezzel a Földet körülkeringi. Ez a harminc év ugyanaz a harminc év, amennyi az ember megszületésétől addig az időpontig telik el, amikor életének bizonyos fejlődése lezárul. Ha az ember harminc évet élt a Földön, akkor éppen azon a ponton van - természetesen ez nem mindig esik éppen egybe a Szaturnusz felől az égből meghúzott vonallal -, amikor a Földön áll, amikor a Szaturnusz átitatta a Földet; amikor az ember harminc éves lesz, másodszorra itatja át ezt a helyet. És így függ össze a Szaturnusznak a Földre gyakorolt hatása az emberrel, és ez az, aminek hatása végül is, hogy olyan testünk van, ami leépül, ahogy azt mindig megtapasztaljuk. Az emberi szervezetben nem csak építő erők vannak, mert akkor eszméletlenek lennénk; a vitalitásunknak bizonyos módon csökkennie kell. Mindig meg kell lenniük a leépítő erőknek. A szervezetünk nem csak fejlődik, hanem vissza is fejlődik, és ebben a visszafejlődésben van helye a szellemi fejlődésnek, oda jut be. A szellemi fejlődés nem a vitalitásból ered, hanem amikor az visszafejlődik, akkor kerülhet be a szellemi fejlődés, képletesen szólva az üresen hagyott helyre. Ez azokból az erőkből ered, amelyek azáltal keletkeznek a Földben, hogy a Szaturnusz erői átitatták. Ezért kellet a harmadik spruchhoz a Szaturnusz jelét rajzolnom.

Nos, emberként azonban harmincévesen éppen ezek miatt a Szaturnusz-erők miatt öreg anyókák és öreg apókák lennénk. Harmincévesen mankóval kezdenénk járni. Ugye, Fichte egyszer úgy gondolta, hogy az embert csak a harmincadik életévéig ismerje el. Azt a kijelentést tette, hogy minden harmincévest agyon kéne ütni, mert már semmire sem jók a világ számára, csak gyenge korcsokká válnak. Elkerülhetetlenül bekövetkezne, amire Fichte gondolt, ha a Földben csak a Szaturnusz bontakoztathatná ki az erőit. Azonban a Szaturnusz-erőket is módosítják a Jupiter és a Mars erői. Ezek okozzák, hogy harmincéves korunkig nem annyira erősen épülünk le, hanem olyan mértékben, hogy valami túlmegy ezen, és valójában a Marsnak és a Jupiternek köszönhetjük, hogy harmincévesen nem vagyunk vének. Aki meg akarja érteni, hogy az ember negyvenöt évesen még ember lehet, annak ki kell tekintenie a kozmikus világmindenségbe. És így a Hold, a Nap, a Szaturnusz a hozzánk legközelebbi égitestek és a tőlünk a legtávolabb állók a bolygórendszerben. A mai felépítése szervetlen, mert fel a Jupiterig egy korábbi egységből származik, míg az Uránusz és a Neptunusz iderepült, és csak csatlakozott. Azt mondhatjuk erről, hogy a régiek nem fedezték fel az Uránuszt és a Neptunuszt, ezért a Szaturnuszt tartották a legkülső bolygónak. Még mindig jogos csak a Szaturnuszig felemelkedni. Az asztrológusok még tudatában vannak, hogy az Uránuszt és a Neptunuszt tulajdonképpen csak olyan emberi tulajdonságoknál használják, amelyek túlmennek a személyes tulajdonságokon, amikor az ember zseniálissá válik, vagy a személyesen túlra törekszik, amikor olyasmivel van dolgunk, aminek már nincs köze a személyes fejlődéséhez. Minden asztrológiai megközelítés így készül. Ezek csak akkor jönnek számításba, ha az ember zseniálissá válik, vagy az emberin túlra törekszik, mondjuk, ha a szervezete kitágul, vagy túl erősen szétesik. Ezek azok a bolygók, amelyek világjáróként viselkedtek, és később fogta be őket a Földünkhöz tartozó bolygórendszer. A hozzánk legközelebb álló égitest, a tőlünk legtávolabb álló égitest szabályozzák, hogy mi legyen az emberben: A Hold az alakot, a Szaturnusz a Földből az alak nélküli szellemit azáltal, hogy leépíti az alakot, befelé mindig feloldja, a Nap pedig a kettő közötti ritmust adja meg. Ezzel megkapták azt, amit tulajdonképpen tudniuk kell. Az ősrégi tapasztalatokból lehetett tudni, hogy ezek a harmadik résznek megfelelő erők: „Lásd, mi földileg változik, felfogod az ember átszellemülését.”, hogy ez ugyanaz az erőkomplexum, ami egykor az ólomképződésben fejeződött ki.

Így azt mondhatjuk: ami fizikai szervezetként széthasít minket, hogy a szellemnek legyen helye, annak az ólomban is jelentkeznie kell: ezek széthasító, lebontó erők, amelyek az ólmot is létrehozták. Vigyünk be ólmot az emberi szervezetbe, és hasadások keletkeznek. Ha szükség van a hasadásra, mert az ember túl kevéssé bont le, akkor valamilyen formában ólmot kell adnunk34. Ha a dolog fordítva van, hogy az ember nem tud úgy megformálódni, hogy bizonyos fokig szivacsos legyen, akkor az ősi tapasztalatnak kell érvényesülnie: a Holdból ősi időkben besugárzó erőnek kell hatnia, ahol csupán ásványi képződményekről volt szó, ami az ezüstszubsztancia, azaz ilyenkor a Hold erőkomplexuma hatásos. Így az ezüsterők azok, amelyek szivacsossá teszik a képződő alakot. Az ezüstszubsztancia támogatni tudja a Hold-erőt. Az egész bolygórendszer összefügg azokkal a szerekkel, amelyek kiváltképp számba jönnek gyógyszerként: Szaturnusz = ólom, Jupiter = ón, Mars = vas, Nap = arany, Vénusz = réz, Merkúr = higany és a Hold az ezüsttel. Ezeket a konkordanciákat[1] hihetetlenül felületesen kezelik, pedig az ősi misztériumok legprecízebb vizsgálatain alapulnak. Akkoriban a dolgokat tényleg sokkal jobban és konkrétabban próbálták ki. Mert ezek a megállapítások olyasmin alapulnak, amit nagyon jól kipróbáltak: egészen pontosan kipróbálták, milyen a Szaturnusz konstellációja, amikor valamely embernél beáll egész szervezetének önállótlan állapota, úgy hogy a széthasító erők túl kevéssé hatnak; a vitalitás, az összefüggés erői túl erősekké válnak, így szervi alkatában kábulttá válik; nem feltétlenül az érzékszervrendszere lesz kába. Azt látták nála, hogy ez a Szaturnusz különleges konstellációja után lép fel nála, a Szaturnusz tehát korábban erősen hatott az emberre. Ha azt látták, hogy az ember akkor került ilyen állapotba, amikor a Szaturnusz lement, amikor nem tudta kifejteni teljes erejét, akkor gyógyszerként ólmot alkalmaztak. Az utalások, melyeket ma még a dilettáns könyvekben erről megtalálhatunk, azon okból valóban igazak, mert nem tudták elrontani az embereket, mert nem tudják honnan származnak, különben spekulálni kezdenének róla, és akkor egész biztosan rossz adatokat kapnánk.

Azért maradnak helyesek, mert az emberek elvesztették azt a tudományt, amelyből származnak. A hagyomány útján maradnak fenn. Az emberek a gondolkodással nem tudják elrontani ezt az igazságot. Maga az, ami a Föld felől az emberre hat, valójában szaturnuszi hatás, amelyet a Föld csak megtart, beszív.

Gondolják csak meg, hogy ennek az egésznek milyen nagyszerű következménye van az emberi megismerésre nézve. A mai természettudományos szemlélettel szemlélt emberrel egyáltalán nem kapcsolható össze a morál; a morál valahol ott lebeg, fent az absztraktumban, ezért van az, hogy különösen a protestantizmusban, amely a leginkább elvesztette az összefüggését a szellemmel, a kozmosszal, minden moralitást egyszerűen kiszakítanak a világösszefüggésből. Csak a puszta hit marad. És hogyha a valóságot tekintik, akkor az ember olyan teremtmény, amelyet igencsak a kozmosz lát el és gondoz, és ezzel az asztralitásával egyben a morális erők is beléje sugároznak. Ezáltal lehetséges az emberre úgy gondolni, hogy valóban bensőséges kapcsolatban van a morális világgal. Ha a valódi orvoslást művelik, akkor visszajutnak ahhoz, ami az embert egyáltalán morális lénnyé teszi, olyan emberré, aki a morált valóban szervesen megélni képes, nem pusztán külső parancsként kell betartania.

Ezt akartam elmondani Önöknek, és útravalóként szántam, mert sok mindenben támaszuk lehet. A részletekhez természetesen hozzájuthatnak egészen máshonnan. De azt, hogy ezek a részletek hogyan viselkednek az emberi szervezetben, csak az ilyen magyarázatból tudhatják meg, ami most elhangzott. Tehát valamilyen orvosi vademecumban elolvashatják, hogy az ólomnak ilyen vagy olyan a hatása. De azt, hogy miért, csak akkor fogják tudni, ha itt befogadják ezeket a magyarázatokat. Mindezeknek a fejtegetéseknek az a sajátossága, hogy - mivel a szellemi világból merítem - sokkal kevésbé veszik igénybe a memóriát, mint az, amit az ember fizikailag vesz fel. Amit megtanul az ember - nos, ez már csak így van -, azzal valamennyire kénye-kedve szerint bánik; amit azonban egyébként tapasztal, ami magától vésődik be az emlékezetébe, az az, amit ilyen módon fogadnak be Önök. Ezen valami különöset fognak észrevenni: ha nem élik át meditatívan újra meg újra, nagyon hamar elfelejtik. A szellemi igazságoknak az a sajátossága, hogy nem válhatnak valódi gondolati igazságokká. A saját szervezetükben sem tudják megőrizni azt, amit egy hete ettek meg. A kérődző meg tudja őrizni, de csak rövid ideig. Ami egyébként csak az étertestben van meg emlékezetként, az a kérődzőknél a fizikai testben egy szerves utánzat, csökevény. A szellemi igazságokkal azonban az kell történjen, hogy az embernek újra meg újra át kell élnie őket, és szokássá kell válniuk, nem gondolatszerű- en, képszerűen kell megtartani őket, hanem szokássá kell válniuk. A meditálás értelme, átható értelme, hogy arra apellálunk, ami alapjában véve csak az első gyermekkorban van meg. Az ember akkor sem képszerűen emlékezik, ezért felejti el a kisgyermek, amit eleinte átélt. A szokásjellegű emlékezésben él. Ide kell visszatérnünk, ha fel akarjuk dolgozni magunkban a szellemi igazságokat, különben nagyon gyorsan elfelejtjük.

Mivel megvolt Önökben a vágy, hogy itt befogadják az ezotériát, arra kell építsünk, hogy meditatívan, belsőleg sajátítsák el, különben semmi hasznuk nem lesz a dolgokból. Akkor finom fogékonyságra tesznek majd szert, amely nem ösztönösen, hanem intuitívan vezeti el Önöket oda, hogy valami ahhoz hasonlót érezzenek, ami még elvontan megmaradt az úgynevezett szignatúratanban: azaz meglátni a növényben, a kőben azt, ahogyan hatni tudnak a szervezetben. Azt is elérik, hogy nem csak a fizikai testüket, hanem az étertestüket is tanítják, és hogy a szokásos gondolkodásból a fizikai környezet tartalmának kifinomult érzékelési képességéhez jutnak, és ahhoz a képességhez, hogy a világot olyan ember szemével szemléljék, aki az emberi szervezetből kapja a kérdéseket a beteg tüdőről, a beteg szívről, a válaszokat pedig a környezetből, a gyógyító növényektől, gyógyító ásványoktól és így tovább.

Kérdés: Doktor úr, sokunk számára az a fontos, hogy a helyzetről, amelyben alapjában véve vagyunk, tájékoztató jellegű, lehetőleg áttekintő, összefoglaló ismerethez jussunk. Az ember egészen a bensőjében érzi, hogy az antropozófiai igazságoknál valami radikálisról van szó, és hogy ezek megvalósulásától végtelen sok minden függ. A Karácsonyi ülés után kiküldött körlevélben feltűnt nekem, hogy az ott megadott meditáció általános pedagógiai irányultságú útmutatást tartalmaz. Hogyan valósulhatna meg az, amire olyan mély késztetést érzünk magunkban, és hogyan juthatunk a saját sorsunk és jövőbeli feladataink útmutató megismeréséhez? Érezzük, hogy csak akkor cselekedhetünk helyesen, ha megtanuljuk a karmánkat nagy összefüggésben megismerni, és egyben nagy bátorságra szert tenni ahhoz, hogy ne elkerülni akarjuk, hanem a megfelelő módon megvalósítani.

Nos, abból, amit elmondott, kihallani vélem, milyen irányultságúak az érzései. Csak ki kell egészítenie a kérdést, ha nem jól értettem. A kérdés, amit feltett, mindenesetre olyasmit érint, amit ma tulajdonképpen tudni kellene. Az utóbbi időben ugyebár sok szó esett a fiatal antropozófusok körében a Káli Yuga végéről, a fiatal emberek között többször, mint az idősek között. Ennek az az alapja, hogy a XIX. század végével már megkezdődött az emberiség egy új korszaka. Az emberek egyelőre tovább élnek. Ha van egy golyó, amit a kezükkel tovább tolnak, akkor gurul; de ha elveszik a kezüket, akkor tovább gurul. És egyelőre így gurul tovább az is, amit az emberek a XIX. század végéig átéltek, akkor is, ha az erők már nem állnak mögötte, sőt sokkal rosszabb alakokat ölt, mint a már elmúlt időkben. Emellett azonban, a régi idők folytatódása mellett, a világban titokban már tényleg egy ragyogó kor kezdődik. A világot egy ragyogó korszak világítja be, és az a helyzet, hogy a ragyogó korszak első sugarait az antropozófiának kell felfognia. Nos, látják, bizonyos összefüggésekről most sokkal radikálisabban fogalmazok, mint a Karácsonyi ülés előtt. Ezt a többi előadásomból is észre fogják venni. Akik ma este még itt tudnak maradni, látni fogják, hogy az előadásokban már érintek bizonyos emberi összefüggéseket. Arra azonban nincs módom, hogy e vizsgálódások során éppenséggel olyan dolgokhoz ereszkedjek le, amelyeket elsősorban a szenzációéhség miatt hallanának a legszívesebben. Ezekben a dolgokban, ugye, nagyon szigorú törvények figyelhetők meg, és tudom, hogy természetesen nem csupán a szenzációéhségből kell erednie egy bizonyos késztetésnek, mely jelen lehet, amit ki lehetne elégíteni, ha mindenkinek fel tudnám tárni a korábbi földi életeit. Ilyen messzire nem mehet a dolog. Ezzel szemben meg lehet adni bizonyos szempontokat, amelyek fontosak lehetnek.

Nos, látják, a dolog nagyon is úgy áll, hogy a mai általános emberi életben, ha szabad így kifejezni magam, két fajta ember van. Ez a két emberfajta onnan ered, hogy bizonyos időkben más volt a földi emberiség szellemi fejlődése, mint más korokban, amikor bizonyos fokig hullámszerű mozgás volt. A hullámok azonban nem csak egymás után, hanem egymás mellett is haladtak. Látják, egy bizonyos korban például a kereszténység napnyugati fejlődése felületessé, külsődlegessé vált. Abból, amit a kereszténység nyújtott az embereknek, nem jutottak tartalmakhoz. Erre egy reakció alakult ki a katároknál. Így olyan emberek éltek egymás mellett, akik nagyon is a külsőségekben éltek, és olyanok, akik erősen bensőségessé akartak válni. Valami hasonló történt, amikor Comenius hatására, és már korábban is egészen Magyarországig és Lengyelországig, megalakultak a morva testvériségek. Így a világban mindig együtt éltek olyan emberek, akik a lelkükben erősen törekedtek a szellemiségre, és olyan emberek, akiket egyszerűen a civilizációs karma kényszerített arra, hogy külsődlegessé váljanak. A korábbi karmikus állapotokkal függ össze, hogy az egyik ember az egyik, a másik a másik csoportba kerül. Nos, a mai emberiség számára nagyon fontos kérdés, hogy az ember a korábbi inkarnációjában az egyik vagy a másik, most leírt embercsoporthoz tartozott-e. Tegyük fel tehát, hogy ma születik egy olyan ember, aki egy teljesen külsődlegessé vált keresztény fejlődésben élt: akkor ezen egyiknek egészen más emberi konfigurációja van, mint annak az embernek, aki mondjuk, a cseh-morva testvériséghez tartozott. És miben áll a különbség? - Látják, a Káli Yuga végének lényegét csak akkor találjuk meg, ha belemegyünk a konkrét viszonyokba, különben történelmi kitaláció marad. 1899-ig tart a sötét korszak, utána kezdődik a világos. Ennek nem nagyon vannak tudatában. A konkrét szellemiség részleteibe kell belemenni. Azok az emberek, akik a Káli Yuga vége körül születtek, olyanok, hogy erős szellemi törekvés van bennük - emiatt nem kell szerénytelenné válniuk, és ezt csak az élő megismerésükbe kell befogadniuk -, ezek az emberek a legszélesebb értelemben olyanok, akik tulajdonképpen az eretnekek közül születtek, azok közül, akik bensőségessé akartak válni. A XIX-XX. század fordulója körül olyan emberek kerültek le, akik nem a külsődlegessé váló kereszténység általános áramlatában éltek, hanem a befelé forduló, bensőségessé váló szektákban éltek. Mi lett ennek a következménye?

Látják, ha valaki keresztülmegy a halál és az újabb születés közötti időszakon, akkor szellemi módon nagyon pontosan tudja tanulmányozni az emberi mindenséget, ahogyan itt a Földön tudjuk megismerni, tanulmányozni az emberen kívüli világot, a világmindenséget. Ez éppen olyan nagy és kiterjedt, hiszen az ember ugyanannyit tartalmaz, mint a kozmosz. Ezt az átalakított akaraterőinkkel tanulmányozzuk. Ekkor pontosan megismerjük az embert. Különbség van a két embercsoport között, amelyekről most beszéltem. Akik mindig külsődlegessé váltak, azok a halál és az újabb születés közötti átmenet során nem tudtak megfelelően bekerülni a szellemi világba. Ők a szellemi világban gondolat nélkül elmentek az ember különlegessége mellett, újra megszülettek; és különösen a XIX. század második harmadában született emberek voltak olyanok, akik a korábbi életükben ilyen külsődlegesek voltak. Ők aztán nem hozták magukkal az ember iránti érzéket a földi életbe. Úgy viselkedtek az emberrel szemben, hogy a testet evésre, ivásra, járásra, állásra, ülésre használták, de nem érdekelte őket, mert a halál és az újabb születés között nem fogadták be az iránta való érdeklődést. Ezek voltak azok az emberek, akik leginkább megelégedtek a materializmussal, mert nem vágytak az ember megismerésére. A materialista mindig csak az anyagot akarja megismerni, mégis ő ismeri a legkevésbé. Nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk: azok, akik itt ülnek, valódi, újjászületett eretneklelkek. Ezt nem kell saját érdemüknek tekinteniük. Eret- neklelkek, akik a halál és az újabb születés között nagyon erős késztetést éltek át, hogy mindenhol belebújjanak az emberbe, és így tudat alatt hatalmas nagy rejtéllyé tették maguknak az embert. Ez azután pontosan abban a vágyban jelentkezik, hogy az embert jobban megismerjék, mint ahogyan a materialista orvoslás lehetővé teszi, és így belsőleg már beigazolódik a karma, amiről Ön beszélt. Nem szabad könnyedén vennie a dolgokat, mert ha könnyedén venné, félreismerné saját magát. Nem jutna el oda, ahova tulajdonképpen szeretne eljutni, azért, mert átélt bizonyos élményeket a halál és az újabb születés között, és ami abból keletkezik, hogy a földi életben nem találjuk meg azt, amire évszázadokon keresztül törekedtünk, s ez nem csupán felületessé teszi az embert. Kikerültünk abból a korból, amikor azok, akik a halál és az újabb születés között igazságokat fogadtak be emberekről, büntetlenül felületessé válhatnak. Az ifjúság jelenleg egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy büntetlenül felületessé válhatna, mert belsőleg teszi tönkre magát egészen szervezetéig hatóan. Nem az a baj, hogy az emberek ma gondolatban materialisták, a monizmusról locsognak és így tovább, nem ez a baj, ezen könnyen túltehetnék magunkat. Amit az ember beszél, az nem nagyon fontos, de az, ami aztán visszakerül az ember érzelmi és akarati természetébe, az beleszövődik a szerveibe, és azok, akik nem mélyülnek el szellemileg, egyáltalán nem tudnak megfelelően aludni. Ez az, ami lényeges. Ha megmarad a mai ember egy ilyen elmélyülés nélkül, annak mi lesz a következménye? Az a következménye, hogy alig érkezik el az 1940-1950-es időszak, és az álmatlanság egyre nagyobb területekre kiterjedő járványát fogják megélni: Az ilyen emberek egyáltalán nem lesznek már képesek az emberi civilizációért tenni. Így nincs választásuk a karmájuk által, hogy figyelmen kívül hagyhatják-e a karmájukat, ahogy azt a Káli Yuga lejárta előtt és most még megtehették. A legnagyobb komolysággal kell szemügyre venniük azt, amit most elmondtam a karmájuk konfigurációjáról. A jellemzés természetesen általános marad, de az általános karma saját maguk számára is hasznosnak bizonyulhat, ha abba a helyzetbe hozzák magukat, hogy gyakrabban elgondolkoznak életük különleges körülményein. Ha elgondolkoznának az életük különleges körülményein, akkor többé-kevésbé képesekké válnának valami különöset találni. Az ifjúsági mozgalom túlságosan is elméleti, túl sokszor hallani onnan ugyanazokat az elméleteket. Ha itt megállnának, hogy valóban saját magukon figyeljék meg, milyen különleges élménye van ma az ifjúságnak, mi különbözteti meg valójában attól, amit a korábbi generáció élt át, akkor az ifjúsági mozgalom egy csapásra egészen más alakot öltene. A mi ifjúsági mozgalmunkkal arra törekszünk, hogy konkrét alakot öltsön, és ne ragadjon meg az absztrakciókban.

Egy orvos: A tegnapi megbeszélésen nem csak azt a kérdést tettük fel: hogyan lehetséges, hogy a sorsunk éppen Karácsonykor vezetett Dornachba, hanem azt is mondtuk, hogy a tudatunkkal egyáltalán nem tudjuk, miért jöttünk ide, és hogy lehetőséget kaptunk valami hatalmasnak a befogadására, amit azzal, amik vagyunk, egyáltalán nem tudunk felfogni, és nem érdemeltünk meg. Sokunk számára ebből a tényből vált élővé az az egészen meghatározott feladat, amely előtt állunk, és számunkra az a fontos, hogy készen álljunk ennek a karmának és ennek a nekünk szánt feladatnak a megkezdésére, ahogyan ez már a körlevélben épp megadott témában is leírásra került.

Nos, úgy gondolom, komoly megbeszélést folytattunk, és ha engedi, hogy ez hasson a lelkére, akkor már ebből a túlságosan rövid együttlétből is magával vihet valamit.