Ezen az előadáson először egyesülnek két szellemi hatókör tagjai, és ennek az egyesülésnek egészen különleges jelentősége van. Ezért már ma szükséges, hogy megértsük ennek az egyesülésnek az abból eredő értelmét, ami e tanfolyam tartalmát képezi. Először is arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez a tanfolyam talán mindennél jobb példa arra, hogy korunk szellemi életének különleges alakulása miatt a régi hagyományokat, a régi szokásokat meg kell újítani, mert az, amit lelkipásztori orvoslás néven gyakorolnak, alapjában véve elvesztette a tartalmát. Ezt látni fogjuk a vizsgálódásaink során. Ezzel szemben, éppen korunk alapjaiból adódik egy különösen fontos feladat, amely összefoglalva, a szemlélődésünk során a lelkipásztori orvoslás nevet kaphatja. Szigorúan ügyeltünk arra, hogy ezen a tanfolyamon lényegében valódi teológusok és olyan személyiségek gyűljenek össze, akik valódi orvosok vagy azok lesznek, orvosok abban az értelemben, hogy esetükben a Goetheanum Orvosi tagozatának feladata szerint felelősséget vállalhatunk ezért a címért. Hogy ezt az értelmezést hogyan kell kialakítani, azt éppen ezen a tanfolyamon beszéljük meg. Egyes kivételeket megengedtünk, de csak keveset, és ezek igen indokoltak a Goetheanum Orvosi tagozatának meggyőződése szerint.

Mindenekelőtt arról lesz szó, hogy Önök, kedves barátaim, mind a teológiai, mind az orvosi oldalról, teljesen világos fogalmat alkossanak arról, hogy az új lelkipásztori orvoslás értelmében mi teszi lehetővé a teológusok és az orvosok együttműködését. Erről az együttműködésről gyakran esett szó, és arra is felhívtuk a figyelmet, hogy az antropozófiai mozgalomnak számítania kell az együttműködésre. Azonban még napvilágra kerültek olyan dolgok, amelyeket éppen ezen a tanfolyamon kell a helyükre tenni. Az együttműködést, amire utaltam, egyáltalán nem szabad úgy felfogni, kedves barátaim, mintha az az egyik területnek a másikban való dilettánskodását jelentené. Szó sem lehet arról, hogy a teológusok gyógyítók, vagy a gyógyítók valamiképpen teológusok legyenek. Természetesen mindkettő, amennyiben gyógyítók vagy teológusok. Együttműködésről van szó, arról, hogy egymás keze alá dolgoznak. Ezért ennek a tanfolyamnak nagy hangsúlyt kell fektetnie arra, nehogy kaotikussá torzuljon mindaz, hogy, tudom is én, a teológus megkísérel minden lehetséges gyógyászatban dilettánskodni, ami nem lehet a feladata. És fordítva, szerintünk az orvosnak tudnia kell, milyen magatartást tanúsítson a teológussal szemben. Rendkívül sok függ attól, hogy ezt mindkét oldalon, a teológiain és az orvosin is teljesen átlássák.

Nos, kiderült, hogy például azt is gondolták: Igen, a teológus is rendelkezzen orvosi ismeretekkel. - Ismereteket mindig lehet valamilyen területen szerezni, sőt mindig jó, ha ismereteket szerzünk. De az, amiről itt szó van, hogy tényleg tisztán és világosan belássuk: az emberi gondolkodás, érzés és akarat szerint a gyógyítónak specifikus orvosi előképzettségre van szüksége, és senki ne higgye, hogy orvosi ismeretekkel beleavatkozhat a világba az, aki nem rendelkezik ezzel a specifikus orvosi előképzettséggel, még ha teológus is. És fordítva, az orvosnak egészen különleges fogalmat kell kialakítania a hivatásáról, és a lelkipásztori orvoslás útján kell megtanulnia, hogy milyen fontos jelentése van, ha ezt mondjuk: a papé az áldozati láng, az orvosé a merkurbot. És a hasznos működés csakis az áldozati láng és a merkurbot együtt munkálkodásából lesz lehetséges. Ne az áldozati lánggal akarjunk gyógyítani, és ne a merkurbottal kultuszt celebrálni. De azt be kell látni, hogy mindkettő istentisztelet. És minél inkább belátják, hogy mindkettő istentisztelet, annál jobb lesz az együttműködés, ha az orvosok orvosként, a papok papként, megfelelő módon, gyógyítva avatkoznak a világba.

Az antropozófiai mozgalmunk nem lehet az a hely, ahol mindent kaotikusan össze-vissza dobálnak, mert ezzel a komolyság szenvedne csorbát, éppen az a komolyság, amit az antropozófiai mozgalmon belül olyan erősen kellene ápolnunk. Nagyon is tudjuk, körülbelül mi történik, hogy drasztikus példával éljek, ha lábműtétet hajtanak végre; mégsem gondolhatjuk, hogy el tudunk végezni egy lábműtétet. Így kellene viseltetni minden gyógyászati dologgal kapcsolatban. Az antropozófia semmilyen módon sem propagálhatja a kuruzslást. Olyan sem lehet, ahol a teológusok válnak kuruzslóvá. Ezt egészen világosan tisztázni kell; és így az, ami a Goetheanum Orvosi tagozatából kiindul, a legszigorúbb komolysággal fogja kezelni azt, amit az embereknek gyógyítóként antropozófiai értelemben a világ elé tud tárni, de ennek egyben reális intézménynek kell lennie, és szükséges lesz, hogy egyértelműen meghatározott legyen annak az orvosnak a Goetheanum Orvosi tagozatához való viszonya, aki e tagozat szerint akar működni. Amikor ez az intézmény teljesen valóságos lesz, akkor másképp nem is fog menni, mint hogy eljutunk oda, hogy a jövőben az lehet orvos, aki a Goetheanum Orvosi tagozatának értelmében orvos. Nos, kedves barátaim, ezzel igazoltuk azt is, hogy miért nem engedtünk erre a tanfolyamra olyan gyógyítókat, akik nem orvosok. Így azok, akik ma orvosként ülnek itt - lényegében, kevés kivételtől eltekintve - a világ előtt is gyakorolhatják az orvosi hivatást.

Ezzel, kedves barátaim, talán megegyeztünk az egyik pontról. De ez a pont, miközben először rámutatva, inkább adminisztratív szempontból tárgyaltam, a jogosultsága miatt maga a lelkipásztori orvoslás tárgya lesz. Mivel egy ideje a teológiai oldalról olyan javaslat fogalmazódott meg, hogy a teológusoknak valami orvosi dolgot kellene kínálni, ezt a javaslatot csak azzal tudtam megválaszolni, hogy azt mondtam: Nos, tartok egy lelkipásztori orvoslási tanfolyamot, amin a teológusok részt vehetnek. És így rendezi meg ezt tanfolyamot a lelkipásztori orvoslásról a Goetheanum Orvosi tagozata, és a teológusok részt vesznek ezen. Teljesen tisztában kell lennünk ennek az intézménynek az egész szerkezetével.

Nos, kedves barátaim, a lelkipásztori orvoslás végül tulajdonképpen nem az orvosi kar, hanem a teológiai kar szakja volt; és ebben a lelkipásztori orvoslásban, amelyet a teológiai karon oktattak, tulajdonképpen semmi speciális gyógyászati nem volt. Vagy megkérdezem: Az itt levő, egyetemi képzettségű orvosok valamelyike az orvosi karon végzett tanulmányai alatt tanulhatott lelkipásztori orvoslást? Kérem, emelje fel a kezét, aki tudott. Az orvosi kar tantervében nincs benne, ezzel szemben ott van a katolikus-teológiai karokon. Az evangélikus fakultásokon már alig van szerepe, de a katolikus-teológiai karon szerepe van a lelkipásztori orvoslásnak, és jó okkal. Csak éppen semmi orvosi nincs benne. Lényegében a következőt tartalmazza: Először is azt, amire a lelkipásztornak szüksége van a lelkipásztorkodáson belül, hogy lelkészként működhessen, nem csak azoknál az embereknél, akik egészségesen vannak a lelkipásztorságára bízva, hanem azoknál is, akik betegként vannak a lelkipásztorságára bízva. De a lelkipásztorság érdekében kell működnie; és itt már árnyalatnyi különbség van, ha egy beteg, különösen, ha súlyos beteg lelkipásztoraként kell működni, vagy egy egészséges ember lelkészeként. Arról van itt szó, hogyan kell a betegnél, esetleg súlyos betegnél kialakítani a lelkipásztorságot, hogyan kell viselkedni. Ezzel szemben még nem találkoztam olyan, lelkipásztori orvoslásról szóló könyvvel, amelyik kifejezetten és ismételten ne azt mondta volna, hogy a lelkipásztor első kötelessége, hogy először is szóval és tettel segítsen, hogy a megfelelő orvost találja meg, és hogy tartózkodjon minden orvosi beavatkozástól. Ha találok ilyet, szólni fogok.

A lelkipásztori orvoslás második fontos fejezete, hogy megválaszolja a vallásos-kultuszszerű intézkedések higiéniai vonatkozásával összefüggő kérdéseket. Hogy például a laikusnak ismerteti a szertartásosan előírt böjt egészségességét vagy egészségre károsságát, vagy hogy az orvostudomány mit mond a körülmetélés intézményéről, vagy hasonlók. Magának a papnak - főként katolikus szakokról lévén szó - elmagyarázzák azt, ami higiéniailag-orvosilag elmondható az aszkézisről. Itt el lehet mondani egyet-mást.

További fejezetet jelentenek bizonyos intézkedések, amelyeket mondjuk, a gyógyítással és a szentségekkel kapcsolatban, olyan közösségben kell megtenni, ahol pap és orvos van. Ha egy közösség a szentségek hatásának valóságosságából indul ki - erről mindjárt tovább kell beszélnünk -, akkor ez a gyakorlatban olyasmit jelent, ami a gyógyszerekkel történő beavatkozással találkozik, és az olyan intézményekben, mint például az utolsó kenet, olyasmi van, amit a pap a betegágynál levő orvos mellett kiszolgáltathat. Ezen a területen azt a kérdést kell megválaszolnunk, illetve az eddigi lelkipásztori orvoslás megválaszolja, hogy mi a jelentősége az úrvacsora szentsége elfogadásának egy kiállott betegség után és hasonlók. Ha spirituális dolgokról van szó, akkor az embernél nagyon is tekintetbe jön a szentség együtthatása a gyógyítási folyamattal.

További fejezet - és ez a lelkipásztori orvosláson belül nagyon részletes fejezet -, ami azzal foglalkozik, hogyan kell viselkednie a lelkipásztornak az orvossal összhangban pszichopaták, lelkileg alacsonyabb rendű vagy lelkileg abnormális személyek esetén. A lelkipásztorság módosul ilyen pszichopata embereknél. Ez volt lényegében az a feladat, amelyet az eddigi lelkipásztori orvoslás állított maga elé, és amelyet évszázadokon keresztül meglehetősen részletesen, az egyházatyai helyekre való folyamatos hivatkozással megtárgyalt.

Ez olyan terület, amely nekünk, akik a szellemi élet megújításának talaján állunk, nem ugyanolyan fényben tűnik fel. Az új lelkipásztori orvoslásnak éppen az antropozófiai alapszemléletből következően adódnak fontos, nagyon fontos feladatai. És hogy mennyiben adódnak ilyen feladatok, azt, kedves barátaim, akkor tanulmányozhatjuk, ha a dolgot két oldalról szemléljük. Tekintsük először orvosi oldalról.

Mivel van dolgunk, ha terápiáról van szó? Ha a gyógyszer vagy a gyógyítási eljárás a beteg emberre hat, mindig azzal van dolgunk, hogy egy fizikai vagy szellemi vagy lelki szubsztancia vagy folyamat elérendő hatásában mindenütt túlmegyünk az embernek a környezettel való normális érintkezésén. Mindegy, milyen terápiát alkalmazunk, mindenütt túllépünk azon, amit az ember a mindennapi életben tesz, legyen az a táplálékfelvétel, legyen az a kitettség a fénynek vagy a levegőnek, a terápiában mindenütt túllépünk ezen. Már egy diéta előírásával is túlmegyünk egy kis lépéssel azon, amit az ember a környezetével való mindennapi érintkezésben betart. Hagyjuk, hogy a gyógyszer hatást gyakoroljon az embere. Ha a gyógyszer fizikai anyag, akkor a gyógyszer hatása következtében más folyamat megy végbe, mint a puszta táplálékfelvételnél. De így van ez más gyógyászati hatásoknál is. A terápiás intézkedéssel mindig más módon avatkozunk az emberbe, mint ahogy az életben avatkoznak bele. Mert milyen beavatkozás éri az embert az életben, vagy hogyan avatkozik be ő maga? Kedves barátaim, arra vonatkozóan, hogy az emberre az életben milyen folyamatok hatnak, vagy hathatnak, háromféle dolgot kell megkülönböztetnünk: Először is azt, ami úgy hat az emberben, mint a külső természetben a fizikai-kémiai; másodszor azt, ami az emberben nem fizikai-kémiai, hanem vitális módon hat. Látnunk kell azt, ami az életben hat, de, harmadszor, látnunk kell azt is, ami közvetlenül a tudat területébe avatkozik be.

1. Fizikai-kémiai
2. Élet
3. Tudat

(1.tábla)

Itt egy fontos fogalmat kell meghatároznunk. A mindennapi életben az ébrenlét, álom és alvás három tudatállapotát ismerjük. Abban a pillanatban, amikor valóban gyógyító intézkedéssel érintjük, a tudatba avatkozunk be. A gyógyászati intézkedéstől függően többé vagy kevésbé avatkozunk be. De ez a beavatkozás az élet úgynevezett normális folyamatában sohasem olyan közvetlen módon történik. Amikor csak eszik az ember, akkor csak a szokásos táplálékfelvételnek adja oda magát, ha a szokásos táplálékfelvételről van szó, az ébrenlét, az álom, az alvás normális módon folytatódik, legfeljebb diétával avatkoznak be a szervezetbe - de itt a határ kitolható -, a meglevőnél egészségesebb alvás elérése érdekében. De itt már kezdődik a gyógyászat.

Egészen más, ha az ember valamilyen körülmények folytán például lázas, és Önök gyógyászatilag beavatkoznak. Ha ugyanazzal a szerrel avatkoznának be egy egészséges embernél, mint amilyet láz esetén terápiásan alkalmaznak, akkor megváltoztatnák a tudati állapotát. Orvosként tehát olyasmivel kell dolgozniuk, aminek alapjában véve a tudati állapotokhoz van köze. Míg egyébként az embernek a környezetével való szokásos érintkezésénél az élettel van dolgunk, a gyógyászatban a tudati állapotokba való beavatkozással van dolgunk. Ezt mindenütt, minden gyógyászati intézkedésnél megtalálhatják, és a gyógyászati intézkedésben az a specifikus, hogy abba avatkozik be, aminek valahogyan a tudati állapotok változékonyságához van köze. Nincs is más hatékony gyógyszer, mint az, ami olyan mélyen hatol az emberi lénybe, hogy lehatol egészen azokba a forrásokba, amelyek a tudatállapotokat eredményezik. Ezzel azonban Önök orvosként, terapeutaként közvetlenül a szellemi világrendbe helyezik magukat. Hiszen a tudatállapotok megváltoztatása azt jelenti, hogy a szellemi világrendbe helyezik magukat. És bevonják, ha valóban hatékonyan gyógyítanak, éppen ezzel a tudati állapotokhoz való közelítéssel, bevonják a lelket a gyógyászati folyamatba, még ha a tudatalattiban is. Nem maradnak meg fizikai síkon. A szokásos táplálékfelvétel, a szokásos légzés, az egyéb folyamatok a fizikaiban maradnak, és a fizikain keresztül közvetve működtetik az ember magasabb részeit. Ezek is működnek és a fizikai testen keresztül hatnak; Önök ezzel szemben, ha orvosilag működnek, ha terapeutaként működnek, közvetlenül bevonják a lelket. Így azt mondhatjuk: ha a hivatását helyesen érti, az orvos közvetlenül belenyúl a szellemibe. Csak látszat, hogy a terápiás intézkedések pusztán fizikai vagy biológiai folyamatnak tűnnek. Ha valóban terápiás intézkedések - és különben soha nem azok -, akkor mindig bevonják a lelket, még akkor is, ha ez a szokásos tudat számára először nem tudatos. De egyszer, kedves barátaim, követni kellene, hogy egy valóban gyógyászati folyamat során, mondjuk, ha a lázat közvetlenül csillapítják, a valóságban mi történik az emberben. Ekkor lényének legbelsejébe hatolnak, fordítva, mint a betegség folyamata, a lény legbelsejére hatnak, a folyamatok az emberben túllépnek a fizikain és biológiain. Ez az egyik oldal. Látjuk, hogy lényegében az orvoslás, a gyógyítás a saját lénye által vezet a fizikaiból a szellemibe.

A papi hivatást ugyanilyen komolyan kell venni. Ha a papi hivatás nem pusztán tanítói, hanem a papi működésben él, akkor a kultusszal kapcsolódik össze, és a kultusz magában foglalja a szakramentalizmust. De a szakramentalizmus nem szimbolizmus. A szakramentalizmus - mi is az? Abban áll, hogy külső folyamatok történnek. Ezek a külső folyamatok, amelyek megtörténnek, olyasmit hordoznak magukban, ami nem olvad bele a vegyibe vagy a biológiaiba, ami megtörténik, hanem ami a fizikaiba, biológiaiba bekebelezett orientációt, irányokat foglalja magába, melyeknek ősállapota a spirituálisban, a szellemiben található. Olyan értelmi folyamatokat hajtunk végre, amelyekbe a történés során a spirituális áramlik bele. A szellemileg lényeges a kultuszban történik érzékelhető módon. És az, ami itt a hívők előtt történik, először a tudatban megy végbe, és semmi más nem történhet, mint az, ami a tudatban megy végbe. Különben nem kultuszról, nem szentségről van szó, hanem szuggesztióról. A helyes értelmű szakramentalizmusban, kultuszban soha semmi szuggesztió nem lehet, de annál több szellemiség. A tudatban játszódik le, de az életben működik.

Az úrvacsorán az ember nem pusztán a neki nyújtott szubsztanciát eszi meg; akkor semmi köze se lenne a szentséghez. Nem is csak egy jelképről van szó, hanem olyasmiről, ami az életére hat, mivel a szentséget a szellemi világ orientációjából hajtják végre, celebrálják, úgy hogy azt mondhatjuk: a terápia az életet vezeti be a tudatba. A szakramentalizmusos kultusz a tudatot vezeti be az életbe.

(1.tábla)

Ezzel megvan mindkét poláris tevékenység: a gyógyító működés és a celebrálás; valójában mindkettő ellentétesen viselkedik. A gyógyító tevékenység az életből kiindulva a tudatba dolgozik, és a tudat segítővé válik a gyógyító folyamatban, a szokásos tudatban nem tudatos segítővé. A celebrálásnál az életet teszik annak segítőjévé, ami a tudatban zajlik le. Mindkettő, kedves barátaim, nem olyan sematikusan, ahogy most Önök látják, hanem mélyen belül, szellemileg megértve, rendszerint egész embert kíván, ha hivatásként űzik. És csak azért, mert a civilizációnkban a terápia elhagyta a szellemit, és a teológia elhagyta a konkrétet, mert a civilizációnkban a terápia eltévedt a materializmusban, és a teológia eltévedt az absztrakcióban, ma az igazi kapcsolat rejtve marad. De ezt az igazi kapcsolatot ismét fel kell mérni, ismét működésbe kell hozni. Ismét világossá kell válnia, hogy az orvosnak már a diagnózishoz iskolázott pillantásra van szüksége, amely az emberi szervezet biológiai vagy akár fizikai folyamatát a spirituális folyamatok fényében - hiszen az emberi szervezetben minden folyamat szellemi - jeleníti meg számára, úgy hogy az orvosnak már a diagnózishoz szüksége van az iskolázott pillantásra, és a terápiában még inkább, hogy a szellem felragyogjon a fizikaiban.

A papnak iskolázott pillantásra van szüksége, hogy a szellemi folyamatban felvillanjon a fizikai kép. Ismét a polaritás. De a polaritásoknak a világban mindig együtt kell működniük; ennek a két szélsőségnek is együtt kell működnie. És az antropozófián belül kell annak a feladatnak a mélyére hatolni, hogy hogyan kell együttműködniük, és ez az antropozófián belül kap valódi magyarázatot is; úgy hogy meggondolandó, kedves barátaim, hogy ebből az együttlétből a lelkipásztori orvoslási tanfolyamon ténylegesen megteremthető a jövő orvosa, aki a szellemi világhoz való viszonyából helyes kapcsolatba tud lépni a pappal, aki szintén a keresztény megújulás mozgalmából keletkezik. Valami egészen különleges dolog adódik az orvosoknak és a papoknak, és aztán ebből jöhet létre a helyes együttműködés.

Mert mit nevezhetünk ebben az esetben együttműködésnek, kedves barátaim? Nem azt nevezzük együttműködésnek, hogy a pap dilettáns módon orvoskodik, és az orvos dilettáns módon paposkodik. Ezt nem jelentheti. Mert ha az együttműködés abban állna, hogy a pap tud valamennyit az orvostudományról, az orvos egy kicsit részt vesz a papság kultuszában, akkor azt szeretném tudni, hogy minek együttműködniük. Akkor miért érdekelné a képzett orvost a papi-orvosi dilettantizmus? Ez egyáltalán nem indíték. És mi másért érdekelné a papot bármi papi dolog az orvoslásban, ha nem azért hogy az orvosnak lelkipásztorra van szüksége? Ezzel szemben, ha az orvos rátermett orvos, és a gyógyítás tölti ki az életét, ha a pap igazi pap, akkor együttműködhetnek. Az együttműködés azt jelenti, hogy kölcsönösen azt adják, amire rátermettek, nem pedig az egyik beavatkozik a másik szférájába.

Azonban éppen abból, hogy létrejön ez az együttműködés, éppen abból adódik a legfontosabb dolog a kultúrában, az történik, hogy csak ez a kölcsönös kapcsolat teszi lehetővé, hogy az orvos valóban megértse a papot, a pap az orvost, úgy hogy a pap annyit tud az orvosról, amennyi szükséges, az orvos annyit tud a papi hivatásról és küldetésről, amennyi szükséges. Majd később az történik, hogy ez a kettő, az orvos és a pap a pedagógussal együttműködve valami üdvöset tud tenni az emberiségért. Ez azonban megint különleges feladat lesz. Itt is lesz együttműködés, éppen itt a legsokoldalúbban, mert a pedagógia ténylegesen olyasmi, amit szintén más szempontból kell nézni. A pap nem lehet annyira orvos, amennyire pap, az orvos pedig nem lehet annyira pap, amennyire orvos. Mindketten lehetnek bizonyos értelemben pedagógusok, de ennek az együttműködésnek minden fajtáját egészen konkrét módon kell felfogni. Ezért azt szeretném ma először is kérni, hogy számítsák a lelkipásztori orvoslás átadandó igazságai közé a figyelmeztetést a kaotikus összekuszálásról, miközben arra törekszünk, hogy minden valóban tárgyilagos és szakszerű alapokon kerüljön kidolgozásra. A pap akkor lesz a valódi orvos valódi segítője, ha az orvosi dilettantizmust visszautasítja. Ez is a feladatai közé tartozik. És az orvos, különösen a betegágynál, sokat tehet azért, hogy megfelelő érvényre juttassa a papi működést ott, ahol a legvalóságosabban kell az életbe avatkoznia: a betegágynál.

Holnap folytatjuk vizsgálódásunkat.